X. (Szomorú kilátás.)

Helyzetének egész súlyát csak most kezdé átérezni Kamilla; nem tudta, merre induljon, kinél keressen menedéket, s mit kezdjen? – Öntudata lassanként ébredezett, de ép oly mértékben nőtt kétségbeesése. Minden rokon, barát, sőt ismerős nélkül az utczára taszítva, rettenetesen érzé magát. Kendőjét szemére nyomta, a kapu falához dőlt, s míg könnyüinek szabad folyást engedett, érzé, hogy a világ kering vele.

A kiváncsi elmenők kérdéseikre nem nyertek választ; hallotta is ő, hogy hozzá kérdéseket intéznek, tudta is ő már, hogy hol van?

Legyen az szenvedés, vagy öröm, szerencsétlenség, vagy komédia, azt ácsorgó tömeg veszi körül, e sorsot Kamilla sem kerülheté el.

A végzetteljes levél még tán kézbesítve sem volt, midőn Kázmért szörnyű nyugtalanság lepte meg; bánni kezdte tettét, s mintha sejtené, hogy Pálmayéknál valami kellemetlen történt, vagy pedig azon ösztönből, hogy Kamillát meglátja, arra vette útját. A ház közelébe érkezvén, látta, hogy sok ácsorgó gyülekszik a kapuhoz. Mint húsz ember közül tizenkilencz tenné, ha nem is mind kiváncsiságból, -88- de azon szándékból, tán segélyt nyujthat, oda tekinte. A meglepetés felkiáltásával tört magának utat, oly erővel, hogy az ácsorgók csak úgy hulltak jobbra-balra, s ő pillanat mulva a siránkozó előtt állt. Gyöngéden megfogá kezét, s érzésteli hangon mondá:

– Kamilla!

A hangra Kamilla összerezzent, kezét lekapta szemeiről, pillanatig merőn tekinte Kázmérra, azután könnyüit letörlé, s lázasan szól:

– Önt őrangyalom küldé. El innen, el!

Kázmér rádördült az ácsorgókra, s abban a pillanatban oszlani kezdtek. Hangja csaknem dallamos zengzetűvé változott, midőn Kamillához fordulva szólt:

– Az egekért! minő helyzetben találom kegyedet?

– Mit mívelt ön? – sóhajtá Kamilla, a levelet mutatva.

– Tehát ez tette oly szerencsétlenné? – kérdé búsan Kázmér.

Kamilla fájdalomteljesen igenlé.

– Úgy bocsásson meg vakmerőségemért – esde Kázmér – s feledje el az egészet.

Kamilla tagadólag rázta fejét.

– Oh Kamilla! ha bocsánatát bírom is, marad még fájdalmam elég, mihelyt szerelmem visszautasítja.

– Más, egészen más! Én földönfutó vagyok – zokogá Kamilla. – Vezessen el innen, mert míg e ház közelében vagyok, nincs erőm beszélni. És -89- mintha az igen természetes volna, Kázmér karját elfogadá. Első pillanatban úgy érzé magát, mint a vízben fuldokló, ha kősziklába fogódzva, remélni kezd. Eleinte ingadoztak léptei, s karja remegett, de lassanként visszatért ereje, s a mint biztosabbak lettek léptei, beszéde is összefüggőbb lőn, s így végre megtudhatá Kázmér a történteket.

– Kamilla! – szólt rövid gondolkozás után Kázmér – rendkívüli eseteknél gyors elhatározás kell. Akar-e nőm lenni?

– De uram!

– Nincs időnk szertartásoskodni, azt tudja, hogy imádom, azt is tudja, hogy el kell helyeznem, de elhelyezhetem-e másként, mint arámat?

– Tehát csak e keserű szükség…?

– Nem mondám-e, hogy imádom? Tudja meg hát, miszerint legforróbb vágyam, kegyedet bírni, hogy e boldogságért lemondok minden egyéb reményeimről, s kész vagyok nélkülözéssel, sőt nyomorral is szembe szállni. Én nem igérhetek kegyednek fényes életet, de mélyen szerető szivet igen.

– Hát nem-e ez az élet költészete?

– És e költészetért egy anyagi jólét reményéről lemondana úgy, mint lemondok én kegyedért egy nagy örökségről?

– De nem fogja ezt megbánni valaha?

– Ha kegyedet oldalamnál bírom, esküszöm, soha!

– Kázmér! én önnek hiszek.

– Higyjen is, mert e pillanattól kezdve én vagyok kegyednek legközelebb az egész világon. -90-

– És egész világom.

– Köszönöm Kamilla. Isten meghallgatott minket, mert midőn elhatározásra jutánk, épen szentegyháza előtt leljük magunkat. Térjen be Kamilla, imádkozzék és várjon itt rám, én elmegyek, hogy szeretett arámat rokonkebel és társkarok fogadják.

– Kázmér! térjünk be együtt, s egymás mellett boruljunk le Isten előtt szent kegyelmet kérni.

– Igaza van Kamilla.

Beléptek, s miután szent fogadással egymásnak eljegyzék magukat – mely szertartásnál Isten volt csak a tanu – Kázmér imádságba mélyedt aráját az egyházban hagyva távozott.

Az öreg Pálmay fáradtan, elcsüggedve érkezett haza, hiába zörgetett, hiába igért, nem tudott már pénzt teremteni, kimerült minden forrás. Karszékbe veté magát, és nagyot készült pihenni, de meghallá, mi történt a háznál, s szegény Kamilla sorsa megindítá. Küzdelmesen felvánszorgott, kalapját fejébe nyomta, s fáradt testével botjára nehezülve, mély sóhajok közt újra megindult. Az utczára érkezvén, jobbra-balra tekintgetett.

– Vajjon merre ment? – sóhajtá – szegény árva! mi lesz belőled?… de én el nem hagylak, s e küszöböt át nem lépem, míg biztosságba nem helyeztelek. – És nemcsak nehéz lábakkal, de nehéz szívvel is elindult; ősz pilláin néha egy-egy gyöngyszem villant meg, mely rövid ragyogás után lepergett, redős arczán fényes, s fehér mellényén szürke vonalt hagyva maga után. Nem kérdezett senkit, hanem csak ment, merre ösztöne vezeté; -91- hitte, hogy keresésének sikere lesz, azt is hitte, hogy nem lesz. Inkább bízott a véletlenben, mint saját ügyességében, s azért meggondolás, terv vagy tudakozódás nélkül barangolt szerte-széjjel.

Kázmér egyenesen Valeriához vette útját, még pedig oly sietséggel, hogy néha lélekzete elmaradozott.

Valeria addig várakoztatá, míg ez türelméből kifogyván, látogató-jegyére irá: «Kegyes meghallgatásért a legsürgetőbben esengek.» Ennek következtében méltósággal, hidegen és büszkén jelent meg, mint egy nyugalmazott udvarhölgy XIV. Lajos korából.

– Egyetlen nyájas vonást, a mosolynak csak egy sugarát esdem, hogy bátorságot nyerjek, mert soha sem volt rá több szükségem, mint e pillanatban – esenge Kázmér. – Oh drága néném! ne tagadja meg nemes szívét, s legyen könyörületes.

– Mennyi adósságot akarna az urfi megint velem kifizettetni? – mond gúnyosan Valeria.

– Hála Isten! – viszonzá Kázmér – arra soha sem számítottam, s ha történt, véghetlen kegye fedezé fel könnyelműségem utait, áldott legyen érte jó szíve. Most azonban gyöngédebb indulatát a könyörület más nemére hívom fel; tudom, ismerem nemes lelkét, ha a legidegenebb teremtést az egész világtól elhagyva, rokon, barát és fedél nélkül látná, megindulna rajta, s hajlékába fogadná, tegye ezt nővére fiáért, s fogadja be annak aráját, ki az utczára kitaszítva, e pillanatban -92- Isten oltalma alatt várja követségem sikerét. Az Isten irgalmára kérem, fogadja be.

– Minek tartod házamat?

– Mindenesetre méltónak, hogy nehány hétre befogadjon oly ártatlan angyalt, mint Kamilla.

Valeria indulatosan ugrott fel, s haragtól reszkető hangon mondá:

– Köszönd a multaknak, hogy cselédimmel nem dobatlak ki. Ily kalandoros szövetségbe akar vonni engemet egy oly kis elvetemült szemtelenért.

Most Kázmér ugrott fel, szeme oly szikrát vetett, hogy Valeria visszadöbbent. Kis szünet után reszkető ajkakkal tördelé:

– Ön az egyetlen teremtés széles e világon, ki büntetlen ejtheté ki ezt ajkain. Éljen boldogul! – és elrohant.

Valeria úgy érzé, mintha e pillanatban szíve körül valami megszakadt volna, gyengülten esett vissza pamlagára. Eddig volt reménye, hogy Kázmér és Angelique közt a viszonyt helyrehozhatják, mert az egészet erősb szerelmi összezörrenésnek tartá, mit igéretek, rábeszélés, szerelemféltés, s Isten tudja, minő asszonyi szerek által kiegyenlíthetőnek vélt és remélt;… de most látta, hogy tökéletes törés van, mi annyi szép ábrándait, oly boldog reményeit teszi semmivé, könnyekben tört ki, feledé kimélni arczbőrét, nem gondolt érzékeny szemeivel, és sírt, keservesen sírt. Mint édes anya kedves gyermekétől, oly nehezen vált ő meg az eszmétől: Angelique és Kázmérban örököseit látni; -93- azt hitte, nem éli túl e csalódást, s Kázmér hálátlansága sírba viszi. Elfedett szemekkel bánatába merülve sokáig tünődött; midőn öntudatra ébredezett, s szemeit lassan felnyitá, ott térdelt lábainál Zárai Gyula, részvéttel függesztve szemeit elszomorodott nénjére.

– Kérem az Istent – sóhajtá áhitatos képpel, s megindult hangon Gyula – hogy adjon nekem tehetséget drága nénémet megvigasztalni.

Valeria két karjával átölelé Gyula fejét, s égő homlokát homlokához nyomva, új zokogásban tört ki.

– Nem fogsz-e te is hálátlanul elhagyni?

– Előbb szivemet tépjék ki, s ereimben a vért változtassák vízzé.

A jó viszony a két rokon közt szilárdulni kezdett, s Gyula szerencsecsillaga mindinkább előtérbe nyomult.

Kázmér lecsüggesztett fővel haladt az utczán; nagy gondok nyomták lelkét, s erős felelősség feküdt vállain. Merre forduljon Kamillával? Kinek oltalma alá adja? S ha merült is fel kivihető eszméje, mint például az, hogy nevelő intézetbe vigye, azon kérdés támadt benne: minő szemmel fogadják ott? s mint fognak vélekedni oly leányról, kit fiatal ember vezet oda, ki se nem rokona, se nem gyámja; s ha őszintén bevallana mindent, ha elhinnék is a valót, fogja-e valamelyik főnökné intézete hitelét veszélyeztetni oly lépéssel, mi által talányokra, félremagyarázásokra, s a rossz akaratnak rágalmaira tért nyisson?… bizonyosan nem. -94- Ki nyujt segédkezet vagy ad jó tanácsot? Minden felől szomorú kilátás.

Így tünődve ment, s egy fordulónál úgy beleütődött valakibe, hogy mindkettőjük kalapja földre repült.

A két elmélázó összetekintett.

Kázmér hirtelen felkapta kalapját, s futni akart, de Pálmay, mert ő volt, visszatartóztatá e szókkal:

– Öcsém, Kázmér, hát vétettem én ellened?

– Soha!

– Hogy a házasságból nem lett semmi, sajnálom, de ki tudja, mint ütött volna ki? Pedig én óhajtom, hogy boldog légy.

– Köszönöm.

– Tudod-e, mi történt nálunk?

– Képzelem, sok jogos és jogtalan megtámadás ellenem.

– Az a legkevesebb, a mennyiben, reménylem, nem sokat gondolsz vele, de Kamilla, szegény Kamilla, ő oda hagyá házunkat.

– Azaz kiüzetett.

– Tudsz valamit róla? Kérlek, vezess nyomába, mert én el nem hagyhatom őt.

– Tehát vissza óhajtja vezetni?

– Azt legjobb szeretném, de nőm most nagyon ingerült, később tán sikerülni fog, de most más módról kell gondoskodnom.

– Én már gondoltam.

– És tudod hol van?

– Hozzá vezetem önt.

Mindkettő lelke megkönnyebbült; Kázmér megtalálta -95- azt, kire helyzetében legnagyobb szüksége volt, s Pálmay Kamilla nyomára akadt.

Karöltve haladtak, s útközben Kázmér elmondá tervét, mi Pálmaynak rendkívül tetszett.

Midőn az egyházba léptek, Kamilla fejét összekulcsolt kezeire hajtva, imádkozott.

-96-