VII. (Egy estély, mely jól kezdődik.)

Pálmay ő méltóságuknál a legvirágzóbb házi körülmények közt sem lehete annyi fényt látni, mint mennyi meglepte a mai estélyre érkezett előkelő társaságot, s ennek előidézésében Valeria bőkezűsége nagyon szerepelt, óhaja levén, hogy Angelique eljegyzése ez alkalomkor ünnepeltessék. A boldog nagynéne oly gyémántokat ajándékoza a kecses arának, minők egy uralkodó-nő fején is méltó helyet találnának.

Gazdag teremek, gazdag világítás, gazdag díszletek, gazdag öltözékek, gazdag asztalok és fényes bérruhás cselédség tündérvilági képet nyujta. A bemenetel, teremek szögletei és ablakmélyedések, a siberiai tél daczára, legdéliesb növényekből és virágokból csodaszép csoportozatok helyévé lőn, mi nemcsak a szemnek vala élvezet, de a roppant világítás és sokaság által tikkadozó légnek is üdítő frisseséget kölcsönze.

A zene vígan szólt, a táncz szele gyertyalángot és virágleveleket ingásba hozott.

Az általános vígság közepette Angeliquen valami nyugtalanság mutatkozott; szemei gyakran pihentek a bejáráson, s minden érkezőnél egy borus árnyalat -57- vonult végig arczán. Ezt Kázmér észrevenni látszott, s merengővé lőn.

– Min tünődik? – kérdé Angelique.

– Ábrándozom – viszonzá mosolyogva Kázmér.

– Ön nagyon átengedi magát borus ábrándinak.

– Mondja inkább, sejtelmimnek.

– Mi az a sejtelem?

– Ha az üdv küszöbén állunk, a rettegés, hogy onnan egy véletlen eltaszít; ha boldog álomban ringatódzunk, a félelem, hogy abból felriasztanak; ha imádott Angeliquem szerelmében bízva, egykor átlátnám, hogy elbizakodott valék.

– Adtam, vagy adok erre okot?

– Nem, nem! a világért sem! de ép mert oly végtelen boldog vagyok, a boldogsághoz nem szokott szívem elszorul.

– Nem vagyok-e arája?

– De még nem nőm.

– Isten és kedves szülőim akaratából, aztán meg – tevé hozzá erőltetett mosolylyal – saját választásomból rövid időn az leszek.

– Az idő!? Hisz ez az, mi sokat, nagyon sokat változtat.

– És tán hoz is – susogá félig maga elé Angelique. Nem szólhatott többet, mert tánczba vivék. Kázmért ott hagyá, hogy annak értelmét, mit most hallott, találgassa.

– Tudná eltalálni nagysád – kérdé Verdes Hugo egy felpiperézett vénségtől – miért oly lelketlen e szép estély?

– Mert az estély lelke hiányzik. -58-

– Lám, ily éles ész előtt nincs titok. Nem is tudom, Dell’ Orto barátom hol maradt?

– Tán másutt jobban mulat.

– Az egekért, meghallhatná valaki.

– Szegény Angelique! ilyenek a férfiak!

– Milyenek kérem?

– Elragadtatásuk perczében eget-földet igérnek, de mily apróság képes igéreteikről megfeledkeztetni. Ah! – tevé utána nehéz sóhajjal – én a férfiakat nagyon ismerem, s azért legközelebbi beszélyemben…

– E beszélyre kiváncsi vagyok.

– Tárgya…

– Már kész – vágott bele Verdesi – beh szép dolog, lángelmével bírni. Kérem, az életből van?

– Én az életet az eszményivel összeolvasztom.

«Hm – gondolá magában Verdesi – mint számos éveidet fiatalon kaczér öltözékeddel.»

– Itélje meg tárgyamat…

– Ah! – kiálta fel Verdesi – bocsánat, kötelességem elszólít, Angelique nagyságát látom – s ezzel elrohant.

– Izetlen barázdabillegető! – sziszegé utána a beszélyirónő – hogy is tudtam e hígvelejűvel szellemi társalgásba ereszkedni? No de szükséges, tapasztalás kell, ki tudja, ily alakot hol használhatok.

És igaza volt.

Verdesi nem közönséges alak; hegyes orr, hegyes áll, hegyes könyök, hegyes térd, hegyesre pödrött bajusz, keskeny, színetlen ajk, bágyadtszőke -59- és ritka haj; öltözete mindig feltünően kiáltó, s ellentétes színek összealkalmazása által egyetlen, s ha már színekben nem tündökölhet, mint estélyeken, hát a szabás által rítt ki. Szívében örökké egész halmaz szerelem, s ajkain özön lovagiasság volt. A magánál csekélyebbeket megveté, a magához hasonlókat kerülé, de a magánál magasb állásúak barátságáért, vagy csak társaságáért kész volt gúnyt és megvetést tűrni; egy rangosbnak kedvéért lótni-futni főboldogsága volt, sőt ilyenek részére leglángolóbb szerelméről lemondani, s a magának kivívott előnyöket azokra átruházni, egész lélekkel érdekökben működni nem ellenkezett sem érzelmeivel, sem meggyőződésével, úgy, hogy ő sohasem szeretett magának. Udvarolt mindenkinek, de minden tekintélyesb versenyző elől visszavonult. Ő a rangnak feltétlen hódolt. Arczán mindig gondatlanság sugárzott, szemeiben hiúság és boldog elégültség mosolya. Társaságokban egyik hölgytől a másikhoz, nem mondhatni ment, de lebegett örökké, betanult, kimért tartással, hol mazur-, hol polkaléptekben. Ő nem követelt észt, nem hazafiságot, csak azt, hogy ízlése van, hogy a divat ellen soh’sem vét, s hogy társaságokban nélkülözhetetlen. Igaz, még rendkívül lovagiasnak is tartá magát, a mennyiben egy elejtett legyezőt sok bájjal tudott tulajdonosának visszaadni; a rábízott szerelmes leveleket példátlan ügyességgel juttatá rendeltetése helyére; a titkokat – ha jól megfizetvék – a sír sem őrzi jobban; a tánczból kimaradt lánykákat – ha előkelők – mindig kész a zavarból kisegítni… valóban -60- oly tulajdonok, mikkel a nagyvilágban sok szerencsét csinálhatni.

Verdesi nem közönséges alak.

Angelique elé lebegett; bal lábával erős állást vőn, a jobbal félkört vonalzott, s lábujjhegye földnek szegezve maradt, úgy, hogy hegyes térde jó előre kigörbült; kalapját két kezével gyomra fölébe emelé, nyakát előre nyujtá és meghajolt.

– Hogy Dell’ Orto nem jött el? – mond kecses fejbillentés után Angelique.

– Vigasztalhatlan vagyok. Csak az tarthatja vissza – mondá – ha ég és föld összeomlik.

– De ég és föld nem omlott össze.

– Fájdalom!

– Oh! ő bizonyosan jól mulat másutt.

– Fájdalom!

– Tehát eltaláltam.

– Nem képzelem.

– Sőt tudja, különben miért sóhajtá, fájdalom!

– Mert nincs más szóm rá, ha nagysádat búsulni látom.

– Engem? Csalódik, én mulatok, mulatni akarok, sőt mondja is meg neki, hogy nagyon jól mulattam. – Szemei meghazudtolák ajkait, no de semmi, e pillanatban egy deli ifjú tánczra kéré őt, s bájjal veté magát karjaiba.

Bódító valami lehet az a táncz! Láttam angyalszép hölgyet bánatosan merengni, vonásairól bú beszélt, szemeiben könny rezge, s hullámzó kebléből fohász fakadt; és néhány órával később láttam e hölgyet fényes teremben egy közönbös ifjú karján lejteni. Át volt bűvölve; szemei élvet sugárzottak, -61- vonásain derültség ömle el, s egész kifejezése gondtalan vígságra mutatott; minden mást e világon feledni látszék tánczán és piperéjén kívül. – A zene borongós lelkét felvillanyozá, minden hang izgatott idegein rezge át, és – – – és egész szenvedélylyel tánczolt. – Másnap kétségbeesése kettőzött vala.

A tánczban varázskéjnek kell rejleni.

Angeliquet is elragadá a pillanat üdve, alig fonódott az ifjú karja hajlékony karcsú dereka köré, szemei, vonásai átszellemültek, Dell’ Ortót, neheztelését, s minden mást e polkán kívül feledni látszék.

Kázmér Angelique minden tettét, mozdulatát, s néha szavait neheztelő mosolylyal kiséré.

Mint nagyszerű virágházban cameliák, hortensiák és válogatott rózsák közt a vagnilie, oly szerényen megvonulva állt egy ifjú leányka, ennek nem udvarolt senki, őt nem mulattatá senki, sőt észre sem vette senki, legfeljebb elmenőben szólott hozzá egyik-másik nehány enyelgő szót. – E félig gyermek leányka csak nem rég lépett ki a növeldéből, s ma lát először nagy társaságot. Minden új előtte, s még sem érdekli, s noha lelkét, szívét annyi szórakozás s édesgető tarkaság veszi körül, arczáról oly bánat kifejezése olvasható, melyet nem a pillanat szült, de megszokottság által vonásai jellegébe olvadt; noha zene, vigalom, derültség környezé, lelke e körből tova szállongni látszik.

Mi bánthatja e gyermekszívet?

Sok, nagyon sok! – Anyját féléves korában elveszté, s alig tölté be negyedik évét, midőn atyját -62- ragadá el – koránsem a halál, de oly végzet, mely élet és halál ura. Az atyának sikerült külföldre menekülni, de leánya így is csak elveszté őt, tehát a szó teljes értelmében árván növekedett fel; anyja Pálmay nővére volt. Pálmay növeldébe adá őt, hol tíz évig senki sem nézett utána, s hol úgy bántak vele, mint egy ily elhagyottal bánni szokás; itt véste magát vonásaiba a bánat kifejezése. Most kikerülvén a növeldéből, Angelique oldalánál sem számíthatott legrózsásb napokra. Mindezt megérté és átérzé a szenvedések és bánat közt korán ért gyönyörű gyermek.

Kázmér hozzá lépett e szókkal:

– Nagysád elvonul.

A leányka elpirult, s szép nagy szemeit csodálkozva emelé Kázmérra.

– A mulatók zajába kell vegyülnie, hogy magának élvezetessé tegye az estét.

– Én mulatok – rebegé félénk hangon a leányka – a zene, zaj, öltözékek, e tarkaság, mindannyi szórakozás.

– Máskép, édes nagysád, máskép kell szórakoznia. Szabad-e tánczra kérnem? – ezzel kezét nyujtá.

Remegő kezét a leányka Kázmér kezébe fektetve, hálás pillanatot vetett rá, midőn ez őt a terem közepére vezeté.

– Szenvedélye kegyednek a táncz? – kérdé Kázmér.

– Igen, szeretek tánczolni.

– Helyesen, a tánczban valami nemes, emelkedett -63- van, mi a mulatságot közeledésbe hozza a művészettel. Jól, bájjal és könnyűséggel tánczolni, eszményi. Részemről, ha kecses alakokat látok magam előtt lebegni, tündérvilágba álmodom magamat.

– Ön elragadtatással beszél a tánczról.

– Pedig magam keveset tánczolok.

– És most?

– Kedves kivételt teszek, mi édes emlék maradna, ha nagysádot arról meggyőzhetném, hogy ily ifjú, szép teremtést a mulatságban nem illet elvonultság.

– Köszönöm – mond megindulással a leány.

– Mit, édes nagysád.

– Hogy ön nem beszél velem tantárgyakról, nevelőnőimről és karácsonyi ajándokról, mint a többi urak.

Kázmér épen felelni akart, de szava hirtelen elállt, mert tekintete Angeliquere esett, kinek szemei fényben sugároztak a bejárás felé; Kázmér is arra nézett, Dell’ Ortot látta érkezni.

E táncz Kázmérnak végtelen lőn; szegény leányka beszélt hozzá, de vagy semmi, vagy igen szórakozott választ nyert.

A leányka gondolkozni kezdett, ha nem sértette-e meg valamivel Kázmért? de nem tudott olyasmire emlékezni. Néhányszor ajkain lebegett a szó, hogy megkérdezze, de bátorsága mindig elhagyá, s midőn Kázmér helyére visszavezette, szemeit megnedvesülni érzé.

Kázmér izgatottan keresé fel Angeliquet.

– Angelique! – sóhajtá az ifjú – én már oly -64- közel képzelém magam a boldogsághoz, hogy karjaimat nyujtám ki utána, de e pillanatban oly látványok kergetőznek felizgatott agyamban, mik reményimet megingadoztatják.

– Fogadja tanácsomat, s ne ábrándozzék, ez önnek rosszul áll.

– Félek, hogy ez ábrándképek szétfoszlanak, s a rém nem tűnik el velök.

– Ugyan Kázmér! Fogadásom nem arra szólt, hogy ön ma szavalni, hanem zongorázni fog. A társaság gyülekezik a zeneterembe, ne várakoztassuk. – Ezzel karját kecsesen fűzé Kázmér karjába, s magát a mellékterembe, egyenesen a zongorához vezetteté, hol Kázmért a zongorához ülni kinálá, hangjegyet tőn elébe, egyet a maga kezébe vőn, a másikat pedig Dell’ Ortónak adá.

Kázmér elhalaványult.

– Ön szíves lesz – mond Angelique Kázmérhoz – játékkal kisérni énekünket.

És elkezdték «Luciá»-ból az első felvonási gyönyörű kettőst, csakhogy nem ment gyönyörűn; kétszer is rá kezdették, Kázmér soha sem tudott találni, a harmadik kisérlet után felugrott, s rövid mentséget dörmögvén, elhagyá a teremet.

Angelique legkevésbbé sem lőn megzavarva, a zongorához Kamillát szólítá, ki szerényen engedelmeskedett.

A kettős dal művészi végrehajtással, tapsok közt végződött.

Most Pálmay bárónő meg akarta mutatni a világnak, hogy a kis árva rokont milyen költséges és -65- kitünő nevelésben is részesíték, megparancsolá Kamillának, hogy most ő énekeljen.

Kázmér a termet elhagyván, a tánczteremben egy ablakmélyedésbe vonult, borostyánfa és virágcsoportozatok mögé, két könyökét térdeire, s lángoló fejét tenyerébe támasztva merengett, s míg az ének hangjai szívét metszék át, fejében ily gondolatok forrongtak:

– Minő élet vár reám? Küzdelmes, fájdalmas, tán botrányos is? Angelique hiú, kaczér, s e két bűn megmérgezi a legszebb életet is. Miért legyek én áldozat? mert nénémnek megigérém? s miért igértem? mert szerettem Angeliquet, mert éreztem, hogy e nő szerelme boldoggá teend; mert hittem, hogy mihelyt az elhatározó pillanat megjő, apró kaczérságait elhagyva, szendén szerető hölgy válik belőle. Csalódtam, ő ma eljegyzésünk estéjén kaczérabb, mint valaha, s én érzem, hogy ép oly mértékben, mint szerettem eddig, gyűlölöm most. Istenem, mit tegyek?

E pillanatban zendült meg Kamilla éneke.

Ez átvillanyozta Kázmért, fejét felüté, szemeit égre emelé, s két kezét dobogó szívére nyomá. Arcza átszellemült, s ajkaira oly mosoly szállt, mintha az éden titkaiba látna.

– Köszönöm az intést, oh ég! – sóhajtá – én mentve vagyok.

Futni akart e helyről, de egy esemény lebilincselé: közvetlen előtte, úgy, hogy csak a virágcsoportozat választá el, két alak állt meg.

Angelique és Dell’ Orto volt.

-66-