XV. (A vőlegény.)

Kázmér ily tartalmu levelet kapott:

«Páris 17. rue de Tournon, 1862.

Szeretett drága fiam! Mily gyöngéd és nemesszívű lehetsz, ki egy földönfutónak sírja szélén engeded élvezni azon boldogságot, hogy imádott gyermeke sorsába bele szólhasson.

Te egybekeléstekhez megegyezésemet kéred; ki annyi testi és lelki bájt fedezett fel gyermekemben, ki képességei és szelleme által annyira el van ragadtatva, mint te, hozzám írt leveledben, az bizonyosan boldoggá teendi, azért örömkönnyek közt adom megegyezésemet. Nem kérdem ki vagy és mid van? Önzéstelen vagy és van szíved, ezt látom, ily tulajdon előkelővé és gazdaggá tesz, s e szellemi gazdagság szép jövőt biztosít egy szerény, szerető nőnek. Nyugodtan halok meg e -135- tekintetben, te leányomat bizonyosan boldoggá teended.

Áldásomat kéred; nem terjeszthetem fölibetek karjaimat, de Istenhez emelem és sokat szenvedett életem jutalmául boldogságtokat kérem. Ha a mennyei gondviselés azt engedné megérném, hogy valaha keblemre öleljelek, úgy sorsommal kibékülök.

Ugy-e, sokszor fogsz beszélni drága gyermekemmel ismeretlen atyjáról, ki őt annyira szeretem, hogy meghalni sem óhajtok, míg újra nem láthatom, pedig nekem az élet rettenetes?!

Isten áldását fogom naponként imádkozni rád és drága kedves Kamillámra, ki, mint lelki vigaszomra írod, értelmes, szép teremtéssé fejlődött; képzeletem előtt még úgy lebeg, mint négy éves korában, midőn «Isten hozzád»-ot mosolyga felém. Szegény nem is álmodta, hogy ez az utolsó «Isten hozzád». Azóta ő is elhagyatva állt a világban és én is egyedül, végre az ég mindkettőnkön könyörült; ő előtte egy derék ifjú karjai nyilnak meg, s előttem a sír, e czélnál mindketten feledni fogjuk átélt szenvedéseinket.

Legyetek boldogok és ne feledjétek ki imáitokból

szerető atyátokat

Villám Elemért.»

 

Kázmér találkozásra kérte az öreg Pálmayt, ki mindig kapva kapott az alkalmon e kedves ifjú társaságát élvezni, következőleg most is sietett a felszólításra. -136-

– Nem neheztel, kedves bátyám? Valóban, úgy tünik fel viseletem, mintha jóságával akarnék visszaélni.

– Minő beszéd? – kiált Pálmay – hisz ha nem tartanék tőle, hogy alkalmatlan vagyok, többet ülnék nyakadon, mint otthon, hol, köztünk mondva, semmi örömöt sem lelek.

– Pedig tudtomra nagy ünnepélyre folynak az előkészületek.

Pálmay sóhajjal felelt.

– Tán elégületlen? – kérdé Kázmér.

– Öcsém! ünnepélyünk hőse képmutató, nőm elfogult és lányom,… szegény gyermek! ő fogja megbánni;… hidd el, öcsém, sokat küzdöttem, hogy én nyerjem felette a befolyást és akkor más lélek volna, s boldognak érezném magamat, mert te rokonságomba jutnál, de máskép történt, és – és –

– Ha önt, nem mondom, boldogítná, de csak némileg érdekelné a velemi rokonság, úgy ahhoz most közelebb állunk, mint valaha.

– Nem értem.

– Olvassa e levelet – ezzel Villám Elemér levelét átnyujtá.

Pálmay olvasás közben sírt, aztán Kázmér nyakába borult, összevissza ölelte, szemeit törlé, de szólni nem tudott.

– Ön Kamilla legközelebbi rokonja és gyámja.

– Igen, hála Isten! az vagyok.

– Ön beleegyezését kell még kikérnem.

– Bírod azt, kedves öcsém, teljes szívemből, -137- egész lelkemből. – És elhalmozta Kázmért annyi áldással és szerencsekivánattal, hogy a föld egyik legboldogabb emberévé lenne, ha mindezekből csak tizedrész megfogná.

Kázmér meg lőn hatva, mert látta, hogy az öreg úr szavai őszinték, s óhajai a legmelegebb szívből fakadnak.

Miután ezentulra is kikérte az öreg úr rokoni hajlamát, felszólítá, hogy egybekelésüknél a násznagyi tisztet vállalná el.

Pálmay jól tudta, miszerint e tiszt neki otthon roppant vihart zudítand fejére, mégis kitörő örömmel fogadá.

– És mikor? – kérdé Pálmay.

– Holnap?

– Holnap?! – kiálta fel csodálkozással – annál jobb – tevé utána – annál dicsőbb. Hát az előkészületek?

– Mihez?

– Csak csapunk egy kis lakomát?

– Semmit.

– Vajjon rendén lesz az?

– Szegénységemmel összhangzatos és násznépünk nem lesz követelő.

– De ha mégis tőlem kitelnék? Majd utána nézek, nagyon rajta leszek… szeretném, ha kissé vigadnánk.

– Köszönöm szívességét, de ne fáraszsza magát, tudom, kedves bátyámnak csak kellemetlenséget szülne.

– Édes öcsém, abban már úgy is benne vagyok. -138- Egy adaggal több vagy kevesebb, nem tesz különbséget. Most már oda jutottam, hogy csak a házon kívül élvezek némi nyugalmat, s ha néha mulathatok valahol, nem találom helyemet örömömben. Az igaz, otthon megkezdődik a vihar, ilyenkor legalább van értelme, de mikor egész napi futkározás, vagy nyomasztó fejtörés után csapkod körülöttem a villám, azt hiszem, nem bírom ki, meg kell bolondulnom. Hidd el, fel tudom fogni, hogy a szegény, műveletlen ember miért lesz iszákossá, ha házi élete meg van mérgezve? No de öcsém, te ezt nem érted, szívemből óhajtom, hogy ne is értsed soha. Egy szó, mint száz, nekem Kamilla férjhez menetelének napja oly szent, hogy meg kell ünnepelnem, ha egyedül leszek is hozzá.

– Legyünk hárman s e vendégség szeretetben oly gazdag lesz, mint csak költeményekben található.

– Köszönöm, édes öcsém, az ellenkező nagyon elszomorított volna.

– És nemcsak holnap, de mindig, ha szíve szerető szívek és lelke nemcsak vér-, de szellemrokonok után is vágyódik, ha hangulata részvétért áhitoz, ha örömének kitörés, bánatának szabad folyás kell, térjen e szűk lakásba, hol mindig tág keblekre és nyilt karokra találand.

– Ezentul nálatok fogom keresni azt, a mivel a természet rende szerint otthon kellene bírnom; enyhülés, vigasz és szeretet itt feledtessék velem egy-egy pillanatra, hogy hova jutottam, mily mélyre -139- sülyesztettek. Legyetek ti gyermekim, kik nem kérik számon atyjoktól azt, mit ők szórtak el, kik nem szólnak megvetéssel szerencsétlenségéről, s kik nem zaklatják a kétségbeesésig a lehetetlen után.

– Szegény bátyám!

– Magam vagyok az oka, szerettem egy rossz asszonyt, ki hálátlan leányt nevelt; szerettem egy felfuvalkodott nőt, s hiuságának egész vagyonomat feláldozám, s most vénségemre tudom meg, hogy a fényűzés, a pénz volt, a mi hozzám köté, mert midőn mindenemből kipusztított, megvetéssel taszított el magától, tehát az a vigasztalásom sincs, hogy valaha szeretett, elrabolja tőlem azt a szép csalódást is, hogy valaha boldog óráim is voltak.

– Helyzete valóban elszomorít.

– Bocsánat, édes öcsém, ez, átlátom nem volt körülményeidhez a legillőbb beszélgetés és magam sem tudom, hogy miként jöttem bele, de ilyen az ember, ha megöregszik, saját bajával még másokat is terhel, a helyett, hogy férfiasan viselné.

– A bánat enyhül, ha részvételre talál.

– Az igaz, de azért beszélgetésünk mégis nagypéntekre való, nem pedig ily alkalomra. Ne félj, holnap nem foglak ily izetlenségekkel terhelni, víg leszek, víg akarok lenni. És most, kérlek, rendelkezzél velem a teendők iránt.

– Igen kérem, szíveskedjék Kamillával atyja levelét közleni, s ha neki semmi kifogása sincs ellene, holnap pontban reggeli tíz órakor Budán a vár-kápolnában jelenjen meg vele, hol én már önökre várakozni fogok. -140-

– Minden oly felforgatva megy, mintha lopnánk az arát. Hát miért nem megyünk együtt a kápolnába?

– Honnan induljunk? A mennyasszonyi lakásról, mint a szokás és illem kivánja? Az nem létezik.

– Nem, fájdalom és szégyen! nem, annak is az a nő az oka.

– Az én szállásomról? Ide csak mint nőm léphet.

– Szegény gyermek! bizony szomoru sorsa volt.

– De ha isten akaratomhoz erőt ad, feledtetni fogom vele.

– Feledni fogja, oh! arról bizonyos vagyok, mert a szerencsében könnyen feledjük az átélt szenvedéseket, pedig ő szerencsés lesz, mert megérdemli, mert te szereted, s mert talpig derék, becsületes fiu vagy.

– Kedves bátyám, az idő oly rövid…

– És én elfecsérlem a beszéddel, ugy-e? No nem tesz semmit, azért elvégzem, jól elvégzem, csak ne búsulj. Sietek már, isten veled! – ezzel kezeit vigan dörzsölve távozott; az előszobában Döme vállát megveregeté, nehány szót dörmögött maga elé, fejével jóváhagyást intett, s elhagyá a házat, oly elégült kifejezéssel, mintha bonyolult viszonyait most mind kiegyenlítette volna.

Kázmér Ujfalvi Vilmosnak írt, s felkérte, hogy másnap tizedfél órakor egy baráti szolgálat teljesítése végett okvetlen várja meg otthon.

A levelet személyes kézbesítés végett Dömének átadá, azután gondolatokba mélyedt, eddigi életében -141- a legkomolyabbakba; átfutott a multon, sokáig elmerengett jelen állapotán, a jövő titkait pedig szép tervekkel gazdagítá. És mindez addig szövődött, míg egyszerre könnyes szemekkel, imába mélyedve lelte magát.

Az életnek oly pillanata ez, mely a legkönyelműbb embert is megdöbbenti. Ki viharban száll tengerre, korántsem érzi keblét úgy szorulni, mint az, ki küszöbön áll sorsát örökre egy nőhöz kötni; annak, ki vagyonát veti egy koczkadobásra, idegeit nem támadja meg oly lázas roham, mint azét, ki oltárhoz vezeti aráját, mert ha a hajó elmerül, be van végezve az utas földi pályája; ha szerencsésen partra köt, örömmel üdvözli az életet; ki vagyonát veszélyezteté, vagy koldussá lesz és új életmódhoz lát, vagy az óhajtott kincs birtokába jutva, kitűzött czélját eléri. Ámde lelkét, szellemét, gondolkozását az eddig élvezett szabadság teréről egy szertartás által a bizonytalanság világába átültetni, hol, igaz, hogy a rokonérzelem szívet, lelket a menny üdvéig fokozhat, de az ellenkező eset egy hosszú életen át tartó szenvedést, lenyűgözött szellemet, megtört lelket és keserűséggel telt szívet alkothat; ez gondolkozóvá teheti az embert, ez imára keltheti a lelket.

Nem csoda tehát, hogy Kázmér, ki égett a vágytól ezen órát elérni, most, midőn elérte, meg lőn hatva.

A legszerelmesb ember is nehéz szívvel mond «Isten hozzád»-ot a nőtlenségnek, mert nem tudja, mit cserél érte.

-142-