XIV. (Egy példás életü vőlegény ügyei.)

Említve volt, hogy Zárai Gyulának egy elintézendő komoly ügye van, most már nem türt halasztást, tehát hozzá látott. Fölkereste Verdesi Hugót, kire épen oly szüksége volt, mint valami becsületes cselszövőnek egy gazemberre. Legyen ez csak hasonlatosság, és ne alkalmazzuk e két derék úrra.

– Hugó! – szólítá meg Gyula kitünő barátját – akarsz tekintélyes, azaz vagyonos emberré lenni?

– Attól soha sem irtóztam.

– Tán még áldozatot is hoznál érte?

– A vagyon nagysága, s az áldozat minősége határozna.

– Te sokszor szerettél már másoknak.

– Akár hányszor.

– Nagyon ellenedre volna, ha egyszer neked is szeretett volna valaki?

– Nem értem.

– Ha egy jó barátnak szüksége volna rád.

– Jó barát mindig készen talál.

– De ha a jó barát ismerne egy nőt, kinek férj kell… -126-

– Azaz, vegyem el kedvesét…

– Nem épen kedvesét, de oly nőt, kinek igéreteket tőn, s be nem válthatja, csak azért, hogy őt, barátját és magát boldoggá tegye.

– Vagy is szép örökségért mást kell elvennie? Értem.

– No, ha érted, hát csapj fel.

– Lassan, sokkal megfontolandóbb a nagylelküséget elfogadni, mint osztogatni. Aztán még nem is fedeztél fel semmit.

– Úgy is tudsz mindent.

– De csak hozzuk tisztába.

– A leány szeretetreméltó és szép…

– Semmi kifogásom Bella ellen.

– Atyja zsugori…

– És uzsorás.

– Annál több marad majd Bellára.

– De ha Fogarasnak eszébe talál jutni jó sokáig élvezni a földi boldogságot?

– Örökké csak nem fog élni. Egyébiránt én huszezer forintot adok jegyajándékban Bellának.

– És neked mennyit hoz be, ha tőle szabadulsz?

– Itt nem arról van szó, hanem akarod vagy nem? Százat kapok, ki jóltevőjének fog ezért nevezni.

– És mikor kapom az összeget?

– Esküvőd után.

– Hol a biztosíték, hogy megkapom?

– Házassági szerződést kötünk annak rende szerint. -127-

– Velem készen vagy – mond Hugó oda nyujtva jobbját, mint bevégzett alkunál szokás – most csak intézd el Fogarassal és Bellával.

– Csakugyan nem csalódtam benned – mond Gyula kézszorítás közt, mialatt mosolya ezt látszék kifejezni: «mert oly semmirekellő vagy, mint a minőnek tartottalak.»

– Mindig mondtam úgy-e – felelé Hugó – hogy utoljára is csupa barátságból fogok megházasodni.

– Nem is vagy te közönséges ember.

– Azzal én is hizelgek magamnak.

– És most boldog vőlegény, először is az én szerencsekivánatomat fogadd.

– Szép, nagyon szép – szólt Verdesy – de ily szertartásokat szokatlan költségek előznek meg, s én, becsületemre, pénzzavarban vagyok.

Gyula egy marok aranyat szórt az élelmes iparlovag asztalára, s menet közben fejrázva dörmögé maga elé:

– Ez a gazember ingyen még csak nem is igér valamit.

Úgy az életben, mint leirásokban, irtózom az undorító dolgoktól, s ez szolgáljon mentségül, hogy Fogaras házi körülményeit csak futólagosan érintem.

Mint közönséges lelkeknél tapasztalható, otthon felfuvalkodott zsarnok, s ép oly magasan hordja fejét háznépe előtt, a mily mélyen meghajtja azt olyannak, kit előkelőnek tart, vagy kitől hasznot les. Butorzata avult, tisztátalan, s egyik darab kőrisfa, másik mahagoni; itt egy bőr támszék, -128- mellette bársony pamlag negédeskedik. A falakon azonban néhány értékes kép busong, mintegy panaszolva sorsukat, hogy egy nagy multból és szép körülményekből most ide kárhozvák. Fogaras kopottan nézett ki, mintha valahol a zsibvásáron szedték volna fel, de piszkos ingében a gyémántgombok, foszlányos mellényére nehezülő értékes aranyláncz, otromba ujjain drágakövekkel ragyogó gyűrük eléggé bizonyíták, hogy emberünk a társadalom melyik osztályához tartozik.

Szomorú, bűnbánó kifejezéssel lépett be Zárai Gyula.

Ámbár korra, külsőre nézve nagyon kölönbözött e két egyén, mert míg az egyiknek szürke haja és fonnyadt vonásai elárulák, hogy élte javán túl van, a másik arczáról bizton lehete olvasni az élet alig mult tavaszát; s míg az öregebbik arany és drága kövekbe foglalt piszok, és majdnem rongyokban pöffeszkedett; addig az ifjabb divatos és elegans külsővel szerény magatartást árult el; lelke azért mégis mindkettőnek egyenlő volt, tele önzéssel, ravaszsággal és pénzszomjjal; minden aljasságra képes haszonleső, s a testvérárulásig elvetemült, de mindenik saját módja szerint.

Fogaras nyitott szekrényét rendezgeté; tömérdek óra, aranyláncz, gyürűk és egyéb értékes tárgyak, mindenik számozott lapocskával ellátva tevék tartalmát; előtte sorozat feküdt, melyen a számok után a tulajdonosok nevei, a kölcsönzött összegek és lejáratok napjai jegyezvék. Úgy látszik, zálogházi súlyegyenét hozá tisztába. -129-

Midőn Gyula belépett, mohón elzárá szekrényét és sietett otromba kezét Gyula finom Jouvin-féle keztyűjével érintkezésbe hozni.

Barátságosan helyet foglaltak. Méltó barátok volnának, de ők nem voltak azok, nem értették egymást, vagy, a mi valószínűbb, nagyon is értették egymást.

Gyula elérzékenyülve sóhajtá:

– Uram! én szeretem leányát.

– Fájdalom! azt rég tudom.

– Megigérem önnek és neki, hogy nőűl veszem.

– Nem az én hibám, ön tudja, s önnek unokaöcscse, Kázmér úr is tudja, hogy mindent elkövettem e viszony meggátlására…

– Most mint kérő jelenek meg.

– Miből tartja Bellát? Én nem adhatok semmit, szerelemből pedig meg nem élhetnek.

– Ön úgy beszél, mint okos ember, mint ki az életet gyakorlati oldalról veszi. Csak Isten látja és tudja, mily bánatomba kerül a lemondás.

– Mit, lemondás…? – kiálta fel ijedten Fogaras.

– Igen, az önök érdekében.

– De uram, az nem megy, ön hírbe hozta a leányomat, elrontá szerencséjét, most hát vegye is el.

– Jó, ha követelik elveszem, de én sokkal kedvezőbb kilátásokat hoztam önnek, mint azt, hogy leányát szegény asszonynyá tegyem.

– Szebb kilátásokat?… s mik volnának azok…? -130-

– Önnek Pálmaynál szép összege van veszendőben, mely, ha behajtható is, csak évek mulva történhetik, hosszú pör után. Számítsa ki, mennyi vész el az által, hogy nem úgy kamatoz, s mennyit fog a per elnyelni…?

– Ezt nevezi ön szép kilátásnak?

– Nem, de azt, ha én önnek az összeget és kamatait biztosíthatnám.

– Tehetné azt?

– Hármunktól függ; ön adja vissza nekem irásbeli igéretemet, hogy Bellát nőűl veszem, Bella oldjon fel adott szavam alól és én elveszem Pálmay Angeliquet.

– Nem értem a dolgot.

– Nem? Mindjárt érthetőbben szólok. – Ezzel zsebébe nyúlt, kivette a Valeria által kötött szerződést, s Fogarasnak átadá olvasás végett.

Fogaras olvasott, s minél tovább olvasott, annál hosszabbra nyúlt képe.

– Érti most? – kérdé Gyula, az okmányt gondosan zsebébe rejtve.

– Értem, ön és Angelique az örökösök.

– Azon megmásithatlan záradékkal, hogy én és Angelique férj és nő, azaz egymáséi legyünk.

– És mi legyen akkor Bellámból?

– Lovagi kötelességem, neki szép sorsot biztosítani. Mondtam, mint kérő vagyok itt, oly férfi részére kérem meg kezét, ki neki a társas világban szép helyet adhat. Van neve, vannak előkelő barátai.

– És vagyona?

– Az nincs. -131-

Fogaras olvasott…

– Akkor mit akar vele?

– Adni neki annyit, a mennyivel az ön bölcs vezetése mellett sokat meg lehet takarítani. Én az új házasok részére huszezer forintot biztosítok.

– Elég kevés.

– De ha én elveszem, annyink sincs.

– Az is igaz.

– Azonfelül Pálmay adósságait elvállalom, oly feltét alatt, hogy nagynéném haláláig, tisztességes kamatra, nálam legyen tőkésítve.

– De a betáblázás a Pálmay birtokra marad?

– Természetesen, hisz az öreg úr birtokait azonnal átveszem, s lehetőleg rendezni fogom.

– Hozott ön ügyvédet?

– Nem, a pontozatokat magunk feltehetjük, s aztán…

– Igen aztán – esék szavába Fogaras – a szerkezetet és megszorításokat ügyvéd, tanu és a hitelesség minden kellékeivel fogjuk ellátni…

– Természetes. E szerint kötelező iratomat…

– Mihent dolgaink rendben lesznek, kezéhez szolgáltatom.

– És a kérőre, vagyis leendő vejére nem is kiváncsi?

– Igaz, nevezze meg őt.

– Verdesi Hugó.

Fogaras arcza olyanra nyult, mint egy kis bokor árnyéka a holdvilágnál.

– Nos, nem tetszik? – kérdé Gyula.

– Őszintén bevallva, ez megingat határozatunkban. -132-

– Mi kifogása ellene?

– Haszontalan ember.

– Majd hasznavehetővé teszi ön. Higyje el, nagyobb nyeremény önre, mint ha én lettem volna vejévé. Ő még semmi, tehát minden lehet belőle, én úr vagyok, s nem is tudnék más lenni.

– Ilyen rossz időben ezzel is be kell érni – mond Fogaras és leányát szólítá.

Bella megjelenése akárhol figyelmet szülne, nagy fekete szemei élénk és átható tűzzel, szíveket gyújtani teremtvék; szép ajkain a pajkos könnyelműség színét viseli; arczszínén a bágyadtság égő szemeivel gyönyörű ellentétet képez, s egyik a másika szépségét annyira emeli, mintha hatást vadászó művész választotta volna össze. Egész alakja elárulá, hogy e nő szerelemre van teremtve, de nem boldogításra. Gondtalanul és vidoran jelent meg; a bizalmas szemintés, mivel Gyula üdvözletét fogadá, Bellának egész pályáját jellemzé.

Ne mosolyogj, ifju teremtés, nagy csapás van szívednek irányozva; a bálvány, melyet ábrándaid emeltek, a porba fog hullni, szép reményid szétdulatnak, s kebled oltára, melyet hiuságod emelt, egy önző képmutatása előtt darabokra fog szétesni.

A kicsinált tervet Fogaras közölte Bellával és, mint várni lehet ily közönséges lélektől, elég kiméletlen adta elé, min Gyula enyhítni iparkodott azzal, hogy kétségbeesett kifejezéssel, a bánat szívszaggató hangján, saját védelmére, néha közbeszólt.

Bella eleinte ájuldozott, azután szitkokban tört -133- ki, végre sírt, s miután magát jól kisírta, s Gyula forró szerelméről esküvel biztosítá, beleegyezett, mert neki mindenáron férj kell, s ha már Zárainé nem lehet, legalább Verdesiné lesz.

Tudom, hogy sokan a botrányig hihetlennek találják ezen egyezkedést. E nézet becsületökre válik ugyan, de mégis csalatkoznak, mert a mai életben akárhány hasonló eset fordult elő, hogy az udvarló adta férjhez kedvesét, még pedig alku szerint, s az elvetemült házasfelek szép egyetértésben élvezik a bőkezű szerető váltságdíját.

A vásár megtörtént, Zárai Gyula ismét felölté azon ájtatos szelid arczot, melylyel a vén asszonyokat bolonditá és sietett drága nagynénjének megvinni szokott hódolatát.

Fogaras visszatért aranybányájához, s mintha semmi sem történt volna, folytatá a szemlét, de már nem az ékszereknél, hanem a zálogházi ruhatárban.

Bella kettőt-hármat sóhajta, elővette Paul de Kocknak egy németre fordított épületes regényét és elmerült lelkének tovább művelésében.

-134-