XVII. (Uj házasok.)

Hol van tökéletes boldogság?

Valószinüleg a mennyben.

És itt e földön?

Vannak mennyei pillanatok, midőn a szív eltelik gyönyörrel, a kebelt magasztos láng hevíti, s az idegeket édes delej szállja meg; a képzelet egy érzelemvilágba ragad, a föld bajaival és nyomorával messze alant marad.

Ily pillanat varázsa szédíté mámorba Kázmért, midőn a kis tündérteremben, melyet annyi költészet és izléssel rendezett kedves angyala számára, Kamillával, mint szeretett nejével együtt ült. Kéz kézben pihent, s tekinteteik egymás szemeibe olvadtak.

– Végre tökéletes boldog vagyok! – sóhajtá Kázmér.

– Hát én, ki álmodni sem mertem ily üdvet?! kit a könyör tűrt meg a világban csak, s most -153- boldogságom az egész világ fölébe emel: ki azt hittem, a sors üldözötte vagyok, pedig karjain hordozott, mert hozzád juték, ki lelkem ura, szívem bálványa, s életem megváltója vagy.

– Téged, kire maga az ég is büszke lehetne, csak tűrtek volna e világon? Oh Kamilla! többet érsz te nekem, mint az egész világ. Angyal, ki leszálltál hozzám, hogy hajlékomba hozd a mennyországot, nem fogod-e valaha kevesleni, mit viszonzásul nyertél?

– Én? Hát nem általad nyertem mindent? házikört, állást, boldogságot. Mit hagytam én el érted? szenvedést, lealáztatást, üldözést; mit hagytál értem te el? fényes életet, nagy örökséget és tömérdek szép kilátást. Mindezekből véghetlen szerelmem fog-e valamit kárpótolhatni?

– Fényes élet?! szemeidben ragyog nekem a legfényesb; nagy örökség?! te vagy nekem a legdrágább kincs; temérdek szép kilátás?! kell-e nekem szebb, mint megtarthatni szerelmedet?

– Örökre, örökre! – sóhajtá Kamilla, s bájos fejét Kázmér dobogó mellére hajtá.

Kázmér két karjával átölelve az angyalfőt, ajkait az illatos fürtökbe temeté.

Észre sem vették, hogy az ajtóban Döme áll, ki összekulcsolt kezekkel szemeit égre emelé, az Istent kérni látszott, hogy ez mindig így tartson.

Hosszú szünet után Döme étkezni szólítá őket.

Mindketten felrezzentek, szerelemittasan mosolyogtak egymásra, Kázmér gyengéden átkarolá kedves nejét, s asztalhoz indultak. Alig léptek a mellékszobába, -154- a nyitott ablakokon roppant zörej és csörtetés hangzott be, oda léptek. Fényes fogatok hosszú sora közeledék.

Kázmér még ekkor is átölelve tartá a karcsú derekat, Kamilla pedig balkezét férje vállára fektetve, fejével is oda simult.

Díszes hintót ágaskodó négy pej vont, gazdagon ezüstözött szerszámban; kocsis és huszár világos kék ruhában, ezüsttel sujtásozva foglalák el a bakot. A hintóban drága gyöngyökkel himzett, s kitünő izléssel készült menyasszonyi öltözékben, fején gyémánt diadémmal, miből dús redőkben hullámzott alá a csipkefátyol, – ült Angelique. Szép volt, mint egy regebeli királyné. Tekintetét nem menyasszonyhoz illően, ki esketésre megy, büszke megvetéssel jártatá körül, s meglehet, kereste a helyet, de meglehet véletlen, Kázmér ablakára esett. Az új házasok olyatén álltak ott, mint említők. Angelique látta, mert nemcsak szemei akadtak meg, de midőn fejét odafordítá, villámot szórtak, míg ajkain kicsinylő mosoly lebegett. A kocsi tova robogott, s mások érkeztek nyomába.

Kamilla felpillantott Kázmérra, szemei könynyel telvék, s elváltozott vonása ezt látszik kifejezni:

– Lásd, mit vesztettél.

Kázmér forró csókkal válaszolá:

– Mindent nyertem! és ha ők csak tizedét érzik azon boldogságnak, mely minket eltölt, hálával borulhatnak le a végzet előtt. – Én egyébiránt kivánom, hogy boldogok legyenek.

– Oh én is, az egész világnak! -155-

– Elhül az étel – szólt közbe Döme.

– Mennyiszer emlékeztet ez a jó Döme, hogy nem vagyunk csupa szellemek – mond Kázmér, mialatt Kamillát asztalhoz vezeté. – És eszmelánczolatnál fogva most egy komoly dologról akarok veled értekezni.

– Komoly?

– A mennyiben jövönkről van kérdés. Édes angyalom, mi szegények vagyunk.

– Meglehet te, de én gazdagnak érzem magamat.

– Szellemben igen, de az élethez anyag is kell, tehát tervezgessünk.

– Az én tervem kész.

– Halljam.

– Megnyugodni abban, mit te határozasz.

– Angyalom, – én ha minden értékemet pénzzé teszem, lehet tizenkét – tizenhárom ezer forintig.

– Hisz ez nagyon sok!

– Igen, ha mindig a tárczában volna, de ha nem keresünk hozzá, hamar elfogy.

– És miként akarsz keresni?

– Azt gondoltam, haszonbért veszek, csinálok belőled egy eszemadta kis falusi menyecskét, magam pedig megfogom az ekeszarvát.

– De nem lesz az nehéz?

– Eleinte meglehet, de majd bele törődöm.

– Tán én is segíthetek hozzá?

– Te majd otthon, kis gazdaságunkat látod el; vajat, turót, sajtot készítesz.

– De nem tudok.

– Majd megtanulod. -156-

– Nagyon fogok iparkodni.

– Aztán aprómarhát nevelsz.

– Jobban tudnék kis lányokat nevelni.

– Tán azt is megadja érnünk a jó Isten.

– Ugye, valami gazdag uraság gyermekeit, kikért jól fizetnek, mint az intézetben? Oh, én bírok franczia, angol, zene- és énekórákat adni.

– Bájos énekeddel majd csak engem gyönyörködtess, és művészi játékodat majd engedd, hogy én élvezzem, ha néha a terhes munkától hazatérve, szellememnek is tápot keresek.

– Szívesen, a mikor csak parancsolod.

– Majd meglásd, oly szépen, oly elégülten fogunk élni. Nyáron az aratók után leszek, te pedig szépen bekötöd kedves fejedet, hogy a por be ne lepje, s a cséplősökhöz ülsz, felméreted a gabonát, magtárba rakatod, aztán az estebédhez látsz, mikor fáradtan hazatérek, elébb megcsókolsz, így! aztán megmondod, mennyi gabonát mértetek fel, én megdicsérlek, te pedig jól megvendégelsz.

– Lesz szerény lakásunk, melyet te jó izléseddel berendezendesz, úgy, hogy csinban, tisztaságban, kedvességben versenyezni fog a vidék előkelő házaival.

– Nagyon fogok iparkodni.

– Megismerkedünk nehány jó szomszéddal, lesznek lovaink, s télnek idején gyakran teszünk látogatásokat, s ha mi kapunk vendégeket, jót állok, tele elragadtatással fognak tőlünk távozni, mert te számukra nemcsak jó asztalról, de szellemi élvekről is fogsz gondoskodni. – Begyakorlunk szép -157- darabokat négykézre, meghozatom neked a legújabb dalműveket, s te nekünk azokat szebben s több kellemmel elénekled, mint a nemzeti szinházban akármelyik olaszul éneklő magyar csalogány. Ha magunkra leszünk, kandallóhoz toljuk az asztalkát s egy csésze thea mellett úgy elcsevegünk, hogy észre sem veszszük, midőn tizet üt. Majd szánkózunk, a közel városban egy-egy tánczvigalmat is felkeresünk, ha pedig jó termés lesz, mi adunk bált. Aztán tudod édesem, a vidék soha sincs jótékony hangverseny nélkül, ott fogsz aratni koszorut és tapsot annyit, a mennyit csak megérdemelsz.

Így elrepül a tél és megjő a tavasz; én kimegyek a szántóvetőkhöz, te pedig terjedelmes szalmakalapot teszesz fejedre s a kerti munkákat rendezed. Minő öröm lesz, ha az első zöldség, mely gondjaid alatt termett, az asztalra kerül, minő izletes pecsenye fog válni azon csibékből, melyeket te neveltél, minő zamatos lesz a vaj, melyet te fogsz kiszedni a köpülőből; minő illatosak lesznek az általad ültetett és öntözött virágok, ha azokkal szobáinkat ékesítended.

Mondd Kamilla, nem leszünk-e boldogok?

– Igen, igen édes Kázmérom, csak siessünk falura, e boldogság oda is követni fog, és mindenhova, a hol te vagy?

Mélyen elmerültek a falusi élet tervezgetéseibe, midőn Döme levéllel kezében Kázmérhoz lépett, ki azt hirtelen elkapva, a borítékra pillantott.

– Párisból – mondá – válasz távsürgönyömre. -158-

– Szegény jó atyámtól, ah! mily hálátlan rosz gyermek vagyok, szép terveinkből egészen kihagytam, olvasd gyorsan, kérlek, mit ír?

Kázmér olvasáshoz kezdett.

Az enyelegve nevető arczok szomorúkká váltak, a boldogságot sugárzó szemek könnyárba merültek, s a szerelemmel telt keblek most a fájdalomnak is tért engedtek, mert a hontalannak levele szívszaggató színekkel festé elhagyott állapotát. Hosszú szenvedése végre lábairól lesujtá, s nem lát maga körül barátságos arczot, mely részvéttel tekintene rá; nincs egy áldott kéz, mely kiszáradt ajkihoz jótevő italt nyujtana; nincs egy rokonszenves hang, mely lelkéhez szólna. A világváros millió embere közt sokkal inkább van pusztán és segítség nélkül, mint volna a Hortobágyon. «Csak egy kapocs fűz az élethez, hogy boldogságtokért imádkozhatom, a reményről, titeket keblemre szoríthatni, úgy is lemondtam.» E szókkal végzé levelét, s minden betün meglátszék, hogy reszkető kéz irá.

– Soha, de soha se lássam szegény jó atyámat? – zokogá Kamilla.

– Soha? – mond Kázmér – abból semmi sem lesz. Elmegyünk Párisba.

Kamilla örömsikoltással esett Kázmér nyakába.

Kázmér oly hirtelen, mintha ez ölelésből merítette volna az új eszmét, felkiálta:

– Gondoltam valamit. Kamilla! nem értünk mi a gazdasághoz.

– Azt én már előbb gondoltam, de te azt mondád, megtanuljuk, hát nekem ez szent volt. -159-

– Rosszul mondtam, édes szerelmem, mert sokszor hallottam, hogy ily gyakorlatlan gazdák akkor kezdik felfogni a gazdaság titkát, mikor már mindenöket elgazdálkodták. Aztán meg nem is vagy te falura való.

– Mindenüvé, a hol te veled lehetek.

– Igen, de gondold meg, egy füstös, szalmás, szűk ház, szemetes udvar, melynek minden éke ketrecz és ól, s ide s tova repkedő tyúkok. Ha én hajnaltól késő estig a földeken barangolok, az a vigasztalhatatlan magány, vagy durva cselédekkeli pörlekedés… ah nem! ez nem a te szellemedhez való.

– Az én szellemem te vagy.

– Igen? Tehát jó szellemed akarok lenni, s hozzád méltóbb tervet mondok: Párisba megyünk lakni.

– De Kázmér, meggondoltad-e, hogy az messze van, hogy ott az élet drága, hogy…

– Hogy ott könnyebben, függetlenebbül fogunk megélni, mint itt s végre akárhogy élünk, senki sem fog ujjal ránk mutatni; igen, meggondoltam.

– És látni fogom atyámat.

– Látni fogjuk; együtt fogunk lakni, együtt reggelizni, ebédelni s néha kocsizni.

– Istenem, Istenem! én elvesztem eszemet, ennyi boldogságot el nem birok.

– Már kész vagyok tervemmel s ettől el nem állok. Lesz vagy harminczezer frank pénzünk, ebből szerényen berendezzük magunkat s nehány évig tisztességesen elélünk; ezalatt emberekkel és -160- viszonyokkal megismerkedünk, hirdetéseket nyomatunk s azt hiszem, sikere lesz, hogy te órákat adhass ének és zenében…

– És kézimunkákban.

– Én pedig nyelvekben és rajzban.

– Ez sokkal szebb, mint béresekkel s csibékkel vesződni.

– Egész napunk el lesz foglalva, s öt órakor mint fogunk örvendeni a közel ebédhez, ha nem is az étkezés miatt, de az élvezetért, hogy mindhármunkat összehoz. Ünnep és vasárnapokon valamelyik elsőbbrendű helyen megvendégeljük magunkat, aztán az öreg úr szépen haza sétál, nyugalomba teszi magát, mi pedig hol a franczia, hol az olasz dalműbe megyünk, nem szórakozni, mert arra nem lesz szükségünk, de élvezni. Tavaszkor meg a természet ölébe teszünk kirándulásokat egész napokra, mi szegény atyádnak törődött egészségére s nekűnk egész heti fáradság után zsibbadozó idegeinkre üdítőleg fog hatni.

– Majd ápolhatom szegény elhagyatott atyámat?! – mond érzékeny megindulástól reszkető hangon Kamilla, ezért imádkoztam annyi éveken át s most Isten megengedi érnem általad, általad, kiben boldogságom, üdvösségem mellett még az ég küldöttjét is látom. Oh Kázmér! az élet nagyon szép, nagyon édes, ha az ember nagyon boldog.

– És az ember nagyon boldog, ha forrón szeret és szerettetik – tevé hozzá Kázmér – gyöngéden vonva keblére nejét. -161-

Kis szünet után Kamilla félénken emelé szemeit Kázmérra, s alig hallható hangon susogá:

– Nem gondoltál azóta a jelenetre, melyet az ablakból szemléltünk?

– Kit szivemből kitörlék, az emlékemből is elenyészett.

Döme mosolyogva csóválá fejét, mert az étkeket mind hidegülve hordá el az asztalról.

– Majd enni is fognak – gondolá magában.

-162-