XVIII. (Hogy élnek nagy lábon?)

Kázmér azonnal hozzálátott terve kiviteléhez s míg csekély értékét pénzzé tenni fáradozott, néhány hét telt el. Azalatt Pálmayéknál is megalakult az új háztartás.

Zárai Gyula lőn úr a háznál s Pálmayt többé senki sem méltóságosozta, csak a cselédek nagyságolták félvállról, de egyetlen szavának sem engedelmeskedtek. Drágalátos veje, meg a bájos Angelique úgy kezdtek vele bánni, mint szívtelenek szoktak azzal, ki kegyelemkenyérre szorult. Szegény! csak lézengett előre-hátra, mint mikor nagyúri házhoz valami titkárféle érkezik, s még hatásköre nincs kijelölve. – Megjegyzendő, hogy az öreg úr minden jószágait a terhekkel együtt az ifjú házasokra ruházta, hadd mentsenek meg belőle, a mit lehet, ő aztán gondtalanul – de szomorún – inkább tengődött, mint élt.

A bárónő helyzete kétségbeejtőn rettenetes lőn; a háznál ő szokott volt uralkodni, s alattvalói engedelmesség környezé; most senki sem retteg büszke -163- tekintetétől, szigorú szavai elhangzanak s parancsára legfeljebb másodrendű szobaleány hajt, de az is zúgolódva. Hova jutott?! Nem ő ad estélyeket, nem ő fogad társaságokat, nem ő rendelkezik a pénzzel, hanem leánya; gyűlölte leányát. – Férjének szerette volna reggeltől estig felhányni, hogy mit áldozott érte? előkelő állást, kitünő nevelést, nagy nevet, és mindezekért az áruló hova juttatá, de szerencsére leggyakrabban reggeltől estig a háladatlant látni sem tudta. És veje, kiről azt hivé, hogy ujjain fogja forgatni, hogy soha sem lesz más akarata, mint az övé, hallatlan! Rá sem hallgat, véleményét semmi iránt sem kérdi, soha sem tanácskozik vele s irányában a legfüggetlenebb állást foglalá. Mindezekért a Lilienthal-vér felforrt benne s nem telivér vejét megvetette.

Angelique a Pálmay-ház fényét egy hajszálnyira sem csökkenté, sőt zajban a Zárai-ház felülmulá a hajdani Pálmay-házat. Cselédei gazdagon öltözvék; fogatai versenyeznek díszben akármelyik kilenczágú koronás hintóéval; estélyei keresettebbek, mint Rothschild papirjai; s magának legegyszerübb pongyolái választékosbak egy kis német tartományi herczegnő elfogadási öltözékénél. Minden nyomát egy sereg udvarló kiséri, ebben áll diadala. Színházban, hangversenyen, vagy társas körökbeni megjelenése mindenkor mozgalmat szül; azt meg is kell hagyni, hogy akár szépségét, akár viseletét, vagy öltözeteit tekintve, mindenütt kiváló jelenség, mit ő nagyon is felhasználva, kecses modorával elragadja mindazokat, kik lelkébe nem látnak. -164-

Hát Zárai Gyula? A hernyóból pille lett. A szerény, elvonult, józanéletű és szenteskedő álczát eldobta s a vénasszonyok roppant meglepetésére és csodájára, mint romlott erkölcsű tékozló a botrányig szemtelen viselé magát; úgy tőn, mintha kárpótlást keresne azon nélkülözésekért, miket képmutatása idejében magára rótt s szilaj időtöltések közt akarná feledni azon irtóztató unalmat, mit a tisztes korú asszonyságok kétségbeejtő társaságában oly gyönyört színlelő arczczal átélt. Otthon még akkor is, ha a legszigorúbb illem jelenlétét igénylé, csak ritkán lehete találni.

A Pálmay-féle jószágok igazgatójává Fogaras urat tevé, ki azokat inkább zálogba foglalá, mint más részére kezelé; bele is ült vejével együtt, mert Verdesi Hugó már férje a szép Bellának, a mi nagy ok rá, hogy Zárainak a világon senkivel sem volt annyi dolga, mint igazgatójával s már házassága első heteiben is többet lakott nála, mint otthon. Verdesit minduntalan nyomatékos küldetésben elutaztatá, ez pedig szívesen utazott, sőt ha Pestre szólt küldetése, rendesen két-három annyi ideig elmaradt, mint tervezék, talált rá ürügyet és Zárai nagyon elnéző volt.

Angelique bámulatos közönynyel nézte férjének örökös távollétét s egy ruhaderék szabásával többet gondolt, mint azon suttogással, mi a koros delnők útján hozzá is hamar eljutott.

Rövid házas életök alatt az is megtörtént, hogy míg Angelique az előkelő világot fényes estélyre magához gyűjté, Zárai künn a jószágon nagyszerű -165- vadászatot rendeze, hol a házinő szerepét Verdesiné annyi kedvességgel vitte, hogy kecseitől, vidorságától az egész világ el volt ragadtatva, mi Zárai szenvedélyét még inkább fokozá.

A bárónő beleszólt ez életmódba.

– Mit kiván még? – lőn Angelique válasza – férjhez mentem, házunk bukását megmentém, Valeria vagyona a mienk,… most tán zárdába menjek?

– Azt nem, de ne adjatok okot a világnak rejtélyes dologról beszélni.

– A világnak? hisz a világ tisztel, vagy ellenkezőt bizonyít az, hogy vetekednek a kitűntetésért termeinkben tündökölni.

– Az nem változtat a dolgon, hogy ugyanaz a világ el ne itéljen viszonyotokért. Leplezzétek legalább a külszínnek szép alakba a szomorú valót. Ennyit megvárok nevelésedtől, melyre annyi gondot fordíték, nehogy engem itéljenek el.

– De miért?

– Mert kötelességed volna legalább az első időkben úgy mutatni, hogy férjedben boldogságodat bírod.

– Hiszen férjemmel igen jól élek, még egyetlen neheztelő szó, vagy szemrehányó tekintet nem fordult elő köztünk.

– Valóban, a botrányig jól éltek.

– Köszönöm a gondos nevelést, felvilágosított szellememet és mindig szeretetre idomított szivemet, ezek nélkül ma nem lehetnék oly boldog.

– Hálátlan! – mond a bárónő oly irtózattal ugorva fel helyéről, mintha kígyóra lépett volna. -166-

Angelique pillantása, melylyel felelt, egy méregkeverőnek becsületére válna, midőn áldozatját elesni látja.

A bárónő a megvetés keserű kifejezésével viszonozta ama gyönyörű pillantást, s fejét magasra ütve távozott.

Angelique hideg részvétlen szemekkel kiséré a távozó lépteit. Alig maradt magára, tükör elé állt s így okoskodott:

– Szép vagyok, miért legyek boldogtalan? hogy szüleim könnyelműségeért lakoljak? ez nagyon izetlen feláldozás volna; vagy hogy tiszteljenek, ha nem hallom? gyülölöm a szánalom szülte tiszteletet: tiszteljenek szemtől szemembe, ha csak színleg vagy érdekből is, az nekem aztán mindegy. A világ nem érdemli, – hogy kedveért jók, vagy rosszak legyünk; tűzzenek vértanú koszorút homlokukra a szegény bolondok, kik mások jó véleményeért az élet minden élveiről lemondanak, részemről jobb szeretek báli koszorúval ékítve a gyönyör karjai közt lejteni, ha mindjárt kárhoztatást suttognak is mögöttem.

Elmélkedés soha méltóbb meglepetés által nem lőn zavarva, mint a fentebbi, midőn Dell’ Orto grófot jelenték. Angelique esze és szívdobbanása mintegy varázsütésre megállt, ajkait szólásra mozgatá, hangot adni azonban nem bírt. Kezével a szolgának várakozást inte, homlokát zavartan végig simítá, s mint kit roppant szédelgés fog el, ingadozva ereszkedett a közel pamlagra. Végre remegő hangon szólt: -167-

– Szívesen látom.

Életében a legküzdelmesb perczet érzé át; látni azt, kihez nagyravágyásának, szerelmének – a mennyire magán túl mást is szerethete, és reményeinek minden hálózata szőve volt; ábrándjainak eszményét újra látni, – ah! de hogyan? – Ki felelős e helyzet kínaiért? A gondviselés nem, attól bőven megáldva lépett a világba! az emberek nem, ezektől az elkényeztetésig volt kitüntetve. – Vádolhat, a kit akar, embereket, sorsot és véletlent, az igazi ok mégis saját szívétől és elhibázott nevelésétől ered.

Földre szegzett szemeit még akkor sem emelé fel, midőn közeledő lépteket hallott s így nem láthatá a győzelmi pillantást, melyet Dell’ Orto rá lövelt.

Saskesely a körmei közt pihegő galambra nem tekint oly elégült önérzettel, mint Dell’ Orto Angeliquera. Pillanatig legelteté áldozatán villogó szemeit, s aztán csakhamar más kifejezést öltve, levert bánatos arczczal szótlan közeledett Angeliquehez; itt megállt, mélyen sóhajtott, kalapját elejté s kezeit összekulcsolva féltérdre esett; feje kezeire hanyatlott, e kiáltással:

– Angelique! mit tőn?

– Megöltem boldogságunkat! – fuldoklá könnyzápor közt a bájos nő.

– És igérete, fogadása, esküje?

– Szivem mélyét égetik.

– Miért lől hűtlen?! hisz mint én szerettelek, nem szerethet senki; miként én boldogítani akartalak, nem boldogítand senki. -168-

– Eltűntél és én védelem nélkül maradtam; szüleim kényszerítettek ez utált frigyre és nem volt ki bátorítson, kihez elcsüggedt lelkem simuljon, mint vihar által elsodort gyönge növény simul a fatörzshez; te nem voltál itt és én kétségbeestem.

– Oh, hogy akkor sujt a legnagyobb csapás, midőn boldogságunkhoz legközelebb véljük magunkat?!

– Nem voltam itt, igaz, mert eszeveszetten sieték atyámhoz kieszközölni házasságunkba való megegyezését. Nehezen, de mégis sikerült; nem írtam, mert utolsó pillanatig határozott ellenszegüléssel találkozám, csak midőn öngyilkossági szándékomról győződött meg atyám, adá beleegyezését. Egy pillanatot sem veszítve, repültem hozzád, tele reményekkel, tele boldogsággal és most itt vagyok, tele csalódással, tele kétségbeeséssel. Angelique! mi fogja enyhítni szenvedésimet?

– Azon tudat, hogy én is nagyon szenvedek.

– Oh Angelique? ez ejt kétségbe, ez tesz őrültté.

– És nem lehet rajta változtatni!

– Nem lehet?! – kiáltá Dell’ Orto s szikrázó szemeit éghez emelve felegyenesedék, – hát nem mindenható-e a szerelem? kezedet elrabolhatták tőlem, de szívedet nem. Viseld nevét bárkinek, Angelique! te enyém vagy, esküszöm!

– Ah Róbertem!

– Nem szertartás, de érzelem adja össze a sziveket; nem a világ itélete, hanem saját élveink nyújtanak földi boldogságot. Mi gátol, hogy a félvilág irígyeljen bennünket? -169-

Angelique nem felelt, de hallgatásában rejlett a legnagyobb válasz.

És elhatározták, hogy boldogokká legyenek.

Efféle álboldogság szülte az életben még a legnagyobb boldogtalanságokat és mégis mily kevesen okultak az intő példán; mindenik azt hiszi, ő kivétel lesz, okosan viszi dolgát, s az előitéletekkel merészen szembeszáll; ha rajtaveszt, a véletlentől kezdve a szobalányig mindent okoz, csak saját jellemtelenségét nem. Mennyi vagyon pusztult el! minő tekintélyes családok sülyedtek alá és hány virágzó élet lőn már áldozata ez átkozott boldogságnak?!

De beszéljünk és okoskodjunk bármennyit, a ledérség ismét szépen összeölelkezett a kaczérsággal, hogy egy boldog viszony botrányaival több legyen a példás életű nagyvilágban.

Váratlan megérkezék Zárai. Viharos jelenetet lehetne várni, de csak mosolygó arczok, üdvözlő kézszorítások következtek.

Zárai pillanatra bocsánatot esde Dell’ Orto gróftól s nejét a mellékterembe szólítá, hol nehány okmányt és kötelezvényt vele aláiratván, karöltve visszavezeté. Rövid társalgás után a vendégnek jó mulatást kivánt, nejével udvariasan kezet szoríta és távozott.

Nemde, finomul művelt férj?

Angelique valóban szerencsés választást tőn.

-170-