XX. (Megérkezés.)

Kázmér huszonötezer francról szóló váltóval, melyet Malvieux «Pager és társa» czimű párisi házhoz adott, útra kelt. Minden vagyona és értéke ezen váltóba volt fektetve.

Érzékenyen búcsúzott el Dömétől, Isten hozzádot monda Pestnek, hol könnyelmű és fényes életet élt, azután megölelé Kamillát e szókkal:

– Menjünk, drága angyalom! Ott is kedves lesz nekem az élet, mert enyém vagy; benned fogom imádni hazámat, mert nyelvén szólandasz hozzám; szerelmed bőven kárpótolandja elvesztett barátimat, mert benne üdvöt és hűséget várok; lelked egy szalmakunyhóban is gazdaggá teend, mert az nekem a szellemi kincsek bányája. Midőn mindennek és mindenkinek, kit szerettem, Isten hozzádot mondok, boldogabbnak érzem magam, mint valaha, mert kit mindenek és mindenki felett szeretek, sorsomat megosztani jön.

– Boldogságban és szenvedésben egyiránt és örökké foglak szeretni, édes Kázmérom.

– Erre én is esküszöm. És most, Isten veled -182- Pest, zajos életem sírja, szép Pest. Falaid közt a bánatot nem ismerém, légy ezerszer áldva, de leginkább azért, mert tőled nyerém azt, ki édenné teszi nékem e földet, bárhova vezéreljen sorsom. Végzetünk hajóján a vitorlák kifeszítvék… induljunk!

– Isten nevében.

Bérkocsira ültek, egyedül Dömétől siratva és kisérve hajtattak a vaspályához.

A vonat elrobogott. Döme azt vélte, hogy e robaj szívét zúzza szét; addig mereszté a távozók után nedves szemeit, míg a robaj hangja a messzeségben elveszett, s az utolsó füstgomoly, mit szemeivel kivehete, a légben elfoszlott, azután visszatért az üres szállásra, fájdalmát kizokogni.

Utasaink mindenki előtt feltüntek; egyszerű, de véghetlen izletes uti öltöny, az idegenek iránti udvariasság, mindenhez értő velős beszéd, s különféle nyelvekbeni társalgás, a művelt osztály előkelőbbjeit gyaníttatá bennök. Tekintve különösen a hölgy ifjúságát, s a bájos szemeiből tükröző üdvet és szerelmet; másrészt a férjnek a legnagyobb apróságokra kiterjedő figyelmét, és leírhatlan előzékenységét, senki sem kétkedék, hogy új házasok, még pedig, kik – divat szerint – az oltártól egyenesen utazó-kocsiba léptek, s azért csak mosolygó arczokkal találkoztak, mindenki nyájas és kedves óhajtván lenni irányukban.

Ily körülmények közt kellemesen utaztak Strassbourgig.

Strassbourgban még kedélyesen folyt az ebéd, csak mikor gőzkocsira ültek, döbbenté meg mindkettőt -183- a gondolat, hogy Párisban fognak kiszállni.

A vonat elrobogott.

Kázmér elmerengett az eszmén, hogy mily feladat lesz Párisban megélni, s a kenyérkereset nehéz és izzasztó munkájával foglalkozni. Ez áll előtte, s már visszalépni lehetetlen. Ő az előitélet elől menekült, szegény hazánk képes mindenkinek falat kenyerét kiosztani, ha munkához lát az, ki másból kénytelen élni, mint kész jövedelemből, de a ki valaha urat játszék, s végzete e térről leszorítá, előkelő ismerősei miatt szégyenli a munkát megragadni, és miért? mert a szűkkeblűek, kik fénykorában keresték az alkalmat Jouvin-es kezét megszoríthatni, a munka által edzett kéz elől a magukét visszahúzzák. E viselet sok jelest száműzött már hazánkból, kik képességökkel a nemzet felvirágzására működhettek volna, míg messze külföldről fényes müködésöknek csak olykor-olykor esett ide egy-egy halvány sugára. Mások, tán kevésbbé lángeszűek, de munkaképesek és szorgalmatosak, az előitélet elől kivándoroltak nyomorogni, holott itthon azzal, a mit tudtak, vagy a mit tenni képesek, a mellett, hogy tisztességesen megélhetnének, még a haza hasznos polgárai is lettek volna. Miért van ez így, és nem máskép? Miért nem bírnak több átlátással egyrészről, s több szilárdsággal másrészről az emberek?» – e tárgyon törte fejét Kázmér, s hallgatag vonult az egyik sarokba.

Kamilla a másik sarokban mélázott; néhány óra mulva Párisban lesz. Tele ifjúsággal, költészettel, -184- szépséggel és eszményi felfogással közeledék a világ fővárosához, hol művészet, izlés, divat és mindenben a legszebb, legtökéletesebb kinálkozik; hol virágzásban van minden, mi az élet szellemi vagy anyagi élveit illeti; hol a szép a tündériességig, a nagy a végtelenig, s a szellemesség a halhatatlanságig fokozódik; hol tömérdeken csak átálmodják az életet, mintha valami keleti bűbájos ital varázshatása volna az egész. Lehet-e mást képzelni, mint azt, hogy lelke előtt a nagyszerű, fényes és dicső Páris lebeg?… Mit érdekli e fénytenger és mesés nagyság? Mit e millió ember s a tékozlók százezrei? Mit a tömérdek művész és lángelme vetélkedése a dicsőség után? E hullámzó tengerben egy csepp érdeklé őt csak; e zajos világban egy elalvó mécs felé repesett lelke, a millió sokaság közt csak egy embert óhajta látni, s a sok előkelő gazdag, ifjú és fényüző közt egy elaggott, elhagyatott, szegény beteg után sóvárgott szíve. Nem sokára meglátja atyját; minő pillanat lesz ez?! Elgondolta, mint fognak reszketni kezei az öregnek, mikor őt keblére ölelendi, s szinte érzé arczán égni a könnyeket, mik atyja szeméből fognak rá hullni, s tettleg érezheté is, csakhogy saját könnyűit. Elképzelé, mint fog elégülten mosolyogni a szenvedésekben megőszült, ha hallja, minő boldog Kamillája, ki most nála óhajt maradni, hogy kedves férje határtalan jóságától segítve, ezentúli életét kellemessé tegye. Vonásról-vonásra lefesté magának, hogy miként nézhet ki atyja; a képmás hasonlíta egy megtörődött oroszlánhoz, ki azonban -185- még sok életerővel bír, homlokára illeszté a nagy sebforradást, mely szépen összhangzik jobb vagy bal lábának mérsékelt biczczenésével.

Kamillát messze sodorta azon gondolatforrás, melyet kimeríteni alig lehet, mert miről elmélkedhetik szebben és hosszasabban szerető gyermek, mint atyjáról, kit nem ismer, de tetteinek hírét hallá; kiről tudja, hogy sokat szenvedett, de szenvedéseit nemesen tűrte, s kit kevés idő mulva látni fog.

Őt és Kázmért is eszméik annyira felizgaták, hogy ingerült idegeiket lázas rohamok bántalmazák.

«Páris!»

A vonat megállt; érdekelt egyéneink álmodozásaikból felrezzentek, s midőn kitekintének, szemeik elkápráztak az indóháznál és körülte ragyogó roppant légszeszvilágítástól.

– Ah Kázmér! – sóhajtá Kamilla.

– Végre itt vagyunk – mond Kázmér, s kiszállt a kocsiból, hogy Kamillát lesegélje.

– Kázmér! kezed reszket.

– És a tied forró.

– Meg vagyok illetődve.

– Engem meg idegessé tőn a hosszú utazás.

– Siessünk, hogy kipihenhesd – szólt Kamilla – s gondolá: én úgyis annyira izgatott vagyok, s fejem úgy telve mindenfélével, hogy nyugalomra nem is gondolhatok, míg őt nem láthatom. Ezalatt karját édesen fűzé Kázmér karjába.

Kázmér elmosolyodott, mert érzé, hogy izgatottsága nem hogy nyugodni engedné, de pillanatonként fokozódik. -186-

Bérkocsiba ültek, mely velök a Hôtel Choisseuilbe robogott.

Hajnali négy óra volt.

Egyszerre annyi mondani valójok akadt, úgy belejöttek a tervezgetésekbe, s oly élénk beszélgetés fejlett köztök, hogy egyik óra a másik után elrepült, s nem jutott eszökbe a pihenés. Csak azon vették észre magukat, hogy kilencz óra.

– Ah Kázmér! te mit sem alvál. Ki fogod-e bírni a napot?

– És te, ki sokkal gyöngébb vagy?

– Az más, egészen más! Előttem oly valami van, mit nyugodtan bevárni lehetlen.

– Hát a mi előttem van?! Majd megkezdődnek az életgondok…

– Azok közösek lesznek.

– Úgy szeretném, úgy óhajtanám, hogy te csak a könnyebb oldalát ismerd.

– Nem, oh nem, édes Kázmérom, én arra születtem, arra neveltettem, te pedig csak ezután fogod megtanulni, hát elébb engem terheljen a nagyobb rész, később egyenlőre osztjuk.

– Tudom, imádott szerelmem, hogy feláldozóbb vagy a legtisztább angyalnál, s ez bátorít előre, ez teendi nekem édessé a küzdést. Most pedig siessünk atyánkhoz.

E szóra Kamilla halálszínt ölte, s inogni kezdett.

– Mi lelt, nőm, lelkem? – kiáltá Kázmér, s Kamillát átölelé.

– Nem tudom, de előttem minden elhomályosult, -187- mintha ájulás környezne, erőm egyszerre eltűnt, s tagjaim reszketnek.

– Álmatlanság és túlfeszültség következményei.

– Én meg azt hiszem, balsejtelem, rossz előérzet.

– Ti szép és kedves teremtményei az Istennek, akár minő bájosak és szellemdúsak legyetek is, tele vagytok az effélékkel. Hát nem természetes, hogy most annyi álmodozásaid, óhajaid és vágyaid teljesülésénél megrázkódnak idegeid? hát balsejtelem vagy rossz előérzet kell ahhoz, ha megrendül benned a szív, erősebben lüktet ereidben a vér, mikor eddig nem ismert atyádat fogod meglátni, s ha reszket karod, mikor megölelni készülsz?

– Már van erőm, menjünk – susogá Kamilla, s úgy belefogódzott Kázmérba, mintha félne valamitől.

Elkocsiztak a «Rue de Tournon» 17-dik számú házhoz. A kapusnétól tudakozódtak Villám Elemér után, az ötödik emeletbe utasítá őket.

Kázmér csaknem vonszolá nejét, s közben-közben meg kelle állniok, mert Kamilla lélegzete elmaradt, ilyenkor szegényke kezeit szívére nyomá, mert oly lázas dobogást érze, mintha kebléből valami ki akarna szakadni. Végre az ötödik emeletbe értek, elég gyarló lépcsőkön, főleg az utolsó része csaknem nyaktörő volt. Először is egy középkorú, de rettenetesen összeaszott nővel találkoztak, ki egybefont karokkal búsan tekinte maga elé.

Kázmér megszólítá, s Villám Elemér után tudakozódék. -188-

A névre felvillantak a nő szemei, végig mérte tekintetével az idegeneket, mintha fel akarná becsülni, hogy mennyi nézhet ki belőlök. Rövid szünet után kérdé:

– Kik önök?

– Villám úr gyermekei.

A nő arczán örömsugár ömlött el, mialatt az ifjút a nejével szobába vezeté.

– Hol van atyám? – kérdé Kamilla.

– Mindjárt – felelé a háziasszony, mialatt üléssel kinálá meg vendégeit – de előbb valami ügyet kell elrendeznünk.

– Gyorsan, asszonyom – türelmetlenkedék Kázmér.

– Én mindjárt kész leszek, s reménylem önök is. Az öreg úr, kit önök atyjoknak vallanak, lakosom; én, mint minden franczia a szerencsétlen idegeneket, vendégszeretettel fogadtuk. Ő pontosan fizetett, én pontosan elláttam, de darab időtől beteges levén, tartozását nemcsak elmulasztá leróni, de még engem is kiadásokkal terhelt, aztán elkezdett napról-napra biztatni. Itt van a számla uram, ma már kétszázhetven frank.

– Kifizetem – mond Kázmér.

– Tudtam, tehát kérem.

– Később, mihelyt hitellevelemre pénzt vettem fel.

– Úgy is jó, csak kérem, ismerje sajátjának e tartozást, s írja alá.

– Szívesen – s teljesíté a kivánatot.

– Jól van – szólt a háziasszony, elrejtve a -189- kötelezvényt. Most siessenek a 9-ik számú szobába, tán még nem késő.

– Az ég szerelméért, hallod Kázmér, tán még nem késő.

– És minket itt letartóztatott! – dördült Kázmér a háziasszonyra – szívtelen nadály. – Kamilla után sietett, ki őrültként rohant a jelölt szoba felé.

A háziasszony vállat vonított, s elégülten dörzsölgeté száraz kezeit.

-190-