XIX. (A jószivű nagynéne, ki tettét bánni kezdi.)

Két levéllel kezében s keserves könnyekkel szemeiben, állt Döme az üres szoba közepén.

– Elment – sohajtá – örökre elment s azt hiszi, én élek addig, míg ő Párisba ér; nem, oh nem! Mint hű szolga, utolsó parancsát teljesítem s e két levelet átadom, a hova szól, aztán egy sarokba vonulok meghalni.

Sokáig busongott, sírt és dörmögött; minden nevezetesb bútordarab üres helyét sóhajra méltatta, az íróasztal előtt pedig, hol Kázmért annyiszor ülni látta, térdre esett s egész buzgósággal imádkozék. Azután szemeit öklével kitörőlve sóhajtá:

– Vén napjaimban magamra maradtam. Mi lesz belőlem s mi lesz szegény, könnyelmű jó uramból, ha nem én őrködöm mellette?

Miután még egyszer körültekinte, mintha valamelyik sarokban Kázmért akarná megpillantani, olyat sohajta, mint a ki reményében csalódik és elballagott. Útját Ujfalvy Vilmoshoz vette.

A bárónál rögtön bebocsátást nyert.

– Mi jó hírt hozasz, öreg? – kérdé a báró.

– Rosszat, méltóságos úr, nagyon rosszat.

– Az Istenért! mi történt? -171-

– Tudja meg tőle magától – mond Döme egy levelet átnyújtva.

Ujfalvy mohón ragadá el a levelet s lázas ingerültséggel olvasá végig.

– Megfoghatlan – mormogá Ujfalvy maga elé, mialatt a levelet újra átfutá – végkép távozott s e tervéről velem mit sem közölt.

– De még velem se – szólt közbe Döme – pedig ennyit csak megérdemeltem volna, mert mondhatni én neveltem, én ültettem először lóra, én adtam kezébe először puskát, én segítettem megcsalni a nevelőt és most meghalhatok valahol a sövény alatt.

– Meghalhatsz nálam, jó öreg, mert Kázmér gondoskodott rólad. Ő barátságomtól mindent várhat s nem kér egyebet, mint számodra elhelyezést; mától fogva komornyikom vagy. Ha kenyeremmel beéred, nálam halhatsz meg.

– Engedelmet kérek méltóságodtól, de azt nem igérhetem.

– Tán túl akarsz élni?

– Az öregnek meg kell halni, a fiatalok meghalhatnak; ezzel nem jó tréfálni, de én más okért nem igérhetem ezt.

– És miért?

– Mert az Isten jó és kegyelmes, egykor tán vissza vezérelheti szeretett uramat imádott hazájába és akkor –

– Visszamennél hozzá?

– Ha a mennyországot birnám is méltóságodnál, de bocsásson meg, el kellene hagynom, mert az -172- üdvösség is égetné lelkemet, mihelyt azt nem vele oszthatnám – s szavai alatt redős arczán nagy könnyek szivárogtak szerteszét.

– Légy jó reményben, Döme, iparkodni fogunk uradat meglelni s mihelyt ráakadtunk, szolgálatomat elhagyhatod, addig azonban elvárom, hogy oly hű és igaz légy hozzám, mint hozzá valál.

– Mikor parancsolja méltóságod, hogy új helyemet elfoglaljam?

– Azonnal.

– Ezerszer bocsánatot kérek, de az még lehetetlen, vagy ha igen, egy órai szabadságot kérek.

– Mire?

– Jó uramnak még egy parancsát kell teljesítenem; nem örömest teszem, de ő akarta.

– Titok?

– Korántsem; még egy levelet kell kézbesítnem, de nem oly derék úrnak, oly igazi jó barátnak, mint méltóságod, kinek napjában ezret is szívesen elhordanék, hanem egy szörnyetegnek, ki minden szerencsétlenségünk oka, annak a vén nagynénének, kit csak méltóságod iránti tiszteletből nem nevezek igazi nevén, de annál inkább gondolom.

– Menj tehát s teljesítsd szegény barátom akaratát.

Döme távozott s az utczára érkezvén, kettőt-hármat simíta bajuszán, vállait megegyengeté s redőzött homlokkal mormogá:

– Megállj, vén boszorkány. Boszut állok érte, hogy házi életünket így feldúlád. – Ezzel Valeriához sietett. -173-

Dömét a koros hölgy azonnal maga elé bocsátá, ki feszesen beállított s makranczos fejbillentéssel üdvözlé az úrnőt.

– Urad küldött? – kérdé Valeria

– Igen, e levéllel – viszonzá Döme, s a levelet átnyújtva, távozni készült.

– Megállj, tán válasz kell?

– Bizonyosan tudom, hogy nem – felelé Döme s kifelé vette útját, elégült mosolylyal dörmögvén maga elé.

– Édes a boszú, azért sem csókoltam neki kezet – s mint ki nagy tervet hajta végre, tele önérzettel ment új helyét elfoglalni.

Valeria megilletődéssel forgatá kezében a levelet, szemében könnycseppet is morzsola szét, de már nem oly óvatossággal, mint valaha, meglehet azért, mert maga is észrevevé, hogy két-három hó alatt tíz évet vénült; ezt csak arczáról lehete leolvasni, de hát még lelke, kedélye?… Ah! az meg egészen búskomolylyá változott, mintha egész életében csak sors csapásaival vagy nyomorral küzdött volna.

– Mit írhat, mit akarhat? Hisz tőlem már nincs mit várnia – tünődék magában. – Szemrehányásokkal illet? Azt teszek magamnak eleget s neki nincs hozzá joga, én tetszésem szerint intézkedhettem; az igaz, nem szerencsésen ütött ki, de ő az oka. Ő szakított el köztünk minden fonalat; meglehet, hogy hirtelenkedtem, de ő ingerelt. Olvasatlanul küldöm vissza levelét. – Ezzel a csengetyűzsinórhoz nyúlt, de keze lehanyatlott, míg -174- ajkai e szókat rebegék – ki tudja, mit óhajt – és reszkető ujjakkal felbontván a levelet, olvasá:

«Mélyen tisztelt és forrón szeretett nagynéném! Midőn e sorokat olvassa, csak áldása érhet utól, mert én drága hazámat örökre elhagyám. Nem vádolok senkit, még sorsomat sem, mert azon körülmény, mely e lépésre kényszerít, adá nekem az élet legfőbb boldogságát, imádott Kamillámat, kinek bírásában annyira boldog vagyok, hogy érte minden veszteséget szivesen tűrök, csak kedves nagynéném szeretetének elvesztését nem.

«A szeretet és hála érzetétől megindulva irom e sorokat, félreértés vagy gyanúsítás nem férhet hozzá, mert mi az életben többé nem látjuk egymást soha, tehát szabadjon most az utolsó «Istenhozzád» kiséretében elmondanom, hogy mily mélyen érzem mindazon jóságokat, mikkel szeretett édes nagynéném elhalmoza, hogy ezekért való hálámat, valamint kegyed iránti szeretetemet síromba viszem; vajha lett volna bátorságom azon kegyet még egyszer kikérni, hogy kezét, mely ifjúságom napjait oly szépekké tette, bucsúcsókommal, a benső rokoni szeretet lángcsókjával illethetném, de végzetem úgy akará, hogy többé ne lássuk egymást.

«A legszentebb érzés, mit drága hazámból magammal viszek, azon tudat, hogy kedves néném házasságunkat megáldá, fogadja érte örök hálámat, mert ez bátorságot ad jövőmmel szembeszállni, hisz hol az eskübe egy ily szentnek imája vegyül, ott a boldogság el nem maradhat. -175-

«Mennyi mindent akartam írni?! Levelem egy őszinte vallomás lett volna és most erőm elhagy, de legyen meggyőződve, hogy bármennyi és bárminő szavakkal írnék is, minden csak oda menne ki, hogy mint tiszteltem, szerettem mindig és fogom is örökké, hogy minő hálás vagyok nemes szíve iránt s mennyire megindít azon jóság, melyet rám halmoza.

«És most az éghez fordulok, s kérem, mint buzgó imámmal naponta kérni fogom, hogy halmozza el minden boldogsággal, legközelebbjei legyenek oly hálásak, mint vagyok én a multakért, édesítsék meg életét, mit a mindenható hosszúra nyújtson s mellette eddigi jó kedélyét is meghagyja.

«Ha utolsó «Isten hozzád»-om a részvét egyetlen hangját szívében föléleszti, hogy nekem megbocsásson, úgy lelkeink találkozandnak s a rokoni lánczolat köztünk nem szünt meg. Kezeit csókolja örökké hálás Kázmérja.»

Valeria végig olvasván a levelet, mozdulatlan maradt, kezei mintegy merevülten tarták a lapot s szemeit kisértetiesen függeszté rá. Nem szólt, nem sóhajtott s tán nem is gondolkozott; oly érzés szállta meg, mint ki nehéz álomban futni akar s egyetlen tagját sem képes mozdítni. Darab idő mulva a betűk összefutottak szemei előtt, aztán minden elhomályosult.

Iszonyú rémület fogta el a társalkodónőt, mikor úrnőjéhez benyitván, azt önkívüli állapotban találá, zajt ütött, s a zajra az egész házi cselédség összefutott. -176-

Mielőtt orvosi segély érkezett, Valeriát gondos környezetének ápolása öntudatra téríté.

– Mit míveltem?! – sóhajtá szívszaggató hangon.

– Az istenért! mit? – kérdé bánatos részvéttel az öreg társalkodónő.

– Eltaszítám a legjobb szívet, s száműztem a legderekabb rokont. Oh én szörnyeteg! Nem érdemlem a napot, mely rám süt, nem a léget, mely éltet… Szegény Kázmér! Ferencz! – szólt inasához – teremtsd elő nekem Dömét, addig haza ne kerülj, míg őt magaddal nem hozod. Két aranyat kapsz te is, ő is, ha még ma beszélhetek vele.

– Itt lesz, ha galléron fogva kell is elhoznom – felelé Ferencz, s örömmel távozott.

– Te pedig, Ágnes – parancsolá szobaleányának a siránkozó úrnő, – menj Kázmér lakására, tudakozd meg, ha elment-e már végkép, és mikor? Mi pedig, kedves barátnőm – folytatá a társalkodónőhöz fordulva – kocsizzunk Budára a várkápolnába, ott láttam őt utoljára, ott akarok érte és boldogságáért imádkozni. Szegény jó fiam! Egyetlen drága Kázmérom!… hát elhagytál?… és én ne lássalak soha? ez rettenetes!… ez megöl!

– De nagysád! az ég szerelméért! mit mível! hisz ő engedetlen volt, visszaélt jóságával, megsértette nemes szívét, és daczolt legjobb szándékú akaratával.

– Mind megtudnám neki bocsátani, csak ne volna késő. -177-

– Aztán vannak más rokonai, kik engedelmesek, szeretik.

– Tudom, tudom – susogá keserűn Valeria.

– Kik bizonyosan el nem hagyják.

– Oh, bizonyosan nem, de gátolhat-e az abban, hogy Istentől Kázmérnak minden jót kérjek? Ha magam nem adhatok neki, hát kérek számára. Menjünk kisasszony; önnek is van mit kérni, hogy az Isten bocsássa meg vétkét, a mennyiben szegény Kázmérnak hű rágalmazója volt.

– De nagysád!…

– Valóban, igen józanon cselekednék a kisasszony, ha nevét előttem soha ki nem mondaná, és kérem, mikor itt róla megemlékezünk, ön úgy viselje magát, mintha soha sem ismerte, soha sem látta, s róla soha sem hallott volna, mert minden jobb érzés fellázad bennem, ha visszaemlékszem, mily rútul viselte magát szegény, feledhetlen szegény Kázmérom irányában.

– De bocsásson meg…

– Soha! – esék szavába indulatosan Valeria – hol is volt az eszem, hogy önt szentegyházba hívtam, mikor kedvenczemért akarok imádkozni? Maradjon itthon, ily pillanatban nem akarom mellettem látni.

A társalkodónő sírva távozott.

Valeria sírva várta kocsiját, nemsokára az előrobogott, hogy a bánatos hölgy a várkápolnában merítsen vigaszt lesújtott lelkének.

Alig kocsizott el, a társalkodónő is sietett szíve bánatát kiönteni; hol tehette azt inkább, mint -178- Angeliquenél, hisz annyi fáradozással működött minden alkalomkor Zárai Gyula érdekében Valeriánál, hogy az örök hálát ezen ifjú házasoknál a maga részére biztosítottnak vélte, ámde rettenetesen lesújtá a csalódás, mert Angelique nem ért rá őt elfogadni, s Gyula a vén kisasszony fülehallattára mondá:

– Mit alkalmatlankodik annyiszor itt ez a vén hírszatócs?

A kisasszony kérges szívének minden rétege megtölt epével, szűk keble boszút lihegett, s kiégett szemeiben harag villámai czikáztak. Így ért haza, s ily lélekháborodásban lelte őt Valeria, de ez a változást barátnőjén észre sem vette, mert egészen másra gondolt, mit saját beszédéből láthatánk.

– Én igen szerencsétlen vagyok.

– Megesküvém – felelé a társalkodónő – hogy jóban és rosszban osztozni akarok, az ég meghallgatá eskümet, én is szerencsétlen vagyok.

– De csak nem általam lőn azzá?

– Nagysád iránt csak forró hálát érzek.

– Ne vegye rossz néven, hogy oly keményen szóltam önhöz, de én Kázmért most is nagyon szeretem, elvesztését gyászolom, őrületes eljárásom miatt kétségbe vagyok esve.

A társalkodónő életében először nem szólt Kázmér ellen, s nem vigasztalta Gyuláékkal úrnőjét.

– Többé nem kell a világ, nem színház, nem társaság, visszavonulok mindentől.

– Egy kissé tán mégis korán lesz. -179-

– Gyászt öltök, s mulató-termemből imaszoba lesz, hol igazságtalan eljárásomért akarom az eget s elhunyt nővéremet megengesztelni.

– Ez víg élet lesz – gondolá a kisasszony, s minden ékesszólásával törekedett lebeszélni úrnőjét. Elfeledte kétségbeesését, el haragját, mert zárdában élni soh’ sem volt eszménye; de bámulatos! minél inkább erőködött lebeszélni Valeriát, ez annál makacsabbul ragaszkodott ahhoz, mit kimonda.

– Pálmayné, aztán Gyula és neje az egyetlenek, kiket a mai napon túl elfogadok. Többé semmi estély, semmi társaság, semmi játék és zaj.

A kisasszony elszörnyűködött, hogy minő élet lesz ez?

– Felesleg termeimet elzárom, és két terítéket kivéve, minden ezüstömet elajándékozom.

– Ha szabad kérdenem, kinek?

– Természetesen azoknak, kik különben is örökölnék, Zárai Gyula és nejének.

– Miért ne örökölhetné épen úgy Vizeki Kázmér?

– Ah! hol van ő?!

– Lehetlen-e, hogy visszakerüljön? Zárait százezrekkel boldogítá, ő nem szorul ily csekélységre…

– Csekélység? Ezüst száz személyre?

– Annál jobb szegény Kázmérra nézve.

– Igaza van. Ah ön még sem oly rossz szivű szegény Kázmérom iránt, mint gondolám. Köszönöm, édes barátnőm. -180-

És hozzá fogtak a munkához, egy óriás ládába a tömérdek ezüst el lőn helyezve, azután összeszedte Valeria minden ékszereit, egy szekrénybe zárá, s reszkető kézzel ráírta: «Vizeki Kamillának», ezt is ládába tette, aztán erősen leszegezteté, lelakatolá, s tanuk jelenlétében ráirá: «Vizeki Kázmér kedves öcsémnek hagyományozom.»

A kisasszony önelégülten mosolyga, mert a hálátlanok már is sujtvák boszúja által.

Valeria is könnyebben lélegzett, úgy érzé, mintha Isten meghallgatta volna imáját, s nővére szellemével, meg saját lelkiismeretével kezdene kissé kibékülni.

E pillanatban hozta Ferencz Dömét.

Valeria örömsikoltással fogadta a vén szolgát, mi annyira megzavarta Dömét, hogy boszútervéről megfeledkezvén, sietett Valeriának kezet csókolni.

– Jer öregem – mond könnytelt szemekkel Valeria Döméhez – beszélj nekem sokat, mindent, jó uradról, az én kedves Kázméremről – s az álmélkodó szolgát a mellékterembe szólítá, honnan félóra mulva Döme egészen kiengesztelődve távozott.

A társalkodónő mai naptól kezdve egyetlen alkalmat sem mulaszta el Valeria előtt Zárai Gyula és neje ellen csipős megjegyzést tenni, vagy ellenszenvet ébresztő beszédet folytatni, még pedig egész keserűséggel.

-181-