XXVIII. (Egy szép vasárnap.)

A legkomolyabb életnek is vannak könnyelmű perczei. Ilyenkor a képzelet lepkeszárnyakkal repüli át a nehézségeket, mik szenvedéseink elhárítását gátolják; a legsujtottabb kedély is talál néha derült eget, melyen elmerengve, reménycsillagokat lát feltünedezni. Ámde az eszmék, miket könnyelmű perczeink szültek, a komoly való által hamar elüzetnek, s a leggyöngébb szellő fuvallatára a derültség is elborul, s a reménycsillagokat sötét felhők takarják,… aztán minden komoly, minden borús, mint volt.

Ily könnyelmű perczek valának, mik egész éjen át Kázmér és Kamilla lelkét ringaták; ily derült ég vala, min ekkorig oly édesen elmerengtek, de a szobalegény valóra ébreszté ábrándos szellemüket.

Mint olyan ember, kit halálos ellene túlnyomó erővel üldőzőbe vőn, s útját egyszerre vízáradat által elzárva látja, pillanatnyi habozás száll meg, mert nem ismeri a víz mélységét, a benne létező örvényeket, s mégis neki kell mennie, hisz az ellenség már nyomába ért,… így állt Kázmér a szoba közepén, egyik kezével Kamilla kezét tartva, -258- a másikban kalapját; előtte volt a mély áradat, tömérdek örvényeivel, a zajló Páris, – mögötte a kérlelhetlen sors és kétségbeejtő nyomor.

– Most én fogok munkáért zörgetni – szólt búsan.

– Az igen keserves út, – jegyzé meg Kamilla – én már egyszer botorkáztam rajta. Félve indulok rá ismét, de mégis inkább, mint te; engedd nekem az első kisérletet.

– Te már tevéd, most rajtam a sor.

– Tehát együtt.

– Majd később. Mi lenne belőlünk, ha egyszerre fáradnánk ki?… Csak egymásután. – Ezzel megölelé nejét, s indulni készült, e pillanatban egy bizományos lépett be.

– Vizeki Kázmér urat keresem.

– Itt vagyok.

– Az olasz dalszinház rendezője magához kéreti.

– Nem fogom várakoztatni.

A bizományos elment.

Kázmér és Kamilla megdöbbenve néztek össze.

– Mit jelentsen ez? – kérdé Kázmér.

– Félek – sóhajtá Kamilla – nagyon rosszat.

– Hogyan.

– Bizonyosan fel akarnak léptetni.

– És az nagyon rossz volna?

– No, te mondád, hogy nem szeretnéd, s a mit te nem szeretsz, az nagyon rossz.

– Megvallom, százezrek közepette szerencsétlennek érezném magamat, ha szinpadon látnálak. -259-

– Úgy hát ne is menj a rendezőhöz, mert készebb vagyok egész nap virágokat készíteni, s azzal kiülni valamelyik partra eladás végett…

– Már üzentem, hogy megyek, szótartónak kell lenni,… majd megmondom, hogy szándokod változott.

– Úgy jó lesz. A viszontlátásig.

Kázmér távozott.

Néhány percz mulva Kamilla egy angol levelet kapott ily tartalommal.

«Asszonyom! Egy kitünő ajánlatra bátor vagyok kegyedet felkérni, hogy leánykáimat a franczia nyelvben és énekben oktatni szíveskedjék. Ha hajlandó rá, a feltételek iránt értekezni, szíveskedjék kocsimon hozzám fáradni.

L. B.»

– A kocsi?

– Alant vár – mond a szobaleány, ki a levelet kézbesíté.

Kamilla nyilsebességgel felkészült, s mintha félne, hogy a kocsi nélküle távozik, mi által szerencséjét is elszalasztaná, legnagyobb sietséggel a kocsiba ült, mely vele elrobogott.

Két órával később Kázmér fénylő szemekkel, örömtől sugárzó arczczal tért haza, roppant csomag iratot hozván magával.

– Szerepek! – kiáltá az ajtón berohanva – mind szerepek, egész dalművek!

A szoba üres.

– Kamilla, kedves nőm!

Semmi válasz. Darabig várt, aztán nyugtalankodni kezdett. Előcsengeté a szobalegényt. -260-

– Hol van nőm?

– Elkocsizott.

Eleinte megdöbbenté Kázmért a válasz, azután eszébe jutott, hogy bizonyosan az az áldott lélek, ki annyira lekötelezé őket, viteté magához, minek folytán inkább fennhangon gondolkozva, mint a legényhez intézve mondá:

– A hintón, mely tegnap ide szállíta minket, távozott…

– Nem, egy angol uraság fogatán.

– Különös! Hm, jól van, elmehet. Egy angol uraság! Hol veszi az egyszerre magát, hogy hintót küldjön Kamilla után? Néhány nap előtt a várost hagyták neki összebarangolni, míg fáradtság és éhség miatt összeesett, s ha egy szegény varrónő meg nem szánja, az utczán veszhetett volna el, és most lakásához fényes fogatot küldenek érte!… Félek, nem tiszta szándék rejlik alatta… félek, a szinpadi sikert arattatni akarják vele, a nélkül, hogy szinpadra lépne.

Kamilla megjött, boldogan, magán kívül az örömtől.

– Vége az inségnek – kiáltá Kázmér karjaiba repülve – szabadulásunk órája ütött. Képzeld Kázmérom, alkalmazást nyertem.

– Én is.

– Két angol kisasszony mellé, ének és franczia nyelvben kell órákat adnom. Egy franczia tanár és zenemester kihallgattak, aztán dicsérettel nyilváníták képességemet a hivatásnak megfelelhetni. A lady százötven franc havi fizetéssel megfogadott. -261-

– És én száz franc havi fizetéssel irnoki állomást nyertem az olasz dalszinháznál.

– Tudod, kinek köszönhetjük?

– A kinek szabadságomat is.

– Legyen annyi áldás életén, mint dicsőség pályáján.

– Nemcsak hirneve, de lelke is nagy.

E pillanatban lépett be Alboni, s kedvesen kérdezé:

– Elfogadták az alkalmazást?

Kamilla és Kázmér a nagylelkű nő elé siettek, kezeit melegen keblükhöz szoríták e szókkal:

– Mivel hálálhatjuk meg jóságát?

– Azzal, ha elégülten fognak élni, s hivatásuknak megfelelnek.

– Boldogok és iparkodók leszünk.

– Annak igen fogok örvendezni. Ha valami érné önöket, gondoljanak rá, hogy van egy barátjuk. Isten áldja.

A két hálás szív kocsijáig kiséré, hol benső megindulással vettek búcsút. Aztán szobájukba siettek, magukat boldogságuknak átengedendők.

E naptól fogva csak az ebéd hozta őket össze; Kázmér reggeli után elment az irodába, s ötig foglalkozott, Kamilla pedig az angol kisaszonyokkal gyakorolt. Öt órakor mindkettő csak úgy repült haza felé, s a találkozás otthon oly ünnepélyes volt, mintha hosszas utazás után viszont látnák egymást. Az ünnepnapokat gyermekes örömmel várták.

Midőn foglalkozásuk közepette az első vasárnap rájuk viradt, Kázmér örömmel mondá: -262-

– E nap egészen a mienk, ma ki sem mozdulunk.

– Tévedsz, kedvesem, első örömnapunkat meg kell osztani azzal, ki keserveinkben osztozott, ki kétségbeesett életem felett őrködék; ma Mathildehoz megyünk.

– Igazad van; lásd, mily hálátlan teremtés az ember, mihelyt jól megy dolga, megfeledkezik azokról, kik sanyarú állapotában el nem hagyták. Szégyenlem magamat, hogy boldogságom annyira elragadott.

– Tehát beleegyezel?

– Azt a jó teremtést felkeresni? Nemcsak kötelességemnek tartom, de örvendek rajta. Együtt fogunk ma ebédelni, az én Paul barátom is ott kell hogy legyen.

Kamilla tapsolt örömében. Ma kapta ki első havi fizetését, az egész összeget magához vette, midőn Mathilde látogatására mentek.

Leirhatlan az a természetes öröm és szívélyesség, melylyel Mathilde fogadá látogatóit. Nem győzte nézni és ölelni Kamillát, aztán csodálta jó kinézését, s hálát adott Istennek e kedvező változáson, mert ő rá nem ismert volna, oly különbség van ez arcz közt most és akkor, mikor előszőr látta meg betegsége után.

– Ah – mondá – azért még neheztelnem is kellene, hogy oly hűtlenül hagyott el.

– Igaz, meg sem köszöntem illően azt a feláldozást, ritka részvétet és sok jót, mit velem tőn, de gondolám, az üres hála nem hozná vissza holmiait, miket értem elzálogíta. -263-

– Ki mondá ezt kegyednek?

– Tudom édesem.

– Jó Istenem! Hisz az nem szégyen, ha ily szegény leány megszorul. Ha nincs, kölcsön veszünk, s hitel hiányában oda adjuk azt, a mi ér valamit, ez az egész.

– Kisasszony – szólalt meg Kázmér, ki eddig néma megindulással állt ott – ha országaim volnának, s azokat sorba lábaihoz raknám, mégis adósának tekinteném magamat azért, mit e szegény, elhagyatott nőért tőn. Ha azonban egy baráti kézszorításnak van értéke ön előtt, legyen meggyőződve, hogy a leghálásabb szívvel nyujtom kezemet.

– Oh uram, önök túlbecsülik azt a kis szolgálatot – válaszolá Mathilde, örömmel szorítva kezet.

– És most – mond Kázmér – hol találom kegyed bátyját, az a jó Pault, ki engem meglátogatott? Fel akarom keresni, mert mi négyen ma együtt fogunk ebédelni.

– Dicső gondolat – kiáltá Mathilde – Paul mindjárt itt lesz, vasárnap nem hagy magára várakozni.

– Annál jobb. Azonban mi még nem is reggeliztünk, s tán kegyed sem – jegyzé meg Kázmér. – Én megyek valamit ide rendelni. A viszontlátásig.

Alig távozott Kázmér, Kamilla mélyen elpirulva lépett Mathildehoz, egy csomagot vőn elő, s könyes szemekkel kezdé:

– Mathilde! Ez oly csekélység, hogy tán sértve -264- is lesz általa; tudom, ezzel századrészben sem róttam le nagy tartozásomat, de majd lassanként, idővel,… most nincs több,… fogadja szívesen.

– Mathilde! Ez oly csekélység…

– Mit gondol, hogy én pénzért tettem barátságot?

– Azt nem, a világért sem – esék szavába Kamilla ijedten, – de az ily barátság megfizethetlen, de költségei voltak,… miattam adósságba verte magát…

– Azt kegyed álmodta.

– Jól hallottam.

– No, ha hallotta, hát hallja azt is, hogy csak akkor fogadok el költségtérítést, mikor nagyon-nagyon gazdag lesz, s nem tud pénzével mit csinálni, addig megélek én a magaméból, sőt még néha szívességeket is bírok tenni. Ezzel vége.

Kamilla keservesen sírni kezdett, és szólt:

– Én nem leszek gazdag soha!

Mathilde csendesítni iparkodott őt.

Így találta Kázmér a társaságot visszatértekor, nyomában legény jött izletes reggelivel.

– Mi történt itt? – kérdé Kázmér – miért e könnyek?

– Mert nem lesz gazdag soha – felelé Mathilde.

– Gazdagság után vágyik az én nőm, az én kedves Kamillám?

– Oh! nem azért! mintha szeretnék az lenni, vágyaim szerint elég gazdag vagyok, de Mathilde azt mondá, csak akkor róhatom le tartozásomat nála, ha nagyon gazdag leszek.

– Képzelje Kázmér úr – mond Mathilde – -265- Kamilla pénzzel kinált, szívélyességemet meg akarta fizetni, mint valami csaplárnénak.

– Kedves barátnőm – csendesíté Kázmér a megsértett barátnőt – ne vegye tőle rossz néven, ő annyira lekötelezettjének érzi magát, és méltán, hogy semmit sem tarta természetesbnek, mint első pénzét kegyeddel megosztani, ki vele hajlékát és étkeit megosztá, ki ápolta és vigasztalta, kit az Isten áldjon meg jóságáért. Ne vegye azt úgy, mintha a szegény pénzszekrényéhez ment volna, abból néhány ezer franc-t kivenni, hogy azzal egy nagy szívességet lefizessen, ő fáradott e csekélységért, s mi több, első pénz, mit életében dologgal szerze. Édesebben, szentebben használhatja-e ezen pénzt, mint ily nemes tartozást, ha csak parányi részben is, törleszteni?

– Ej, uram, itt adósságról nincs szó, a mi költség volt az ön kedves nejére, azt fedezte a negyven franc, mit Paul a gyürűért hozott, a fizetés tehát szolgálatomért esnék, s ezt nem hagyom magamnak megfizettetni. Majd ha szükségem lesz önökre, viszontszolgálatra számolok, ezzel vége. Üljünk a reggelihez, különben nem fog izleni az ebéd, pedig én ma vígan akarok lenni.

Alig végezték a reggelit, Paul csakugyan elérkezett.

Élénk beszélgetés közt felkészültek, hogy ebédig sok mindent megtekintsenek, mi vasárnap csak látható Párisban.

És valósággal, Kamilla csak ma mert először széttekinteni,… a zajló élet, tarkaság, tündéri -266- kirakatok, szebbnél-szebb öltözetek ma először ragadták meg figyelmét. Eddig Páris, vagy egy rengeteg erdő, neki mindegy volt; ott mindenütt emberbe, itt pedig fába ütközik, de ma felragyogott szemei előtt minden, mit eddig bánata homályban tartott. A boulevardeok csodálatra ragadták, a Concorde téren felkiáltott:

– Ah! ez tán már nincs is a földön.

A «Champs Elysées»-en oly gyermeki érzés lepte meg, hogy futkosni jött kedve.

Csupa kiváncsiság, csupa gyermek és öröm volt.

Kázmért Kamilla elragadtatása oly vidor hangulatba hozta, hogy ha Clichy-beli ismerői látnák, cseppet sem kételkednének rajta, hogy teljesült az, mitől e szegény embert oda bent féltették.

És meglehet, mert ők is olyan igen jól érezték magukat, vagy pedig mivel a jókedv is ép oly ragadós, mint az ásítozás, elég az hozzá, Mathilde és Paul szintén elemökben voltak.

A ki figyelte volna őket, azt hinné, a legboldogabb négy teremtés egész Párisban.

Hat órakor beültek egy tisztességes étterembe, Paul sehogy sem találta ott magát, jobb szeretett volna valami külvárosi lármás csapszékben iddogálni, azonban a barátságnak meghozta ez áldozatot. Sokat feszelgett, nyikorgatta székét, s könyökével hol oldalba lökött valakit, hol pedig feldöntött valamit; a tálakhoz csak félve nyult, s az elibe készített Macon vieux-t inkább szemével nyelte el, semmint kipoharazta volna. Ez azonban csak addig -267- tartott, míg Kázmér néhány poharat belé önte, aztán neki melegedett ő is.

Mathilde ellenben oly fesztelenül és kecsesen viselé magát, mintha e teremben találta volna fel mindennapi társaságát; beszédes és elmés volt; ő mulattatá a kis társaságot.

Az egész ebédet megelégedés, jókedv és barátság füszerezé.

Ebéd után a legközelebbi szinházat látogatták meg, hol jókedvöknek szabad kitörést engedve, annyit nevettek, hogy a bánatnak utolsó nyomai is elköltözni látszottak arczaikról.

Itt Paul is elemében volt, ordított és tapsolt, mintha kárpótolni akarná magát egy órai csendes viseletért, mi az ebéd ideje alatt annyira megviselte őt.

Éjfélkor igen elégülten elváltak.

– Édes Kázmérom – mond Kamilla otthon – e nap igen kellemesen mult el.

– Lám kedvesem – felelé Kázmér – nem szükséges gazdagság a boldog élethez, szerelem és megelégedés képezi a föld édenét, e kettő nélkül nyakig kincsben is nyomorult az ember.

Megölelték egymást, és igérték, hogy boldogok lesznek.

Másnap munkához láttak.

Több hónap folyt így le, s havonként egy-két vasárnapot a fentebbihez hasonlóan töltöttek.

Kamilla és Kázmérnak nem volt más panasza, csak az, hogy egész napon át soha sem láthatták egymást, ezen pedig nem lehetett változtatni.

-268-