XXVII. (Vihar után egy napsugár.)

Az, ki a világ legelső közönségétől az érdem drága gyöngyeit aratta, kinek pályájára fejedelmek szórták a dicsőség koszorúit, s kit nem a sors szeszélye vagy a véletlen emelt a szellemi világ koronásai közé, hanem tehetség és tanulmány, az e két szerencsétlennel oly szivélyességgel bánt, annyi kedvességgel társalga, mintha két vendége valami világnevezetesség volna; megtalálta szívükhöz a kulcsot, a nélkül, hogy nagyon kereste volna s őszinteségre bírta őket, a nélkül, hogy szerénységöket sértené, vagy részéről zaklatná a dolgot; úgy önkényt, magából a társalgásból folyt az egész, míg azon vették magukat észre, hogy bizalmas társalgásban vannak. Belé jöttek, mert egyik szó a másikat adta, s a házinő fesztelensége feledteté, hogy nagyon is új ismerősök.

A nagy művésznő gyengéden kitudta belőlök, mit tudnak és mire képesek. Szerzett neki ez est legalább is annyi örömöt, mint a megszokott szinpadi diadalok akármelyike. Ha néha megszakadt a társalgás és tartósb csend lőn, oly édesen mosolyga, mert látta vendégeinek szemeit találkozni, s örvendett rajta, hogy azokból annyi szépet bírt kiolvasni; -251- aztán önelégültség szállta meg; hisz ismét jót tőn.

Semmiféle osztály annyira bőkezűen szükséget – aránylag – nem enyhít, mint a valódi művészek; meglehet azért, mert szívök kiképzettebb, ábrándjaik magasztosabbak, lelkök fellengzőbb, de a legtöbb esetben boldogok, ha jót tehetnek. Sokan azt hiszik, azért, mert könnyen szerzik a pénzt. Hát nem temérdek tanulmány és fáradság gyümölcseit élvezik-e? De nem önzőn, mert a nélkülözés kunyhóit felkeresik, hogy teli marokkal szórják az emberi tulajdon legnemesbikét, a jótétemény áldását, míg Rothschildek és Miresek, meg mások, kikhez vakon rohan be a szerencse, szükkebellel zárkóznak kincseik közé.

A művészvilágnak sokat köszönhet az emberiség; a gazdagok élvet, a szegények segélyt, s a világ művelődést nyer tőlük; az ő szellemök áldás e földön.

Nem szólok azokról a borbélylegényekről, kik, mihelyt egy-két sikerült redőt tudnak arczukra vonalozni, s fejöket jól vállaik közé huzzák, fennhangon művészeknek kiabálják magukat, s a közönség tiszteletét követelik, ha mindjárt uzsoráskodással piszkolják is be pályájukat. A legnemesb növény közt is terem gaz, mely elég vakmerő a legkitünőbb virágszárhoz kapaszkodni, hogy azon felkúszszon odáig, hol annak koronája díszlik; de a virág azért virág, s a gaz gaz marad.

Ha áll a lélekvándorlás, úgy a lángkeblű művész lelke még nem költözött soha, hanem tisztán, eredetileg -252- égből jött, hogy ezután kezdje vándorlásait; ha pedig az ember halála után csakugyan szellemmé válik, lehetlen, hogy a tőzsér és művész lelke egyenlő öntetű legyen, hisz míg a tőzsér vagy uzsorás lelke egy arasznyira sem bir a földről emelkedni, addig a művész egekig tör, ellesi a szentek vonásait, hangját vagy beszédét, aztán az emberiség közt terjeszti, hogy e földön is légyen mennyei fogalom.

A kedves delnő, a művészet e fenséges asszonya, babérai közé ma ismét oly gyöngyöt tűzött, melynek ragyogását nem csodálják ugyan mások, de értékét ő maga ismeri.

Az idő már későre járt; Kamilla és Kázmér zavarral pillantának össze, mit az élesszemű házinő észre vőn.

– Most, kedves vendégeim – kezdé – nem tartóztatom tovább önöket; tudom, sok mondani valójok van egymásnak, tehát Isten önökkel. – Felkelt s barátságosan nyujtá kezét Kamillának.

A nő és férj elindulásra készültek.

– Fogatom készen várja önöket.

Kázmér a legnagyobb zavarral nehány mentegetődző szót rebegett, s kérdőleg tekinte nejére.

Kamilla hasonló zavarral nézte férjét, szemeiből tisztán ki lehetett olvasni: értem, mi nyugtalanit, de én sem tudom hova?

– Legyenek nyugodtak, kocsisom már utasítva van, s új lakásukra viendi.

Kő esett le mindkettő szívéről, s ajkaik hálába törtek ki. -253-

Elváltak.

Midőn a díszes kocsi kényelmes párnái közt érezték magukat, Kázmér hévvel átölelé Kamillát, s felkiálta:

– Valahára!

– Beszélj, beszélj, drága egyetlenem! – mond Kamilla, gyöngéd szeretettel simulva férje kebléhez – mert azt hiszem, az egész varázslat, vagy lázrohamaim megújultak, s mindez, mi nehány óra óta velem történik, folytatása hagymázos képzelődésimnek, csakhogy akkor rettenetes alakban üldöztek, és most… ah! most mennyei érzést árasztanak keblembe.

– Sokat szenvedtél, édes szerelmem?

– Igen, igen sokat, de szívesen feledem hangod hallatára. Oh beszélj, akkor tudom, hogy nem álom a mi körültem történt és történik, akkor nem rettegek a felébredéstől.

– Oh édes angyalom, iszonyú napokat éltünk át.

– Mit? Napokat? Éveket – egy egész életet! Mióta nem láttuk egymást, én eltörődtem s te megőszültél, pedig mindketten ifjak valánk.

– Lelkem nehány óra alatt újra megifjúdott, erőmet csodásan nőni érzem, mert közeledben vagyok, mert lehelletednek melege érinti arczomat, szíved dobbanása keblemet hevíti, mert ismét enyém vagy.

– Oh Kázmérom! Lehetséges volt-e oly sokáig nélküled élnem? A mindenható kegyelme még is nagy, különben megőrültem volna. -254-

A hintó megállt egy «hôtel garni» előtt.

A szobalegény ajtót nyita, s az emeletbe vezeté őket, hol egyszerű, de csinos két szobát jelölt ki számukra, s további parancsot várt.

Kázmér elbocsátá őt, s midőn nejével négyszem közt maradt, két kezével kezeit megragadá, sokáig és merőn nézett rá, mialatt könnyei sűrűn omlottak.

Kamilla sem tudott szólni, és könnyei versenyt futottak Kázméréval.

– Mennyi bút és szenvedést olvastam ki szemeidből – szakítá meg Kázmér a hallgatást. – Szegény teremtés! Én döntöttelek e szerencsétlenségbe.

– Kázmér! Ne vétkezzél, vagy emlékeztetni akarsz rá, hogy mivé lettél miattam? Oh ne tedd azt, éreztem én e lépésed átkát, megsirattalak én szemrehányás nélkül is azon bánatért, mit szegény fejedre hoztam.

– Az vagy te nekem, mi a tavasznak a nap, életre űdítesz bennem mindent, mint az a természetben; és te hoznál rám bút? Oh Kamilla! Hisz e pillanat, hogy ismét látlak, ölelhetlek, többet ér a föld minden más boldogságánál, s feledtetni tudná velem, ha ízekre téptek volna is… Szenvedtem, mert sorsod lebegett előttem, mert ki valál taszítva ebbe a nagyvilágba, hol annyi az elvetemültség, mert tudtam, hogy támasz és segély nélkül bolyongasz, mert nem tudtam, mi lesz belőled, mert sajnáltalak és féltettelek; szenvedtem, mert határtalan szeretlek. -255-

– És én, Kázmérom! Én mit szenvedtem, hogy rajtad nem segíheték! Megzörgettem minden ajtót, hol munka mutatkozott, de nem volt áldás azon, a mit tanultam, mert seholsem akarák használni; azután elhatároztam, hogy zilált lelkemmel énekelni fogok, tört szívvel játszani mások mulattatására, e kisérletnél összeroskadtam.

– Aztán felfogott egy angyal, kinek jósága minket összehozott.

– Hogy többé senki és semmi el ne válaszszon – mond Kamilla, s karjait Kázmér vállára vetve, keblére simult, míg a bejárásra félénk szemeket vetett, mintha rettegne, hogy az ajtó megnyilik, s valami törvényszolga belép.

– Inkább együtt meghalunk.

– Oh, az sokkal könnyebb lesz, mint elválasztva élni.

– Élni fogunk, élni kell, de hogyan?

– Most nem csinál annyi aggodalmat; lesz erőm, bátorságom – mond Kamilla, majd eléneklem, mit előmbe tesznek, aztán fellépek.

– Nem, soha! – kiáltá tűzzel Kázmér.

– De ez biztosítaná jövőnket.

– És megmérgezné életünket.

– Ezt én nem tudtam.

– Új meg új ármányokkal naponta szembeszállni; alattomosság, gyáva rágalmak ellen küzdeni minduntalan, ez nem hozzád való. És én elviselhetném-e, hogy az egész világ szemeláttára mást ölelj; ajkaid mosolyát egy közönség pénzért élvezze; pénzért elátkozzanak, kétségbe essél és -256- meghalj,… pénzért sirj, pénzért szeress mást?… Nem, édes angyalom, te sokkal szendébb vagy, semmint szinpadon boldogulj, és én nagyon kevéssé vagyok bölcs ahhoz, hogy szinésznő férje legyek.

– Most, hála Isten, itt vagy te, történjék minden akaratod és belátásod szerint.

És, mint házasságuk első napjaiban, összeültek tervezgetni jövendőjük iránt; rózsaszínbe festék a nyomort, melynek eléje néztek, magasztosnak a fáradalmat, mely kenyérhez juttatja őket, s mennyei élvezetnek, mely megengedi, hogy jót, rosszat ezentúl együtt türjenek. Lassanként átmentek a keserűből az édesbe, a kenyérkereset fárasztó munkája után szép reményekre, először a mi lehetséges, aztán a mi valószinű, végre légvárak emelésébe merültek.

Ők, kik már a sanyaru tapasztaláson átestek, nem józanultak ki annyira, hogy költőiség nélkül gondolkoznának az élet anyagi kérdéseiről. A pillanat örömet hozott, ki álmodoznék arról, hogy a komor fellegek visszatérhetnek? És ha igen, két ily ifjú szív boldogsága perczeiben bizonyosan nem.

Egyik óra a másik után repült, ők azt sem vették észre, éj van-e vagy nappal? Álomról szó sem volt, ők ébren álmodoztak. A gyertyák rég kiégtek, a nap nyájasan mosolygott be ablakaikon, de ők még sem ébredtek fel ábrándozásaikból, csak mikor a szobaleány jött a kérdéssel:

– Mit parancsolnak reggelire? sóhajtottak mélyen, összenéztek, s egyhangulag felelték:

– Semmit.

-257-