XXX. (A ki hogy vet, úgy arat.)

A Pálmay-ház elvirágzott s gyümölcse férges lőn.

Angelique úgy bánt szüleivel, mint ki hirtelen hatalomra jut s azoknak sorsát tartja kezében, kik vele szívtelen bántak, de korántsem mint nemes ellenség, hanem mint gyáva szokott. Minden nyomon éreztette velök, hogy csak tűri őket.

A bárónő két szűk szobára volt szorítva, hol heteken át sem nyert a kecses háziasszonytól látogatást s ha igen, nehány hideg szóváltás után ismét magára maradt; bizalmas társalgás sohasem fejlődött köztük.

Az öreg Pálmay, ki saját házában méltóságos úr volt, később leánya házánál csak nagyságos ur lőn, most a cselédek már teins urazzák, mert a háznál, hol annyi százezreket költött, hol a bárói vér legmagasb igényeitől le a legparányibb szeszélyig, mindent fényesen teljesíte, számára nem maradt hely; ő az ifjú tékozlónak útjában volt s ha asztaluknál még terítének is számára, szállást másutt kelle tartania. Kifosztották mindenéből s kenyerét úgy megkeserítették, hogy az öreg úr számtalanszor étlen maradt inkább, mint ott, hol tiszteletet -281- s elismerést várhatna, megaláztatásban részesüljön. Igen rosszul folyt dolga, igen szánandóan élt.

Zárai Gyula nejével legjobb egyetértésben élt; a bárónőt egyenlőn kínozták, Pálmayt egyenlőn alacsonyíták s míg ő Fogaras Bellával, – kitől ezalatt Verdesi Hugó, törvényes férje megszökött, – kocsizott, páholyba járt, addig Angelique Dell’Orto gróffal hasonlót tőn. Sokszor elvágtattak egymás mellett s mint jó barátokhoz illik, nyájasan üdvözlék egymást; a páholyban szíves integetéseket cseréltek s otthon csak akkor találkoztak, ha együtt kelle aláírni oly okmányt, a mire ötven száztólival pénzt kaptak, ez pedig gyakori eset lévén, többször időztek együtt e szerencsés házastársak.

Angeliquenek Dell’Ortoval s Gyulának Bellával nyilt viszonya volt s a társas élet becsületére legyen mondva, az egész világ visszavonult tőlük, mit eleinte nagyon kellemesnek találtak, de később mégis keserű kifakadások történtek az emberek kisszerű előitéletei ellen.

Hát szegény Valeria?! Kérte, fenyegette örököseit, hogy ne hozzanak szégyent fejére – több, mint könnyelmű életökkel, ők nevettek, nagyon is könnyen nevettek, mert mindenről, mit a koros hölgytől várhatnak, már törvényesen biztosítvák. Valeria sokat sírt és imádkozott, társalkodónéja meg örökké talált valamit, mivel Záraiék ellen keserítse, ha egyebet nem, hát borzasztó álmokat beszélt el. Sokszor bánatosan elgondolkozott s ha Valeria kérdé:

– Min töri fejét? -282-

– Vajjon – sóhajtá szemeit éghez fordítva, – mi lett azokból a szegény Kázmérékból?

Ez aztán Valériát egészen gyermekké tette; elfedett arczczal zokogott, sokáig és keservesen, míg könnyei és lélekzete kifogyott, ekkor kézen fogta társalkodónéját, imaszobájába vezeté, a zsámolyra térdeltek és imádkozának.

Akármennyire haragudott Záraiékra, mégis hitte, hogy ők, kik mindent neki köszönhetnek s ez időben egyedüli és legközelebbi rokonai, ha hálával nem, de legalább elismeréssel, vagy kevés szívvel viseltetnek iránta; olykor tapasztalt ugyan ellenkezőt, de ezt inkább könnyelmű szelességnek, mint rosszaságnak felróni volt hajlandó. Nagy bánatában tehát csak oda ment lelkén enyhíteni s ha mindig jobban sebezve tért is haza, azt hitte, hogy egyedül az a hely, hol szeretetre számíthat.

Eljárt az ő drágalátos rokonai és örököseihez s mindig új fájdalmakat hozott haza, ő azt érezte, fel is tette magában, hogy kerülni fogja őket, de nehány nap mulva elhitette magával, hogy tévedt, aztán megint oda ment.

Egyszer ismét nagyon tele volt szíve, könnyíteni kellett rajta, otthon kisírta és imádkozta magát, ez kevés, magát kipanaszolni vágyott. Nem volt már senkije, mióta az egész világtól elzárkózott, csak hűséges társalkodónéja és örökösei, az egyiknél mindig merítette az anyagot, a másiknál kipanaszolta, most a társalkodóné ellen neheztelt, vitte fájdalmát Angeliquehez, mert valahol ki kelle öntenie. Angelique szobájában szokott otthoniassággal -283- helyt foglalt, mind a mellett, hogy senkit sem talált benne.

A mellékszobából vitatkozás hangzott át, azonnal Zárai Gyula és Angelique hangjára ismert.

– Nagyon sajnálom – mond a férj – hogy aláirásaidat nem használhatom, de hiteled az enyémmel együtt kimerült.

– Az borzasztó! nekem pénz kell.

– Nekem is.

– Hát mit csináljunk?

– Egyetlen mód, hízelegj nagynénémnek s csalj ki tőle nehány aláirást.

– Hizelegjek annak a kiállhatatlan vénségnek?

– Ej na! csak nem fog örökké élni az a sárkány.

Valeria egy fiatal lény rugékonyságával ugrott fel, benyitott a beszélgetőkhöz s elrettentő nyugalommal mondá:

– Elég sokáig arra, hogy e szeretetet megjutalmazza; s mielőtt az érdemes két rokon csodálkozásából magához térve szóhoz juthatott volna, elhagyá őket s a házat.

– Ime, vigyázatlanságod – kezdé Angelique.

– Bocsánat, én csak folytatám az általad megkezdett hangot.

– Mi lesz most ebből.

– Mi? majd megharagszik s túl él minket.

– Komolyan, engem megijesztett fenyegetődzése.

– Mit árthat ő már nekünk? azon többé nem változtathat, mire magát a törvény előtt kötelezé, hát mindössze csak azzal boszanthat, ha jó sokáig -284- él, pedig a hogy én ismerem, bármennyire nyerjük is meg szeretetét, kedvünkért egy órával előbb sem akarna meghalni. Mindössze annyit veszténk, hogy aláirását kinyerni elenyészett az egész kilátás.

– Következőleg…?

– Következőleg nem marad más hátra, mint megmozdítani minden követ, hogy Fogaras uram szekrényét is megmozdíthassuk. Ülj le szép asszony s tanácskozzunk a módokról.

Angelique vállon át gúnyos pillantást vetett férjére, karszékbe ült, fejét hátraveté, kezeit unatkozottan ölébe sülyeszté s idomos kis lábaival ütenyt vert azon keringőhöz, mely fejéből szivéhez és visszarohanva kellemesb óráira emlékezteté.

Zárai meghajtá magát azzal a szemtelenséggel, mint valami szép kegyencz koros uralkodónője előtt, székét bizalmasan tolta Angelique mellé, s éllel mondá:

– Drága szép nőm! élvezzük boldog házasságunk magány perczeit s lássuk, miként teremthetnénk pénzt?

És a legszebb egyetértésben elkezdtek tanácskozni.

Ritka kedvezése az égnek! E két szív most is úgy érez egymáshoz, mint mikor oltár elé léptek; házi viszály, harag, vagy neheztelés maig egy pillanatra sem zavarta meg boldog házasságukat. És ha valaha békétlenség fészkelné magát közibök, nem elhanyagolás, félreértés vagy szerelemféltés leend alapja, hisz e felvilágosodott házasfelek ily -285- mindennapiságokon felülemelkedvék, hanem a pénzkérdés; ily magas szellemek, művelt lelkek jól tudják és érzik, hogy e polgárosodott században mi a társas élet lelke? No, de ők nem a pénz becséről értekeztek most, hanem a módról, miként lehetne szerezni? hát hagyjuk e szellemdús társalgásba mélyedni, tanúra nincs szükség, mert bármennyire túlérzik is magukat az előitéleteken, a csiklandós tárgy körül, mely szőnyegen van, egyik vagy másik oly tanácsot vagy véleményt adhat, mely miatt mégis elpirulhatnának. Volt már sok eset, hogy elbukó fényűzőket, pénztelen tékozlókat egy rossz óra mélységbe sodort. Nem mondom ezt e boldog házasokról, de mégis szeretem, hogy zárt ajtónál értekeznek, legalább nem jő tudomásra, minő uton jutottak megint pénzhez. Elég az hozzá, ők ez alkalommal is kivágják magukat s még néhányszor ki fogják vágni.

Valeria hideg büszkeséggel járt fel és alá; nem sírt, nem imádkozott, hanem ügyvédeért külde.

Az ügyvéd megjött; Valeria sokáig értekezett vele s midőn elbocsátá, tört ki izgatottsága; nem tudott enni, nem találta helyét, elfeledve, hogy társalkodónéjára haragszik, nyakába borult, szakácsnőjének felmondatott s mi annyi idő óta nem történt, páholyjegyért külde.

A jámbor társalkodónénak kedve lett volna orvosért küldeni, mert úrnője annyi mindent össze-vissza tőn, mi szokásával ellenkezett, hogy eszét kezdé félteni. Mi nagy volt meglepetése, midőn délután két orvost látott érkezni más három egyén -286- kiséretében. Elrémült és egész testében remegett, szerencsére az ügyvédet felismeré s minden alkalmat felhasznált tőle megtudhatni, ki az a másik két úr? Kiváncsisága annál inkább növekedett, mert úrnője sok előzékenységgel fogadá s őt eltávolíták.

– Mit jelentsen ez? és kik azon urak? majd két óra hosszáig kínozá e kérdések feletti kételye. Végre eltávoztak, meg nem állhatá, hogy utánok ne siessen s a lépcsőknél utolérvén, az ügyvédet félreszólítá:

– Kérem, – kérdé – kik azon urak?

– Kettő orvos.

– De a másik kettő?

– Biztosítási ügynök.

Az ügyvéd tovább ment, s a társalkodóné ott maradt, gondolkozott, de semmit sem értett. Fejét jobbra-balra lóbázva tért a szobába, hol Valeriát oly jókedvben találta, mínőre évek óta nem emlékezett.

– Kedves barátném, – szólt az álmélkodó társalkodónéhoz, – ismét lovakat fogunk tartani, az elbocsátott cselédséget visszafogadjuk.

– A szakácsnőt is?

– Hisz még itt van.

– De felmondtunk neki.

– Megtartjuk.

– Mind ez komolyan?

– Lesz ismét páholyunk – folytatá Valéria – játék és thea-estélyeket adunk. Úgy van, szórakozni és vigadni fogunk.

A társalkodóné megállt, az esze is megállt; nézett, -287- de szemei kápráztak. Egyszer azon vette magát észre, hogy egyedül van a szobában. Keresztet vete, s mormogá:

– Az imént azt gondoltam, az esze ment el jó úrnőmnek s látom, hogy csak most jött meg. Úgy aztán megint lehet élni, de mint eddig, az már kiállhatatlan volt. Sietek éleszteni benne a jó gondolatokat, különben kihalnak s ismét apáczák leszünk.

De erre nem volt szükség, Valeria egész erélylyel hozzá látott házát olyanná alakítani, mint volt valaha. Mikor már benne voltak az áldott új rendben, a társalkodóné egy bizalmas magánórában koczkáztatta e kérdést:

– Ugyan drága úrnőm! mi hozta e szerencsés ötletre?

– Nyugodt lelkiismeretem, annak tudata, hogy egy elkövetett vétkemet jóvá tettem.

Most aztán semmivel sem tudott többet, mint azelőtt, de kérdeni sem mert többet, megelégedett ő azzal is, hogy kellemesben élnek, ha okát nem fürkészhette is ki.

Valéria ébredését a társaskörök örömmel üdvözölték s termei régi ismerőseivel megnépesültek, csak Záraiék előtt zárvák ajtai.

Zárai és Angelique nevették ezen utolsó fellobbanást s mint mondani szokták: most bizonyosan elalszik a mécs; de bezzeg megdöbbentek később, hallván, hogy Valeria tetemes adósságokat csinál s jószágait terhelni kezdi. Erre nem számoltak, ez aggodalomba ejté őket. Zárai Gyula utána is látott -288- a dolognak, eredménye az lőn, hogy mindent úgy talált, mint a hír szárnyain keringe. Nyilvános és ünnepélyes óvásokkal lépett fel jogainak ezen kijátszása ellen, a törvényes lépéseket is megkisérlé, de hasztalan fáradozott. Valeria csak halál utánra köté le nekik jószágait és sehol egy záradék sem volt, melyben kötelezné magát, hogy míg él, azokat terhelni nem fogná.

Ez Záraiékat tönkre tevé; többé semmi áron sem bírtak hitelt szerezni, s egyik végrehajtás a másikat érte. Gyula bujdokolt, s Angelique kétségbe volt esve.

Dell’ Orto látván Angelique levertségét, bensőséggel ragadá meg kezét, s megindulás hangján szólt:

– Szerelmem Angelique! Olvasom a bút arczodról, szólj, mi epeszti szivedet?

– Oh Robertem! Ne kérdezz, nem búsítlak.

– Tán szived hajlik el tőlem?

– Soha!

– Úgy kérlek, légy nyilt.

– Robert! Robert! én pirulok, megöl a szégyen a miatt, kinek nevét viselem. Mi lesz belőlem? – és zokogni kezdett.

– Csendesülj szép angyalom, és mondd, csak az a csekélység háborít úgy fel, hogy pénzzavarokba hozott?

– Kell-e több? elbirjam a szégyent, s míg ügyeink nem rendezvék, a szükséget?

– Sem egyiket, sem a másikat. Nem vagyok-e oldaladnál? Nem kötelességem-e segélyedre lenni. -289- Még az éjjel hazámba utazom, hogy a szükségesekkel ellátva visszatérjek.

– Elutazol?… Elhagysz?

– Kell, kell! Nem nézhetem a bánatodat, s miért nézzem, ha segíthetek rajta. Néhány nap mulva itt leszek, hogy mindent tisztába hozzak.

El is utazott, Angelique várta… várta, de többé nem tért vissza. Bizonyosan lágy szive volt, s igazat mondott, hogy nem nézheti a szép teremtés bánatát.

Fogaras Bella is haza menekült atyjához, a derék fosztogató által reábizott szerepet hűségesen lejátszván Záraiék körül.

Feloszlásba ment minden Záraiéknél; viszony, háztartás, fényűzés.

Oly épület omlott itt össze, melynek fennállása sem az erény tündöklő tükrével, sem a nemes szív magasztosságával nem bírt, s kiket romjai alá temetett, egy szánakozó sóhajt sem érdemelnek.

Mikor ezen esemény folyt le a fővárosban, két szerető szív tele boldogsággal, megelégedéssel és jóltevőik iránti hálával érkezett Dombára.

Károly körülnézte a gazdaságot, Kamilla a házat, mindkettő el volt ragadtatva.

Döme Pesten járt bevásárlás végett, ő hozta meg az újságot Záraiék bukásáról.

– Mi lett szegény Pálmay bácsiból? – sóhajtá Kamilla.

– Azt a jó öreget el nem hagyjuk – mond Kázmér, – Döme! Holnap Pestre megyünk.

-290-