XXXI. (Hogy találkoznak a jók.)

Zárai Gyulától s a bájos Angeliquetől egymást érte a sok kérvény, mik Valériához intézvék. Ő kérlelhetetlen maradt, válasza mindig így hangzott:

– Évi pénzöket pontosan kapják, halálom után fekvő jószágaim az övék, azon már változtatni nem lehet, azontúl még jó szót sem adok nekik, s látni épenséggel nem akarom.

Ezúttal is hasonló válaszszal bocsátott el egy küldöttet, a hozzá czímzett levelet el nem fogadván, mikor Dömét jelentették.

– Hadd jöjjön.

Döme örömtől sugárzó szemekkel lépett be, ő nagysága kezét egész tisztelettel megcsókolá, és szólt:

– Itt vagyunk, megjöttünk.

– Találkozott vele, jó öregem?

– Mondom, hogy megjöttünk.

– Azt látom, de Kázmérral találkozott-e?

– Itt van.

– Ki?… Hol? Beszéljen értelmesen.

– Hát Kázmér úr és neje haza jöttek, itthon vannak az országban.

Valeria visszatántorgott, s ha Döme fel nem fogja összeesik. -291-

– Döme, – szólt szünet után Valeria – nem szegült ellenimhez, kik látván, hogy a búbánat nem bír a sírba vinni, most akarják, hogy az öröm öljön meg?

– Én ellenségihez? Szeretném őket kipusztítani, mert ők a mi ellenségeink is.

– Tehát Kázmér?

– E pillanatban Pesten van.

Valeria reszketve kulcsolá össze kezeit s éghez emelt szemekkel sóhajtá:

– Istenem! Meghallgatád imáimat, s könyörültél rajtam. Szólj édes öregem, hol van? Hol laktok? Felkeresem, meglátogatom, kiengesztelem, mert én taszítám el, én sértettem meg, én vagyok a vétkes.

– A dombai jószágot haszonbéreltük, – felelé Döme – attól a jó báró Újfalvy úrtól, s így most dombai lakosok vagyunk.

– Mikor utaztok haza?

– Még ma.

– Jó, ezúttal nem láthatom őt, bizony nem tudom, hogy bírja el szivem, no de már nehezebb dolgokat is elviselt, hát csak küzdjön meg ezzel is. De te, ki nekem a legnagyobb örömhírt hoztad, mit még az életben várhaték, ha már egyszer boldoggá tettél, nem fogsz e boldogságból lerontani semmit?

– Én? Ha parancsolja és lehet, hát tornyot is építek tetejébe.

– Számítok rá. Tehát se szóval, se tettel ne mutasd Kázmérnak, az én szeretett édes Kázméromnak, hogy velem találkoztál, vagy hogy ittlétéről tudok valamit. -292-

– Legyen nyugodt nagyságod, hallgatni fogok.

Döme elbucsuzott.

– Döme – mond megindulva Valeria – te annyi szolgálatot, s most oly örömet szereztél nekem, hogy megjutalmazni szeretnélek. Mondd, mit kivánsz?

– Többé semmit. Visszanyertem uramat, földi vágyaim teljesülvék.

Döme elment.

Valeria sírt, nevetett; összehivatá cselédeit s mindegyiket megajándékozá, azután kocsira ült, s a várkápolnába ment, hol Kázmért utólszor látta, hálát adni Istennek, hogy őt meghallgatá s elérni engedé a boldogságot, kedves Kázmérját még egyszer láthatni.

Akárhányszor találkozunk sajátságos kinézésű egyénekkel, kiken a ruha meg van kopva, de többet mutat, mint sok másokon az új; kalapján látszik a varrás, és szélei megszürkülvék, fején mégis úgy áll, hogy szomorú kinézése eltünik; nyakkendője szinehagyott, de a pongyola csokor festői redőzetben mutatkozik; zsebe lyukas, kezét mégis úgy mozgatja benne, mintha marok aranyat csörgetne; arczán a nyomor látszik, de bátor tekintete büszkén néz mindenre a mi fényes, végre ha minden eledele egy tál kocsonya, azt több tisztasággal és nagyobb vigyázattal eszi, mint sok szerencsefi fáczánsültjét.

Ilyenek a megbukott urak.

Ilyen alakot látunk szegényes szobában egy tálacska szűk tartalma mellett ülni, s midőn az ajtón -293- kopogni hallott, kendőjét sebesen a tálra dobta, nehogy szegényes ebéde elárultassék.

– Szabad – dörgé kedvetlen hangon.

Kázmér benyitott, az ajtóban megállt, némán és hosszasan tekinte a szobatulajdonosra, ki e viseleten zavarba kezde jönni, s miután hiába várt megszólításra, habozva kérdé:

– Mivel szolgálhatok… Kihez van szerencsém?

Kázmér karjait kitárta, kalapját kezéből elejté s megindulástól reszkető hangon rebegé:

– Urambátyám! Kedves urambátyám! Nem ismer?

– Te vagy… Ön az?… Valóban,… nem csalódom… Kázmér – s a tárt karok közé siete.

– Végre megtaláltam! – kiáltá Kázmér.

– És hogy találtál?! – sóhajtá Pálmay búsan lankasztva ősz fejét mellére.

– Hála Isten, egészségben.

– Nyomorban, megtörve…

– Ezen mi is átmentünk, de az Isten nem hagyja el azokat, kik benne bíznak.

– Hol jártál?… És hol veszed itt magad? Mit csinál, hogy van az én kedves kis Kamillám?

– Mindent el fogok beszélni, de elébb engedje, hogy kérjek valamit.

– Hát lehet még tőlem is valamit kérni? – szólt Pálmay, s keserűn mosolygott.

– Attól, ki tapasztalásokban oly gazdag.

– Drágán fizettem édes öcsém, nagyon drágán. -294-

Kázmér karjait kitárta.

– Ismerem jó szivét, irányunkban nem lesz vele fukar.

– Nem, édes öcsém, bár mások iránt fukarkodtam volna, de már megtörtént… Parancsolj Kázmér, ha szolgálhatok valamivel, örömemre lesz.

– Lássa – kezdé Kázmér – én tapasztalatlan gazda vagyok, s most nagy haszonbért vettem, ha urambátyám hozzánk jönne lakni, hogy néha tanácsával engem vezessen, nagy hálára kötelezne, s legyen meggyőződve, úgy fogunk önnel bánni, mintha szerető gyermekei volnánk.

– Mint gyermekeim? – mond az öreg úr, ajkait fogai közé szorítván – azt nagyon megköszönném.

– Mintha mi volnánk gyermekei.

– Értem; köszönöm a gyöngédséget Kázmér, tudom nem sok hasznomat vehetnéd, s nem is akarnád venni, de hogy rajtam segíts, s ez még se viselje a kegyelem szinét, olyast gondoltál ki, mi még téged látszassék lekötelezni.

– De urambátyám.

– Köszönettel veszem meghivásodat, mert ismerem Kamillám szelid lelkét, s nemes szívedbe rég beláttam. Köszönöm Kázmér, elfogadom; először, mert rászorultam; másodszor, mert ismerlek és szeretlek; harmadszor, mert tudom, nem fogjátok velem szomorú sorsomat éreztetni.

– Feledtetni, minden áron feledtetni akarjuk.

– Az Isten áldjon meg.

– E szerint megegyeztünk, most csak határozza el, hogy mikor indulhatunk? -295-

– Minél elébb ebből az örvényből.

– Így voltam én Párissal. Tehát egy óra mulva.

– Annál jobb.

– Velünk fog lakni a méltóságos úr? – kiáltá Döme örömteljes hangon, bokáit és tenyereit megifjodva verve össze – beh szép élet lesz! Úgy fogom szolgálni, mint valami mesebeli királyt rabszolgája.

– Egyre kérlek öreg barátom, – mond Pálmay.

– Nekem csak parancsolhat.

– Jó, ha úgy akarod, parancsolom. Engem többé ne méltóságos urazz, lejárta az Döme.

Dömének nem tetszett, megmozgatta jobbra-balra bajuszát, torkán nagyot köszörült és mondá:

– A mint nagyságod parancsolja.

– Abból is kicseppentem.

– Kevesebbet harapófogóval sem vesznek ki belőlem – dörmögé felingerülve Döme – ennyit minden felgazdagult zsidónak megád szolgája.

– Többet is ér egy felgazdagult zsidó, mint egy tönkrejutott úr.

– Előttem soha! Én még a régi világból való vagyok, a ki azt mondja: az úr a pokolban is úr marad.

E sajátságos vitát Kázmér szakítá meg, rendeletet adván Dömének, hogy a szükségeseket vásárolja be, s aztán indulnak.

Félóra mulva uton voltak.

Sok mondani valójok volt egymásnak, s így Dombáig az idő elrepült.

Kamilla magán kívül volt örömében, midőn nagybátyját -296- meglátta. Ölelte, csókolta, hol kezét, hol arczát.

Pálmay nem bírt szólni, de annál többet beszéltek könnyei, mik arczának barázdái közt leperegve, ősz bajuszát füröszték.

Midőn az első felindulás csillapult, Pálmay oly érzékenyen és meleg szavakkal köszöné meg ifjú rokonainak azon nemesszivű eljárást, hogy nemcsak gondoltak rá, de fel is keresték.

– Ha tudnátok, édes gyermekeim, minő üldözött, s aztán mennyire elhagyott valék?! Nem volt köröm, melyben szórakozhattam volna; nem volt családom, hol szeretet enyhítené bánatomat; nem volt barátom, kinek elpanaszolnám bánatimat; nem volt pénzem, hogy legégetőbb szükségeimet fedezhetném; és végre öreg valék ahhoz, hogy kereset után lássak. Nélkületek nyomorultan kellett volna elvesznem. Tudjátok most, fiaim, mivel tartozom nektek?

– Szeretettel azon szeretetért, melylyel ön iránt viseltetünk – mond Kamilla, s gyöngéden ölelé át Pálmayt.

– Feledje azokat, mint feledtük mi szenvedéseinket – szólt Kázmér – mihelyt a jó ég engedé, hogy egymás karjaiba repüljünk. Szeretet és megelégedés az, mit e hajlékban talál. Ha kedves bátyánk ebben osztozik velünk, legyen elválhatlan tagja szerény családunknak.

– Mivel érdemeltem ezt tőletek?

– Azon jósággal, melylyel a szegény árvát gyámolítá – mond Kamilla. -297-

– Mennyit tettem leányomért, s miként viselte ő magát, hogy bánt velem?! Kamilla, te valóságos angyal vagy, és Kázmér még mindig az a nemes szív, ki szegény hugomat elhelyezni segített.

– Lám – mond Kázmér – az ég már akkor elhatározta, hogy mi kezet fogva boldoguljunk. Egymástól elszakítva, mindenikünk sokat szenvedett, egymást viszontlátva csodásan száll tova nyomor és kétségbeesés. Vegyük ezt Isten intésének, legyen ön szerető atyánk, és mi legszeretőbb gyermekei, aztán éljünk együtt.

– Huszonöt év óta nem valék ily boldog – kiálta fel Pálmay, s könnyben uszó szemeit hálásan emelé éghez.

– Minő szép és boldog családi élet alakult; az öreg Pálmayt úgy tisztelték és szerették, mint saját házánál soha. Előzékeny volt iránta mindenki, s örömmel szolgálta nemcsak a cseléd, de maga Kamilla is. Megelégedés, hála és öröm sugárzott arczán, s az öreg úr naponként összetett kezekkel köszönte Istennek e boldogságot.

Kázmér erélyesen látott gazdasága után, s otthon jókedvű volt, mert kedves neje annyi szeretettel s oly mesterkéletlen bűbájjal fogadta, hogy itt-ott, ha gondjai voltak is, azokat mindig későbbre halasztá, s ha szeretteivel volt, egészen azoknak élt.

A háztartási gondokban Kamillának roppan segítsége volt a hűséges Döme, ki mint kulcsár, a cselédeket szigorún kormányozta.

Ily életmód közepette kellemesen folytak a napok. -298-

Egyszer ép ebédhez készültek, midőn Döme ijedt arczczal berohan.

– Jaj Istenem! – kiáltá.

– Mi baj? – kérdé mindenik helyéről felugorva.

– A nagyságos nagynéne.

– Megőrültél? – rivallt rá Kázmér.

– Csak nem a feleségem? – hebegé halálsápadtan Pálmay, s székéhez visszatántorgott.

Kamilla szótlan és csodálkozva állt.

E pillanatban az ajtó megnyilt és Valeria mélyen megindult arczczal belépett.

Halálcsend, mindenik még lélekzetét is visszatartá.

Kevés szünet után Kázmér szilárd léptekkel ment Valeria felé, ki midőn kedvenczét közeledni látta, lelkendezve tárta ki karjait, aztán egy sikoltással mellére borulva sokáig sírt.

Kázmér se bírta elnyomni könnyeit, mik szívből és forrón hulltak a nagynéne kezére, mikor azt ajkaihoz voná.

Valeria két kezével gyöngéden megfogá Kázmér állát, s fejét felemelve, könnyes szemekkel nézett szeme közé; vonásról vonásra megvizsgálá, aztán zokogva szólt:

– Megváltoztál, édes fiam; nagyon megváltoztál. – Újra megölelé és csókolá, s mialatt baljával Kázmér fejét erősen melléhez szorítá, mintha félne, hogy ismét elszalasztja, tekintete Kamillára esett.

– És te Kamilla? – kérdé Valéria. -299-

– Nem tudom merjek-e – hebegé zavarral Kamilla – bátorkodjam-e én, ki annyi viszálynak és szerencsétlenségnek oka valék.

– Kázmérom bálványa vagy, jer szívemre.

Kamilla örömsikoltással engedelmeskedett.

Valeria mindkettőt forrón keblére ölelve, bűnbánólag mondá:

– Bocsássatok meg gyermekeim.

Kázmér és Kamilla e szavakra térdre omoltak, s Valeria kezét könnyekkel áztaták.

Ekkor Döme is megszólalt:

– Nagyságod most a nekem szánt jutalmat megadta.

– Köszönöm Döme, hogy mindig hű valál hozzá.

– Mondhatom Valeria – jegyzé meg könnyek közt Pálmay – ma Isten előtt kedves dolgot tevél, mert ezeket megörvendeztetni ünnepi tény.

– Te is itt? – mond Valeria, kezét Pálmay felé nyújtva – szegény megszomorított sógor!

– Ne szaggasd fel a sebet, mely ez áldott jó teremtések közt gyógyulni kezd.

– Bocsánat – rebegé Kázmér – bocsánat drága jó néném, hogy az érzés eddig elnémíta, s csak most jöhetek szóhoz, nálam üdvözölni azt, ki megjelenésével boldogságomat tökéletessé tette.

– És ti valóban szívesen láttok? – kérdé Valeria.

– Mint a virág a napot, madár a tavaszt – mond Kamilla.

– Mint megtévedt gyermek – tevé hozzá Kázmér – büntető kar helyett az anyai édesmosolyt. -300-

Valeria még egyszer és teljes elragadtatással mindnyájokat összeölelte, s aztán asztalhoz ültek.

A szivélyes társalgás közepette Valeria hirtelen elkomorodott, s midőn okát kérdezték, Kázmérhoz fordulva szólt:

– Tudod-e Kázmér, minő igazságtalanságot követtem el rajtad?

– Soha, soha!

– De igen, elvontam tőled mindent, hogy a hálátlanoknak adjam.

– Nekem annyit tőn, hogy két hosszú életen át sem bírnám meghálálni.

– Annyit köteleztem le nekik életemben, hogy többet nem nélkülözhetek.

– Szeretetéből azért nekünk is juthat valami, egyebet nem kérünk – mond Kamilla.

– És halálom után – sóhajtá Valeria.

– Arról ne is beszéljünk – kiáltá közbe Kázmér poharat emelve – az Isten éltesse sokáig!

– De beszéljünk, mert jó tisztába jönni. Halálom után ők öröklik minden jószágimat.

– Kivánom, hogy csak gyermekei élvezzék.

– És te nem neheztelsz?

– De igen, hogy kedves néném a szeretetben oly gazdag kebleket pénzérdekkel akarná szégyenítni. Most legalább meg lehet köztünk győződve, miszerint hizelgés vagy képmutatás nélkül örvendünk, s a szeretet, a mennyire kifejezni képesek vagyunk, őszinte.

– És szívből jő – tevé hozzá Kamilla. -301-

– Oh gyermekim! Nem hiába gyászoltam utánatok, mily nemes sziveket vesztettem volt?!

Kevés ideig folyt még e tárgy körül a beszéd, s lassanként átvitték vidorabb térre, mit Kázmér szellemmel, Kamilla kedvességgel folytatott. Valeria el volt ragadtatva.

A két fiatal rokon mindent elkövetett, hogy Valeriának ott tartózkodását a legkellemesbbé tegyék.

Kázmér sokat beszélt boldogságáról, tapasztalásiról és jövendő terveiről; sokszor megríkatá nénjét, de nyomban rá meg is nevetteté; kikocsizott vele, s bemutatá gazdaságát.

Kamilla sok mindenben utmutatást kért és tanácsait hálával fogadá; zongorázott, énekelt s szobáját úgy felvirágozta, mint valami menyasszonyét.

Az öreg Pálmay tele volt előzékenységgel.

Döme pedig minden lépten-nyomon kezet csókolt.

Este whisteztek, reggel sétáltak.

Az egész ház Valeria körül forgolódott, s mindenki kedvére iparkodott cselekedni.

Két nap mulva sírva bucsuzott el, s midőn kocsira ült, megindulással mondá:

– E két nap menyországomból volt kiszakítva.

Alig néhány órája távozott, hát Kázmérnak czímezve nagy láda érkezik. Kiváncsian vették körül, s a mint kicsomagolák, e felirást olvasták: «Vizeki Kázmér kedves öcsémnek hagyományozom.» Kelet és tanuk aláirása.

– Mit jelentsen ez?

Kibonták a ládát, s ott volt benne a tömérdek ezüst, közte egy nagy szekrény e felirással «Vizeki -302- Kamillának.» Megnyitják, s drágábbnál drágább ékszerek villantak szemeikbe.

– Áldott jó teremtés! – sohajtá Kázmér – ő akkor is szeretett, mikor engedetlen valék.

Kamilla kissé elszomorodva mondá:

– Tán megbántad?

– Tudod, hogy naponként hálát adok Istenemnek. E drágaságnál nekem többet ér egy mosolyod.

– Azért mondom csak, mert örökké szeretem hallani, hogy szeretsz.

– Hát nem annak folytonos ismétléséből áll-e egész életem?

– Épen mint az enyém!

És míg száz közül kilenczvenkilencz a kincses ládának esett volna, ők egymás karjaiba estek.

-303-

Share on Twitter Share on Facebook