XXXII. (Családi események.)

Valeriának igaza volt, hogy e két nap menyországából van kiszakítva, ő már akkor közelebb állt oda, mint a földhöz.

Mulatása Kázméréknál hattyúdala volt.

A sok izgalom, előhaladott kora és egy erős meghülés a jólelkű Valeriát ágyba sujtá, s nehány nap mulva, jámbor életéhez méltón mult ki.

Kázmér és Kamilla igaz szívvel megsiraták, méltó gyászt öltöttek.

Zárai Gyula sehol sem lőn található, hogy a gyászeseményt vele tudathatnák; Angelique el sem jött a végtiszteletet megadni annak, ki neki életében annyit adott. Volt neki más gyásza, Dell’Orto maig sem tért vissza.

Valeria végnapjaiban nem tőn új intézkedést, a jószágok terhökkel együtt Záraiéknak maradtak, Fogaras uram nagy részére mindjárt kezet is tett.

De volt, mi a világot igen meglepte, s felvilágosításul szolgált azon körülményre, hogy Valeria utolsó időkben mesés adósságba verte jószágait; életét kétszázezer forintig biztosítá Kázmér részére, mit az illető társaság azonnal ki is fizetett.

Kamilla az összegből egyszer mindenkorra tizenötezer -304- forintot kért. Kázmér, a nélkül, hogy kérdené mire, örömmel átadá.

Tízezer forintot azonnal útnak indított Párisba. Tán ékszerért vagy piperére? Ő nem oly régen gazdag, hogy már is hálátlan tudna lenni, Mathilde és Paul testvéreknek, az ő megmentőinek küldé hála és elismerés jeléül; ötezer forintért pedig díszes emléket tőn Valeria sírjához.

Kázmért nejének ezen szívnemessége könnyekre indítá.

A váratlan gazdagság nem járt minden aggodalom nélkül, ezentúl Kázmér csak nem maradhat dombai haszonbérlő, pedig innen megválni oly nehéz! Domba volt a barátságos sziget, mely a hajótörés után menhelyt adott; a zaklatott élet fáradalmait itt pihenék ki; szerelmöket egész boldogságban csak itt élvezék; itt ismerkedtek meg a valódi munka áldásaival; itt látogatta és bocsátott meg nekik Valeria, s végre házas életök minden szebb és édesb emlékei ide kötvék, aztán innen váljanak meg? – Sokszor sírtak e felett és voltak pillanatok, midőn azt hitték, könnyebb volna a kétszázezer forinttól, mint e helytől megválni.

Báró Újfalvy ezt sejtette, nem is késett méltányos feltételek alatt örök ároni átengedéssel megkinálni Kázmért, úgy is – mondá – nagyon kiesik kezemből.

Ez volt a meglepetések koronája.

Az angyalok mosolyogtak a szép életre, mely Dombán meghonosult, s egy szentnek láthatlan keze osztá áldásos jótéteményeit a vidéken, mióta -305- Kázmér és Kamilla lettek uraivá; nem volt nyomor és szükség többé a nép között; az erény és vallás felvirágzott, mert a nép örömmel követte példáját azoknak, kik nemcsak szóval, de tettel is keresztények.

Néhány hónappal később szokatlan mozgalom uralkodott a dombai urilakban; cselédek futkostak, az orvos jött-ment, s Kázmér rendkívül izgatottsággal várta egyik tudósítást a másik után. Egyszerre örömzaj tölté el a házat.

Kázmér rohant, hogy első legyen, ki nejének szerencsét kiván, később kocsira ülteté Dömét, s levéllel Ujfalvy Vilmoshoz küldé, Párisba pedig távsürgönyöztetett.

Tizednapra Kázmér egy hölgyet vezete karöltve Kamilla ágyához.

Kamilla előbb hosszasan nézett, aztán nevetett, addig nevetett, míg könnyei megeredtek.

A hölgy ráborult és zokogott.

– Mathilde! Mathilde! – fuldoklá Kamilla.

– Kázmér úr meghivott és én eljöttem keresztanyának.

– A keresztapa is itt van már – mond Kázmér – bevezethetem?

– Örömmel várom.

Kázmér elment, s alig engedett időt, hogy a két hölgy szive szerint összeölelkezhessen, visszatért Ujfalvy Vilmos báróval.

A keresztelés megtörtént, mely alkalommal mint főszemélyek, egy főúr és egy munkásnő fogott kezet; tehették pirulás vagy gyűlölet nélkül, mindkettő -306- osztályának dísze, szívnemesség és lélekemelkedettségben egyenlők. A gyermekre kivánatos, míg az egyiknek példás jellemét, a másiknak kitünő szorgalmát örökli, sohse feledje, mikép úgy a legmagasb, mint a legalsóbb osztályban is vannak emberek, kiknek erénye és tulajdonai előtt meghajolni méltó, és igen szegény az, kinek csak a rang ad tiszteletet.

– Mathilde! Mathilde! – fuldoklá Kamilla.

-307-