II.

Olaszországi utazásomból tértem meg; e földi éden minden szépségeivel és gyönyöreivel még élénken állt emlékezetemben; előttem feküdt még – az obcsináról tekintve – az ifju óriás, Trieszt, meglepő kikötőjével, ezer nagyszerü hajóival, melyek árboczai, mint télen az erdő fái kopaszon meredeztek ég felé; előttem terült el a végtelen tenger. – Velencze ezen világ remeke, millio remekével, hajdani nagysága – és jelen hanyatlásában a mult fényében, tömérdek müvészei, roppant kincse, rettentő hatalma fényfokán és jelen sülyedésében; a nagy Milano ragyogása, a villák, zene, és közélet, mind, de mindannyira eltölté lelkemet, hogy visszatértemkor elhatárzám uj utat teendő, a természet másik remekét a csodaszép Helvetiát megtekinteni.

Gyönyörü hajnal volt; a derült ég boltozatját egyetlen felhőcske sem szeplősité, s tiszta kékjét a csendes Balatonnal látszék megosztani, keblem nyugodt volt mint a Balaton síma tükre, midőn a „Kisfaludy“ czimü – fénypazarral kiállitott – gőzösre léptem. – Nem érdekelt senki és semmi, lelkem hol a multtal foglalkozék, Olaszország báj vidékeit varázsolván elémbe, majd a jövőbe kaczérkodott Schweicz regényes földét képzelvén el.

Az óra ütött, s a gőzös kerekei a Balaton síma tükrét megtördelék.

Én látcsövet vévén kezembe felléptem a kapitányi állásra, s a vidéket nézdelém. A nap tiszta fényben ragyogott fel; ez gyönyörü látvány volt! A szép Füred, szerényen a hegyek s erdők közé vonulva, ugy mosolygott a Balaton partján, mint szerény ibolya tavaszkor a rét füvei közt; az ős Tihany, mint sziklavár merészen tekinte alá aristocraticus állásáról, s a hegyeken elszórt épületek, mint félénk jobbágyok remegni látszottak a kényur hatalma előtt; a nagyszerü Balaton, a somogyi szép partok, a szállongó vitorlás hajók és gőzös, a felkelő nap – mind ez, még egy uzsorás lelkébe is költőiséget áraszthatandott, és hidegen maradhattam volna-e én? én, kinek ingerlékeny vérét egy szép festvény is felmelegiti? Többé nem voltam az, ki a hajóra léptem.

Tihanynál egy kanyarulatot tettünk, s Füred eltünt szemeink elől.

Én a hajóra pillanték, válogatott társaság volt a fedezeten Keszthelyre kirándulást teendő. Oh! csak én ne lettem volna ott! A társasághoz léptem, s a látcsőt kinálgatám. Mit láttam?! egy hölgyet, kihez hasonlót legmerészebb képzetem sem vala teremteni képes; hölgyet, minőt nem láttam még soha; egy alakot, kiben a leggenialisabb müvész phantasiája megtestesült, kinek egyetlen vonala ugy ragyogott az eddig látottak közt, mint e pillanatban a nap az egész természet fölött. Ő a látcső után nyult, én remegve adám át; keze kezemet érinté, s csak az erőtlenség őrze meg, hogy fel nem kiálték. Ő nézte a szép természetet, s én őt a természet legremekebbét.

E pillanatban feledém müvészetemet, nem tudtam: festő vagyok-e vagy költő? Rajzón után nyultam e kedves alak vonalait magamnak feljegyzendő, és verselésen eszméltem; ugy akartam őt nézni mint müvész, és a nézésben elkábultam; uti albumomba akarám őt lefesteni, de alakja szivembe lopódzék. A legildomosb főn egyszerün simitvák a hollófürtök, s a gyönyörün kiálló homlok kis részét két oldalon negédesen takargatták, mely sötétség a bőr liliomfehérségével elragadó szép ellentétben volt; a sokat mondó s üdvsugárt tüzelő kék szempár felett szabályos ivet képeze a sürü szemöld, s átlátszó finom bőrén bal szeme alatt egy kék erecske futott szét, mely arczának gyönge pirjában veszett el; orrmetszése nem romai, nem görög, hanem épen ollyan minő e kedves arczhoz legjobban illett; ajka a bimbajából feslő rózsához hasonlitott, mely alatt minden fog egy-egy gyémánt; arczán az ártatlanság zománcza ugy ömlött el, mint tavaszi virányon a hajnal harmatja. Felséges termetén egy barna battist utiköntös bájolón hullámzott alá. E hölgy Laura volt.

Nem láttam többé senkit és semmit; a vidék érdektelen, s az utazók unalmas társaság lőn előttem. Hiába kiáltozák: „ott van Badacson, im látszik Csobáncz, nem messze van Szigliget!“ én végtelenül csak Laurát ohajtám látni, s minél tovább néztem, szemeim annál több bájt fedeztek fel benne. El akartam magammal hitetni, hogy csak müvészi elragadtatás, s meglehet hogy még akkor csak az volt, – hogy egy más szép alak, vagy remek kép hasonló hatást gyakorolt volna rám, hogy egy szép szobort is igy tudtam volna csodálni, erőt vettem magamon, s elforditám róla szemeimet; de önkénytelen ismét rá tapadtak. Többé nem voltam ura akaratomnak.

Csipős éjszaki szél csapott felénk, s fokonként erősbülni érzém.

– Nagysád! – kezdém Laurához.

Ő rám tekintett – e tekintet! e szemek!! mellyik isten angyala kölcsönözheté e szemeknek varázsbájait? Ajkaim remegtek, s alig birám kidadogni.

– Az idő hüsül, óvja magát.

Ő tündérmellén kendőcskéjét összevoná, s mosolygva inte köszönetet.

A hajó mindig jobban és jobban kezde inogni, én ismét a kapitányi állásra léptem, s merőn szegzém tekintetemet a perczenként növekedő hullámokra. Két óra előtt és most?! istenem: minő különbség! Akkor is itt álltam, nyugodt kebellel, eltelve a vidék szépségeivel, és a hajnal kellemeivel; most keblemben veszett orkánként zajlott egy leirhatlan neme az érzelemnek; akkor boldog, most szánandó valék. A mindig erősbülő hullámok kiméletlenül pofozgaták a hajót, s az utazók egyes kiáltása hangzott a kürtölyön átfütyülő szél közé. A dolog több kezdett lenni tréfánál, a hajó négy-öt lánczádát vágott az elébe tornyosuló hullámokon át egymás után, ugy hogy némely pillanatban azt lehete képzelni, mintha a hajó orra egyenesen a fenékre törekednék, majd ismét ég felé emelkedett, s akkor oldalról ugy vágta egy-egy hullám, hogy kereke, a légben pergett. Az emberek eszmélet nélkül potyogtak össze, s a férfi szitkok közé női sirás vegyült. Tökéletes tengeri betegség állott be. Engem, kit a tengeri vész már megedzett, a Balaton játéka nem zavart, és hasonlitgatni kezdém a sors kegyenczei s üldözöttjei közti türhetési erőt a Balaton és a tenger viharához; azon apró baj, melyet az üldözött észre sem vesz, a kegyenczet lesujtja.

Laurát halványulni láttam; villámgyorsasággal teremtem mellé, balkezemmel kezét fogám meg, s jobbommal karcsu derekát gyöngén átölelém. Istenem! mit éreztem e pillanatban… Oh! csak az ne történt volna soha, vagy bár azon kéjperczben, melyhez hasonlót ez életben nem érezhetendek, meghaltam volna. Én őt a hajószobába vezetém, s feje alá vánkost illesztvén, mint orvos őrködtem felette. Czitronyost késziték számára, s kezem reszketett, mint méregkeverőé. Valahányszor az italból megkináltam, gyermeki engedelemmel elfogadá, s ha illyenkor rám veté szemeit, érzém, hogy tekintete éget, mint midőn forró nyári időben a nap perczekre a fellegek közül előbukkan. Ekkor láttam, hogy végem van, én szerettem miként nem szerettem soha, szerettem végtelen lángjával azon kebelnek, mely hasonló érzelemre még egy szikrát sem fecsérelt.

A dühöngő vihar nőttön nőtt, az utazó társaság kisebb-nagyobb mértékben szenvedett, a legbetegebb még is én valék, nekem lelkem szédült el, s esésemben véresre sebzém szivemet.

Tizenegy után Keszthelynél kikötöttünk, s a szárazon a felépült társaság egymást kaczagá, egyedül én valék, ki nem kaczagtam.

Laura te nekem egy élettel tartozol, lelkem szebb részét, a jó kedvet elsodortad, s ezt csak veled nyerhetem vissza, vagy örökre veszve marad.

Podgyászomat a legközelebbi fogadóba vitetém, s ismét a hajóhoz siettem, Laurát még egyszer látni, miután a társaság az nap Füredre volt visszatérendő. Déltájt a Balaton megcsendesült, s jó kedvel indultak vissza; én magamat a hajón feledém, min legkevésbé sem boszankodám.

Sokat – felette sokat akartam Laurának mondani, s midőn elébe léptem mindent feledék.

A hajón többi közt egy ifju is volt, kit jövetelemkor észre sem vevék, ennek látása kellemetlen hatást tett reám. Magas volt, mint egy statarium, s hosszu lőcslábai ugy fityegtek idomtalan testén, mint zsibvásárra kirakott ruharongy; kordovánszín arczán látszék, hogy nem nap-barnitotta, hanem legfeljebb is saját származási typusának színzete. Iszonyu bulldog-pofa volt! ökölnyi nagyságu gömbölyü szemeiből megtestesült ostobaság rítt ki, szélesre lapult ajkiról sületlenségek hangzának le; szakálla deszka-keménységü vatermörderek közé volt átkozva. És ez embercse egész tartásában valami követelő szemtelenség tünt ki. Mi legjobban boszantott, gúnyos lenéző tekintete szünetlen rajtam függött; ha Laurához közeledém, ő a hajó túl oldaláról egyet lépett, s köztünk terme. Ördög vigyen el, ha nem volt kedvem őt megusztatni.

– Ön, festő ur! – kezdé brutalis hangon leirt egyénem, midőn Laurával társalgám

– Nevem Imrey Jenő – vágék szavába, nem legnyájasb hangon.

– Az enyém pedig Üszöky Zakariás – viszonzá ő.

Tuskóból válik az üszök, gondolám – e nevet méltán hordja.

– Tehát ön Imrey ur – folytatá Üszöky – tovább szándékozott utazni.

– És azt teendem holnap.

Laura rám nézett.

– Nem restel visszahajókázni.

– Akár gyalog tenném ez utat, csakhogy őt lássam.

Laura megértett, mert rólam elkapván szemeit, maga elé süté.

– És ki ő? – faggata Üszöky keserün harapván ajkába.

– Az még előtte is titkom, ha csak rokonszenvből meg nem érté.

Laura ismét rám emelé bájoló szemeit, mit boldogságomra értelmezék.

– Pedig kár idejét vesztegetni – jegyzé meg a fekete arszlán.

– Független vagyok, uram – viszonzám türelmetlenül – időmmel tetszésem szerint rendelkezhetem.

Ez, azt hittem, elég hogy elhallgasson, de ő folytatni akará, azonban válasz nélkül hagyám állni.

Asztalhoz szólitának, ő mintegy eltaszitva engem, Laurának nyujtá karát. Én némán követém.

Ebéd közben a hajó négy-öt lökést kapott olly erőset, hogy a lepottyant edények cserepeit alig győzték a szolgák szedegetni.

Üszöki Laurát a női szobába vezetendő karánál, s derekán átfogta.

Szemeim kápráztak.

Ismét egy hatalmas lökés, s az arszlán egyensulyt vesztve lerogyott, magával rántva védenczét is.

– Ügyetlen! – kiáltám s Laurát felkaroltam.

Egy kifejezhetlen tekintettel válaszolt, szavakat látszott keresni engem megtámadandó, mit azonban nem volt időm bevárni.

Fonyódnál a hajót legjobban megszokta hányni a Balaton, s épen ott ért a legnagyobb vihar, igy a véletlen meggátolá arszlánomat velem összezörrenhetni, mert midőn visszatértem az ebédhez, őt egy matróz ápolása alatt lelém. Füredig orvosi szerepet vittem. A gőzös kikötött, én Laurát karöltve szállására vezetém, s kezére egy hévcsókot nyomván, a sétányra sieték.

Este a felső teremben táncz volt, én egy francziával Bouzy-t és Chateau Laffitte-t üritgeték, mert Lauráék nem voltak jelen. Midőn a társaság szétoszlott, a zenészeket imádottam ablaka alá állitám, s válogatott darabokkal ohajtám őt szép álomba ringatni. Bús komolyan hagyám el ablakát, keblem lángolt, velőm égett. Vállamat érinté valaki, én visszatekinték – Üszöki volt. Sejteni kezdtem valamit.

– Uram! – mond ő – én t… szolgabiró vagyok.

– Az uram nem az én hibám – viszonzám.

– Kettőnk közt nagy a külömbség.

– Csak hogy ön is átlátja.

– E szerint barátok nem vagyunk, s nem lehetünk.

– Épen ez az én véleményem is.

– Pedig – folytatá ő magasra emelt hangnyomattal – ön ollyat mondott a gőzösön, mit ha barátom mond: tréfa; ha más sértés.

Épen jókor gondolám – ebből párbaj lesz. Egykedvüen viszonzám:

– A mint tetszik.

– Na hát fejezé be gőgösen – imádkozzék istenének, hogy járásomba ne vezesse. – Ezzel elrohant.

E neme az elégtételnek annyira meglepett, hogy feledém őt összezúzni. Elébb boszankodám, később egyet kaczagtam és feledém az egész embert.

A Balaton partjára mentem; a fák közt gyenge szél suhogott, s az ágak olly gyöngén hajlottak össze, mintha egymással titkot, vagy csókot váltanának; a hold kaczér játékot üzött a viz felett elvonuló, s perczenként más-más alakot öltő fellegekkel, s ezüstsugárai a Balaton óriási tükrén ragyogó fényben törtek meg. Ébren, vagy is ábrándok közt töltém az éjt.

Reggeli öt órakor ismét a boldog emlékezetü gőzösön valék – midőn Keszthelynél megállapodánk, lefutottam s megtekintém a helyet, hol Laura feküdt. Mit éreztem? Emlékszem gyermekéveimben, midőn az anyai háztól először iskolába vittek, hasonló érzemények közt váltam el, csak hogy akkor zokogtam, s most keblembe öltem a fájdalmat.

Azóta bejártam Stayert, Tirolt és Helvécziát, de szórakozást nem találtam, a bánat és Laura emléke mindenütt velem volt. Rohicsot tömérdek vendégei daczára üresnek, Graeczet unalmasnak, Ischlit érdektelennek, Salzburgot élénktelennek, és Insbruckot holtnak találtam; az isteni Genfet, Chamonuixl és Monte Blancot csak ugy tekintém, mint egy a dunapartra kiállitott panorámát.

Szélgyorsasággal futottam át mindent. Gondolatom, imám és álmam Laura volt, látni vágytam őt.

Tegnap megérkezém s láttam őt. Oh nem tudom mit kivánjak: el innen tengereken túl? vagy ismét látni őt? – – Láttam őt de láttam oldalánál Üszökyt is, kit más szemmel kezdék tekinteni, mint az előtt. Gyaniték valamit, s ez őrültséggel fenyegetett.

Laurát lelkem mélyéből üdvözlém, ő kétséges fejbillentéssel fogadá, azután kérdőleg tekinte körül, ha őt illeti-e üdvözletem? Üszöky pedig felkaczagott.

Harag és szégyenpir futott el s minden csepp vér fejembe rohant. Alig eszméltem, már hallám, hogy Üszöky százezret örökölt egy marhakereskedő bátyja után, s Laura arája.

Illyen embereknek osztogat a sors százezreket, kik parányiságukban nem ismernek sem istent sem embert a gőg miatt. Sors! te igazság pasquilje vagy, téged a természet részegségében alkotott, s most Noe fiaiként szemtelenül kicsufolod azt.

Laura Üszöky arája! hát a menny összebékülhet a pokollal.

A hölgyek szerelemre alkotvák, a természet rájok pazarlá minden szépségeit, s ők abból vásárt ütnek; ez nem volt igy a teremtés óta; XIX-ik század! ez a te müved.

Laurám angyalom! bocsáss meg, fájdalom csikarta ki belőlem ama keserü itéletet, te nem lehetsz ollyan, s ha a világ minden hölgyeire rá illenék is, te kivétel vagy, a te léted nem köznapi; annyi fenség, annyi szellem mutatkozik arczodon, hogy mosollyal magát a kétségbeesést elölhetnéd, ily arcz nem hazudhat, vagy ha igen, azzal a menny őrangyalait is megcsalhatni.

Szólnom kell veled, Laura, s ha érzelmimet megveted, ártatlan itéltetém pokolra. Igen, igen! én merni fogok, én merek mindent, én, ki nem ártottam még soha senkinek, ma ártani fogok. Üszöky őt nem szeretheti ugy, mint én; hisz igy szeretni kiégett kebel, s durva lélek nem képes.

Laura a vigalomba ma, igen: ma!

Ezzel a sétányra sietett.