III.

Füreden Anna nap körül roppant élénkség uralg; vidor ifjuság, szép, szebb és legszebb hölgyek; kedv, zaj, öröm, pezsgő élet, fénypazar, zene, játék, szerelem, elmés társalgás és táncz olly bőségben található, hogy a bánatnak az ember itt tökéletesen sirját véli találni; oh! de csak az tudja, kinek valódi bánata van, mennyire nem élvezheti mindazt, s az örömek látása élvezhetés nélkül kettős gyötrelem. Igy volt Jenő, látott vidor arczokat, boldog szerelmeseket, tarkaságot; de mind ez nem érdeklé, s ugy járt fel s alá, mint egy börzehős ki kétes pillanatban remegve várja a tudósítást, ha milliomos lőn-e, vagy koldus.

A vigság órája ütött, s a tánczterembe fényes közönség gyülekezett.

Jenő beléptekor körültekinte, s egyetlen ragyogó öltözeten vagy feltünő szépségen sem akadt meg szeme. A zene csábhangjai is hatástalan maradtak rá nézve. Jenő az ajtóban állt, hogy minden belépőre figyelhessen. Egyik csapatocska a másikat érte, és Jenő mindig várt, már reménye hanyatlott, midőn egyszerre Lauráék beléptek.

Jenő üdvözlé.

Laura édesen fogadá, s füzérkéjéből egy rózsát elejte. Jenő felragadá s frakkjára tüzte. Laura mintegy helybenhagyólag mosolygott.

Üszöky e jelenetet látva, tetőtől talpig mérte Jenőt tekintetével s boszusan harapott színe-hagyott ajkiba. „Tönkre teszlek“ susogá magában s a tömegbe vegyült.

Most vagy soha! gondolá Jenő, s Laurához közeledék.

– Nagysád! – alig ejté ki e szót, s Üszöky mellette termett – mindenütt ez ember!

Üszöky Laurát tánczra kérte.

– Ha még nincs mindenre elfoglalva, esedezném – mond Jenő.

Laura az elajánlott tánczok jegyzékét tartalmazó könyvecskét nyujtá Jenőnek e szókkal:

– Jegyezzen – s azzal Üszöky tánczba ragadá.

Jenő hirtelen ezt irá bele: „Kegyedet imádom. Tagadó válasza egy tour-keringő, igen-je a füzértáncz“ Remegve nyujtá vissza Laurának a könyvecskét.

Laura beletekintvén elpirult.

Jenő halálsápadt lőn.

Istenem, minő pillanat! ugyanazon szenvedély mennyire különböző oldalról ostromolt két kebelt… Csak egyetlen szó, mitől az egyik rettegett, s a miért imádkozék; – csak egyetlen szó, mit a másik kimondani szeretett volna, s még is félt…

Laura még egyszer tekinté könyvecskéjét, s remegő halk hangon mondá:

– A füzértánczra.

– Igen – i-gen – lihegé Jenő, s a fuladásig összeszorult mellét hirtelen ugy megtágulni érzé, hogy ijedtében oda kapott, s eddig annyira megkinzott szive most örömdobogásra lázadt. Szólni nem tudott, s ugy érzé, mintha a menny minden üdve keblébe szállt volna; szeme Lauráéval találkozék, s e forró pillanat összeölelkezésében egy szentnek dicsköre fénylett.

Jenő lélekéberségét, s férfi erejét a vészek közepett sem érzé hanyatlani, de most ájulás környezé. A szabadba rohant, s ott összekulcsolt kezekkel hálálkodék teremtőjének. Az eddig hidegséggel vádolt holdat most nyájasnak, s a csillagokat ragyogóbbaknak találta.

A várva várt füzértáncz végre megkezdetett. Jenő karját Laurának nyujtván, a körbe álltak.

– Nagysád – kezdé Jenő – megértett?

– Már nehány hét előtt.

– S bejegyzett kérésemre.

– Szivből válaszolék.

Jenő tán térdre esett volna, ha e pillanatban Üszöky nem lép hozzájok.

– Laura kisasszony! – mond Üszöky – egy tourra kérem. Laura Jenőre mutatott.

Üszöky ez intést fel sem véve, Laurát átkarolta, s vele tova lejtett.

Ez még is szemtelenség! gondolá Jenő, s Üszökyt rendre inteni készült; Üszöky azonban Laurával egész más irányban állt meg. Jenőben a vér epévé fort.

– Uram! – mond Jenő, Üszökyhez közeledvén – ha ön irányomban gyöngédtelen is, viseltessék lovagiassággal tánczosnőm iránt. – Ezzel karját Laurának nyujtá!

– Jöttment kalandor! hitvány mázoló! te leczkézel.

– Ezért elégtételt várok – mond Jenő méltósággal.

– Elégtételt? adok – gunyolódék Üszöky, s Jenő melléről a rózsát lekapván, szeme közé dobta.

Laura egy sikoltással elfutott.

Az ifjuság zugott, Üszöky czimborái kaczagtak.

– Egyikünk meghal – mond Jenő síri hangon.

– Keresd a törvény utján – viszonzá a gyáva gaz.

– Törvény utján! – hol az a törvény? – fuldoklá Jenő, s körültekintett valamit Üszöky fejéhez sujtandót találni. – Korcsmahős! e szót nyögve erejét veszté.

Átalános zavar lőn, a táncz félbe szakadt, Jenőt eszmélet nélkül vitték szállására. Üszökyt az előbbkelő ifjuság közül öten hivták párbajra, a nyomoru gyáva egyet sem fogadott el.

– Én – mond ő – nem vivhatok; elvem ellen van.

Jenő ájulásából kétségbeesésre ébredt.

„Ki mossa le rólam e gyalázatot!? igy megbecstelenitve! és előtte kit imádok! előtte, épen üdvöm küszöbénél! ez rettenetes! veszve minden, futnom kell… őt többé nem látni soha, soha! mivé lettem?“

Vigasztalásra nem hallgatván környezőit eltávolitá s tollat ragadott következőt irandó:

„Kedves Ákosom! Ily esemény után itt többé nem élhetek. Laurát kérd bocsásson meg, az életben csak kevés perczekig voltam boldog, azt is neki köszönhetem – naponként imádkozandom boldogságáért, de ő feledjen, mert neki s a világnak meghaltam. Isten veletek. – Jenő.

Ő eltünt, hiába volt minden keresés.

Üszöky csakugyan megkérte Laurát, de a bál utáni napon kosarat kapott, indokoltatván egyszerüen az elkövetett botrány által. Ő találván magához illő pajtásokat, Cliquot-val fájdalom nélkül vigasztalá magát.