Gazdag És Szegény

Dusan butorozott teremben két ifju ült, egyaránt bus és szenvedő arczkifejezéssel. Egyik meglepően deli, érdekes külsővel birt, másika ellenben a természet ez ajándokát nélkülözé.

A deli ifju épen beszédét látszék végezni, midőn a másik karszékéből fölemelkedve éles fájdalommal mondá:

– Mit ér nekem az élet, ha csak látnom kell, mint élvezi más annak gyönyöreit? – barátom én gyülölöm a napot, mert másokat az élet kellemeivel áraszt el, mig engem uj fájdalmakra ébreszt; utálom az éjt, mert mig mást kedves merengések közt, édes álmakban ringat, elém rémképeket varázsol, hogy még akkor se feledjem nyomoruságomat.

– Arthur! – viszonzá az első – hisz te gazdag vagy.

– O Béla! – folytatá Arthur keserü mosollyal – hiszed-e, hogy még is boldogabb nálamnál a napszámos, ki órákig ácsorog a nap széditő melege alatt, hogy nehány fillérért homlokizzasztó munkát kapjon, mert ép teste és nyugodt lelke van; boldogabb a világtalan, ki házról házra vezettetve koldulja falat kenyerét, hisz ő nem látja mi a szép, s nem tudja, mennyit tagadott meg tőle sorsa: pedig én öröklöttem nevet, mely előtt a haza minden termeinek ajtai tisztelettel nyilnak meg; öröklöttem kincset annyit, hogy gyöngeségeim mindenikét, százezrekkel tölthetném be; – és mit használ nekem e nyomoru érczhalom, ha a természet oly mostohán gondoskodott rólam?!

– De szived – vága közbe Béla – oly nemes – minővel legsimább arcz, legdelibb termet sem dicsekedhetik.

– Szivem?! – jajdula fel Arthur – ne emlitsd, bár volna kemény mint ércz, vagy téphetném ki keblemből, hogy ne dobogjon, ne érezzen – oh az szeret forrón és lángolón, de a viszonszeretetnek csak reményét is ápolnom megtagadá a természet átka. A hölgy szép, mint kit isten angyalnak akara teremteni, ugy látszik, a természet, hogy reá mindent gazdagon pazaroljon, tőlem mindent irigyen megtagada, ő oly kecses, hogy elvétetvén tőle mi nálam pártolandó, ő még is ezerszer szebb maradna nálam. És én szeretem, mint vakhitü lelke üdvességét, én általa s benne csodálom a természet remekét, a tavasz minden kellemeit, általa imádom magát az istent! érte lehellek, érte forr minden csepp vérem, és nem merem ezt neki fölfedezni, mert szánakozó mosolyától pirulnék, gúnyja megölne.

– Én is szeretek, de a hölgy vagyon és születésben annyira fölöttem áll, hogy nekem szegény – névtelennek legmerészebb reményeim sem igényelhetik birását. És én is átkozzam a sorsot? – Arthurom! kedves Arthurom! keress megnyugvást abban, hogy sok más kebelt is dul hasonló szenvedés.

– S a hölgy? – kérdé Arthur.

– Légy kimélettel, kebled ezen szentsége után én nem ohajtok nyulni; nem akarom szived titkát kifürkészni, cselekedd te is azt, mert eskütörés nélkül nem vallhatnám a nő nevét. Én hallgatást fogadtam neki. Hallgatást, mert hiszen ily ajkak mint enyéim, csak megfertőztetnék a dicső nevet!

Arthur melegen szoritá meg Béla kezét, merően szemébe tekinte s magasztos hangon mondá: munka és szorgalom, vagy bármely vakeset téged gazdaggá tehet, s akkor mindened van; de – folytatá elszomorodva – ki fog nekem ép testet adni.

A teremben csend lőn. Ezer indulat egymást, váltva vivott mindenik keblében, ajkaikon koronként, egy-egy keserü mosoly lebegett.

Az óra esti tizet ütött. Arthur hirtelen felugrott e szavakkal már 10 óra, Béla! készüljünk gr. Lipkeyékhez.

Béla némán emelkedett föl üléséből s egyszerü kék, Arthur pedig fekete dominot ölte magára.

* * *

Fényesen világitott s legjobb izléssel rendezett tánczterembe léptek ők. A teremben álarczosok tarka vegyülete zajlott.

– Ez csalhatlanul Klementina – mond a fekete domino társához, egy mellettök ellebegő csinos álarczosnőt pillantván meg – én követem. Társa mélyen sohajtott.

– Légy üdvöz szép álzott! – szólita meg egy elegans fehér dominot, a harmadik szobában jutván vele szóhoz. Ez bájoló fejével fogadást inte.

– Nem tévedhetek, neked kell lenned az ünnep királynéjának. – A nő tagadólag rázta fejét.

– Te vagy Klementina, ne tagadd, hisz más nem lehetne oly szép, én fogadok – százat egyre, hogy te Klementina vagy.

– Elveszted.

– E csengő hang, melyet még álmomban is zengeni hallok, nem csalhat. E perczben egy drágaságokkal terhelt ékes keleti öltönyü álorczás érkezett.

– Ej, ej! – szólitá meg a fekete dominot – gr. Szirtey oly öltönyt gondolhatna ki, mely rőt haját is eltakarván, alatta ismeretlenné válnék.

– És gr. Frigotti – viszonzá kezét a beszélő vállára sülyesztve az oda érkezett kék domino – beszédmódját kissé változtathatná, nehogy mindig gorombaságáról kellene ráismerni.

– A vétket, mellyel mást vádolsz – felelé a keleti – magad követed el.

– Féltem hogy különben meg nem értesz.

A keleti haraggal vevé ki óráját; most tizenegy, fél óra mulva meg tudom ki vagy, s akkor gr. Frigottinak fogsz felelni szavaidért.

– És nekem – mond a fekete domino – ki fog számot adni a sértésért?

– A sors – viszonzá a gazdag öltönyü s gőgösen távozék. A fekete domino követé.

– Klementina! – sohajtá a kék domino, – egyedül vagyunk. A hölgy levevé álarczát; a domino szinte s Bélá állott a kellemdus hölgy közelében.

– Szigety! – mond a hölgy – ma tán utolszor szólhatok önnel ez életben. E gondolat ezer tőrt nyilal szivembe. Nem akarom hinni önmagamnak sem, s fájdalom! még is ugy van, nekünk örökre válnunk kell.

– Klementina! kegyedtől kell hallanom e rettentő határozatot?

– Anyám akarata s én alá vagyok rendelve.

– Igaz, kába, dőre valék vágyaimat oly magasra emelni. Vétkeztem, hogy kegyedet szeretni bátorkodám. Nagysád! bocsánat, én vétkeztem, de esküszöm az istenre, nem születésért, nem köznapi érdekekért szeretem kegyedet, mert sokszor küzdöttem e gondolattal, miért nem szegény kegyed, miért nem hasonsorsu velem, sokszor káromoltam a végzést, hogy miért emel köztünk születés, és vagyon, választófalat. Oh Klementina! én szeretem önt, mert szép és kecses, müvelt és jó. Én szeretem mert csak látnom kelle, s bájai megfosztának akaratomtól. Tudtam hogy ez nem szabad, tudtam hogy e szenvedély sírba visz, s én még is szeretem önt; szeretem most, midőn magától eltilt, s szeretni fogom még akkor is, ha utálattal néz le rám. De nem – folytatá elragadtatva – én nem vétkezem, hogy kegyedet szeretem, mert a szent szüzet is szabad imádni, és ha szerelmem csakugyan vétkes, ugy kegyed az oka, miért adott nekem bátorságot, fölfedezéséhez, miért ragadott ki a porból, hisz én tudtam volna hallgatni és szenvedni.

– Béla! ön fölötte igazságtalan. Én szeretem önt, miként ön tán engem nem, én szeretni fogom önt, midőn e szerelem már tilos lesz, mert tudja meg, kogy két nap mulva nőül kell mennem Frigotti grófhoz.

– Béla felugorván indulatosan kapott lángoló fejéhez, azután lassan erejét vesztve pamlagra roskadt.

Több álarczosok érkezének, s Klementina álarczát fölaggatva távozott.

Béla föleszmélt szólni akart, de Klementina nem volt ott. El innen gondolá, s e perczben az ajtóhoz támaszkodva a keletit pillantá meg egy rablónak öltözött álzottal.

– És van pénze? – kérdé a keleti.

– Tárczája tömve bankjegyekkel, ezereket tesz egy blatra, és igen járatlan a játékban – tevé utánna a rabló.

– Jó – fejezé be az imént szóló – várj alant bérkocsival, egy negyed óra mulva mehetünk, – kezet szoritának, a rabló elment, a keleti pedig a néptömeg közé vegyült.

Szigeti a távozónak végszavát hallván őt figyelemmel kiséré.

Az álarczok letétettek, de Frigotti és Szigety nem voltak ott, min leginkább Szirthey Arthur és Klementina látszottak megütközni, Szirtey boszankodott, hogy a sértő minden figyelme daczára is oly ügyesen megszökött. Klementina keblét pedig félelmes sejtés tölté be: arczán rettegés ömlék el, kedélye, szóval minden nyughatatlanságot árula el. Szirteytől kérdezösködék és bizonyost nem hallhata.

* * *

Két bérkocsi sebesen robogott a kövezeten, s a Lipót külváros egyik kávéháza előtt megállt. Az első kocsiból Frigotti társával, másikból pedig Szigety lépe ki. Az előterem piszkos éji kalandorokkal volt tele, kik részint tekéztek, részint kártyáztak, legtöbben pedig szegletbe vonulva éhség – s álmatlansággal küzdtek; Frigotti sebesen haladt végig, de Szigetit egy leirhatlan érzet ragadta meg e nyomorult nép látására, szánakozék és borzadt, midőn e sok sápadt arczból a beesett szemeket feléje látta villogni, félt és undorodott ez aljas csoporttól. Végre neki bátorodva keresztül haladt a koldus-tanyán, három üres szobán át csak tekeőrökkel találkozván, benyitott a negyedikbe is; itt kevés de gazdagon öltözött fiatal emberekre talált, kiknek szemeikből álmatlanság és szenvedély néze ki. Az asztalon négy gyertya égett, s midőn Béla látatlanul belépett, már Frigotti a kártyát forgatá. A játszók átalános figyelmét egy középkoru férfi voná magára, ki tetemes öszveget rakott időnkint. A szoba – padlaton félig leégett kártya és szivardarabok hevertek. A szobát füstfelleg és csend tölté be, mit csak a pénzcsörgése s egy-egy hirtelen elejtett szitok zavara; Béla egy szegletbe rejtőzve figyelt mindenkire.

Egy órai heves játék után az idegen, ki utolsó tételét veszté el, hirtelen felugrott e szókkal:

– Hallatlan szerencse! ön e kártyalapokat ismeri.

– Ez rágalom! viszonzá Frigotti, a pénzt kalapjába seperve, nem éhezem nyomorult filléredre.

– Most tudom minő zsiványbarlangba jutottam. E gazember itt – Frigotti társára mutatva – barátság szine alatt magát hozzám behizelegte, hogy kiváltságotok legyen engemet kifosztani.

– E sértést tovább nem türhetem, uram! ön nekem elégtételt fog adni.

– Mihelyt bebizonyitja, hogy nem hamis játékos, hogy becsületes ember.

– Holnap.

– Jó.

– Nevét uram?

– Önnek czimborája fogja tudni.

– Lakását.

– Angol királynő 20-ik szám.

– Ön elégtételt fog adni – kiálta a távozó után.

– Mínden becsületes embernek, – mond az idegen erősen csapva be maga után az ajtót.

– Hahaha! kaczaga Frigotti – tetszik nekem az ily járatlan ficzkó kitörése, ha pénzét elveszté. No de ez vig szüret volt, kinyertem a jegyajándék árát.

– Alkunk szerint – mond Frigotti czinkosa – most minket is részesits a zsákmányból.

– Mennyi a nyereség kérdé egy második.

– Hétezer pengő; válaszolá Frigotti.

– Több! kiálták mindnyájan.

– Ugyan ki fogna garasokat számolni? Háromezer forint tietek.

– Fele mienk s fele tied; viszonzá az első.

– Én pénzem veszélyeztetém, tehát többet érdemlek s fáradtam is mellette.

– No ugyan – jegyzé meg egy második czinkos – könnyü volt ott veszélyeztetni hol csak nyerhetél.

– Egy szó mint száz itt van 3000 frt, még egy pár pezsgőt üritünk barátságunkért. Nekem ugy is több kell, házasodom. Akarjátok?

– Legyen – egyezének mindnyájan, s mig a pezsgőt meghozák, az igért pénzt Frigotti asztalra olvasá. A palaczkok egymás után pattogtak.

– Barátságunkért – mond Frigotti poharat emelve, s valamennyien fenékig üriték.

– Arád egészségeért – dadoga az első ittasan.

– Inkább erszényeért – jegyzé meg Frigotti s fajtalan röhögés tölté el a szobát.

– Megengeded-e, kérdé a másik, hogy majd nődnek udvaroljak?

– Szives örömest, csak aztán aranyaira ne kaczérkodjál.

– Isten őrizz, hisz ha szükségem leend, fogsz te rajtam segiteni.

– Jó barátok maradunk.

– Hanem, szólamla a harmadik czimbora, mit csinálsz majd Emmivel?

– Világos örökösödés utján rád marad.

– Nem bánom, csak a gyerekekről illően gondoskodjál.

– Grófiasan, hisz holnapután vagyonával együtt birtokomban van a dus Klementina.

– Ne többé e szent nevet ily bünfészekben, riada egy hang a szegletből, s Szigety Béla villogó szemekkel lépe elő.

A leázott czimborák ijedve vánszorogtak föl üléseikből.

– Miért nem – kérdé Frigotti – hisz Klementina…

– Ismétlem – vága közbe Béla – ne mond ki e nevet mert undok szádban beszennyeződik.

Frigotti széket ragadva gunyosan mondá.

– Uracskám! ismerkedni szeretne.

– Kezedbe való a szék, mert ily aljas emberekhez csak korcsmai verekedés illő.

– Ez sok – kiálták mindnyájan, s ki székkel ki gyertyatartóval rohanta meg Bélát.

– Vissza alacsony gazemberek! – dörgé Béla izmosan ragadva meg egy asztalt, – különben velőtlen koponyátokat zuzom össze.

Az öt szerencse lovag – mert ennyien valának – rémülve nézett egymásra, s midőn bámulásokból felocsudtak, Béla már elhagyá a szobát. Az éji kalandorok fejcsóválva ismét poharakhoz ültek kivéve Frigottit, ki közülök eltünék.

Az éj dermesztő hideg vala, s a tiszta hold rezgő sugarait a folytonosan szállongó hó ezüstlő fényben lövelé vissza.

Az utczák gyászcsendét csak egyes haladók lábai alatt recsegő hó zavará, ugy látszott, mintha minden kihalt volna s a hólepel alá temetett természet elhunytát a bús hold néma fájdalommal kesergé.

A Bélautcza szegletén hirtelen fordult be egy ifju, könnyü tánczöltözetben, csak vállán lebegett rövid palást. Az ifjn sebesen haladt, s a fagyasztó hideg daczára kalapját kezében tartván, kendőjével homlokát törlé.

– Megállj! riada utánna egy nyers hang.

Béla határozatlan állott meg, s el nem gondolhatá, hogy futásban keressen-e menedéket, vagy bevárja e gyanus embert? midőn egy álorczás előtte terme, s tőrt vonva haraggal suttogá:

– Silány féreg! meggyaláztál én tanu nélkül állok boszut.

– Fegyveres kézzel éji időben valakit megtámadni! ez haramiaság – mond Béla egy lépést hátrálva – ez orgyilkosság!

– Nevezd tetszésed szerint, csakhogy engem czélhoz vezet.

– És mi az?

– Téged elnémitani – viszonzá az álzott s indulatosan rohant Bélára. Egy sikoltás, s a hó tiszta fehérét a lecsorgó vér veres foltokkal szinezé. A két ferfiu izmosan ragadá meg egymást, rövid küzdés után földön hevert a megtámadó, s Béla mellére térdelve csavará ki annak kezéből a tőrt.

– Mindenekelőtt szemtelen pofádat akarom látni – mond Béla a hóban fetrengőnek álarczát letépve. – Tudtam, hogy ily alacsonyságra más nem vetemülhet – folytatá, Frigottira ismervén. – Hah bukott olasz gróf! gyalázatosan elüzendő hadnagyocskám, hamis játékos, haramia czimbora és orgyilkos, kezemben van életed!

Frigotti rémülve tekintett föl, mert Béla magasra emelé a vértől pirosló tőrt.

– Kegyelem! hörgé Frigotti – vagy siessen gyilkos szándékát – teljesiteni.

– Nem Frigotti – én nem ölök, csak ismerd el, hogy életed kezemben van.

– Elismerem.

– S most hogy szemtelen pofádat oly körökbe ne told többé, egy örök bélyeget ütök rá.

– Oh irgalom!

– Gyilkosnak?

– Legyen ön nagylelkü.

– Gyáva semmirekellő! menj czinkosaid közé dőzsölni, de emlékezzél! még halálod órájában is emlékezzél ezen éjre! – Frigotti elvánszorgott, s Béla kendőjét vérző sebére nyomva, lakába melytől csak nehány lépésnyire volt, tért.

* * *

Lámpája gyönge világánál ült Arthur. Eszméi különös tárgyon édeleghettek, mert ajkán gyakran lebegett egy-egy édes mosoly; majd ismét komoly lőn, szemei elsötétültek s homloka összeredősödött; minden neszre felriadt s szemeit erősen ajtóra szegzé, mintha rég várna valakit.

A ajtó nagyot csattant, Béla jött be s fáradtan veté magát egy karszékbe.

– Hol késtél? kérdé Arthur.

– Engedj kissé pihennem mert erő kell – viszonzá Béla.

– Mit látok te vérzesz.

– Csak karom van megsebesitve.

– Az egekért! te veszélyben valál szólj, hol? mikor?

– Arthur! – kezdé Béla üléséből fölemelkedve s válláról palástját ledobva – Arthur! – folytatá Béla a legérzőbb hangnyomattal – ismered Frigotti grófot.

– Igen.

– Csalatkozol.

– Nem értelek.

– Elhiszem. Oh barátom nincs név elég aljas ezen embert nevezni, nincs szín elég fekete őt lerajzolni. Frigotti uram egy hamis játékos egy orgyilkos.

Arthur őrülten szökött fel pamlagáról, s Béla kezét erősen megragadva kinosan mondá: lehetlen, te hibázol.

– Tehát a gazdag keleti öltönyü csakugyan?

– Frigotti volt – vága közbe Béla.

– Ő engem érzékenyen megsérte – mond Arthur villogó szemekkel – menj, hivd őt ki élet-halálra. A holnapután csak egyikünkre derülhet föl.

– Mit? te oly bélyegzett gazzal, oly silány féreggel vivnál? Nem az meg nem történhetik. Különben sem fogadná el a gyáva, ezt a sértés után ejtett kétes szavai is gyanitatják.

– Igazad van.

Arthur egy szenvedő sohajjal roskadt vissza pamlagára. Klementina az ő neje! – s a szó elhalt ajkain; Béla merően nézett barátjára, s nagy megilletődésének okát rettegve taglalá. Egy gondolat borzasztó és szivrepesztő villámként nyilalta át agyát, megrázkodott a gondolattól, s keblét ezer rémes sejtés tölté el, ő le vala sujtva. Arcza elhalványult, ajkai remegtek, feje égett, midőn Arthurhoz közelitve annak kezét gyöngéden érinté.

– Arthur – mond síri tompa hangon – te szereted Klementinát.

– Igen – lőn a halálos válasz.

Béla az asztalhoz fogódzott hogy erejét vesztve porba ne omoljék. Lelkét erősen rázta meg Arthurnak egyetlen szava, szivébe gyilkot nyilalt, s az ajk, melyről csak mennyeit hallott, melyről a barátság üdvét oly édesen csokolá, most megnyilt hogy halált mondjon. Béla lassan székére ereszkedett, fejét karjára lankasztá, s keblének hullámzó kintengerével küzde. Halálcsend és két szenvedő lélek vala a teremben. A két bajtárs eszméje egy határnál állapodott meg, a két kebelt azon egy veszteség marczangolá, s a két kebelt ugyanazon fájdalom dulta, ők mindketten Klementinát szereték.

Két ifju egyaránt szellemdús, látta maga előtt a vélt mennyet elzárni, ábrándképeit eltünni s szerelmét letiporni, – oh ez rettenetes! Mindkettő szeplőtlen jellemű, müvelt és értelmes. Egyike gazdag, s kincshalmai közt szenvedő, mert mi neki hiányzott azt a világ minden kincse pótolni képtelen volt.

Sok irigy szem tekint a gazdagok csillogó termei felé, azon hiedelemben, hogy ott boldogság, gyönyör és kéj egymást váltva minden szenvedést kizárnak, hogy a fényhez, mely onnan leragyog, nem fér bánat, hogy ott minden bir a fény, vigalom és megelégedés özönébe merül; pedig tekintsük figyelemmel házi életök rejtekeit, s fogunk találni boldogtalant, aránylag tán többet, mint a szegényebb sorsuaknál. Meg van nekik is saját fájdalmuk, s ők azt hiszík, hogy más kebel nem érezheti oly mélyen a sors súlyos csapásait, és szinte csalatkoznak. Két dolog van, melyet születésével mindenki örököl a szenvedés és halál.

Másika ellenben szegény vala, – de e perczben egy keleti fejedelem minden értékeit rakhatták volna lábaihoz, s ő megvetendné, mert vágyai nem vagyon után sovárognak, boldogságát nem egyedül kincs föltételezé, hisz ha ő Klementinának Frigottivali összekelését meggátolhatná is, barátja áll előtte, kinek szivét megvérzeni minden vétkek vétkének képzelé.

Arthur nem gyanitá, hogy Béla Klementinát szereti, s igy fájdalma sokkal szelidebb volt, mint kesergő barátjáé.

Szótlan s epedve viraszták keresztül a kinos éjt, gondolataik gyakran találkozának, mert mindkét kebelt egy tüz emészté, mindkét szivnek egy tüz ásta sirját, de a gondolatot nem követé szó, különben is ez méregként csak halált osztott volna.

Arthur levelet kapott, s az üdvözlő nap, közelfekvő jószágaira vezető uton, társát pedig ágyban találta. Béla testi és lelki beteg volt. Lázrohamában rémesen látta feltünni Klementinát Frigotti karjain, majd Arthur kétségbeeséseit nézte, mint zagyva beszédéből érteni lehetett, az egész napi folytonos küzdés után végre erőt vőn rajta az álom.

Arthur eltávozott, részint a sürgetős levél folytában, részint azért, hogy látni ne kénytessék, mikép vezeti halálos ellene oltárhoz azt, kinek egyetlen mosolyáért vagyonát, csókjaért életét, szerelmeért lelki üdvösségét is elhagyta volna, nehogy látni kénytessék, miként emel egy gaz, boldogságot, szive romjain. Ő az egybekelést gátolni akarta, de félt az emberek éles gúnyától, rettegett, hogy szive szentségét, szerelmét a mérges nyelvek nevetség tárgyaul használandják, s még ezt is eltüri vala másoktól, de ha Klementinát e lépésért guny, vagy őt az imádott hölgy haragja éri, ugy őrült szenvedése a legborzasztóbb sirt nyitotta volna meg előtte. Czélszerűbbnek találta hát elhagyni a helyet hol szivvirágait durva lábakkal letiporják, nem látni a kezet, mely élte rózsáját leszakitja, s nem nézni a kéjt, mely vérén vásároltatik. Minden módhoz ragaszkodott, sorsával kibékülendő, minden utat megkisértett bánata lecsillapitására, de szive sokkal melegebben szeretett, hogysem rövid perczek alatt keblében a lángoló tüzet elnyomhatná. Elméjét ezer tárgyakra árasztá, s még is e gondolatnál akadt meg: vajjon Klementina boldog leend-e? – ha könyvet vőn, a lapokat értelem nélkül forgatá el, mert szivét, agyát csak Klementina foglalá el.

Fusson bár hova a szenvedő szerelmes, átokként kiséri szerencsétlen szenvedélye, s mínél tovább van a kedves alaktól, annál mélyebben eszi magát marczangoló fájdalma a kebelbe. Ily esetben nincs maradása, mert ha az ember nem szerettetik, az imádottnak tekintete éget, szava öl, vidorsága lankaszt, bánata kétségbe ejt, mosolya búsit, enyelgése megzavar, – s futni vágy a szerető; ha távol van, elméje kifárad a sok gondtól, álma inkább gyilkoló, mint erősitő, keblét öntüze emészti s vére lázadva tódul szive felé, ugy rémlik neki, mintha a kedves közelében a fájdalom édes lenne, mert csak látásából is kéjt remél szihatni, – és vissza vágy a szerető.

Egy hetet tölte Arthur jószágán, éltében a leghosszabbat. Itt uj csapás érte; a levél agg atyja veszélyes betegségét tárgyazta. Nem viraszhatott a kedves beteg ágyánál, mert alig ért ki elég korán arra, hogy atyai áldást nyerjen. Arthur ismét uton vala a város felé, semmivel sem nyugodtabb kedéllyel, mint elmentekor, mert atyját elveszté; s mert ez vala a nap, melyen Klementinának Frigottival örökké egyesülni kellett.

* * *

– Hány óra? – kérdé Béla lázas álmából felriadva.

– Tiz – válaszolá szolgája.

– Tiz!? – egek! még egy óra s Klementina keblén azon alávaló gaz háboritlan élvezendi a menny kéjeit! még egy óra s a szabaditásnak még csak reménye is sírba hanyatlik. Isten adj erőt! mert mindenkép gátlanom kell az egybekelést. Arthur nincs hon, irnom kell – – – nem, nem! én reszketek, fejem ég, de inkább összezuznám, mint e gondolat gyilkolja, hogy Klementina szerencsétlenségét én akadályozhatám vala, s nem tevém. Klementina! te mentve léssz! – Egy szolga fölsegité az ágyból s roppant gyorsasággal öltözködött, kalapját vevé s lankadtan rogyott vissza. Arthur! sohajtá, tenyerét erősen nyomva homlokához – Arthur! – ismétlé oly hangon mely szerelmet és félelmet gyanittat.

Hosszu szünet után könyt törüle szeméből, fölugrott s magasztosan mondá: Legyen! birja ő, én nyugodtan türöm veszteségemet, s mint élethalálra küzdő elszántan rohant ki.

*

Gr. Lipkeyéknél diszöltönyü vendégsereg zajlott a csarnokban, gróf Frigottit szerencse kivánások örömével környezék a férfiak, Klementina pedig, a szép hölgykoszorú legszebb virága, zokogva csüggött anyja nyakán. Az óra megkondult s gr. Lipkeyné ihletett lélekkel adá egyetlen gyermekére áldását; – a kocsik előrobogtak.

Az ajtó megnyilt s Béla halálsápadtan jött be. Frigottin tekintete rövid ideig fönakadt, azután Klementina anyjához közeledve remegő hangon mondá:

– Nagysád! kegyeddel szólani szeretnék.

– Egy óra mulva, ha sürgetős, viszonzá gőgösen a grófné.

– Késő lesz; jegyzé meg Béla egész bizonyossággal.

– Nem hallá ön, egy óra mulva – rivallá közbe Frigotti.

– Igen, no tehát szólok. Nagysád! ha kegyed leánya boldogságát, háza becsületét érdekében tartja, ugy e frigytől visszalépend.

A jelenvoltak kérdezőleg tekintének egymásra.

– Őrült ön? mond Frigotti, vagy mi köze e frigyhez?

– S ön kérdi azt? hahaha! hisz ha képzelhettem volna, hogy ön grófocskám csakugyan képes ily szemtelenségre, most az igért bélyeget homlokán viselné.

Gr. Lipkeyné eltávolitá Klementinát.

– Igen uram! – folytatá Béla előbb kezdett beszédét, én kimélni szoktam mindenkit, mig hallgatásom bünné nem fajul; azért mondjon le igényeiről s távozzék, különben itt tépem le álarczáját, nem pedig az utczai kövezeten.

– Uracskám! kezdé fölindulva Frigotti – előbb őrültnek hivém, de most azt kell tartanom hogy semmirekellő.

– Hidje azt, ha e hite boldogítja. Most azonban utoljára kérdem: el fog-e távozni, mielőtt itt bemutatnám.

– Azt tartom, itt engem mindenki ismer.

– Csak én nem ugy-e? – veté hozzá Béla éles hangon – no tehát ismerkedjünk. Kié e tőr?

– Ez – állitá Frigotti – a multkori álarczos bál éjjelén lopatott el tőlem, mint emlitém is már. Föltalálta a tolvajt?

– Szemtelen! kiálta Béla, hát karomon nem önnek orzkeze ejtett e tőrrel sebet, ugyanazon álarczos bál éjjelén?

– Minő silány rágalom! no lássa uracskám, ha ön megrontásomat csakugyan czéljaul tüzé ki, valószinűbb hazudságokkal kell vala előállania, nem pedig nevetségesekkel.

– Hazudság? – o gyáva Frigotti! tehát tudják meg, hogy ezen Frigotti egy fosztogató társulat tagja, gazczimborák főnöke, hamis játékos.

– A vád – mond elkomorodva a házinő – súlyos, én sajnálnám, ha…

– Igen – vága szavaiba Frigotti – ki fogja mindezeket bebizonyithatni?

– Én – hangzott egy belépő férfi ajkiról.

Frigotti elnémult, s kékült ajkait fogai közé szoritá, az érkezettben a bál éjjelén kifosztottat ismervén meg.

– Öcsém Gyula! te nálam…? – csodálkozék gr. Lipkeyné.

– Bár fogadásom volt, kegyed házába többé nem lépni, azt meg kelle szegnem, mert szinte érdekemben fekszik Klementina sorsa. Őt jöttem megmenteni. – Gróf ur! ismer-e engem.

– Soh se láttam.

– Ugy hát a velem jött egyéneket sem ismerendi – s egy nőt két gyermekkel vezetett be a megnyitott ajtón.

Frigotti megdöbbenve szemeit földre süté.

– Tekintsen ide gróf ur, e gyermekek öntül kenyeret fognak kérni.

Frigotti szemeit elfödé s kevés ideig habozott, azután körültekinte s a jelenlevők szemeiben könyüt látván rezegni, érzékenyülve kiálta fel:

– Igen, én e gyermekek atyja vagyok! – s szivéhez ragadá a kisdedeket. Huzamos csend, zavar, követé e jelenetet. Némelyek arczán nemes részvét, másokén káröröm mutatkozott.

– De – mond Frigotti – ki adott önnek uram jogot, gyermekeimet szégyenszemlére kiállitani, e nőt meggyalázni.

– Saját viselete.

– Istenemre! ez többé nem fog megtörténhetni. Emilia kövess oltárhoz e perczben.

– Megálljon – mond az idegen – legyen ön jó atya, munkás polgár, de előbb eddigi büneiért lakolnia kell. Önt mint hamis játékost, mint csalót a haditörvenyszék elé állitom.

– Engem? – ön? – haha! kicsoda ön.

– Én uram? én gr. Várdai ezredes vagyok, ön pedig foglyom. Mig ön fenyiték alatt büneiből ki fog tisztulni, e gyermekek atyja én leszek.

– A törvénynek engedelmeskednem kell – fejezé be Frigotti a beszédet s némán követé az ezredest.

Klementina tapsolt e nem várt szerencsés fordulaton.

* * *

Ez alatt Arthur haza érkezvén, szolgáit eltávolitá szobájából, s egyedül maradt keserü bánatával. Azt hitte hogy az elhatározó óra már ütött, s Klementina elválhatlanul Frigottié. Miért e bánat – gondolá – s megnyugvást keresett abban, hogy Klementina, Frigotti kebelén, még boldog lehet, hisz engem – sohajta utánna – soh se szerethetett volna. De hát ha boldogtalan leend, hátha mégis szivét megnyerhettem volna, ugy legyen világom a pokol, hogy nem iparkodtam gátolni. Ekkor egy levél ötlött szemébe, önkénytelenül nyult a lap után s olvasá. A levél Klementinának Bélához irt levele volt. Mint villámtól sujtott megrázkodék, ujra átfutá tartalmát, és szoborrá merevült. A lapot görcsösen szoritá markába arczszine elváltozott, s a meglepetéstől kábultan tántorga a közel falhoz, szeme harmadszor is a lapra esett, kékült ajka megnyilt s e szókat rebegé: „Béla! te hallgattál, te nem vagy őszinte barát. Istenem! sohajta utánna – két lénynek boldogsága függött egyetlen szavamtól, s őrült szenvedélyem annyira elkábita, hogy a szenvedőnek nem értém panaszát. – E perczben Béla toppant be az ajtón, szemeiben öröm s ajkán mosoly ült.

– Klementina? kérdé Arthur hirtelen barátja elé sietve. – Szabad, viszonzá Béla oly hangon, mely éleszt és sujt.

– Szabad! oh hát oknélküliek valának kifakadásaim. Bélám! e nem várt hir egekbe emel.

Bélának főgyönyöre volt mindenkor barátja örömein örvendeni, s most ez zavará meg őt, ez ejté kétségbe. Roppant küzdések közt veté magát Béla Arthur karjai közé, barátját keblére ölelé s szenvedőn sohajtott.

– Béla! – kezdé Arthur – te valamit titkolsz s ez téged emészt?

Béla hallgatott.

– Tehát egy szavad sincs barátod számára.

– Oh Arthur! kiálta Béla erős kitöréssel – Arthur! nekem futnom kell. Most utoljára dobogott szivem sziveden, utoljára szoritom baráti kezedet. Oh ez rettenetes! ha álmodtam volna, hogy valaki kebledről le akar szakitani, elátkoznám az éjt, mely e borzasztó képet varázslá elém, ha félreértés, irigység s rágalom szakadást eszközlött volna köztünk, az Istent leimádtam volna az égből, hadd boszulja a vétket, vagy földultam volna a poklot, hogy a sátán segitségével kiirthattam volna faját az ármány koholóinak; ha harag taszitott volna el valaha egymástól, kezeimet öngyilkossággal fertőztettem volna meg, mert te igaz, te istenadta barát vagy. Távol tőled éltem kopár, kedélyem bús, szivem megszaggatott leend, és mégis mennem kell. Arthur! holnap mulhatatlanul elutazom, tán sokára, tán örökre. Okát ne kérdd.

Arthur egy meleg könycseppet törle ki szeméből, s Béla kivánatában megegyezett.

Az utazási előkészületek megtétetvén, Arthur kérte Bélát, hogy gr. Lipkeyekhez kisérné el. Béla szivét erős fájdalom ragadta meg, szólni akart, magát kimentendő, de azt nem tehette a nélkül, hogy szive titkát el ne árulná. Barátjára tekinte, ki angyalszeliden s nyugodtan mosolyga. Béla nem állhatott ellent s hullámzó kebellel követé induló barátját.

*

A napi események után a grófné rosz hangulatban volt, ezt választásábani keserü csalódása okozhatá. Rettegett azonban attól is, hogy látogatói elég gyöngédtelenek lesznek volt kegyenczét Frigottit emliteni, s zavarodása fokonként növekedett. Klementina ellenben vidor és enyelgő volt.

Oh ifju kebel! irigylendő boldogságod, mig nem tudod a bút eltitkolni, s az örömet divat s illedelem korlátai közé szoritani; romlatlan szived Istenhez dobog, mert ismeretlen előtted az emberek álnoksága, szavad mennyei zengzetü, mert érzelmeid hű tolmácsa. Ó százszor boldog kebel! melyhez nem fér még a tettetés kigyója.

Beszélgetésük darab ideig közönyös dolgokról folyt; végre Arthur a grófnéhez fordulva tudtára adá, hogy jövetele czélját szeretné kijelenteni.

A grófné őt meghallgatni késznek nyilatkozván Arthur ünnepélyesen kezdé.

– Nagysád! Klementina szabad; – a nevezett elpirult, Béla reszketett.

– Szeretném – mond a grófné – ha ön erről hallgatott volna.

Őszinteségemhez nem férhet sértés, tudja meg tehát én mint kérő vagyok itt.

– Kimélet az egekért kimélet! esdeklé a szép Klementina.

– A grófnét ha e nyilatkozat meglepte is, tetszését nem palástolhatá el, s feddőleg tekinte remegő lányára.

Béla ereiben a vér majd felhevült, majd jéggé fagyott; arcza majd halálsápadt, majd lángvörös lőn. Ajka elkékült, s görcsösen fogódzott székébe, mert feje szédült, szeme káprázott. Oh Arthur! gondolá magában, ha tudnád, hogy szavad ereimbe mérget csöpögtet, keblembe kétségbeesést hoz, s szivembe gyilkot döf, elhallgatnál.

Rövid csend lőn, mialatt Béla székéről fölvánszorga s távozni akart. Arthur kérése őt akadályozá s leült a kinpadot végig türni. Arthur, Arthur! – füzé gondolatit tovább Béla – tudtodon kivül mi drága árt szabtál barátságodnak.

– Nagysád! – mond Arthur – az ifju, ki Klementina birásaért esd, gazdag.

– És én – sohajta magában Béla – földhöz sujtott szegény.

A grófné kétértelmüen válaszolt.

– Mondom gazdag – folytatá Arthur gazdagabb mint én.

– Tehát nem te?! vága közbe őrült kitöréssel Béla.

– Nem, kinek nevében jövök, Klementinától is szerettetik Nagysád! adja megegyezését – Klementina s Bélára mutatva – s e két nemes kebelt boldogitandja.

Béla szoborrá merevült. Klementina zokogott s a grófné arczán haragpir ömle el. Arthur szelid mosollyal közelite a grófnéhez s halkan mondá:

– Béla nagybátyja gazdag, mig ő az örökség birtokába jut, javaim kölcsönözzenek neki fényt, Klementina sorsához méltót. Adja Klementinát Bélának Nagysád, sok kellemetlenséget fog elháritani. Szabad válaszát kérnem?

– Két óra mulva.

– De Arthur – kezdé Béla most föleszmélve – honnan?

– Pszt! – vága közbe a kérdezett – e levél? sokat fölfedezett.

– Mit? – riada a grófné – leányomtól levél! hah! minő lealacsonyitás.

– Hidje el Béla miatt soh sem lesz oka pirulni – mond Arthur a grófné szavait neheztelve.

– A tatárba! már annyit szaladgáltam s hasztalan – hangzott a belépő Gyulának ajkiról. – –

Ah bocsánat hogy ily szelesen rontok be. Üdvet barátim de mi oka hogy ily zavart helyzetben vagytok.

Klementina a kérdező karjai közé szaladt, s megvallá szerelmét, Arthur ajánlatait.

– Hogyan – csodálkozék Gyula – s ön kedves néném?

– Többé semmi kifogásom, – adá megegyezését a grófné, legyenek boldogok.

– Igy szeretem önt – mond Gyula nénje kezeit csókolva.

A szerelmes pár előtt a nem várt menny megnyilt. Béla Arthur kezét melegen szoritá, s az eszközölt üdvet megköszönni nem volt szava. Arthur! kezdé végre Béla, hisz multkori nyilatkozatod egészen mást gyanittatott velem, – Arthur mély lélekzetet vőn s egyik kezét Bélának másikat Klementinának nyujtva mondá.

– Láttam a szerelem országa nem az én országom, mert mig más virágos téren rózsát szed, engem tövisei marnak, de egy férfiunak nem szerelmi érzelgés egyedüli hivatása, s azért bánom hogy egy perczig kétségbe estem sorsomon. Más téren keresek gyönyört, szinte szellemit, más virág nyujtsa illatát, szinte kellemest; más istennő adja nekem ihletét, szinte fellengzőt, s én boldog leszek: ezentul napjaim müvészetnek szentelvék. Kedvesim én elhagylak, utamban kisérjen azon öntudat, hogy kiket forrón szeretek, boldogok. Holnap Olaszországba utazom, s onnan tovább.

– Tehát együtt mehetünk – kiállta közbe nagy örömmel Gyula.

– Legyen – fejezé be Arthur a beszédet – de előbb szent kötés egyesitse a boldog párt.

Kevés óra mulva kivánata teljesült.