III.

Nyolcz órakor Győzőt pipereasztalhoz állitám, s kilenczig tetőtől talpig ki volt csinositva.

– Menj – mondám neki – Adélhez, most tanu nélkül szólhatsz vele. Rám vár.

Győző ingadozott.

– Tehát én megyek.

– Nem, nem! – kiáltá Győző – tükröt kell elébe tartanom – és elrohant.

Képzelem Adél meglepetését, midőn engem hideg szavakkal ostromlandó várt, azonban felpattan az ajtó, Győző belép, és mondja: „én voltam Robin de Bois.“ Mit gondolnak édes szépeim! megzavarodik-e ilyenkor a hűtlen?

Én utazási készületekkel foglalkozám, kocsisunk befogott, és Győzőt vártam. Kissé késett, de mégis eljött.

Midőn a városból kiértünk, Győző kétértelműleg rázta fejét, és mosolygott.

Szünet.

Később szivarra gyujtva ismét mosolygott. Végre kitört belőle a szó, egész örömmel mondván:

– Barátom! terved isteni volt, győztél, én meggyógyultam!

– És a kis zárdanövendék? – kérdém neki bátorodva.

– Kaczér nő lett. Mint férje járt, ugy járhattam volna én is. Szegény férje!

Valóban?

– Tudod – kérdé szünet után Győző – hányat ütött az óra?

– Gyanitom.

– Tizenegyet – viszonzá kitörő kaczajjal óráját tekintve. És e nevetés nem volt a kétségbeesés hangja.

Mi többé e tárgy felett nem búsultunk.