I.

Ismerem a szenvedélyek határtalan csapongásait; láttam sok ifjú életén a kétségbeesés ördögét rágódni; tudom mit tesz könyelmű léptek után a lelkiismerettel komoly számvetést tartani; mert évek óta a sors kényétől ide s tova hányatva, elleshetém kor, és rangkülönbség nélkül egy lépésnek, egy pillanatnak mennyi befolyása van az életre. És annyi álmatlan éj, annyi kínos küzdelmeknek egyedüli jutalma keserü tapasztalásom.

Nem czélom vén csalót festeni, ki bukások, s buktatásokban őszült meg, még is négyes fogatokban jár; ki csőd alatt van, azért mégis jószágán nyaral, hol jobbágyainak utósó filléreit elzsarolja, s ha nem fizethet bőrén veszi meg; nem azt, ki az éhséggel küzdőt, ha egy-két forint értéküt oroz maga, s szükölködő családja megmentésére – bitófához kötteti, s ő a százezres tolvaj súlyos itéletet hoz, a szükségből tévedettre. Nem szólok azokról, kiknek ősz fürtei szenny, és gyalázat ingatja, lelkeikre pedig vétek, és átok nehezül, ilyeket naponkinti események állitnak elénk. Ifjuról szólok, kinek ha vezetője akad a jóban, magát nagygyá képzendhetné; ifjuról, kinek minden hibája csak az: hogy ifju, és tapasztalatlan.

E rövid előzmény után Tivary Vilmost mutatom be. Ő távol a nagyvilági zajtól, gazdag nagybátyja Tivary Kálmán mellett, mint ennek kegyencze s örököse, bőségben növekedett, s tanulmányit végezvén, az alispáni gyakorlaton, a tánczban, és agarászatban magát kiképezvén, óriási reményekkel Pestre rándult, táblai jegyzővé leendő.

Pest éber lelke előtt új vala, az élvek önként ajánlkozának, s nem keresve is gyönyört talált. Ah! minő kedves vala előtte Pest, s ő a deli egészséges ifju, ép szív, s lángoló kebellel, minő boldog, hogy Pesten lakhatik. Derült homlokát még nem övedzé a bánat föllege, nem ismeré a szükséget, s lelkét nem szaggatá a fájdalom soha, ki kétlené tehát boldogságát. – Ismeretségei nőttön nőttek, a divaturacsok egész serege hemzsegé körül rövid idő alatt; s ők a járatlan ifjuból derék városi lovagot törekedtek faragni. Vilmos lelke hajlékony, és tárczája tömött volt, s igy baráti szerint birta a szép tulajdonokat arszlánná lehetni.

Kálday vidor kedélyével, elmésségével, s megelőző szivességével leginkább békózta magához Vilmost; ő butorozta ennek szobáit, ő rendezte a baráti estélyeket, ő szédité egyik élvezet mámorábol a másikba; szóval az egyszerű Vilmost fényüzésre szoktatá, s meghittje lőn.

A még mindig mocsoktalan jellemű Vilmos végre alig nyerhetett tolakodó társaitol annyi időt, hogy az előtte oly kedves nemzeti szinházba olykor olykor eljárhasson, s szinte unni kezdé ismeretségöket; de ha ismét velök poharazott: önmaga előtt pírult, a rajtok csak gondolatban is elkövetett méltatlanságért.

Két hónap folyt el, s Vilmos merengni kezdett. Tán pénze fogyott el?… Merész gondolat! hisz nagybátyja az elégen túl látta el őt. Nem, ő Alfay Lottit ismerni tanulá, s lelke a – szerinte – szellemdús hölgy tiszta kebléhez hajolt. Élénk szemei az angyali arcz láthatásáért égtek, ha ajka nyílt, a szép Lotti szellemét akarta magasztalni, szive érte vert, s érte lángolt kebele, őt keresé ébren, s álmában, mert lelke minden tüzével szereté. Észképet teremte magának, harczolt a politicai téren, szabad szelleme, ékes előadása, s népszeretete Lotti rokonszenvét fölébreszté; ő tovább küzdött, a hölgy őt kitünő figyelemmel kezdé kisérni, s ez neki kettős ösztön; ő nem csak szól, hanem cselekszik is; ajkán igazság lebeg, jelszava: hon, és nép! a hölgy keblében fellángol a szerelem, szíve sugalja, hogy megérdemli, előlép, és – – – – ajtaján egy zörgés elbüvöli a menynyet, és nyers robajjal törnek elő az alkalmatlan pajtások.

– Vilmos! – kezdé Kálday – te unatkozol?

– Nem – viszonzá egykedvüen Vilmos.

– Fiúk! – mond Kálday társaihoz – távozzatok a mellékterembe, Vilmossal van nehány szóm.

A czimborák szemhunyoritva, titkos mosollyal engedelmeskedtek.

– Vilmos! – kezdé ismét Kálday, midőn egyedül valának! – ugy hiszem megérdemlem hogy nyilt légy, mi bajod?

– Csekélység.

– Ne légy tartózkodó. Nincs pénzed? egy óra alatt lesz – a mennyi kell.

– Köszönöm, nincs szükségem.

– Mi lehetne más?

– Te ugy látszik becsületes ifju vagy.

– Igy érzem.

– Tudd meg hát: szerelmes vagyok. Imádottam Alfay Lotti.

E névre Kálday kissé illetődve látszott, de rögtön vissza nyervén szokott modorát felkaczagott.

– Bohóság; – – s ez sülyesztett gondolatokba? Istenemre az unalom szüleménye! néked szórakozásra van szükséged. – Hé fiúk!

– Mit? mit? – kérdék a mellékteremből kirontva.

– Vilmost vidítsuk föl.

– De mivel? az idő oly esős – ásítozá az egyik vendég.

– Mivel? tanakodék Kálday – kártyázzunk.

– Kártyázzunk – viszhangozá valamennyi torok.

– Nos Vilmos?

– Kedvetekért ám legyen.

Nehány percz mulva kártya-lap, és pénz özönlé el az asztalt.

Első fokozata a sülyedésnek a játék, s jaj azon háznak, hol a küszöbön a pokol ecsetével remekelt ezen csábfestvény átvitetik, mert az ördög kiséretében jő, s dúló vészt hagy maga után, vagy kiirthatlan.

Im egy kétségbeesett férj, zokogó nő, elpusztult vagyon, éhező gyermekek és felbomlott házi boldogság: kártya szüleménye; ez kitagadott, az földönfutó, harmadik tolvaj, negyedik rablánczokat visel, az ötödik öngyilkos, s mi tette azzá? – a kártya. És kit a kártya egyszer ez örvény szélére édesget, besodorja a mélységbe, ha angyalok őrködnek is fölötte, mert oly ördög ez, mely reményt mosolyogva közelít az emberhez; a szilárd ellentáll, a gyönge meggörnyed előtte, s jaj! kinek csak egy hajszálát is megragadja, ő közel van a sülyedéshez, s csak isteni kéz mentheti meg. Ocsmány találmány! milliók átka, s könye ég rajtad; ördög vagy, kit sem a vadkor féktelensége, sem a műveltebb század törvénye vagy szelleme ki nem irthatott. Meddig fogsz még gyilkolni emberi lelkeket?!

A játék hevesen folyt, s Vilmosnak izzadságot sajtolt homlokára. – Egy óra mulva a zöldasztal hősei tárczába tömvén a nyereséget, oszlani akartak. – – Nem ugy uraim! – kezdé Vilmos – ti az én vendégeim lesztek estvére is, azért vigadni fogunk, mert nehány száz pengő forint veszteség engem le nem sujt. Ma nekem, holnap neked.

– Persze – igazolák valamennyien, holnap vagy máskor egy percz alatt visszanyerheted.

– Eh! szót se erről többet – mond Vilmos; de arczán mégis kiüté magát neme a komolyságnak, mit az erőltetett vigság biborába nem rejthetett. Ennyi veszteség kissé megzavará.

Egy urasági inas kopogtatott be, s Tivary Vilmos után kérdezősködék.

– Mi jóért? – kérdé Vilmos.

Az inas Alfayékhoz másnap adandó barátságos estélyre hivá meg. Vilmos lángpiros lőn, szomszédjának valamit súgott, s e pillanatban a kedves hírt hozó szolga markát egy arany nyomta.

– Ördög és pokol! egy fillérig elvesztém pénzemet. Kálday!?

– Mennyit parancsolsz.

– A mint gondolod. És most legvigabban kedves vendégeim!

Kálday távozék, s egy óra mulva másodmagával tért vissza; társa, kinek villogó apró szemeiből ocsmányság rítt ki, szederjes keskeny ajkai alól a fekete fogromokon át mérgezett lég rohanta meg az embert, kinek csontjára kérgezett sárga bőrén az irigység és gúny fészkelt, s szikár termetére hányt hitvány öltözetén a fukarság szennye ünnepelt: a szabadalmazott tolvaj Nadályi az uzsorás volt.

– Itt hozom – kiálta Kálday – a derék polgárt, édes mindnyájunk hű barátját.

– Örvendünk, örvendünk.

– Valóban nagy szerencse – kezdé a fonnyadt kigyó sziszegő hangon – ily tekintetes uraktól szerettetni, de Istenemre! iparkodtam is megérdemleni.

– Ön derék jeles férfi – mond Kálday.

– Az nem – szabadkozék Nadályi, – csak olyan mindennapi, de becsületes ember. Minő nagyszerűn élnek a tens urak! pezsgő és más válogatott borok – mond ügyesen uj fordulatot adva a beszédnek – bizony csak boldogok. – Engedelmükből egy pohárral.

– Tessék. No de ön is jól él.

– Igen roszul; sokszor egész nap nem eszem, csakhogy nehány fillért kaparíthassak agg napjaimra.

Vilmos elrémült e nyilatkozatra, s Káldayt karjánál félre vonva mondá, honnan kölcsönözend e nyomorult, kinek még élelme sincs?

– Kell százezer pengő – ellenveté Kálday – csak vagyonod, s teljes korod legyen, pengőben vágja le asztalodra egy kis hitvány iratért. Ismerem. – Azután Nadályinak egyet intett szemével, Vilmost pedig karon ölté s mindhárman a mellékterembe lépvén, az ajtót magukra zárták.

– Elég lesz nagyságodnak 1500 pengő forint? kérdé az uzsorás alázatos pofával.

– Mindenesetre – felelé Vilmos.

– A fizetési határidő?

– Három hónap.

– Sok – erősíté Nadályi – ily hosszu időre nem adhatok.

– Kevesebbre meg én nem vehetek.

– Sajnálom – mond az uzsorás – igy vége az alkunak.

– Nem tudtok segítni? – vág közbe Kálday – irj egy hónapot, ha nem fizethetsz meghosszabítod csekély kamattal stb.

– Tetszik? kínálá az uzsorás.

– Hát lehet így? – hol a váltó, s rövid szóvita után 2000 pengő forint kiállitatik.

Vilmos keze reszketett, midőn a váltót aláirá, de rögtön társai közé rohant, s jó kedve szélsőségekig tört ki.

– Nadályi és Kálday kissé hátramaradtak.

– Nos – kezdé az utóbbi – nemde fölséges hálózás?

– Ön valóban sokat érdemel – viszonzá az utóbbi, nehány bankjegyet csusztatva a dicsekvő markába – de meg is halálom…

– Majd ha jobban befontuk – – he? nem kerüli ki! No de most váljunk.

– Magam is azt vélem – fejezé be Nadályi a rövidke párbeszédet, és szolgai bókok közt távozék.

Vilmos időnkint elkomorodék, de a gondolat, hogy a jövő estet Lotti körében töltendi, minden föllegét eloszlatá, s derűlt hangulatba hozá őt, és e kedély pezsgőzés közben kitörő vígságba ment át.

Kálday kileste az alkalmát, s midőn látta, hogy Vilmos az egész világot keblére ölelné, félrevonta, s csak 200 pengő forint kölcsönt kért tőle.

Vilmos olvasatlanul adá a legnagyobb szívesség mellett.

A mulatságot kártya fejezé be.

Másnap délelőtti órákban Kálday egy piperkőcczel meghitten tanakodék, kit beszéde, Vilmos közel rokonának gyanittat.

– Mondom Endre – erősíté Kálday már folyamatban levő beszédében – Vilmos bukása oly igaz, mint jövendő fölemelkedésed. Ő ügyes kezek közt van, s én utójára ugy behálózom, hogy kivergődnie képtelenség leend. Úgy hiszem elég bizonyitvány erre, miszerint tegnap 1500 pengő forintot vett fel, s ma korán ismét pénzért hajhászott engem. Gondoskodtam oly társaságba keverni, hol a kártyalapokat elég ügyesen forgatják, a ez biztosít, hogy naponkint mindinkább elsülyed, mig te tervedhez egy-egy óriási lépéssel közelítesz.

– Derék! becsületemre mindig ügyes ficzkónak tartálak, de ily életbevágó dolgot alig mertem rád bizni.

– Istenemre – másnak is születtem én; érzem, tudom, hogy jobb sorsot érdemeltem volna, de –

– Csak azt kivivjuk, hogy nagybátyám őt kirekessze az örökségből – urrá teszlek, – ezt fogadom, – mond Tivary Endre – mert akkor a vagyon enyém leend, s a vén bolond kegyét megnyernem gyermekjáték, csak kedvenczét tegyük gyülöletessé.

– Minden meglesz, hanem fösvénykedned nem szabad.

– Erszényem, s ha ez sem elég, hitelem legyen a czélnak áldozva. Hanem engem a játékból egészen ki kell hagynod, mert én egészen más leszek ezentul, az emberek részvétét akarom megnyerni.

– Álarczot ölts, melyen még Robin de Bois szemei se hassanak át.

– Szerepemet bizd rám, csak te jól vidd a magadét.

– Szerencse velünk, – bucsúzék Kálday – estére látni fogod Vilmost Alfayéknál. – Lottiba már szerelmes.

– Igen? s szereti Lottit? ha ha ha! majd meg látjuk gazdag örökös, majd meglátjuk, kié a szerencse? Számodra a háló ki van vetve, ám kisértsd a szabadulást, – ha ha ha! – s kaczajában az elfojtott düh hangzék, – Én is ott leszek – folytatá kis szünet után – ott, még pedig – – a többit fogai közt sziszegé.

Kálday jó mulatást ohajtva távozék, Tivary Endrét pokoli eszmékkel hagyván tépelődni.

* * *

Tivary Vilmos türelmetlenül várta a bekövetkező estét, gondolatai költői lelkességgel szárnyalák körül a kedves Lottit, édes ábrándai a jövő kéjeiben merengtek, mert szerette a hölgyet egy forró kebel minden tüzével.

Ajtaján egy ifju nyított be, szenvedő alakja nyájas kifejezést ölte, midőn Tivary Vilmost üdvözlé, kitől szivesen fogadtaték.

– Uram! – kezdé az idegen – ön a minap történetesen meghallá, midőn szerencsétlenségemet kétségbeesetten panaszlám egy tehetetlen barátomnak.

– Felügyelése alá bízott pénzeket veszte el, nemde?

– Igen, s ön a nélkül hogy ismerne, hogy nevemet tudná, megmentett a legborzasztóbbtól. Oh uram! ön nem tudja nem tudhatja, mit cselekvék, egy egész családot mente meg a nyomor és gyalázattól.

– S ön – csodálkozék Vilmos – már családos?

– Anyám, öcsém, és alig tíz éves nővérem élnek kis keresményemből, kik naponkint nemes szabadítónkért imádkoznak.

– Köszönöm. Mindenesetre én vagyok a szerencsés, hogy ily derék munkás ifjún segítheték.

– Most – mond az idegen – rajtam a sor. Önt fosztogatók környezik, társai megbélyegezett csalók, kik mindenéből kivetköztetik. Kálday kigyó, ki képes saját jótevőjét szíven marni, ha haszon néz ki belőle. Ovakodjék kérem, üzze el e csoportot magától, hisz az emberek előre szánakoznak ön jövendőjén. – Nem folytathatá tovább, mert az ajtó ismét nyílt, s Kálday Nadályival lépett be.

Rövid idő mulva az idegen búcsút vőn.

– Hol tettél ismeretséget Szekfű ügyvéddel? – kérdé gúnyhangon Kálday – s mit keres itt?

– Minap 300 pengő forintot kölcsönöztem neki, azt hozá meg, – viszonzá Vilmos.

– Nem inyem szerinti emberke, – jegyzé meg gőgösen Kálday.

– De becsületes.

– Talán mivel azt a nehány garast meghozta? csak azért tette, hogy máskor jobban behúzzon. Hagyj fel, kérlek, ismeretségével, koldus az.

– Nem szeretem az ily megjegyzéseket – mond neheztelőleg Vilmos.

Kálday kémlő tekintetet vetett rá, s teendőikre inté, mi egy uj váltó aláirásából állott.

Alfayék termeiben vígan zajlott a kis vendégsereg, midőn Vilmos dobogó szívvel a mulatók közé vegyült. Rövid kémlődés után Lottit egy ifju karján megpillantá, oda sietett s édes hangon üdvözlé a szép teremtést; az ifjuval pedig hidegen kezet szoríta.

– Rokon! – kezdé Vilmos – ön a legboldogabb.

– Remélem, nem irigyli.

– Megvallom, igen.

Endre gúnyosan mosolygott.

Lotti és Vilmos közt élénk társalgás kezdődék, mi Endrének nem igen látszott terhére, alkalmat lesvén őket egyedül hagyhatni.

Vilmos elhatározá minden áron tudatni Lottival szívharczát, és rövid előzmény után teljesíté is.

Lotti szemeit a sokaságra veté, Vilmos kezét gyöngén megszorítá, és eltünt. Vilmos utána indult, de egy férfikéz karján ragadá, hátra tekinte, s Endre állott előtte, őt különszobába szólító. Mindketten távoztak.

– Vilmos! – kezdé Endre keserű hangon, midőn egyedül valának – mit vétettem én önnek, hogy minden boldogságom előtt ön, s mindig csak ön az akadály. Ha indulatos vagy gyülölő volnék, azt mondanám: egyikünknek halni kell, de én szeretni tudok, ön örömein örvendek, s ha fájdalmai volnának önnel sírnék.

– Bátyám! – esék szavába Vilmos – miért itt e szemrehányás?

– Anyagi jólétem nincs, és miért? mert ön érdemeket tett az általános örökségre, nem átkozám önt, nem zúgolódtam soha, sőt barátságát kerestem, és most ismét ön áll elő, engem szellemi kincsemtől megfosztani, vagy nem tudja, hogy üdvöm, boldogságom és mindenem Lotti szerelme?

– Nem – rebegé Vilmos halványultan.

– Ön tehát vissza fog lépni, igérje ezt nekem.

– Máskor kérem, most ez igen-igen meglepett… kérem, hagyjon kissé magamra.

Vilmos távozék, s az ajtóban győzelmes mosollyal inté magához Káldayt.

– Nézd, le van szédítve.

– Hol a hölgy, e pillanat igen kedvezőnek látszik.

– Ügyes légy azt mondom – figyelmezteté Endre – mert a legkisebb körülmény elárulhatna, pedig közel ötezer frtban van e játék. Csak ez a ház mennyit emészt, Lotti piperéje, stb. Azonfölül mindig attól tartok, hogy ez fölösleg költség leend, valaki rájok ismer. –

– Kezeskedem hogy nem, hisz a nő alsó, a leány pedig felső Magyarországbóli, s egyszerre ily urhölgyek, ki is gyanithatná?

– Most menj, s küld hozzá Lottit.

– Jó; – ezzel mindketten eltüntek.

Vilmost alélt helyzetéből mennyei édes hang verte föl, s ámulva pillantá meg maga előtt az aggódó leánykát.

– Mi lelte önt? – kérdé a hölgy, s hangjában kellem, szeretet, és félelem olvadt össze.

– Oh! ha tudná, ha sejtené, minő vipera fonódék e perczben szívem körül, részvétét bizonnyára megnyerném.

– Szóljon, az egekért szóljon.

Vilmos fájdalmasan tekinte a leányra, s huzamos szünet után szaggatott kebellel mondá: bár kegyedet sohasem láttam volna, bár e ház küszöbe előttem örökre elcsukódott volna. –

– Oh! Lotti! bocsánat e nyilatkozatért.

A hölgy szemébe könycsepp nyomult, arcza elsötétült, s éles fájdalommal látszék küzdeni.

– Kegyed – folytatá Vilmos – szerencsétlenségem!

– Honnan érdemlem e gyilkoló szavakat? kérdé a hölgy neheztelőleg – ön igaztalan.

– Ne vádoljon, ne halgasson rám, mert szavaimat kétségbe-esésem erölteti ajkimra. Hisz ha kegyedet nem imádnám – –

– És ha én önt nem szeretném, sohajtá közbe a hölgy.

– Mit, kegyed szeret? – mond Vilmos fölpattanva üléséből – ugy omoljon rám a világ, ha ezen üdvöt másnak engedem. Vigyék el javaimat, vesszen el mindenem, s én boldog vagyok kegyed szerelmével. – Lotti kezét ajkihoz voná, azt a szerelem meleg csókjaival elhalmozandó. Sokat akart még elbeszélni, de az érzés nyelvét leköté.

Vilmos még menthető vala, de őszinte baráti kéz nem hajólt felé, s Szekfűt egyedüli emberét, a fondorkodó czimborák tőle elzárni czélszerünek tartották. Vagy mozgott volna más körben is, hol alávaló társait saját valóságukban megismertetik vala; de ezek minden történhető fölfedezéstől rettegvén, távoltarták őt, minden müvelt, s becsületes körtől, s ő, ki feledé már, hogy egy ember törekedett szeme elől a fátyolt elvonni, meg nem látta az ármány körmei által ásott mélységet, melynek annyira szélén állott, hogy csak egy moczanás hiányzott még, s ő örökre elvész.

Egy hó folyt el, s ő imádottjánál rendes látogatásait megtevé naponta, s honn a megkezdett pálya, és társak nem vőnek más irányt.

Arczán a rendetlen élet, szenvedély, és álmatlan éjek beteges szinben mutatkoztak. Már hitelezői szoritani kezdték, a kiállitott váltók határideje lejárt, s ő hosszabitást kért, másodannyival többet irván, – csakhogy nyugalmat vásároljon. Hitele csökkenni kezdett, adóságai óránkint szaporodtak, és csak most kezdett világosabban látni.

Leült, irandó levelében bátyját izzasztó körülményeivel nyiltan megismertetni; de fájt neki a gondolat: a derék ősz nyugodt lelkét megzavarni. Ezt többször ismétlé, de a levelet mindannyiszor ízekre tépte.

– Kártya vont veszélybe, kártya szabadítson meg! s mit eddig időtöltésből, és udvariasságból tőn, most szükségkép cselekvé.

Feledni kezdvén szerelmét, feledni ifju szép álmait, virágzó napjait a kártyabarlangok füstös falai közé temeté. A reggel mindenkor ujabb, s ujabb veszteséggel nyomta ágyába, hol fáradt lelke borzasztó képeket állita eléje.

Már minden forrás kiapadt, ékszereit, ruhatárát butorait, szóval mindent elemésztett szerencsétlen lépése, és nem volt ki őt megmentse.

Ismét Káldayhoz fordult, őt pénzért zaklatá, és a hajhász uracs minden lehetőséget megigért.

* * *

Három férfi elrejtve titkosan tanakodék együtt: Tivary Endre, Nadályi, és Kálday. Huzamos okoskodás után Tivary Endre tárczájából kétezer pengő forintot olvasa Nadályi asztalára, s szorosan szivére köté a bitófáravalónak, hogy csak azon egyetlen feltétel alatt adja ki ezen pénzét a szóban levő egyénnek, ha ez az ő nevére irt váltót adand.

Nadályi sokat tudó arczot torzíta, s mig jobbjával fültövét vakará, baljával azt intette: hogy tökéletesen érti gonosz czimborája kivánatát, s mint kik lényeges tervnek hágtak nyakára, bizalmas kézszoritás közt büszke öntudattal váltak szét.

Egy órával később Tivary Vilmost zilált hajjal, kétségbeesett arczkifejezéssel, ugyanazon teremben Nadályival szemközt látjuk.

– Hm, hm, – dümmögé a fonnyadt uzsorás – más föltétel alatt nem adhatok önnek pénzt, ugy is Isten tudja mi történik az önnek kölcsönzött tőkével; egy gondolat, s ön visszavonja adóságait, vagy nagybátyja megházasodhatik, vagy önt kitagadhatja, s én földönfutó leszek. Nem tudom, hol volt az eszem.

– Ön csaknem rendkivüliekre eszmél.

– Rendkivüliekre? ezer példa van rá naponkint.

– De gondolja meg –

– Egy szó mint száz – vága közbe Nadályi – ha Tivary Endre önért elfogadja a váltót, kétezer forint szolgálatára áll, különben nem segíthetek önön.

– Ám legyen – határozá Vilmos – én megkisértem, s egy betöltött váltót magával vitt.

Nadályi győzelmesen vigyorgott utána.

Vilmos őrülten rohant szobájába, s iróasztala előtt térdre omolva zokogott, azután fölemelkedék, irószert vőn, s reszkető kézzel a váltóra Tivary Endre aláirását utánzá. Elismerte tettének alávalóságát, önmaga előtt remegett büne iszonyu sulyától; – de más részről az ösztön: nyerni fogsz! e vétek telyesitésére készteté. „Igen nyerni fogok, nyernem kell, s holnap mindjárt kiváltandom e bünös lapot“ – igy biztatá önmagát, s terhelt lelkiismerettel tért Nadályihoz, ki az aláirás szorosb vizsgálása nélkül átadá a mondott öszveget.

Még éjfél nem hangzék el, s Vilmos a szokott helyen már tetemes öszveget vesztett, utósó ezer forintját tevé most föl, és nem gondolta meg, hogy jövendője, boldogsága, s becsülete ettől függ. A kártya hullott, az osztó nyert, s Vilmos aléltan rogyott össze.

Mellette vad kaczaj hangzék. Tivary Endre ütött diadalt a megtört kebel romjai fölött.

Tivary Kálmánnak egy levél által értésére adaték, mikép ha a család névtisztasága, saját becsületében fekszik, rögtön Pestre siessen.

Endre jól számolt; csak azt várta, hogy Vilmos tökéletesen elmerüljön, s azonnal terve végbeviteléhez látott. Megadta neki az utósó döfést, mely alatt a tapasztalatlan ingadozó léleknek dőlni kellett.

A fönnebbi levél tartalma folytában az öreg ur megérkeztét Endre jobban leste, mint ujoncz orvos első betegének üdülését. És számitása nem csalt, mert az öreg ur a várt napon megérkezék.

A hir őt igen lesujtá, Vilmost egyetlen örömét, reményét, s boldogságát a romlottság főfokán lenni értvén. Agyát ezer eszme, s szivét ugyanannyi fájdalom hasogatá.

Alig váltá fel útköntösét, s szállása már hitelezőktől vala ellepve. Az ősz nem hitte, hogy Vilmos nehány hó alatt annyi ezer forintnyi adóságot csinálni képes lett volna; csalást vélt benne rejleni, s e hitegetés szivének jól esett. Elküldött érte; öröm, s fájdalom között várta, elképzelvén: mi szerencsésnek érzendné magát, ha szerette öcscse e vádak irányában férfiasan lépne fel, megczáfolná a hírt, az adóságokat csak rá költötteknek ismerné. Kétannyit szivesen fizetett volna, csak őt a kedves Vilmost mocsoktalannak találandná. Ellenben meggondolá, mit teend, ha csakugyan tévedett, ha e nagy öszveget czél nélkül fecsérelte el, ha tartozásait igaznak ismeri?… „akkor jobbulást várva kifizetem“, hogy Vilmos gonoszságra is vetemedhessék, arról nem is álmodott. Szivét különféle érzés szállá meg, s keblében fájdalmas indulat viharzott.

Végre Vilmos előtte álla, halványan, mintha gyászpadról kelt volna föl; szemeit nem merészlé a nyilt-tekintetü nagybátyára emelni. Keble szorult, lábai reszkettek, arczán a lelki küzdés ugy működött, mint itélőszék elé állitott nagy bünösnél.

Az ősz szemében könycsepp ragyogott.

– Fiam! – kezdé dorgáló szeretettel – hát csak ugyan igaz, hogy annyi pénzt szedtél föl?

– Fájdalom – sohajta Vilmos – igaz.

– Ismered-e ez embereket? – kérdé Tivary Kálmán a követelőkre mutatva.

Vilmos zavart tekintetét körüljártatá, s elhaló hangon mondá:

– Mind.

Nagybátyja, homlokára nyomván tenyerét, kissé hallgatott.

– Nézd át a váltókat, – talán van közte nem általad kibocsátott, tán nem ismered mind magadénak.

Vilmos rettegve áttekinté: – Egytől egyig enyém – sohajta, s lelke uj erőt nyert, a hamisat nem találván köztük.

Tivary Kálmán szó nélkül elégíté ki a követelőket, s midőn eltávoztak, a tévedettnek hatályos erkölcsi beszédet tarta. –

Vilmosnak minden idegeit átfutá a tiszteletben megőszült öreg beszéde, s már nyelvén volt őszinte nyílatkozatot tenni, midőn az ajtó fölpattan, s Alfayné kétségbeesetten rohant be.

– Ah itt van ön gyalázatos! – ordítá villogó szemeit Vilmosra feszítve.

Tivary Kálmán összeborzadt, a nő dühét, s öcscse ijedtségét látván, és a tán kiütendő botrány kikerülése végett, az ingerült nőhez nehány szelid szót intéze.

A nő kissé csillapulni látszék, s Vilmos öntudat nélkül támaszkodék a falhoz.

– Fejtse meg asszonyom – tudakozódék az öreg – mi ad okot e megtámadásra, ezen előttem rejtélyes viseletre? – szóljon.

– Igen uram, szólni fogok, de szedje ön össze férfierejét, mert szavam önt lesujtandja. És mégis mi lesz ön fájdalma az enyémhez mérve? ön szíve vérzeni fog uram, s még sincs mód benne, hogy az anyai szívembe mártott gyiloknak csak egy századrészét is érezze.

– Mit fogok hallani?

– Retteneteseket uram! – orditá a nő. –

– Rajta asszonyom én el vagyok készülve. –

– Leányom szép volt, mint a tavasz első viránya, lelke müvelt és jó, mint leghivebb angyalé. Tivary Endre mátkája volt. És eljöve ezen pazarló divaturacs, az ifju leánykát elszédité, édes szavakkal halmozá, és leányom, egyetlen gyermekem hitt a csábítónak; de ez miután az ártatlannak megnyeré szerelmét, kerülé házamat, megcsalta gyermekemet.

– Igaz-e az? – kérdé a megszomorított öreg.

Vilmos lelkébe egy kinos visszaemlékezés merült fel, s szivén erős szurást érze.

– Hallottad a vádat, szólj igaz-e?

– Igaz – fuldoklá Vilmos, s erejét vesztve rogyott egy székre.

– Boldogtalan! – kiálta nagybátyja.

– Oh még ez nem minden – folytatá a nő – leányom szerelmét s reményét vesztve látván az éjjel eltünt, s tán hullámok közé temeté magát. Itt ezennel követelem leányomat! – Most Tivary Endre bánatos arczczal lépett be, Kálday kiséretében. Endre szomoruan fordult társához, s kérte, hogy a szerencsétlen nőt vezesse szállására, s iparkodjék fájdalmin enyhiteni, mert ő erre képtelen, miután nehéz volna meghatározni: ha e nő fájdalma sulyosb-e a veszteség fölött, vagy az övé.

Kálday teljesité.

Endre levert hangon üdvözlé az édes reményeiben keserűn csalódott rokont.

Röviden szükség megemlitenem, hogy Tivary Kálmán ily rögtöni, s egymásutáni megrohanását korántsem a véletlen okozá, mert Endre, és Kálday pokoli műhelyéből került ez ily jól kidolgozottan elő! Alfayné, mint az olvasó már észreveheté, szinte szövetséges, és Lotti Endre által megbérlett eszköz volt a csel végrehajtásához.

Endre áhítatos bánattal görnyedt meg rokonai előtt.

– Miért ez iszonyu leverttség? – kérdé az öreg.

– Két okom van: kit az életben legjobban szereték, mátkám elveszítém. – –

Nagybátyja hirtelen oly mozdulatot tőn, mindha Vilmost akarná megrohanni. Endre őt visszatartá.

– Higyje, e gyászhirt ön sohasem tudandja vala meg, ha ezen szerencsétlen nő, kit a fájdalom őrültté tőn –

– Átok reád Vilmos! tört ki a hang az öreg reszkető ajkán.

– Mérsékelje magát, én neki megbocsátok.

– Öcsém! – mond az öreg – te félisten vagy.

– Oh bátyám! csak kevesebb volnék, ugy nem kellene önt még mélyebben szomoritanom.

– Nincs még vége? –

– Egyébiránt ezen föl se akadjon, egy kis könnyelműség, mely ugyan veszélyt és gyalázatot vont volna maga után, ha meg nem előzöm.

– Szavaid uj rettegést öntnek tagjaimba.

– Higyje, hacsak kétannyit bírnék is, mint a mim van, hallgatnék, de ötezer forint, csaknem fél tőkém.

– És, és? – sürgeté az öreg.

– És Vilmos öcsém; egy ennyiről szóló váltón aláirá nevemet. Szót sem érdemel, önök gazdagok, a baj el van hárítva, mert a váltót én kifizetém.

– Tehát váltóhamisitás! – jajdula föl az öreg szívmetsző fájdalommal – és te cselekvéd ezt Vilmos?…

– Kegyelem! – rebegé a megkövesült Vilmos, bátyja térdeit átölelve. Hosszu szünet lőn, az ősz szemeit eltakará, Vilmos megtörve lankasztá fejét mellére; Endre pedig jól titkolt örömmel vete egyikre, és másikra is diadalpillantást.

Tivary Kálmán hirtelen összeszedé magát, s Endrét szeretettel keblére ölelve – mondá – te lész örökösöm, s ama hálátlan fattyu, ki szeretetemért epével fizetett, ki nevünkre, s ősz fejemre gyalázatot hozott, – küzdjön meg a nyomorral, én róla végkép levonom kezeimet, az örökségből kizárom.

Vilmos fájdalmas sohajjal fölemelkedék, tenyerét égő homlokára nyomta, s mintha nehéz álombul ébredne, oly bizonytalanul tekinte körül mondván: sorsomat megérdemlém, tiszteld jobban mint én e derék ősz férfit. – Ezzel kirohant.

Még ez nap alkonyatkor, meleg részvéttel környezé Vilmost egy derék család. A hajnali harmatnál ártatlanabb szép kis Etelka egy zsámolyon ülve sirt; Szekfű Vilmos kezét jobbjába zárva, szilárd, és férfias cselekvésre inté egykori mentőjét, s a jámbor anya áhitatos beszéddel halmozá el a csüggedettet.

Vilmos az első fájdalom iszonyait leküzdvén, nemével a vidultságnak mondá mosolyogva:

– Ti nem utáltok hibámért? oh! én még sem vagyok oly szerencsétlen, mint hivém. Birom ezen erényes család szeretetét, én nem vagyok egészen boldogtalan. Bár ily hajlékba kopogtattam volna be először, most nem volnék kitaszítva a becsületesek sorából.

– Ön még vidám napokat fog élni.

– Soha. Lelkemet örökké nyomni fogja az önvád súlya.

– Hamisság, árulás és fondorkodás sodorta önt be, majd ha távolabbról nézendi lefolyt napjait, lassankint ki fog bontakozni ön előtt egykori környezőinek nyájasságba burkolt alávalósága. – Most csak türelmet ajánlok.

– Mind lehetséges, de Lottit én taszítám sírba, ez lelkemet nyomja.

– Fogadni mernék, hogy itt is gazság rejlik, de én kifürkészendem.

– Hiszi ön? nem, nem, lehetlen – érzem itt – mond, szivére mutatva. Késő bánat! – folytatá – előbb kelle vala meggondolnom.

– Minden jobban lesz – bíztatá Szekfű, maga sem adván hitelt szavainak.

Vilmos keserűn mosolygott. Rövid szünet után igéretet tőn Szekfűnek, hogy bárhová vezesse is őt sorsa, mint egyetlen barátját hollétéről, s körülményeiről időnkint értesítendi; azután testvérileg szoritá keblére.

Etelka sírva kérte, ne hagyná el őket; Vilmos homlokon csókolá.

Egy vég Isten veletek! – s elhagyá a szerény lakot.

Szekfű e naptól fogva Tivary Kálmán, és Endre kegyét vadászá, s nem sikeretlenül, mert félév alatt a tivari uradalom ügyvivője lőn.

* * *

Vilmos a fönnebbi búcsu után örökre eltünt, s egy év mulva az öreg ur végrendeletet hagyva, jobb létre szenderült.