II.

Öt évvel később Tivaron roppant ünnepélyre tétettek előkészületek, a szomszéd uraságok és megyei tisztviselők serege özönlé el az uri lakot.

Az uradalmi ügyviselő háza előtt kényelmesen pipázgatott a kisbiró, s egykedvűen tűré, hogy még ma borravaló nem üté markát. – De már lesz kinézés, gondolá, midőn egy négyes előfogatu kocsit láta sebesen feléje közeledni. Benne egy fehér köpenyegbe burkolt férfi ült. A kocsi megállapodék.

– Itt lakik Szekfű ur?

– Csak be kell járni, viszonzá a kisbiró egyet emelintve kalapján, s megindult kaput nyitni.

Szekfű elragadtatva rohant, mint látszik, régvárt vendége elfogadására, mellette a gyönyörü teremtéssé fejlődött Etelka lejtett.

A rendkivüli fogadásból itélve, az érkezettben kedves rokont, vagy mélyen szerető barátot üdvözlének. Hagyjuk őket azonban a viszonlátás örömeivel eltelni, s térjünk Tivary Endre lakába.

– A törvényes bizonyság jelenlétében nyilvánitatott, miszerint Tivary Kálmán végrendelete folytában, mely következőleg hangzik (kihagyván a kihagyandókat):

„2-or. Ha azonban Vilmos öcsém megjavul, s hajdani lépéseit nem roszaságból, hanem tévedésből származottaknak bizonyitandó – a végrendelet felnyitásától négy év alatt tisztes állásra emelkedik, összes javaimban örökösödjék. Ellenkező esetben pedig, – ugy szinte, ha négy év alatt holléte fel nem födöztethetnék, mint a 2-ik pontban, Endrét nevezem örökösömül.“

– Minthogy a négy év épen ma tölt el, szóla folytatólag egy nagy hasu tisztviselő tekintéllyel – a jószág törvényes átadása következik.

– Kevés türelemért esedezem – kezdé Szekfű – a boldogult ur halála ágyán valamit bizott rám; – azzal gyakornokának valamit fülébe sugott, ki rögtön távozék.

Időtöltésből a gazda örökös nehány rekedt éljent kapott.

Az ajtó hirtelen felnyilt, egy napbarnitotta csinos huszártiszt jött be. Szekfű eléje sietett, s Vilmost a törvényes örököst mutatá be, ki ekkorig Olaszországban katonáskodott.

Vilmos megszólalt:

– Hogy becstelen nem vagyok, arról kezeskedik rojtom, hogy hajdan roszaságból sülyedtem-e vagy tévedésből? itéljen maga Endre. Itt egy nyilatkozat Nadályitól, ki börtönbe jutott; itt van Káldayé, kit Pestről elűztek; itt van Lottié, kit halottnak véltem, s Páduában találtam, hol az, mi volt… Ily csordával szövetkezett Endre, hogy engem megbuktasson. Szégyen, gyalázat reája!

Endre ezek hallatára megsemmisült.

– És most – mond Vilmos a társasághoz – uraim! legyen szerencsém, önöket mint vendégeimet Szekfű barátom, s mentőm szálásán tisztelhetnem.

– Lassan uracskám! – orditá düh, és kétségbeesés hangján Endre – azt tehette ön, hogy mint követelő föllépjen, eziránt még perelni fogunk, de hogy ön vendégeimet merészli – –

– Sajnálnám – esék szavába Vilmos – hogy ennyi becsületes ur önnel csak egy födél alatt is egyék.

Menjünk uraim ha tetszik.

– Éljen az igazi örökös!

Endre negyven egyénre terített asztala mellett egyedül maradt. Még az nap epeláz dönté ágyába.

* * *

Kevés mondani valóm van még: Vilmos elhagyá az ezredet, s közjóért munkáló hű polgár lőn. Házi életét egy kecses nő bájolá menyeivé, mert Etelka imádta férjét, és a derék Szekfű a házasság által Vilmossal közelebbi viszonyba jutván, az emberek legboldogabbika volt.

Endre utóbb Vilmos kegyéből élősködött.