I. A Kávéház

Dávid! pénzt, pénzt mondom, különben… tudod, titkaidat ismerem.

– Nekem titkaim?

– No hát gazságaidat, ha úgy akarod.

– Hm, tán még ijeszteni akar? bir ellenem tanukkal? azt hiszi ön, hogy Dávidnak olyan kevés esze van?

– Majd meglássuk.

– Csak csendesebben, hisz én nem mondtam, hogy nem akarok önön segiteni, nem mintha félnék, nem, erre semmi okom, csak azért… Tudja már én rég becsületes ember vagyok.

– Hiszen ki kétkedett abban? Hát lesz, lehet? jaj de csak rögtön, mert, oh Dávid, talpam alatt ég a föld.

– De elébb szóljon, – tudakozódék a zsidó, – van-e otthon valamije?

– Minő kérdés?… Hát csak megvallom, minthogy kivánja, nekem semmim sincs, hanem lesz; becsületemre! lesz, mihelyt bátyám meghal, akkor Dávid, majd akkor… csak most…

– Igen jól van, tehát ön nem is akar fizetni?

– Akarok, Dávid, igazán akarok, mihelyt lesz… becsületemre.

– No de tegyük fel, hogy nem lesz?

– Hiszen bátyám csak meg fog halni.

– Ez kétes kilátás. Maradjunk csak annál, hogy ön nem fog fizetni.

– Nos?

– Holnap lesz pénz, de semmi esetre sem kevesebb 2000 pfnál.

– Minél több, annál jobb.

– De fele engem illetend?

– Szivesen.

– Legyen ön itt reggeli 8 órakor.

– Pontban. De addig is, Dávidkám, vagy három huszas kellene.

– Itt van; holnap, ha a pénzt megkapjuk, 6 pft. ád értte.

– Hisz ön megérdemli, isten velünk! Ezzel elrohant. E párbeszéd egy divatos külsejü ifjú, s egy a röstség, dologtalanság miatt szélesre hizott izraelita között történt * kávéházban, mely a fővárosban pár évvel ezelőtt, igen fontos tanya volt. Itt lőn akkoriban határozattá: melyik szinész fütyültetik ki, kit illet taps és koszorú; itt osztogattattak szét az ingyen – jegyek; itt füzék a kedvencz költő homlokára a babérkoszorut, persze csak szóval, a fővárosi ujságok irója gondterhes fejére itt szórták leginkább az indulatok méregszikráját; itt adtak a népnek képviseletet, egyszersmind meg is tagadták azt stb. stb. stb. – Uracsunk érdekes megjelenése, s a különös viselet igényli, hogy kövessük.