II. Kis Változás

Alig csapta be uracsunk az *–kávéház ajtaját, már egy másik sokkal diszesb kávéházba lépett. Ez a város legkeresettebb részén tárja ki üvegszárnyait, oltalma alá fogadandó a naplopókat, ha csakugyan nem tartanák véteknek a naplopást. Itt müvelt közönséggel találkozhatni; tekejáték nagy pénzben, szóbőség és elvvita, elmésség és dohányfüst, gorombaság, fricska, gúny és rágalom apróbb és nagyobb csoportozatokban, s több illynemü kedvtelések foglalják el a halhatlan elméket; ittott hunyászkodó zsidó rágdicsálja körmeit, lesvén az alkalomra, midőn valaki valamicskét olvasztóba (zálogba) küldeni kegyeskedik. De lépjünk ki e kellemetlen gőzfördőből. Künn tisztább a lég, s nem sérti az ember szemét a sok kétségbeesett arcz. De hol van uracsunk? csak nem tévedt el a tömegben? Hollá! hollá! ah! alázatos szolgája, meg van; hisz hogy is lehetne őt eltéveszteni, mikor ezrek közül is kiragyog: ujjai s óraláncza telvék a legdrágább gyürükkel; öltönye párizsi; beszéde gőgös és átható; tartása feszes; tekintete lenéző, hajlongása betanult; taglejtése kimért; megesküdnék rá akárki, hogy bölcsőjében már törvényhozó nagyságos volt, vagy legalább is javából a tekinteteseknek, s mihelyt lábra kapott, a legroszabb esetben öt tigris volt nyomában; pedig… de nem rontom hitelét, – mert gyönyörüen felkopnék az álla, és nem szeretem a szenvedést látni, vagy azért, mivel ismerem, akár pedig jószivüségből, hadd ügessen mig bir. A patvarba! nevét szinte elfeledém emliteni. Viola János ő; állása uracskodás; hivatása járdataposás; foglalkozása nem annyira szerelmi, mint főzési kaland. – Félre ne értsük egymást; ezen szó, „főzés“ őt gyanuba hozhatná, s ha valaki elég merész volna hamis játékkal bélyegezni: kardot kötök mellette, uraim; ő nem kártyával, hanem váltóval főzi, egy részről a világot, más részről pedig – a tőkepénzeseket. E pillanatban Földy Endrével beszélget; ennek semmit jelentő sületlen pofája van, de szája hét országra szól: egyébiránt öltözetéből egy kövér uradalom jut az ember eszébe. Tán birja is? Mindenhol birtokos a széles Magyarországban, ha pénzt vesz fel, de a fizetésnél kereskedhetik az elszomorodott hitelező a holdvilágban. Uracsaink hosszu léptekkel méregetik a keskeny folyosót; – vigan csevegnek, sem jelen – sem jövőről nem gondolkozva, mert az elmét fárasztani szokásuk ellen van. Bizony csak felséges ez a fővárosi élet!

– Nos Jancsi hanyadán van a pimasz sváb? – kérdé Endre.

– Még nehány nap győzi, aztán az ebek harminczadjára jut.

– Ki kell színi addig is zsirját; miért jutna még az is más kezekre, midőn mi vagyunk körötte.

– Hiszen világos.

– Estére lakomát adand egyik külváros vendéglőjében.

– Jó kilátás, ilyenkor jócskán szokott nekünk jutni, csak őt az asztal alá ihassuk.

Ekkor egy harmadik egyén csapott közibök; melegen üdvözlék a csinos, de szögletes ifjút, egymásra szemet hunyoritának s uj fordulatot csavaritának beszédöknek.

– Hát estére? – kérdé nyájasan az ujanérkezett.

– Ott leszünk; – válaszolák egyhangulag.

– A vig czimborákat mind össze kell szedni, Jancsi!

– Gondoskodtam már s fejemmel állok jót, egy sem fog hiányzani.

– Emberem vagy! – fejezé be a társalgást az ifjú, s meleg kézszoritással bucsút vön, s a kettő ördögileg mosolyga utána. Tán észre vették már önök, hogy a harmadik egyén épen az volt, kiről hőseink oly meglepően – barátilag értekeztek. Neve Vilhelmi Vilhelm; atyja dús mészáros az alföldön, ki, miután eleget szerze, hogy fia bőségben éljen, nagy bölcsen elhatárzá, egyetlen Vilhelmjéből urat nevelni, s roppant örömére kitapintá, hogy fiának ehhez igen nagy hajlama van, mert semmit sem tud, tanulni nem szeret, a pénzt szórja – természetesen – semmire, mert czélszerüen sokat költeni nem uriaskodás, hanem minden látszat, s jótevés nélkül, mint mondani szokták „a kutba vele“; nincs szive, nem ismer hazát, szépet és jót; szóval él, mint sok más tömérdek pénzzel. Uralják és hizelegnek körötte; s ez roppant apai és anyai öröm.

– No öcsém! – mond Viola a távozó után ördögi gúnnyal – nehány nap mulva te is körülnézheted magadat.

– És, mint mások, – jegyzé meg Földy, – barátságunkra, ha sirig nem is, de nehány évig bizonyosan emlékezni fogsz.

– Hiszem azt. No, de most mennem kell.

– Hová?

– Brr! a mamihoz.

– Ugyan mikor hagysz fel már vele?

– Dőre te! mihelyt erszényébe nyultam oly mélyen, hogy könyes szemmel néz utánam.

– Hej, czimbora! mikor lesz az?

– Ugyan ostobának nézesz, ha azt hiszed, hogy hét hónapig kilátás nélkül bolonditottam. Ma, holnap, legfölebb holnapután emlékemet fogja siratni. A viszontlátásig.

– Estére?

– Csak betegség gátolhat.

Ezzel elrohant, s pajtása elégülten inte jóváhagyást a távozó után.