A Jó Öreg

Váray birtoka a legterjedelmesb volt két megyében, és jól rendezett gazdaságát az egész környék csodálta. A kezelést ügyes tisztei vivék, s ő mégis óriási gondok közt tért nyugalomra, s aggodalommal ébredt föl. Társaságban víg és élczes, magányában bús és merengő volt.

Egyetlen fia, a közszeretetü megyei aljegyző, nehány év előtt elhúnyt.

Ifjabb testvérének két fia, Robert és Vilmos, jogászok, a szünnapokra hazaérkezvén, Váray őket tárt karokkal fogadá.

Az öreg úr sokáig nem tudta elhatározni, melyiket szereti jobban.

Ha Robert a tudományokról s a gazdászat ügyében értekezett vele, tökéletesen azt hivé: ez értelmes, derék, gondolkodó, szeretetreméltó fiu… övé az előny; ha pedig Vilmos enyelge örökké vidor kedélyével körüle, s elmés ötleteivel megnevetteté, ehhez húzott szive, s önelégült mosolylyal dörmögé: „Kedves, eleven ficzkó!“

Nem tudott kiokosodni: melyiket szeresse inkább?

Egy szép reggelen beszólitá a két ifjat, s mindeniknek ötszáz pengő forintot adott.

– Robert! kezdé az öreg úr, egyik négyes fogatom rendelkezésedre áll, a szomszéd megye székvárosába fogsz utazni.

– Parancsát várom.

– Az ötszáz pengőt el kell költened: tetszésed szerint végy rajta, vagy csinálj vele, a mit akarsz, de 24 óra alatt egy fillér se legyen belőle.

Robert meghökkent. Ennyi pénze sohasem volt.

– Remélem, enyelge Vilmos, én nem azon utasitást kapom, hogy 24 óra alatt ugyanannyit szerezzek!

– Azt kell tenned, mond az öreg Váray, mit Robertnek, s a tarka fogaton másfelé fogsz utazni.

– Magam hajthatom?

– A mint tetszik.

– És csakugyan el kell költenünk az egészet? kérdé Robert csodálkozva.

Utolsó fillérig.

– Ily felséges eszmék előtt meghajlok, kiálta Vilmos, és szikrázó szemekkel rohant ki; Robert merengve követé.

A két ifju elutazott.

Váray nyugtalanul várta visszajöttöket.

Másnap déltájban, iszonyu csönditések közt, Vilmos a kapun berobogott. Öltözete rendetlenül, s arcza álmatlanul néze ki.

– Nos fiu? kérdé ölelés közt Váray, szerencsésen jártál?

– Reménységemen fölül.

– Hogyhogy?

– A városba sem kelle mennem.

– Tehát?

– Csak Rétkertig.

– S pénzedet elköltéd?

– Sőt többet tettem.

– A patvarba!

– Kétszáz forint adósságot csináltam.

– Arra nem volt hatalmad.

– Hm, én igy okoskodtam: ha bátyámuramnak örömet csinál az, hogy 24 óra alatt ötszáz forintot elköltsek: mennyivel inkább fogja elragadni az, ha négy óra alatt hétszáznak hágok nyakára?

– Nem rosz. Lássuk hát, mit vettél rajta?

– Nem vettem semmit, hanem tanultam.

– Mit?

– „Lansquenet“et.

– Mi az?

– Gyönyörű játék… megtanitom bátyámuramat is, hoztam hozzá kártyát.

– E szerint pénzedet eljátszád, mond mosolygva Váray.

– Legalább, viszonzá könnyed vállvonitással

Vilmos, nem fárasztám a városig szép tarka lovait. Az igaz, hogy átkozottul mennek.

Később Robert is megérkezék, ízletes angol öltözetben, aranygombos ostorral, csinos félvér-paripán; nyomban a négyes fogat követé, melyen távozék.

– Hogy tetszik? kérdé Robert, kedvesen veregetve szügyét a kapálódzó állatnak.

– Mindjárt megmondom, felele Vilmos, s villámgyorsan pattant a fölnyergelt lóra. Nehány lovardai fordulat után szilaj vágtatva ereszté neki ároknak, bokornak.

– Lovamat! kiáltá Robert, neki sápulva.

– Nyakadat! orditá Váray félénken.

A legmerészebb kisérletek után egy vízhordó szekeret átugratván, felkiálta:

– Robert! nem dobtad ki pénzedet: jó lovad van; s tánczosi ügyességgel szökött le. – Becsületemre! nem csaltak meg.

Robert szabadabban érzé magát, mert Vilmos zaklatásitól a ló megmenekült.

Az öreg úr pedig könnyebbülve mondá:

– Szeles fiú! nyakaddal játszál.

– Még hoztam valamit, kezdé szerényen Robert – találtam egy ládácska jó állott „cárvajal“ szivart. Tudom, bácsi igen szereti.

– Helyesen! kiáltá Vilmos; Robert, kedves fiú vagy! zsebedben annyi pénz, s te jó nagybátyánkra gondolál.

– Szép tőled, mond Váray. – A szivarokat elfogadom.

– Hát te mit hozál? kérdé Robert Vilmostól.

– Sokat, felette sokat!

– Mit?

– Adósságot.

– S a pénzen?

– Nem sokáig törtem fejemet, hogy mit vegyek?… Elkártyáztam.

– Szerencsétlen!

– Szabadsága volt azt tennie, mond Váray – tehát semmi szemrehányás.

– A mi pedig a büntetést illeti, egészité ki Vilmos, nem elég-e a gyaloglás? s hogy te velem ezentúl lóhátról beszélj?

A szűnnapok vígan teltek. Robertet Váray mindig nemével az elégült büszkeségnek tekinté, szívesen társalga vele, némely dolgokban véleményét is kérdé. Vilmossal enyelge, nevetett, játszék és tréfált; de komoly tárgyról vele sohasem értekezett.

Midőn az elválás közelge: az öreg úr levertebb volt, mint a két fiú; pedig ők, az élvekről lemondás mellett, szigorú tanodai törvényeknek s tanulásnak néztek elébe.

– Vilmos, kérdé Váray, hol ohajtod ez évet végezni?

– Hol másutt, mint Pesten?! ott a tanulóknak legtöbb szabadalmok van; a város nagy, az élet zajos, a nők szépek, a vigalmak fényesek. Pestet szomjuhozza lelkem.

– Jó, Pestre fogsz menni.

Vilmos elragadtatással ugrott az öreg úr nyakába.

– És te, Robert?

– Hallám, hogy Nagy-Váradon igen jeles jogtanár van, de különben a város is olyan, hogy az élvek nem igen vonják el a tanulástól az embert… tehát, ha kérnem szabad, tanodai pályám ez utolsó évét ott szeretném végezni.

– Helyesen öcsém; egyezék belé Váray.

– Aztán, jegyzé meg daczosan Vilmos, menj egyenesen barátnak.

Az elválás percze ütött.

Váray érzékenyen búcsuzék a szeretett fiúktól.

Robert Váradra ment, magát a tudományoknak szentelendő; Vilmos Pestre sietett a főváros gyönyöreit élvezni.

Nehány hét folyt le.

Vilmosnál több víg czimbora mulatott.

Levél érkezett.

Vilmos társaitól elnézést esd, s a levélolvasáshoz fog. Szünet mulva felkiálta:

– Ki hinné, hogy az ember boldogsága felett egy ló határoz!

– Hogyan?

– Nagybátyám…

– Ő volna…

– Dehogy! Olvassátok. – – Ezzel a levelet átnyujtá.

Az egyik pajtás elővette, s teli torokkal kezdé:

„Édes öcsém, Vilmos!

„Te kedves, eleven és jókedvű fiú vagy, de szeles és könnyelmű is. Sok vagyon veszedelmedre szolgálhatna; a mennyire kiismertelek, azt bizonyosan eltékozolnád, s azután a nélkülözés isten tudja, mire vezetne. Robert egész ellentéted; én tehát komolyan s visszavonhatlanúl elhatározám őt örökösöműl nevezni.

„Míg élek, tőlem évenkint ezerötszáz pengőre számolhatsz;… halálom ntán, a tett végrendelet következtében, ezen összeget Robert fizetendi ki.

„Mos tudod, mire számolhatsz, tehát a szerint intézkedjél… Válassz magadnak pályát;… légy katona vagy hivatalnok, szóval tanulj; mert, ha úriasan akarsz élni, azt eszed és tehetséged által érheted el.

„Isten veled! – ölelő bátyád

Váray.“

A czimborák felkacagtak, s velök Vilmos is.

– Szerencsés kópé az a Robert! mond Vilmos; hatvanezer forint évi jövedelmet köszönhet egy lónak.

– Már megint nagybátyádat?…

– Dehogy őt, dehogy őt! az egész onnan ered, hogy a szűnnapok alatt Robert pénzén lovat vőn, s én pénzemet elkártyáztam.

– Azért neked is hagyott…

– Igen, ezerötszáz forint évi jövedelmet.

– És jó tanácsot.

– Azt nagyon köszönöm, de nem kell.

Vilmost az esemény nem fenyegeté kétségbeeséssel. Harmadnap feledé a levelet és az örökséget, melyhez oly közel állott.

Vilmos nem irígylé Roberttől a szerencsét, nem is haragvék rá, de látni sem ohajtá. Ő többé feléje sem ment azon tájnak, hol nagybátyja és Robert volt.

Évek folytak le, s ők nem találkozának. Robert külföldre utazott, Vilmos még nem választa pályát.

Vilmos csekély jövedelmével ugy tudott intézkedni, hogy a világ előtt ő az elegansokhoz tartozék. Megtanult nélkülözni, s a hol ragyogni kelle: bőkezü volt. Ő száz forintot ugy tuda felhasználni, hogy az kétezer forintára zajt csinált; öltözete választékos ízlésű s mindig divatos, viselete finom, társalgása művelt s egyénisége kedves volt; magánkörökben szerepelt, a vigalmakba lelket önte s közhelyeken bámultatott. Tömérdeken utánzák modorát, sokan irigylék szerencséjét; de ellensége nem volt senki, mert mindenrendű egyéniségnek az ő társaságát élvezni csak egyszer is, elég volt arra, hogy őt megszeresse.

Ki nem ismeri Pesten a nyári havak unalmait? és ki nem törekszik ezek elől menekülni? Kalmári mozgalom, iszonyú por, árnytalan séta s egyhangu, végtelen napok, mik nyári évszakban az embert Pesten gyötrik: mig falun hűs ligetek, virányos kert, fesztelen magány, illatos jó lég, kocsizás, lovaglás és tömérdek más ad élvet; vagy fürdőkben, új és gyors ismeretségek, reggeli séták, esti vigalmak, társas ebédek és örökös együttlét. Nem csoda, hogy ez évszakban mindenki legnagyobb áldozattal is, ugy törekszik a fővárosból távozni.

Vilmos Áldayhoz ment.

Álday nőtlen, gazdag és vendégszerető ifjú volt. Roppant örömére Vilmos, barátja meghivásait elfogadván: a nyáriszak egy részét jószágán tölteni igéré. Kedves vendégének alig találta helyét.

A napok kellemesen folytak.

Több ismerők érkeztek, s mint ifjaknál szokás, beszéd, regélés s válogatott borok mellett az estelinél reggel két óráig időztek.

Gyönyörű éj volt. Vilmos lovat nyergeltetett, s míg a többiek nyugalomra távozának; ő egész kalandszerűen elvágtatott.

Az ember sohsem oly ideges, mint álmatlan éj után. A vér lázas, az eszme izgatott, a vágyak túlcsapongók.

Vilmos ment; s nem tudni: lova ragadta-e jobban, vagy phantasiája? mert az éji harmat által felüdült fa, virág és fű illatárja; az ébredező madárkák dalai, s végre a napnak ragyogó fényében megjelenése, lelkének minden költőiségét fölébreszték. A szép alkony magasztos; de a tiszta hajnal isteni!

Gyönyörű fasorba érkezék, s csak ott kezde eszmélni, hogy egész utazást tőn, s majd a tikkasztó hőségben kellend visszatérnie.

Csekély távolságra lovagló kis csapatkát vőn észre, hirtelen jobb szemére nyomá üvegét, s kiveheté, hogy a vágtatók egyike nő.

– Látnom kell őket! kiálta fel. Minő érdekes találkozás leend? – Ezzel sarkantyúba kapá lovát, az országutról s fasorokból letérité, s egy középszerű árkot átugratván: a megpillantott társaság felé tarta.

Alig haladt nehány száz lépést, s két csősz neki szegzett fegyverrel útját állja.

– Le a lóról! – kiált az egyik.

– Csak nem vagytok betyárok?

– Ki áll jót, hogy az úr nem az? jegyzé meg a másik.

– A patvarba, ficzkók! hát olyasmit néztek ki belőlem?

– Mi az úrból, viszonzá az első, ugyan semmit sem nézünk ki; de mivel a tilost tapossa, hát megzálogoljuk.

– De jó borravalóért csak tovább fogtok ereszteni.

– Egy tapodtat sem! Azért csak le arról a lóról, s tessék gyalog visszasétálni oda, a honnan jött.

Vilmos zsebébe nyúlt.

A két csősz összenézett.

Vilmos meghökkent, mert zsebében látogató jegynél egyebet nem talált.

– A földesúr jó barátom; kezdé Vilmos – őt véltem arra lovagolni, s üdvözletére sieték. Im adjátok ezt át neki.

A két csősz leemelé kalapját.

Vilmos a jegyet oda dobá, s lovát megfordítván, villámgyorsan vágtatott el.

A hőség, fáradalom és álmatlanság miatt tikkadtan érkezék haza, de mégsem mulasztá el Áldaynak kalandját elbeszélni.

– A lovagló nő bizonyosan Vermey Flóra volt. Gyönyörű teremtés.

– Ejnye! azok a gazemberek, mily érdekes találkozásban gátoltak. Honnan gyanítod, hogy ő volt?

– Mert az egész vidéken egyedűl ő lovagol, s mert a fasornál az ő birtokuk kezdődik.

Másnap Álday és Vilmos közönyös tárgyakról beszélgettek, midőn egy szolga belép, s Vilmosnak e szókkal:

– Nagysád után kérdezősködtek – látogató jegyet nyújt át.

Vilmos belétekinte s elhalványult.

– Mi kell? kérdé Álday.

– Vermey! viszonzá Vilmos megütközve.

– Fogadjuk őt illően.

Alig készültek neki, s egy vidor arczú aggastyán toppant be.

– Én nem sok előzményre várok, mond hahotázva az ősz; és tetszik bár, vagy nem, megjelenek ott, hol bejelentenek.

– Üdvözlöm önt, kezdé Álday.

– Tudom, folytatá Vilmos, engem illet látogatása.

– Eltalálta.

– Bocsánat, uram!…

– Semmi bocsánat, ön hozzám fog jönni. Hát illik az, csőszök által jegyét megküldeni?… Mit akar? kalandot most? azok ideje lejárt… Érdekessé tenni magát? az szükségtelen, rég várjuk.

Vilmos iszonyúan bókolt.

Álday szoborrá merevült.

– Tudja-e nagybátyja, hogy ön itt van? kérdé Vermey.

– Nem.

– Azt remélem is, különben örökös harag keletkeznék köztünk. Most azonban szót se erről. Én jegyéből megtudám ittlétét, és siettem embereim hibáit jóvá tenni.

– Oh kérem!…

– Semmi kérés. Mikor lesz szerencsém?

– Akár ma.

– Szavánál fogom.

– És én örömest engedek.

Rövid idő múlva Álday négyes fogata állott elé.

Vermeyéknél a vendégeket kitünő szivességgel fogadák.

A házi kisasszony oly szép volt, hogy mit Álday róla mondott, csekélység.

Vilmost cselédség, úr és nők Vermey házánál annyira megelőzék, hogy az nem egyszer jött zavarba.

Flóra látásánál új érzelem tölté be szivét, s új eszmék foglalák el lelkét.

Flóra szép volt, s Vilmos végtelenűl szereté a szépeket.

Hazatértökben oly édesen esett a holdnál merengnie; mit Álday látván, egyetlen kérdéssel sem terhelé őt.

Szótlan érkezének meg.

– Nos? mond Álday a gyeplőt kocsisának dobva.

– Végem! sohajtá Vilmos.

– De nem komolyan? kérdé Álday, karon öltve Vilmost.

– Azt hiszem, igen!

– Annál jobb, igy huzamosb ittmaradásodra számolhatok.

– Vagy pedig holnaputáni elutazásomra.

– Midőn érdek köt ide?!…

– S ha azon érdek előtt én érdektelen volnék?

– Az más; de nem hiszem.

Másnap Vilmos sietett Vermeyékhez, s azontúl naponkint.

Flóra alig várta a pillanatokat, Vilmost viszontláthatni, s ha az a szokott időn túl késék: elkomolyodék, s az érkezőnek szemrehányásokat tőn.

Magányban a szerelem gyorsabban fejlődik, mint a zajos világ közepett.

Vermey elragadtatással látta Vilmosnál nőni a szenvedélyt, s leánya szívében ez érzelmet potencirozni segíté: az ifjú örökös magasztalásával s jelességei elsorolásával.

Tiz nap boldogan folyt le. Vilmos Flóra szerelméről meggyőződék. Vermey szíves fogadása és tömérdek példázgatásai minden jót reméltetének. Az egész háznál nemhogy akadályra talált volna; de a körülmények s az egyének mintha mind összeműködve az ő boldogitására törekednének.

Az óra ütött, mely Vilmos sorsa felett határozzon. Ő lóra ült, Vermeyékhez menendő azon szándokkal, hogy Flórával értekezvén, atyjától kezét megkérje.

A fasorhoz érkezvén, önkénytelen visszagondolt itteni első kalandjára; s felsohajta:

– Mily jelentéktelen dolgok határoznak az ember sorsa felett! Rétkerten zápor ért, bementem a földesúrhoz, ott kártyáztak, elvesztém ötszáz forintomat, s e miatt kicseppentem az örökségből, tehát azon záporeső tőlem legalább harminczezer forint évi jövedelmet mosott el; itt egy árkot átugraték, s ez által földi mennyemhez jutottam. Hasonló elmélkedések közt érkezett az úrilakhoz.

A cselédek jelenték, hogy az uraságok a kertben vannak.

Vilmos oda siete.

Vermey komoly s Flóra egyhangú volt.

Vilmos meghökkent, mert nem ugy fogadtaték, mint egyébkor.

Sokáig sétálgattak. Vilmos ohajtott volna Flórával egy perczig egyedűl értekezni; de ma lehetlen, mert az öreg úr egy pillanatra sem hagyá el őket.

– Valaminek történni kellett, gondolá Vilmos; s midőn Flórára tekinte: az kisirt szemeivel „igent“ látszék inteni, mintha Vilmos gondolatát tudná.

Egy virányos mellett haladának, hol Flóra Vilmosnak mindig virágot szakíta, s ma elmulasztá.

Vilmos chinai jázmint szakíta, s enyelegve nyujtá Flórának.

Flóra könyekbe tört ki.

– Távozzál szobádba; mond szelíden Vermey.

A lányka engedelmeskedék.

Vilmos bámulva tekinte majd a távozó után, majd a letört virágra.

– Megsértettem volna? sohajta végre.

– Nem, a világért sem, viszonzá Vermey. – Más adta elé magát.

– S nem szabad tudnom?…

– Olvassa! Ezzel levelet nyujta át. – Az este érkezett.

Vilmos reszkető kezekkel nyitá meg.

„Igen tisztelt Vermey úr!

„Nagybátyám ohajtását teljesitendő, a napokban látogatására megyek. Hiszem, Flóra kisasszonyt oly szépnek találandom, mint a hir és képzelődésem őt velem megismerteté. Törekvésem lesz hajlamát megnyerni. Addig is fogadják forró üdvözletemet.

Váray Robert.“

– Hogy értsem ezt? kérdé Vilmos.

– Én, viszonzá Vermey, barátomnak szavamat adám, hogy leányom az ő örököseé leend, s ő viszont, hogy örökösének nem szabad mást nőül vennie.

– Miért, oh miért kecsegtettek hát engem annyi reménnyel? miért hozott ön házához? hisz nekem sohsem jut vala eszembe!…

– Mert azt hivém, hogy… hogy…

– Hogy én vagyok a gazdag örökös?

– Eltalálta.

– Tehát a rokonszenv, a szíves fogadtatás, s nyájas arczok az örököst illeték, s nem engem?…

– Önt is… hisz ön igen szeretetreméltó, kedves ifjú; de…

– De nem örökös!

– Szavamat adom: szeretném, ha ön volna az.

– Elég, uram! Mielőtt szivemből játékot üze, meg kellett volna tudnia, ki vagyok?

Vilmos búcsut vőn.

E perczben iszonyú robajjal gyönyörü négyes fogat áll elé, és Robert száll ki a hintóból.

Vilmos felede mindent, s karjaiba rohant az évekig nem látott testvérnek.

Mindnyájan a terembe mentek, hova nehány percz mulva Flóra is megérkezék. Arczáról a szenvedés leolvasható.

Robert egy futó pillanatot vete arájára, s azután Vilmosra… elmosolyodék, mit Vilmos észre vőn, s távozásra készült. Hidegen érinté Vermey oda nyujtott kezét, s Robertnek „istenhozzádot“ monda.

– Még találkoznom kell veled, jegyzé meg Robert.

– Ha fölkeresesz.

– Hogyan? kérdé Vermey? s nem számolhatnék többé a szerencsére házamnál?…

– Ne hagyjon el! sohajtá félhangon Flóra.

– Leszek oly bátor, mond határozottan Vilmos, és elrohant.

Robert Vermey házánál nemcsak rokonszenvet nem ébreszte, hanem huszonnégy óra alatt mindenki megúnta tudós értekezéseit.

Vilmos öt nap alatt egyetlenszer látogatá Vermey házát. Fájdalmat vitt oda keblében és ezerszeres kint hozott vissza; látta Flóra szenvedő arczát, látta könyeit… és ő kétségbeesett.

Készületeket tőn a fővárosba utazni, midőn Vermeyéktől a sebes vágtatva jövő lovász levelet hozott.

Vilmos megismeré nagybátyja irását. Ő Vermeyékhez érkezék, s Vilmos ittlétéről értesülvén, őt magához hivatá.

– Oh! sohajta Vilmos, hogy még egyszer át kell azon ház küszöbét lépnem! még egyszer látnom Flórát! De mit tegyek? bátyám parancsol: kötelességem engedelmeskedni. – És ugy lőn.

Váray és Vermey gyermekkori pajtások, nem győztek eleget beszélni a multról.

Flóra az öreg Váraynak igen tetszett; csak egyet nem szeretett az öreg, azt: hogy Robert nevét még ajkain nem hallá elhangzani, de annál többet Vilmosét. Vermey is sokat emlegeté a derék, müvelt ifjút.

– Kiváncsi vagyok látni őt, mond Váray. A merre csak járok: dicsérni hallom; a ki csak emlegeti, lelkesedve szól róla. Az igaz, eleven, elmés fiú volt.

– De most, jegyzé meg Vermey, komoly is tud lenni, s ha rólad beszél: a legnagyobb tisztelettel és szeretettel szól.

– Igen? és soha felém sem jött.

Vilmos megérkezék.

Váray könyezve ölelé keblére a deli ifjat.

– Rosz fiú! pirongatá, annyi éven át felém sem jönni.

– Higye el bátyám, szívem annyiszor húzott oda, de okaim voltak… Hagyjuk azt; csakhogy ismét látom, még pedig, hála az égnek, jó egészségben.

– Most egy családi dolog elintézéséről akarok értekezni. Ki tudja, mikor jövünk ismét igy össze, az én és Vermey barátom napjai, megszámlálvák.

– Hoho! kérem, – enyelge Vermey.

– Bizony, barátom, nem vagyunk mai legények

– Fájdalom!

– Én leányodat, folytatá Váray, örökösömnek megkérém.

Vilmos halálsápadt lőn.

Flórával az egész ház keringe.

Robert nyugodtan állt.

– És én, viszonzá Váray, örömmel mondék igent.

– Bátyám! rebegé Flóra.

Vermey szigorún tekinte rá; s a szegény leányka elnémult.

Az öreg Váray szünetet tarta, s a küzdelmekben gyönyörködék.

– Most tehát megujitom kérésemet.

Vilmos felugrott, s ingadozó léptekkel indult kifelé.

– De miután két örökösöm van – kiáltá Váray.

Robert elhalaványult.

Vilmos támszékbe fogódzék.

– Flórára bizom a választást – fejezé be örömsugárzó arczczal a beszédet Váray.

– Bátyám! kiáltá Vilmos, ön végtelen jó, ön nagylelkü!

– Jer, ölelj meg derék fiú. Kizártalak az örökségből, de azért te szerettél.

– Mindig!

– Sohasem zúgolódtál intézkedésim ellen.

– Ahhoz jogom sem volt.

– Nos, Flóra?

Flóra zokogott, nem a fájdalom, de az öröm miatt.

– Ő az enyém! kiáltá Vilmos, Flóra kezét ajkaihoz vonva.

– Örökre! sohajtá a boldog leányka.

A két öreg szívből szorita kezet.