Két Lángész

Ez valóságos farkasorditó – harsogá Szálkay Gyula – a könyv kifagy az ember kezéből. „Oh nyomor! oh müvészet!“ e kevés szavakben egy egész országa feküdt a kétségbeesésnek, s nem ok nélkül, mert a szó teljes értelmében szegényes szoba már becsületes nyolcz nap óta fűtetlen volt: a zöldes falból kiszivárgó nedv nehéz gyöngyalakban fagyott össze, hol az ablakon belopózó nap sugára költői szépségben tört meg, s ez természetesen arra mutatott, hogy csakugyan dermesztő hideg vala, mit fűtetlen szobában kitörés nélkül türni nem minden nagy léleknek adatott. Fentebbi szavai után Gyula csakugyan egy falhoz támasztott három lábú székre vágta Rousseaut, szerinte igen kedves olvasmányát, s kétes szinü köpenyét daczosan burkolván maga körül, a szalmazsákra terült Anglia adósságiról elmélkedendő. A ministeriumot összevissza forgatta; az aristocratiát megdönté, a népet felemelte, és sok más nagy dolgokat vitt ki, mig pajtása Honthy Alfréd az irótollat időnként füle mellé illesztvén, dermedő tiz körmére lehelt. Valami igen nevezetes tárgyon rágódhaték, mert irt és ismét törlött, és ujra irt, majd szemeit hunyta be, hihetőleg, hogy a lelkében felragyogó mennyei képzeteket a körötte elszórt tárgyak szemlélése meg ne zavarja: sohajtott, és fohászkodék; tombolt, és bal keze néha hajába tapadt, mig jobbjában toll működék; néhanéha színfali rángatózásokat is tön, szóval ő túlemelkedett volt. De mielőtt egyéneimről tovább beszélnék, a szoba elrendezéséről kell nehány szót ejtenem.

Kezdem az ablaknál, mint a világosság egyik eszközénél; itt két tábla minden vers-nemmel összeirkált papirral van beragasztva; a már emlitett falon egy földabrosz függ tele jegyzetekkel; a fehér deszka asztal egyes költői és költőietlen, rímes, és rimetlen kitételekkel volt tele rajzolva: rajta egy nagy üveg, melyen dugó szolgálatot egy félig leégett fagyugyertya tőn, s kölcsönösség fejében az üveg ismét gyertyatartó szerepet vitt; egy ágy, mit, mint mondám Szálkay oly kényelmesen elfoglalt, egy három lábú szék, keserves állapota miatt haszonvehetlen, egy rosz láda, mely az asztal mellett nyert alkalmazást. Alfréd nem ült, hanem ezen térdelve, kinosan foglalkozék. A szoba nyomorult butorzatát egy benfülő vas kályha egészité ki.

Alfréd tüzesen rugta ki maga alól koránsem a széket, hanem a ládát, honnan minden történhető sértés nélkül szabad következtetni, hogy az üres volt, mint valami fővárosi arszlán erszénye.

– Ennek lesz hatása, kiáltá a kéziratot egyik kezével magosan emelve, s a másikkal önelégülten ütött rá.

Gyula villámként pattant fel, mert a hatás volt gyöngéje, e szóval „hatás“ tán még haldokló ágyából is fel lehetett volna riasztani; ő tehát azonnal talpon volt, és feledve a nyomort, feledve a hideget, feledve az éhséget, kiváncsian kérdé: mi az?

– A második felvonás ötödik jelenése kész. Hah! e magánbeszéd! ez felér… de hallgasd, majd itélj;… és olvasni akará, de Gyula sértett büszkeséggel rohant hozzá, a kéziratot kikapta pajtása kezéből, merően tekinte rá, és kérdé:

– Vágtam-e valaha tisztedbe? vagy nem bizol bennem?

– Attól tarték, viszonzá Alfréd lehangolva, hogy irásomon nem mehetsz el.

– Balgaság! – mond Gyula – tehát hol kezdődik? – itt: Üdvem üdve, Konrád!

– Igen, igen, rajta hát, szavald el.

Az asztal helyéből kimozdittaték, Alfréd az ágyra ült, és Gyula a szoba közepére állt. Fejét megsimitá, szemeiben a lelkesedés égi szikrája ragyogott, ajkát megnedvesité, egyet, kettőt, hármat köhintett, és tele torokkal rá kezdé:

„Üdvem üdve Konrád! a tavasz ismét felzöldel“…

A szavalás megszakadt egy éltes ur közbejötte miatt.

– Üdvet, uraim! mond az idegen.

– Ah! téns Kertesy úr – fogadá Alfréd a jöttet – mily szerencse!… és habozva tekinte körül s kezeit dörzsölé – nem méltóztatik? – hebegett, és lángvörös lőn; Gyula szinte forgolódott, köhintett, szóval: a zavar tetőpontra ért, mert nem volt hova vendégüket üléssel kinálnák.

– Köszönöm – ejté csipősen Kertesy – köszönöm, nem ülök.

E nyilatkozatra a rokonlelkü két szobatulajdonos szivéről mázsányi suly szakadt le, s a világ kincseért sem kisértették volna meg, ujonnan üléssel kinálni a látogatót.

– Szabad tudnom, mi ok vezérlé a téns urat ide? kérdé Alfréd, biztosan vetvén vállat az ingatlan falnak.

– Elébb engedjék meg, hogy itt körültekinthessek, – viszonzá Kertesy.

– Az felesleg – jegyzé meg Gyula, és Alfréd ismét pirult.

– Nem mondhatnám, Alfréd atyja körülményes tudositást vár tőlem, és –

– Atyám!? – esék szavába Alfréd – Atyám! ismétlé bágyadtan – ő engem nem szeret.

– Csalatkozik – mond Kertesy – szenvedett-e ön szükséget tanuló éveiben; vagy mig mellettem mint táblai jegyző foglalkozék?

– Soha.

– Nem egy éve-e már, hogy atyja önt hazamenetelre sürgeti?

– Épen ez gyanittatja velem, hogy –

– Hogy önről – vága közbe Kertesy – még mindig gondoskodni ohajt. Legközelebb azt irá, hogy bírjam önt hazamenetelre, hol önre hivatal vár.

– Én elhagyjam Pestet, az ifjú szép Pestet; a müvészet, lángész és tapasztalás nagy hazáját? én, Uram! ezt nem cselekszem.

– Van más ut is atyja kegyét megnyerni, én önt szivesen befogadom segédnek: ön derék ügyvéd leénd, esze van hozzá, gyakorlata lesz mellettem, a kedv is majd megjő, és igy –

– Nem, nem! – kiálta Alfréd – nem fogadom el. Miért temetném éltemet a poros periratok halmazába, midőn az irói pálya viruló mezején borostyánokat arathatok? Oh uram! ön nem képzeli minő édes dij egy müvelt közönség kegyét birni, nem ismeri még, minő felséges, ha viharzó tapsok a költő lelkét égbe ragadják, ha neve a két magyar hazán áthangzik; – melyik hivatalért mondanék le ezen dicsőségről, mennyi jövedelem nyujtana ezért kárpótlást?!

– Mind szép – jegyzé meg mosolyogva Kertesy – de az ön neve még ismeretlen, még ön nem aratá a tapsokat.

– Mindegy, van jogom reméleni; vagy ön azt hiszi, hogy e pályáról lemondok? soha uram! én iró vagyok, iró leszek, iró akarok lenni, és hogy más ne lehessek: im lássa – ügyvédi oklevelét felkapta, hevesen rohant a kályhához – a lángok – itt keserün harapott ajkiba, mert a kemencze jéghideg volt; ez indulatát megkettőzteté, boszúsan bontá szét az oklevelet – vagy hasztalan rongyai a szemeten vesszenek – folytatván, széttépni készült, de Kertesy hirtelen kikapta kezéből, s hidegvérüen összehajtogatván, zsebébe rejté, e szókkal: – Ha szüksége leend rá, nálam találja – ezzel távozott.

Gyula az egész jelenés alatt majd fellelkesült, majd boszankodék, majd örvendett, de mindig szótlan, csak midőn csábító vendégök távozék, rohant Alfrédra, tele torokkal kiáltván:

– Szerencsétlen! mit miveltél?

– Hogyan?

– Utolsó pénzforrásunkat el engedéd vinni. Tudod, nincs több egy tizesünknél, se fa, se ebédünk, és a zsidó azt igéré, hogy okleveledre holnap pénzt kölcsönöz. Szerencsétlen! és százszor szerencsétlen!!

– Igaz, de türhettem-e ezen pimasz prózai ember bántalmát kitörés nélkül? az ablakon dobtam volna ki, ha leányát nem imádnám; de leánya! – oh Etelka! te szép, és imádandó vagy. Hidd el barátom, csak szárnyai hibáznak, hogy –

– Hogy liba legyen, elménczkedék Gyula.

– Hogy angyal legyen, hülye te!

– Vagy ugy.

– Egy tizesünk van még? ada más irányt a beszédnek Alfréd, hozz valamit enni!

– És fát? te dolgozni akarsz az éjjel, én szerepet tanulni, mit csinálunk?

– Oh kérlelhetlen sors! oh ég! mikor szüntök meg ellenségeskedni a müvészettel?… Itt nagy vita támadt, ha fát kell-e hozni, vagy eledelt. A vélemények megoszlottak, és könnyebbnek látszék tigrist szelidítni, mint egyik magy másikat elvében megingatni, s minthogy egyik sem engedett, a pénzt megoszták, s igy történt, hogy meleg szoba, és fris czipó is jutott.

De ime, most kezdődik a hadd el hadd, az óra négyet üt, mindkettő felpattan, Gyula ki akar rohanni! Alfréd visszatartja.

– Az istenért! a köpenyt ide, mennem kell!

– Én a köpenyt, én? e pillanatban, ha meghalsz sem.

– A köpenyt add ide, vagy megfojtalak.

– Fel ne ingerelj, azt mondom, Alfréd! Alfréd, csendesité Gyula barátját egyik kezével a kilincsbe, másikkal a köpenybe ragaszkodván.

– Őrültté akarsz tenni, harsogá Alfréd, nem tudod, hogy e pillanatban sorsom, azaz létem vagy nemlétem felett határoznak.

– E köpenyt csak holttestemről veheted el. Bocsáss az idő mulik, és ötödfélkor sorsomat elhatárzó első színi próbára kell megjelennem, ez nem tür halasztást.

– A választmány drámámat megbirálandó most ül össze, ez sem tür halasztást.

– Nélküled megbirálhatják a darabot, de nélkülem nem lehet próba, bocsáss, vagy – – –! – Nem, nem! és alig ejté ki a második nem-et, már Gyula egyet kanyaritván magán, kirontott az ajtón, s Alfrédnak csak a köpeny szögletéből egy darabka maradt kezében.

– Átkozott komédiás! megbuktatlak gyalázatos tettedért. Kifütyöltetlek!… tönkre tettél, de ki fogsz fütyöltetni. Szerencsétlen komédiás! és boldog-ta-lan é-én! e szókat épen oly modorban ejté, mint Kean kétségbeesése közepett, midőn a báró rá kiált; és hősöm lassan erejét vesztve, visszatántorgott, megsemmisülve rogyván, pamlag hiánya miatt, a ládára. Oh bonjour, miért születtél? sohajtá még egyszer, s fejét kínosan lankasztá epedő mellére.

Egy percznyi türelemért esedezek, csak mig két bajnokommal önöket megismertetem. Honthy Alfréd költő volt, a könzönség ugyan még nem ismeré, de ő nem tehetett róla, hogy a pártoskodó szerkesztők egyetlen czikkét sem tarták közölhetőnek; a drámai világ sem ismeré, de ez szinte nem az ő hibája, mert szegény eleget dolgozott, de a mostoha sors ügyeiben nagy szerepet játszék. Pajtása, Szálkay Gyula, erőnek erejével szinész volt, noha még a deszkavilágon soha sem forgolódott, de ez semmi, reánk csak annyi tartozik, hogy hajlamukat kissé kifürkésszük, mit meg is tevénk; embereink felette jó barátságban éltek, már nem tudom, azért, hogy szegénység köté össze, vagy tisztán rokonszenvből, de ők ekkorig a szó legnemesb értelmében hű barátok voltak, ám de alkalom szül ellent, körülmények tépik le a barátot baráti kebelről; ne botránykozzék meg tehát senki a fentebb látott tragicai jeleneten, mert a két nagyreményü müvésznek csak egy közös köpenye volt, s életbevágó tárgy szólitván el mindkettőt – szerencsétlenségre – ugyanazon órában hazulról, a rendes szokás, vagyis még egyik kün jár, másik honn üljön – megbomlott, mi nem kis viszályt szült, Alfréd szivesen elment volna köpeny nélkül, de minden felső öltönyét, egy bonjour tevé, s ő nem annyira a hidegtől, mint gúnyos megvetéstől rettegett.

– Dráma! Etelka! bonjour! sohajtá, s ajkin a hang elhalt.

Ha szinházban volnánk, a halotti csendet feszült figyelem kisérné – – azért képzeljék, mintha ott volnánk: s Alfréd mélyen hallgatna, mig a kenetlen ajtó nyikorgása fel nem serkenti.

Ki merészli e csendet zavarni? egy táblai jegyző. Hol legnagyobb a szükség, ott legközelebb van a segély.

– Jó napot, szomszéd – mond a táblai jegyző – hol van Gyula?

– Ne e szót többé, mert fellázitja velőmet. Ah kaján, áruló!

– Csak nem remélem…?

– De igen, mi örökre meghasonlánk. Ne is kisértse, a kibékülésről szó sincs.

– Sajnálom. Hm, hm, de egy kérésem azért teljesitendi, hogy a másodszori alkalmatlankodást kikerüljem.

– Mit kiván?

– A jegyző lekanyaritá válláról a köpenyt, s az ágyra veté e szókkal:

– Ha Gyula haza tér, mondja meg nevemben, hogy e köpenyt sziveskedjék a szokott helyre vinni, a pénzért majd alkonyatkor eljövök.

Alfréd tekintete a köpenyre esett, arczát örömsugallat szállta meg, s üléséből felemelkedve, hálahangon rebegé: – Ezer örömmel. – Midőn a jegyző ur a szobát elhagyá, Alfréd magas lelkesedéssel tört ki e szavakban: – Ezt jó angyalom küldé! – valamit dörmöge még, mialatt a köpenyt Zampaként maga körül foná, s feledve a haragot, elrohant.

* * *

Este van, azaz: gondolják önök, hogy este van, a két müvész árva hajlékában az üvegbe helyezett gyertya szomoruan pislog. A csend tulvilági volt, s a csendben uszkáló kínsohajok rémesen, azaz: ugy hangoztak, mintha sötét éjjelen valamely sirkertben a vándorlelkek ide s tova surranva kalandoznának. Gyula halavány volt, Alfréd szinte; Gyula szemében a kétségbeesés ült, Alfrédéban szinte; Gyula sohajtott, Alfréd szinte, s mindkettő keblében gyilkos fájdalom fészkelt; Gyula keresztbe veté kezeit, és semmit sem csinált, Alfréd ellenben irt. Az utóbbi hirtelen felugrott, a beirt lapot megcsókolván, szivéhez szoritá:

– Isten veled, Etelka! – kiáltá keseredve – egykor vagy borostyánaimat osztandom meg veled, vagy örökre isten veled! – E hangos magánbeszéd után szeméből egy könycseppet törle ki, s a levélre czimet irt. Miután a levelet epedő szivvel még egyszer megcsókolá, a gyötrelem égő hangján mondá:

– Gyula! válnunk kell.

– Alfréd, válnunk kell – viszhangozá Gyula.

– Oh Gyula! sopánkodék Alfréd – ne képzelj oly gyöngének, nem a mai események tépnek ki bajtársi karjaid közül, oh nem! hisz mi rég ismerjük egymást, az ármány és fondorkodás emel köztünk választó falat.

– És te – sohajtá Gyula – oly gyöngének hivél, hogy öt évi barátságunkat egy kis összezörrenésért elszakitani tudnám? csalatkozol. Engem más kerget. Gyula sokat jelentő arczot vágott, s Alfréd szemeit mereszté. – Képzeld, kezdé rövid szünet után Alfréd – müvem a választmány visszautasitá.

– És azt tehette volna?

– Bámulásomra, mert nincsenek benne dalok, oh Shackespeare! fordulj meg sirodban! – mert nevem még ismeretlen. Oh ti tudósok! mert, mert rettegtek, hogy egy ifju iró homloktokról a röpkényt letépi. Oh elfajult kor!

– Végy erőt, engem hasonló csapás ért.

– Merészeltek volna?

– Engem fel nem léptetni? igenis, mert, de képzeld, hallatlan! mert nem tudtam énekelni. Egy szinmüvész, és énekelni!? A szavalás nem hoz jövedelmet, jó hang kell. Szoborrá merevültem, nem akarám hinni, de elutasitottak, mert hang kell. Oh Kean! jer, és bámuld elkorcsosult utódidat. Barátom, te ármányról szólsz; menj, és a szinfalak közt találsz eleget.

– Meg vagyunk semmisülve!

– A lángészt igy elnyomni!

– Mit? – pattant fel Alfréd – elnyomni? megmutatom, hogy nem, meg fogja látni a világ, miszerint itt a kenyér-irigység akart megbuktatni, de irigyeimen felül fogok emelkedni.

– Én is.

– Felül akarok emelkedni. Kékesy társasága hallom, jól áll, oda viszem szinmüvemet.

– Mi.. mi.. t hallok? tehát egy szándokunk volna? én is oda irányzám terveimet.

– A nagy lelkek találkoznak. Tehát nem válunk, mond Alfréd örömkitöréssel, és széttárá karjait.

– Soha! – fejezé be Gyula, s barátja keblére rohant.

A jelenet griseldisi volt, s szinpadon akármelyik német drámában amugy istenigazában megtapsoltatott volna. A két sziv ismét összeforrt, a két lélek ujonnan összeölelkezett, s a baráti frigy örökre és elválhatlanul kötve lön.

Másnap az ismert butorok egy zsidónál köpenyért feleseréltettek, s az emlitett levél kézbesittetett. Alfréd irományait, Gyula pedig hosszuszáru pipáját kezébe ragadta, s a füstös négy faltól búcsút vőnek.

– Utjokat gyalog folytaták.

* * *

N*** városában legalább is két lábnyi nagyságu szinlap, melynek homlokzatán óriási betűkkel vala olvasható: „Uj eredeti dráma“, alatta pedig: „Szálkay Gyula, mint vendég“ a közönséget nem kis mozgalomba hozta. A nép tódult a szinházba, a karzat szinte recsegett a tanulók terhe alatt, s mindenki türelmetlenül várta a kezdetet.

Az öltözőszobában hevesen beszélgetett Alfréd Gyulával, az első utasitásokat adván az utóbbinak. A hanga megzendül, s a két szilárd férfi megdöbben. Alfréd szive lázasan dobogott, s Gyula egész testében remege, azonban egymást bátoriták. Az igazgató is közibök lépett, s mivel oly szép jövedelmet szereztek vendégei, Alfrédet három, Gyulát pedig két arannyal tisztelé meg.

A függöny felgördül, Gyula elszánttan ront a szinpadra, hol taps, éljen! és füzérhalom özönlé el. A látványra a költő szeme könnyel telt meg, s a szinészt bátorság karolta fel. A jelenés végeztekor zajos kihivás történt. Alfréd a szinfalak mellett érzékenyen omolt barátjára, mondván:

– Müvem szerencsédet alapitá.

– És én müvednek koszorukat aratok.

A játék változó sikerrel folyt, a közönség türelme pedig fogyott. A második felvonásban zugás, a szomoru jeleneteknél kaczaj hallatszék, miből egy nagyszerü bukás előzményeit lehet kivonni. Alfréd dühöngött, haját tépdesé, és kékülő ajkain szitkok hangzának el.

– E közönségnek nincs izlése, müvem szellemét nem képes fölfogni… okoskodék, s okoskodásából füttyek rázták fel.

A felvonásnak vége lőn. Gyula őrjöngve rohant Alfrédra e kitöréssel:

– Nyomorult, müvednek köszönhetem bukásomat..

– Te nyegle komédiás te! – orditá Alfréd – megbuktattad darabomat! mit csináljak veled? mit!? szólj… szeretnélek megfojtani.

– Inkább öltél volna meg, mint hogy földönfutóvá tettél.

A függöny harmadszor is föllebben. Alfréd elhagyá a szinházat, s Gyula nem akar tovább játszani. A közönség zajong, tombol; az igazgató Gyulával czivódik; a szinpad üres, a közönség fütyöl. Végre a rendező kilép „halljuk! halljuk!“ Ezer bocsánatkérés után jelenti, hogy előre nem látott akadályok miatt az előadás nem folytattathatik.

Kész volt a forradalom, a fellázadt ifjuság boszúsan ugrált a szinpadra, költő és vendégszinész keresteték, de már ekkor az utóbbinak is sikerült „ill a berek, nád a kert“ elillanni, az igazgatónak pedig volt mit izzadni.

E szomoru catastropha után a két lángész örökre elvált, egymás iránti nem csekély gyülölséggel.

* * *

A fentebbi események után három évvel Pest egyik népetlen utczáján egy szép külsejü diszesen öltözött ur haladt, s nem nagy távolságra egy rongyos igen nyomorúlt kinézésü embert pillantott meg; erszényéhez nyult s a szegényhez sietett, annak segélyt nyujtandó; az utóbbi sértett büszkeséggel emelé zavart tekintetét az alamizsna osztóra. Mindkettő megütődék:

– Gyula!

– Alfréd! hangzott egyszerre.

– Gyilkosom! – kiáltá Gyula, – futok tőled! szavait tett követé, Alfréd visszatartani ügyekvék, de sikeretlen.

– Ismeri ön azon embert, mond egy ott elmenő szinlaphordó.

Tán útba igazithatna, öt forintot adok, ha szállására vezet.

– Szivesen, de csak éjfél után.

– Jó, fejezé be Alfréd – nevem Honthy ügyvéd, szállásom Dorottyautcza. Elvárom.

– Alfréd haza sietett, s csinosan butorzott szobáin végig nejéhez rohant.

– Nőm! Etelka! örvendj, régi bajtársamat feltalálám. Istenem! hála neked. Oh minő elhagyatott, szegény! Javaimnak, s befolyásomnak most örvendek legjobban, én segíthetek rajta, ez valódi boldogság.

Etelka szemei könyben ragyogtak, jobbját férjének nyujtá, érzékenyen mondván:

– Van-e boldogabb nő, mint én? férjem oly nemeslelkü.

– És te, és atyád? nem nektek köszönhetem boldogságomat? atyád állást és te üdvet adál. Atyád kiábrándított, nélküle ki tudja nem lettem volna-e ollyanná, mint szegény barátom? és te ifjukori álmaimat valósítád.

Alfréd munka közt várta az éjfélt és embere csakugyan eljöve.

A királyutczán le követé Alfréd vezetőjét, innen egy sikátorba mentek, hol balkézre egy leomlott ház kapuján beléptek. Alfréd borzadott; vezetője egy pinczeajtót emelt fel, a mélységből gyönge lámpavilág tört fel; Alfréd nem akart belépni, de vezetője biztatásira felbátorult. A pincze gyomrában egy asztalon pohárlámpa pislogott, a vakolatlan falakról víz csepegett, s a nedves földön körül zsupszalma volt elszórva, hol sürüen egymás mellett a legaljasabb nép. Alfréd e látványnál szemeit bezárta, s lelkében kínos érzés jajdult fel. Vezetője az elsőnél olvasni kezde, s a 17-nél megállapodék.

– Ez ő – mondá.

Alfréd a mélyen alvót felrázta.

Gyula talpra ugrott.

– Ki vezetett ide? – kérdé dühöngve; hát még nyomorult fészkemet is felkutatod, hogy üldözz? nem elég téged álmomban látni?

Alfréd zokogni kezdett, s csaknem térden esengett barátjának, hogy kövesse.

Gyula elérzékenyült, s a multak emléke felébredt benne. Ő elhagyá a barlangot.

Másnap nem lehete rá ismerni, – oly csinos volt.

Alfréd több hónapokig tartá házánál, a leggyöngédebb barátsággal viseltetvén iránta, s midőn munkához szoktatá, s a szükséges tárgyakkal megismerteté, alkalmazást szerzett számára egy uradalomban.

És részvétlenség igy vont el a hazától két lángészt; fel-feltámadt ez a két jámbor emlékezetében, de a jólét ismét csakhamar feledteté.