Egy Bukott Szerelmes Naplójából

Megbolondultam!

Ah! már hányadszor életemben? nem tudom, de elég az hozzá, hogy ismét megbolondultam.

És miért?

Olly szemekért, minőket még képzetem nem teremtett soha, minőket még egyetlen – lángész sem énekelt meg soha, de soha! még maga Benkert Károly Mária sem, ki a pacsirta hangnak is tudott élő gyermeket teremteni.

Hallottam éjsötét szemekről, minden változatokban előadva, olvastam, sőt tán irtam is kökényszemekről, minőket csak a mesés világ tündérei birnak, irtak ezren százezer modorban nefelejts, égkék és isten tudja minő angyali szemekről, de oly szemek, minők engem elbolonditának, ezelőtt nem léteztek soha, pedig e szemek is csak kékek valának.

Bár azokat ne láttam volna soha!

Hallottam gyermekeket szemmel megverni, s engem férfi koromban vert meg egy pár szem, de ugy, hogy bele bolondultam.

Ah! de mikor oly szépek, oly égiek valának hogy minden pillantásaikból egy-egy mosolygó angyalt hittem felém röppenni.

Miért nem valék e szemek látásakor huszonnégy éves?

Kik ifju koromban ismertek azt mondják, nem sokat értem akkor, rágalmazók, én meg vagyok győződve, hogy mindenesetre többet értem mint most.

Az ifjuság elmult, a sziv megmaradt tele vágyakkal, s kebelégető lángokkal, s a fő ábrándképekkel, csak az átkozott tűkör mutatja, hogy már nem vagyok huszonnégy éves.

Koromban bolondul szeretni nevetséges.

Hát tehetek én róla, hogy nem születtem hideg bankárnak, számoló kereskedőnek, vagy kérges szivü uzsorásnak? jót állok, azoknál huszonnégy év előtt is már uralg az ész a sziv felett, részvény számokkal jobban szeretnek kaczérkodni, mint a világ legkékebb szemeivel, s inkább udvarolnak egy teli tárczának, mint magának tündér Ilonának, a börzét pedig nem adják akár melyik bálért, az ezüst és arany csengésit jobban imádják mint valamennyi Liszt, Dreyschok, Vieuxtemps, Briccialdi és Ernst hangversenyeit.

Vannak emberek, kik husz éves korukban már vének, s ezekre a világ azt mondja: józan emberek, vannak ismét, kik negyvenes létökre is ifjak, ezeknek könnyelmű a nevök.

Azok közé tartozom, kik teljes életökben szeretik a szépet; még magokat a szép nőket is.

Viszonyaim huzamosb időre egy vidéki városba szorítának.

Sok jó fiut találtam ott, az isten áldja meg őket, sulyos napjaimban sok jó órát élveztem társaságukban.

Midőn még kevésbbé valék ismerős, czukrászhoz mentem reggelizni. Ketten schakkoztak. Én cognacot ittam.

Jő egy negyedik, azon arczok közé tartozott, melyekről nehéz az évszámot leolvasni. A gyenge szakállal s rövidke veres bajuszszal ellentétben mutatkoztak a szemek körüli redők. Éles hangja kellemes csengésü volt, minden szavát eleven taglejtéssel kiséré, kezeivel hol bőrig nyirott fejéhez, hol zsebeihez kapkodva. Talpraesett elmésségei gyakran megnevettettek.

Egyenesen a schakkozókra rohan.

– Mikor jöttél Laczi?

– Schak a királynak… két óra előtt.

– Mi a patvar! s még sem tudtad megmattozni?

– Schak a király és királynénak.

– Két óra óta mindig?

– Mi gondod rá. „Két óra előtt“ ezt kérdésedre adám válaszul… matt.

– Még nem – mond a nyirott fejü.

– Fogadjunk.

– Egy üveg pezsgőbe.

– Áll.

A másik játékos helyt adott, s most Laczival ő kezdett játszani.

Érkeztek, társalogtak, a nyirott fejü sokért föl nem tekintett volna.

– Hol vagy szálva Berti – kérdi egy forgácsképü, s kérdőjel testalkotásu ifju állát iszonyu vatermörderei közé húzva, s miután bal szemére üveget nyomott, két kezét könyökig sülyeszté frakja zsebébe.

– Nem hallod? – ismétlé – hol vagy szálva?

Berti, ki nem volt más, mint nyirott fejü ismerőnk, a világért sem pillantva fel a tábláról, húzás közben viszonzá:

– Provizorisch a vaspályánál Nro 7. definitiv az adósok börtönében.

– Akkor szükség megismerkednünk – mondám bizalmasan lépve hozzá.

– Ennyit kinéztem önből beléptemkor.

– Édes Bertim, – kiáltá Laczi diadallal – most csakugyan matt.

Soha jobbkor! Ide azzal a pezsgővel, ismerkedni akarok.

Nehány percz mulva poharaknál ültünk.

– Tizenegy óra – kezdé Laczi – most megyek frakkot ölteni, s azután egy látogatást teszek.

– Ne bolondulj! – rivalgá rá Berti – hisz nem vagy már ezernyolczszáz harminczkettőben.

– Már miért?

– Akkor megjárta tizenegykor látogatást tenni.

– Hát csak nem megyek délután mint valami vargalegény.

– Aztán délelőtt frakban? fehér mellény, fekete nadrág… ez délutáni öltözet.

– Tán bizony reggel bagariában menjen az ember? ne tanits te engem, hisz még pálczán lovagoltál, mikor én már udvarló voltam itt.

– És az volt 1832-ben, hja! most 1851 van. Azóta sok minden, különösen pedig a divat megváltozott.

Laczi indulatosan vágta fejébe kalapját s elrohant.

Mi maradtunk.

Végre az egész világ ebédelni sietett, én és Berti rendithetlen maradtunk.

– Ebédeljünk itt – inditványozá ő.

– Semmi kifogásom ellene.

A szardiniák, vestfáliai sódorok, chester sajt és thea felhordvák, nem maradt egyéb hátra, mint hozzálátni, s mi nem késtünk. – –

Feloldhatlan barátságot a bor mellett kötöttünk s most a theánál beállott az ismerkedés órája.

Hja! ily nagy lelkek mint mi, előbb barátságot kötnek, s azután kezdenek ismerkedni.

– Mit itélsz felőlem? – kérdé Berti.

– Azt hogy eredeti ficzkó vagy.

– Az kevés.

– És lángész.

– Az sok

– Hogy szeretetreméltó vagy.

– Azt tiz év óta hallom a nőktől.

– Csak nem vagy költő?

– A mennyiben csaknem egész örökségemnek nyakára hágtam.

– A patvarba, hát mit itéljek?

Berti felegyenesedék e szókkal:

– Nézz meg jól, először született táblabiró, másodszor adósságcsináló, s harmadszor a sírig jó czimbora vagyok.

– E szerint igen érdekes egyéniség.

– Sok kalandokon estem át, a többi közt egyszer nyakig úsztam… ah, de nem a szerelem kéjeiben, nem az enyhet adó Balaton hullámaiban, hanem az adósságok özönében.

Nem volt napom, nem éjelem.

Ha lefekvém, adósságimat számlálám, ha ébredtem, hitelezőnek kelle mosolygó arczot vágnom.

Egyik levél a másikat érte, de nem szerelmi, – hanem idéző levelek.

És nem akadt egy kérlelhető nagybátya, ki épületes beszéd után, hitelezőimtől megment vala; nem egy fukar nagynéne, ki viseletem feletti bánatában méltóztatott volna meghalni. – Mint sirattam, mint gyászoltam volna!.. Az ily rokonok csak regényekben élnek és halnak.

Három ut állott előttem: adósságim kifizetni, megszökni, vagy magamat főbe lőni.

Egyikhez sem volt kedvem, azon egyszerü okból, mert adósságim kifizetésére hiányzott a pénz, szöknöm nem volt hova, s végre, mert ki hallotta valaha, hogy 29 éves korában valaki józan ésszel adósságért magát főbe lőjje?

Képzeld gondjaim közepette kopaszodni kezdtem. Hollá! – gondolám – ez sem fizeti ki magát, hajamra még szükségem van, mert a legrosszabb esetben is nősülés által rántom ki magamat, pedig parókás ember csak reményvesztett leányra számolhat.

Ezzel is felhagytam. Hozzon a szerencse a mit akar.

És hozott egy véghetetlen okos angolt, ki kavicsos, hegyes, és erdős jószágrészemért, melyet fűnek fának ötezer váltó forintért kináltam, huszezer pengőt adott. Hogy mi tervei vannak vele, a jó ég tudja, hallom gyárakat s vashámort állittat, az isten segitse vállalatában.

Adósságaimat kifizetém, s most újak csinálásával foglalkozom.

– He! egy bouteille chateu Laffittet.

Négy óra után karöltve hagyók el a czukrászboltot.

Valóságos angol idő volt, a felhők alant úsztak, s az eső permetézett.

Berti barátom imádta ez időt, általában minden angolost szeretett, mióta terméketlen jószágrészét eladta.

A széles utczán ballagva, Berti ugy oldalba szúrt könyökével, hogy majd feljajdulék.

Kérdőleg néztem rá.

– Nem látod?

– Mit?

– Laczit.

– Hol?

– Ott.

A jelölt helyre pillanték.

Laczi keresztbefont karokkal egy saroknak dőlve, ég felé forgatá szemeit.

Meg nem foghattam, hogy a felhőtengerben mit lát? ah, de szemeim megnyiltak s egy második emeleti ablakból egy női alakot láttam lefelé érzelegni.

– Lásd – jegyzé meg Berti – ez az ember tökéletesen 1832-ben él.

Laczi udvarlási modora kissé előttem is fonáknak tünt fel, mert ezen körülbelől tanuló korában szokott az ember átesni. Azonban örökös ismétlését az 1832-nek nem értettem.

Laczi megpillanta minket, makacsul fordult sarkán, szemeit összevonva ránk sietett. A nő is visszavonult.

– Hol tanultátok az embert kalandjában háborgatni?

– Hát ez kaland volt? – kérdém.

– Ah! – sohajtá gúnyosan Berti – negyven év és pásztori szerelem! miért nem állsz lanttal ablaka alá, mint valami troubadour?

– Jövőre ezt magamnak kikérem, én élveiben senkit sem szoktam zavarni – ezzel a faképnél hagyott bennünket.

Engem e jelenet lehangolt.

– Lásd – kezdém – ő haragszik.

– A világért sem, sőt örvend, mert pajtásainknak el fogja mondani, kogy mily szerencsével udvarolt, minő hóditást tőn, s ha mi nem akadályozzuk vala, hát győz. Félóra mulva legbarátságosabban fog kezet szoritni. Ez a Laczi – folytatá Berti, mialatt mindketten casadores szivarra gyujtánk – ez igen különös ember. Tetőtől talpig szív, még pedig jó szív; barátait szereti, a nőket imádja. Tizenkilencz év előtt mint tiszteletbeli aljegyző, itt roppant divatban volt, bálokat rendezett, előtánczos és első udvarló volt. 1832-ben megválaszták esküttnek s azóta mindig a székvárostól tizenöt mértföldre hivataloskodott. A vidék örvendett őt megnyerni s ő egyedül, vetélytárs nélkül folytatá ott is divatos életét, tizenkilencz év alatt senki sem pályázott e téren vele, s ép azért ő sem haladott semmit. Most 1851-ben ép ott képzeli magát, hol 1832-ben, s nem látja át, hogy mi akkor szép volt, most rút, mi akkor divat volt, most a zsibárusnál sem kapható, hogy a negyvenes többé nem husz éves ifju s végre, kikkel ő akkor tánczolt, azok ma már leányaikat vezetik bálba. Ezzel ő mit sem gondol s dühbe jő, ha mondjuk, hogy a szerelmi pályán már leszerepelt. Gyöngéje másokkal elhitetni, hogy ő nőknél kedves, hogy szerencséje több mint valaha, hogy az ifjakon ma is tultesz, pedig ha társalgása közben azon bizonyos feszességet, erőltetett taglejtéseket, egykor betanult mozdúlatokat látnád, ha szavaiban az örökös dicséretet, fülénél fogva előrántott udvariasságot, örökös szép mondást hallanád, ráismernél, hogy ez ember az ó világban szép szerepet játszhatott, de ma 1851-ben sem a modor, sem a divat, sem pedig az udvarlók, kik 1832-ben léteztek, nem járják meg. Különben a legtisztább kebel s legőszintébb barát, sőt szép tehetség is, de gyönge mint egy kaczér nő.

Az est beállott, mi szinházba gyaloglánk.

Figyelmemet Laczi voná magára.

Ott ült ő egy páholy sarokban s fejét szügyébe vágva mereszté szemeit egy pontra, ép ugy, mint Hamlet, midőn atyja lelkét látá.

Szivemből kaczagtam, de a büntető sors nem késett boszújával.

A másodemeleti közép páholyból egy látcső villogott felém, s miután az huzamosbban megpihent rajtam, hasonló fegyvert használék.

A látcső kihullt kezemből s ép a hangászkar felett lévén Berti barátom páholya, szerencsém volt egy hegedűt agyon verni.

Az egész közönség felbámult.

Mit törődtem én szinházzal, mit közönséggel, mit egy agyongyilkolt hegedüvel? midőn én oly szemeket láttam, minők előtt a festő ecsete megakad, a költő tolla elnémul.

– Megsemmisültem! – sohajtám.

– Egy rosz hegedüért – viszonzá Berti.

– Meg van zúzva.

– Sőt összetörve.

– Még nem, hisz láttam.

– Szivemet?

– Ki a manó beszél szivedről, én a hegedüt értem.

– Hegedü? kinek jutna az eszébe? midőn a világ legszebb szemeit láttam.

– Hol?

– Ott, mutaték a középső páholyra.

– Szépek az igaz, de ott máskép meg nem jelenhetsz, mint számadó könyvvel hónod alatt, s rőffel a kézben.

– Már miért?

– Szép szemek, tagadhatlan, s a rágalom sem vitázhatja el, hogy gyönyörü leány, de az atyja valóságos nyárspolgár.

– De a leány?

– Szép, a mint látod, de az atyja…

– A leányt kérdem…

– Gyönyörü, hanem atyja…

– Mi gondom atyjával. Ah minő bájló tekintet, igéző szemek, hóditó arcz,… ha még egyszer rám néz megbolondulok.

Alig mondám ki e szót, s látcsőve ismét rajtam pihent.

Én belebolondultam.

Előadás, szinházi és működő személyzet, a darab sőt Laczi is érdektelen lőn előttem. Többé el nem forditám szemeimet a tündér alakról.

Szemeink gyakran találkoztak, s ilyenkor a két tekintet összevillanásából egy-egy égő sziklát láttam a boltozat felé felcsapni.

A közönség kifelé zajlott, én siettem a kijáráshoz, hol elég kényelmes helyt foglalva szépemet vártam.

Elmélyedtem gondolat nélkül, szemeimet kimeresztém, s az elmenők közől nem láttam senkit; ha valaki szólt hozzám, igent vagy nemet inték fejemmel, de ajkim szóra nem nyiltak. Szivem összevonult, mintha mellemből minden léget kimeritettek volna.

Egyszerre előttem áll ő, keblem megtágult, szivem lázas dobogásra kelt, s oly mozdulatot tevék, mint ki sebes golyó által halálosan találva roskadoz a nélkül hogy a seb fájdalmát érezné.

A hölgy rám tekintett, és finom metszésü ajkain bájló mosoly lengvén, gyönyörü fogsort láttam fehérleni.

Önkénytelen kalapomhoz nyultam s lopva üdvözlém. Ő nyájas szemintéssel inkább mint fejbillentéssel fogadá.

Eltünt – – – – én ott maradtam.

Egy lélek sem volt már… én még ott maradtam.

És isten tudja meddig maradtam volna a helyhez bilincselve, ha a szinházat be nem zárják.

Midőn vacsorához ültem, az egész társaság kalandomról beszélt.

– Barátom – kezdé Laczi – én érdekedben sokat tehetek, atyjával összeköttetésben lévén, házuknál gyakran megfordulok.

Én némán szoritám meg kezét.

– Ne fogadd el – figyelmeztete Berti – ez mindent elront 1832-ki modorával.

E percztől Laczi volt leghittebb barátom, hisz ő tudott nekem Etelkáról legtöbbet beszélni, társaim közt ő volt egyedül, ki Etelkával szólhatott.

Minden reggel, minden délután Laczit látogatám meg, s ha történetesen a sarkon érzelge, hogy perczeimet vele nem tölthetém, lehangolt valék.

A szinházba naponként eljártam, s uj pillantásokkal mindig uj nyugtalanságokat vittem haza.

Laczi által tömérdek izenetet váltánk.

Az őrülésig szerelmes valék, s mint izeneteiből, a szinházbani folytonos szembeszélgetéseiből kivehetém, ő is… ah! boldog érzet… ő is szerelmes volt!

Kellett-e több hogy eszemet veszitsem?!

Napok teltek, napok után hetek, én barátim körében élvezhetlenné levék.

Beh unalmas is egy szerelmes ember férfi körben.

Hallgat, sohajtozik, birkaszemeket csinál, s a legérdekesebb tárgy mellett is – hacsak ideáljáról nem beszélgetnek – ásit.

Berti biztatott, hogy rohanjam meg Etelkát, bukni vagy győzni, s a kinos helyzet megszünt.

Laczi az ellenkezőt ajánlá.

– Várd be – biztata – még a véletlen összehoz titeket, akkor te kezd rá hü bele Balázs módjára, a kis városi nőkkel nem lehet nagyvilági modorban bánni. Idő és kitartás kell. Ügyed a lánynál jól áll, kezeskedem.

És én vártam, vérző szivemre homeopaticus ír lévén a Laczi által hozzám hozott folytonos izenet.

És ismét vártam, mig a farsang beállott.

Társas bál adatott.

Én nemmenetelt határzék, s Laczi igen helyeslé feltételemet.

– Igy – mondá ő – érdeket gerjesztendesz, én rólad, s mindig csak rólad fogok vele beszélgetni Megszámlálandom sohajit, ellesem lehangolt perczeit figyelni fogok szavaira, s neked még ez éjjel mindent hirül viendek. A jövő bálban aztán kissé közelitsd meg őt.

E mellett maradtunk.

A bál megkezdeték, a szurok serpenyők lángoltak; az esernyős urfiak kőről kőre ugrándoztak a csábitó zene hangjai felé, a kocsik zajosan robogtak, a szolgálók köpenyekkel, sárczipőkkel s esernyőkkel terhelve ácsorogtak a kapu alatt.

Én a szokott helyre mentem estelizni.

Egyszerre betoppan Berti, tetőtől talpig báliasan.

– Szerencsétlen! – kiáltá – te itt vesztegeted a drága időt?

– Nem megyek bálba.

– Megfoghatlan ember! ideálod ott, s te csárdában ülsz, hetek óta sohajtasz, epedsz, a szinházban esténkint majd kinézed két szemedet rajta, s most midőn közelébe juthatnál, midőn vele beszélhetnél, midőn kezét megszorithatnád, midőn karodat derekán átfonhatnád, te itt ülsz, s cotteleteket falsz.

– Igazad van, az tőlem nagy élhetlenség.

– Kün áll kocsim, vágtasd haza, öltözködjél, s térj vissza. Én bevárlak.

Ugy lőn.

Félóra mulva Bertivel karöltve léptünk a tánczterembe.

Minő tarkaság! nemcsak a női toillettekben, hanem a férfiakén is. Kék frakk, zöld quecker, fekete rok; bársony, fehér, szines, selyem és virágos mellények; a tejszin kesztyütől a rózsaszinü kötöttig minden volt.

Épen franczia négyest kezdtek.

Négy óriási kör.

Egy perczig határozatlan álltunk.

– Keressük fel – mondám én.

– Rajta hát! – egyezék bele Berti.

Megindulánk. Mindenik kört ostrommal kelle bevenni. Oda nem számitva a nyert és osztott oldaldöféseket, nehány „alkalmatlanok“ czim után a negyedik körig eljutánk. Ő ott tánczolt.

– Most – biztatá Berti.

Én Etelka tánczosához léptem.

– Uram – kezdém fülébe sugva – esedezném egy szivességért.

– Örömmel.

– Engedje át egy perczre tánczosnőjét.

– Tessék.

És visszalépett.

– De – mondám a tánczost karon fogva – mutasson be elébb neki, nevem Vesztesi.

– Kisasszony – kezdé a tánczos iszonyú tenyereit felém terjesztve, – Vesztesi ur.

A leány karpereczeire, onnan bouquetjára tekintve zavarttan kérdé:

– Mit vesztettem el?

A tánczos is zavarba jött.

– Egy perczre tánczosát, ha kegyes lesz megengedni, hogy csekély személyem legyen az. Kikértem nagysádat, ő szives volt beleegyezni.

A tánczos visszalépett, Etelka oly pillanatot vetett rá, mely ezt látszott kifejezni: „Medve!“

A táncz folyt.

– Nagysád! – szólitám meg Etelkát – nemde viseletem kegyedet kissé meglepi?

Semmi válasz.

– Bocsánat, hogy az időt jobban nem tudám megválasztani magam bemutatására.

Nagy szemeit rám mereszté.

– Rég vágytam e perczre, epedve lestem az alkalmat kegyeddel szólhatni, végre megtörténhetett… nemde kegyed nem neheztel?

Ő tánczba lebegett, megvártam mig helyére tér.

– Tehát egy hangja sincs számomra?

Semmi válasz.

Körültekinték s előbbi tánczosát egy fejmozditással oda intém.

– Köszönöm.

– Ha tetszik az egész quadrille…?

– Elég volt ebből ennyi, – viszonzám s haragosan fordultam el.

Gúnyos kaczaj üté meg füleimet. Oda tekinték, Laczi volt.

– Igy udvarolnak 1851-ben, – jegyzé meg Mephistó pofával – s ily eredménye van modortoknak.

Dühösen ronték haza.

A szinházban négy napig nem néztem rá. Ötödik nap oda pillanték, látcsőve rajtam pihent.

Megfoghatlan.

Kezdém hinni, hogy a meglepetés, a zavar miatt nem jöhete szóhoz. Más utat választék, irtam egy lángoló, egy véghetlen szerelmes levelet, melynek végén, légyottat kértem.

Másnap iszonyu szappanszagu levelkét kaptam, hely és idő volt benne megirva.

Pontosabb életemben nem valék.

A guta majd megütött, a rendez-vouz helyén, ki lép előmbe, a quadrille-tánczos.

– Uram – kezdé – visszahozám levelét.

– Hogy jutott ez ön kezébe? – kérdém indulatosan kapva el azt.

– Etelka adá.

– Ah, az ügyetlen.

– Egyébiránt holnap leend Etelkávali eljegyzésem.

– E… el… eljegyzése? – hebegém.

– Igen.

Szünet után kezemet nyujtám neki e szókkal:

– Ugy bocsánatot uram e levélért.

Szót sem róla, hisz ön nem tudta.

– Becsületemre nem.

– E szerint szivesen látom holnap Etelkáéknál tartandó estélyre.

– Köszönöm, nem megyek.

– De ha szépen kérem.

– Nem igérhetem, de majd meglátom.

A tánczos, ki nem volt más, mint egy becsületes timárlegény, elment.

– Egy timárlegény! – sohajtám – és oly gyönyörü szemek! rinocerus bőrt nyuzni való egy timárnak s nem oly gyönyörü szemekbe merengni. Ah! ő nem foghatandja fel azok szépségét soha, ő nem fogja azt élvezni soha, de soha! ugy mint tudtam volna én.

Meg valék semmisülve, jó hogy nem látott senki, mert kaczagtak volna, én szemeimből könyeket töröltem.

Búsan mentem a szinházba.

Látcsőve ismét felém villogott.

– Hát meg akar ölni – sohajtám.

Ekkor a szomszéd páholyból egy „jó estét!“ üté meg füleimet, oda tekinték, a quadrilletánczos a timár volt.

Minden tisztába jött előttem, hát a látcső a szomszéd páholybelit illette.

Csak Laczival nem voltam még tisztában.

Az is megtörtént, este pezsgőzés közt bevallá hogy boszúból cselekvé, mert kikaczagtam, s gúnyosan kérdém egyszer „hát ez kaland volt?“ midőn ő csakugyan kalandon volt.

– Egyébiránt édes barátom – fejezé be beszédét – annyit vigaszodra mondhatok, hogy a leány sokkal egyszerübb, hogysem szerelemről vagy kalandról, szóval akármi másról, mint a nagymosásról, ebédről, vacsoráról lehetne vele szólni, kinek a szerelemről mindössze annyi fogalma van: hogy férjhez kell menni.

– És én azt hittem hogy angyal.

– A mennyiben – jegyzé meg Berti – az angyalokat is szárnyasan festik.

Búfeledésül nagyokat ittunk, s én lassanként józanodni kezdtem.