Egy Heti Kaczérság

Esti hat óra volt.

A szél üvölte, a zápor szakadt.

Tömérdek bérkocsi, úri fogat, társas szekér és targonczás robogott végig a váczi uton; gyalogost csak itt-ott lehete látni esernyő alatt gubbaszkodva, vagy fülig köpenybe burkolva.

Az utazók a vaspálya váróteremébe szorultak, némelyek ujságokkal kezeikben, mások társalogva, legtöbben pedig unalom közt várván a csengetyűhangot.

Érdekes ifju toppan be. Közép termet, halovány arcz, nyilt tekintet, haja kissé rendetlen, mozdulataiban keresetlenség s mégis annyi urias volt. Öltözete skot nadrág és mellény, franczia tarka ing, pongyolán kötött selyemkendő, rövidke vadászkabát, sötét keztyü, fehér kerek kalap, fekete szegély és szalaggal; karján könnyedén odavetve egy felső öltöny, s kezében gyönyörüen himzett kis uti táska volt.

Az ifju megállt, üvegét jobb szemére szurta s körültekinte, mint ki ismerőst keres. Hirtelen elmosolyodék, fejével üdvözletet inte s egy eléje érkező férfival kezet szorita.

A pamlagon félóra óta szótlanul ült egy bájos hölgy, epedő kék szemeit merengve szegezvén maga elé; az érkezők nem érdeklék, a sokaság terhére látszott, s csak a fenemlitett ifju érkeztekor, mint egy varázs intésre, föltekinte, arczát gyönge pir futá el, s szomszédnéjához hajolva sugdosott.

Az ifju figyelmét sem a nő, sem roszul palástolt zavarodottsága ki nem kerülé, mert a férfival még kezet szoritva, szemeit a hölgyen nyugtatá, s a hozzá intézett kérdésrei válasz helyett felsohajta: „gyönyörü arcz!“

A férfi felkaczagott.

– Igen, igen – kezdé az ifju szórakozottan – tehát utazol?

– Már elmondám, hogy nem, de az ég tudja hol jár eszed, csak egy rokonomat kisérém ide, s te?

– Én utazom.

– Hová?

– Ostendebe.

A nő összerezzent.

– Vilmos! – kezdé az idősbik – ez valami kaland.

– Nem biz az.

– Tegnapelőtt mit sem szóltál ez utazásról.

– Mert akkor még eszemben sem volt.

– És ama nő ott – mond rejtélyes halk hangon az idősbik.

– Ma látom először – felelé Vilmos.

– Mégis annyi érdekkel néz rád, s ha szemeitek találkoznak, zavarttan tekint le.

Vilmos könnyü vállvonitással felelt.

– Tehát Ostendebe utazol – vezeté vissza a beszédet – s mi okozá e hirtelen határozatot?

– Távirati sürgöny.

– Hogyan?

– Beteges nagybátyám a fürdőket használja. Tegnap ily tartalmu sürgönyt kaptam: Nagybátyja látni ohajtja, életéhez nincs remény, siessen.

– Ő az – sziszegé gyönyörű fogai közt a nő, s ajkiba harapott.

– Két órával később – folytatá Vilmos – ily tartalmu sürgönyt nyerék: Nagybátyja veszélyen kivül van, nincs ok aggodalomra, ne siessen.

– Nos?

– Mit tennél helyzetemben?

– Sietnék.

– Természetes.

Jel adatott, az ajtók nyitvák, s a sokaság tolongott a pályaudvarra.

Vilmos az első osztályban kényelmes helyet foglala, többen érkezének, s mindnyájan jó ülésről gondoskodtak. Egyszerre belép az érdekes hölgy. Vilmos szemei szikráztak.

A hölgy körültekinte, társához nehány szót intéze, s habozva álltak. Vilmos helyével megkinálá, a hölgy lekötelező mosolylyal köszöné meg figyelmét. Más is jelöle ülést, melyet a társalkodónő fogada el. A szép hölgy Vilmos mellé jutott.

Az utazók közt élénk beszélgetés keletkezett. Vilmos és szép szomszédnéja szótlan maradt.

A nő könyvet vőn elő, s a derengő homály daczára olvasni kezde; darab idő mulva kezét a könyvvel együtt ölébe sülyeszté.

Vilmos a könyvbe pillanta, franczia volt.

– Érdekes olvasmány lehet – kezdé Vilmos franczia nyelven – hogy kegyed az alkony daczára is vesződik vele. Nem sajnálja szemeit?

– Szemeimet? inkább azok szenvedjenek kissé, mint czéltalan érzelmimmel küzdjek.

A kiejtésből azonnal megismeré Vilmos, mikép a nő nem franczia; mindegy – gondolá – elkezdtem, most csak ezen a nyelven folytatom.

– Szavait nem tudom értelmezni.

– Nekem szórakozás kellene, azért vevém elő e könyvet, de lapjait értelem nélkül forgatám.

– Kegyed szenved… boldog halandó, ki e szenvedéseket okozá!

– Nem értem ön felkiáltását.

– Nem? mi más szenvedés dulhatna ily ifju tündér kebelt, mint a szerelem. Szóljon, ugy-e eltaláltam?

A nő Vilmos szemei közé nézett.

– Eltaláltam? vallja meg.

– Követelő, alig nehány percze lát, s már bizalmas vallomást akar belőlem kicsikarni. Ha még is…

– Mit mégis?

– Oly rég ismerne, mint én önt?

– Kegyed engem?

– Igen, Érváry Vilmos ur.

Vilmos a nő kezét e szókkal ragad meg:

– Oly szerencsés lettem volna valaha…

– Mi nem találkoztunk soha.

– És mégis…?

– Mégis ismerem. Vannak nyilvános helyek, séták, szinházak, hol egyes szerény lények a tömegben látatlan vesznek el, mig mások a legnépesb helyen megjelenvén, közfigyelmet ébresztenek. Az ember megkérdi szomszédját vagy véletlenjut nevéhez, eleg az hozzá, megtudja – a nő sohajta s Vilmos kezében feledett kezét visszavoná, nyomatékkal folytatván – én önt gyakran láttam.

Vilmos álmélkodva tekinte a nőre, s annak szép szemeiben könyet láta rezegni. Csaknem eszméletét veszté; nyugtalan feszelgett ülésén, s a hely szűk kezde lenni. Nézésében egy kérdés feküdt, melyet ajkin ellebbenteni nem mert.

A nő ábrándszerüen rázta meg fejét mintha nehéz gondolatoktól ohajtna menekülni, az ablakot leereszté s homlokát tenyerére fektetve a nedves légbe merengett.

A társalgás megszakadt.

A nő sokáig nem vonta vissza kecses fejét.

Vilmos a párnák közé temetkezék, szemeit behunyta, mint ki édes dolgokról akar álmodozni. Átgondolá e nő minden szavait, viseletét, maga elé képzelé tündér szépségét, szenvedélyes arczát, epedő szemeit, elegans uti öltözetét. És ha rejtélyesen előadott érzelme csakugyan őt illeti, honnan érdemli e szerencsét? Vajjon ki ő, kit a véletlen mellé sodort, hogy szivét eszét megzavarja? Sokáig ábrándozott, s ábrándja annál élénkebb lőn, minél inkább lankadt az utazók társalgása.

Az éj beállott, átalános csend lőn.

Vilmos tündérekről ezeregy-éji regéket álmodozott.

Ábránd és való, álom és éberség közt van egy vonal, midőn az idegek megdelejezvék s a lélek költői világban leng; érezzük, hogy ébren vagyunk, tudjuk miről gondolkozunk, de nincs erőnk gondolatinknak más irányt adni.

Ily szendergő helyzetben volt Vilmos, midőn lábát két gyönge nyomással érinteni érzé. Fölrezzent s körültekinte; mély csend, mindenki alvék, még ő is, a szép angyal, ki eddig Vilmos egész lelkét elfoglalá.

Álmában is szép volt, ah! ő még halva is szép volna! az egyetlen lámpa halovány sugarai ugy rezegtek az alvó szépre, mint Guido Renny Madonnája fején a dicskör. Kék szemei hunyvák, keskeny rózsaajkin angyali mosoly játszadozik; a megoldott csipkekendő alól gazdag fürtök aranylanak ki, festői rendetlenségben; a pongyolán felöltött, s vigyáztalanság miatt kissé szétnyilt jappanica alatt vakitó fehérségü kebel hullámként emelkedék és sülyedt.

Vilmos elkábult. Ezerszer hunyta be szemeit, hogy előbbi álmodozásit folytassa; lehetlen! pilláit egy perczig sem tarthatá csukva, hisz a legköltőibb ábránd sem kárpótolhatá e látványt.

Az alvó szép jobbra balra bólinta fejével, s mindenütt párnákba ütközék, egyszerre Vilmos vállára hajtá.

Vilmos villanyszerüen rezzent meg. Boldogsága rövid volt, a szép fő másfelé billent. Vilmos kezét ovatosan csusztatá a nő kezéhez s azt megragadá. A nő keze nem siklott ki az ifjuéból, hisz ő aludt (?) Vilmos feje lángolt, ereiben a vér forrt.

A drága fő ismét Vilmos vállára hanyatla s ott is pihent.

Minő leirhatlan érzés!

Vilmos melle dagadt, lélekzete rövidült. Mozdulatlan maradt, nehogy a pihenőt háboritsa. Tagjai zsibbadoztak, dereka megfájult és mégsem mozdult volna egy világért.

Feledé fájdalmait, a távirati sürgönyöket, nagybátyját, örökségét, mindent, mindent felede e perczben csak azt nem, hogy vállán angyalfő pihen.

A nő forró lélekzetét Vilmos arczára lehellé. Melyik virág ne kapna e harmatos lehelettől életet? A lég, melyet Vilmos beszítt, balzsamos lőn és gyönyörbe kábító, hatását idegein átfutni érzé. Fejét kellemes mámor szédité, s öntudatát vesztve kiszáradt ajkival a nő bársony homlokát érinté. E merény után megtágult keblében eddig összeszorult szive lázasan kezde dobogni. Minden mit ezentul érze, tündéri álom volt.

Átalános mozgalom lőn, az ajtók megnyittattak s „Pozsony!“ hangzék mindenfelől.

Vilmos gyöngén érintve szép alvóját felkölté.

– Ki zavarja kellemes álmomat? – kérdé az ébredező battist kendőjével szemeit törölve.

– Én – viszonzá Vilmos.

– Különös, ép önről álmodám. Haragszom miért költe fel?

– Mert Pozsonyba érkezvén, más pályára megyünk.

– Ah! beh rövid volt ez ut! még alunni szerettem volna.

Vilmos is felette rövidnek találá az utat, s akárhányszor egy városligeti sétakocsizás hosszabbnak tetszék. A nőt lesegité s a kávézó terembe vezette,

– Nos kialudta magát? – kérdé a nő párolgó csészéjéből egyet szörpölve.

– I.. gen – habozott Vilmos.

– Voltak kellemes álmai?

– Monte Christo, hogy utazási unalmait röviditse s magának szép álmakat szerezzen, ‚hatchis‘-t evett…

– S ön?

– Én egy léget szítam kegyeddel, s utam percznyi, álmam mennyei volt.

Az utazók ismét helyre vergődtek, a harsány fütty végig szeldelé a léget, s egy zökkenés után megindultak.

Ujra egy rövid álom, s a hajnal első sugaraival az utazók is elevenülni kezdtek. Egyik szivarra gyujtott, másik a Pozsonyban eltett kalács fogyasztásához látott, a harmadik „jó reggelt“ kivánt, negyedik öltözékét rendezgeté, végre mindenki tőn valamit.

Ez tegnap félbeszakadt beszéde fonalát akará folytatni szomszédjával, ki szemmeresztve néz rá; egész más egyén ül mellette. Az bocsánatért esd, hogy tévedésből más köpenyét gyürte feje alá; itt szóváltás van kicserélt kalapok miatt, ott uti táska után szitkozódnak; amott a tegnapi Presse számát keresik. A fejek borzasak, az arczok gyűrödtek, a szemek álmosak, s az öltözékek rendetlenek. Ah! egy ily vaspályai hajnal érdekes! Miután mindenki rendben találá magát, holmiját maga körül gyüjté, s mindenféle izetlen beszélgetésekre nj tér nyilt.

– Még nehány percz – kezdé nehéz lélekzettel Vilmos – és Bécsben leszünk.

– Hova száll ön? – kérdé a nő.

– Sehova.

– Hogyan?

– Kötelességem int, azonnal tovább utazom.

A nő arcza elkomorult, s kendőjét ajkira nyomva busan forditá szemeit Vilmosról a szabadba.

– Mi lelte kegyedet?

A nő fejét rázva, kendőjével inté: „semmi.“

– Igen de…

– Legyen nyugodt, s utazzék szerencsésen.

– Köszönöm szives ohajtását, de kérem legalább nézzen rám.

A nő teljesité, szemei könnyel telvék, arczán fájdalom ül.

– Az istenért! mi lelte?

– Ohajtja tudni?

– Igen, igen!

– Ne utazzék.

Vilmos fájdalmas sziszegéssel harapott ajkiba.

– Kérem – esenge a nő.

– Ah!

– Csak huszonnégy órát, kedvemért.

– Maradni fogok – határzá Vilmos, s a második sürgönnyel vigasztalá magát: Nagybátyja veszélyen kivül van, nincs ok aggodalomra, ne siessen.

A nő arcza kiderült, ajkin örömmosoly lengett, s szemeiből elégültség sugárzott.

Bécsben a szép utazónét, társalkodónéját, s a szobalányt Vilmos bérkocsira segitvén:

– Lipótváros, aranybárány! – kiáltá.

– A kocsi elrobogott.

Darabig gondolatokba mélyedve tekinte a távozók után, s „már mindegy“ kiáltással kocsiba veté magát, s az iménti után hajtatott.

Vilmos a czimzett szállodába érkezvén, a szobalegényt azonnal előcsengeté.

– Egy asszonyság, társalkodónéja s szobalánya kiséretében érkezék?

– Igen uram, az első emeleti 8. és 9-dik szám alatt.

– A bejelentési lapot ha megirták, egy pillanatra mutassa meg.

A szobalegény beleegyezőleg inte fejével.

– Most nekem is szállást.

– A tizenhetedik szám előszobával van.

– Menjünk hát.

Kimerülten veté magát Vilmos a pamlagra s két tenyerével homlokát sujtva felkiáltott:

– Mi történt velem minden?! Én őrültem meg, vagy azon nő, vagy szerencsétlenségünkre mindketten!? oh jaj nekem! beteg vagyok, fejem zug, eszméletem elhagy… mit tegyek? hát ha ő is igy szenved, bizonyosan szenved, vagy nem láttam-e arczát elhalaványulni, szemeiben a könyeket?… de hát mi ez, szerelem? lehet-e annak tizenkét óra alatt ily fokra fejlődni? nem, nem! az lehetlen, ez nem szerelem, ez őrültség! midőn tárczáját az asztalra sujtá, abból egy hervadozó rózsa hult ki, Vilmos fölvevé, epedőn nézett rá, s ismét eldobá – Hermin! szegény Hermin! igazad volt tegnap, midőn melleden e pihenő rózsát kérém, azt mondani: minek, hogy első szeszélyénél a légbe szórja?… mit érdemlek én, mögöttem egy ártatlan lányka szivepedve vár, előttem haldokló nagybátya, dús örökség, és én? én itt megbüvölve veszteglek.

A szobalegény elmélkedésiben zavará, egy beirt s egy beirandó lapot nyujtván át.

Vilmos belepillantott. „Árkay Jolán, földbirtokos stb.“

– Jolán? – sohajtá magában – legalább nevét tudom. Jolán… mint illik neki e szép név.

Két éji álmatlanság után pihenni kivánt, lenyugvék, de oly izgatott volt, lelke annyira hullámzott, hogy erőlködései daczára sem birt egy percznyi türelmet szerezni. Járt, tombolt és sohajtozott; kezét szivére nyomta, s mig ajkin boldogitó mosoly ült, éghez emelt szemei könyben usztak.

Igy folyt le nehány óra, mig végre az öltözködés ideje megjött.

Mi történt az alatt a 8. és 9-dik számu szobákban?

Jolán reggelizett, az ablakokat lefüggönyözteté, s tizenegyedfélig aludt.

Mennyire különbözik az emberi természet, két lényt ugyan egy szenvedély emészt, s az egyik éhség, álmatlanság s lelki viharoknak teszi ki magát, mig a másik jó étvágy mellett sohajtoz, álomba temeti szenvedéseit s gyönyörökben keres szórakozást. Jolán tükör előtt fejékét rendezgeté, többi piperéjén is némi igazitást tőn, s egy kaczér fordulat után önelégült mosolylyal mondá társalkodónéjának:.

– Jöhet.

Egy percz mulva Vilmos állott előtte.

Jolán végtelen bájjal üdvözlé az érkezőt.

Vilmos öntudat nélkül ejté el kalapját, s kezeit összecsapva felkiáltott.

– Igéző lény! engedje hogy csodáljam.

– Hizelgő!

– Nem, nem! oh nem! kegyed imádandó.

– Szólásmód.

– Elhiszem, hogy kegyed milliószor hallá.

– Jól van, jól. Akar lovagom lenni?

– Minden a világon kedveért, csak engedje, hogy körében maradhassak.

– Karját kérem.

– Akár éltemet – viszonzá Vilmos s nagyot sohajta, midőn a szép hölgy karját karjába ölté.

– Előbb rövid gyalogsétára kérem föl, aztán kocsizásra, igy az ebéd jobban fog izleni.

– És estére melyik szinházba?

– Daljátékba.

Vilmos páholyért külde.

„Borgia Lucretia“ adatott.

A páholy főüléseit Jolán s társalkodónéja foglalá el, mögöttük Vilmos merenge.

Az előadás javában folyt. Jolán Vilmoshoz fordul e kérdéssel:

– Hol képzeli ön most magát?

– Az egekben.

– Ne oly fellengzőn,… itt a földön értem… lám én egészen Pesten vagyok, Csillag Róza és Stéger…

– Ah! igen ők?…

– Nemde rövid idő előtt ott éneklének együtt?

– Ott emelkedének fel, s majd ha az egész világban leszerepeltek, oda térendnek vissza jó díj mellett elenyészni.

– Hallgassa csak, e kettőst felségesen éneklik.

Hasonló megjegyzések közt ment végbe az előadás.

A szállodába tértek. A lépcsőkön a társalkodóné előre futott, Vilmos körültekinte; ‚senki‘ gondolá, s ezzel Jolánt hirtelen átölelvén, megcsókolá.

Jolán arcza haragra gyuladt s szemei szikráztak; Vilmost magától eltaszitá e szóval:

– Vakmerő!

– Bocsánat.

– Soha.

– Jolán!

– Nem akarom hallani.

– Szépsége elkábita, szenvedélyem elragadott… vétkezém, de ne tegyen semmivé. Tekintsen rám.

– Nem akarom látni.

– Mivé legyek?

– Utazzék – ezzel Jolán szobájába tünt.

E rövidke jelenet Vilmost villámként sujtá, mozdulatlan, s gondolat nélkül ált meg helyén.

– Utazzam? – sohajtá nagy sokára – utazzam most, s haragját magammal vigyem? hát ha az épület falai összeomlással fenyegetnének, tennék-e egyetlen lépést e szállodából, mig ki nem engesztelem. Szegény nagybátya, én ugy sem segithetek rajtad… s a dús örökség?… inkább vesszen az, mint üdvem! Jolán! a viszontlátásig – e felkiáltás után ingadozó léptekkel távozott.

Másnap Jolánnál látogatást tőn, elutasittatott; délután ismét, s tudtára adatott, hogy Jolán lázban szenved.

– Ő beteg! – sohajtá Vilmos – oh! hát én, ki ennyire kinoztatom?

Levelet írt: lefesté szenvedélyét, fájdalmát, kétségbeesését. Kihallgatást esde, s bocsánatot vétkeért. Elküldé Jolánnak, félóra mulva engedelmet nyert a szép hölgynél megjelenhetni.

Vilmos arczán a nyugtalanság eleven szinekkel volt festve, midőn Jolánhoz belépe, szenvedő hangon mondá:

– Kegyetlen!

– Azt hiszi, csak ön szenved? – viszonzá a halaványság által még érdekesbbé lett Jolán.

– Remélhetek…

Jolán kezét nyujtá, s Vilmos azt lángoló csókjaival halmozá.

– Most – kezdé Vilmos egészen neki szellemülve – birom engesztelését, reggel utazni fogok.

Jolán megrezzent.

– Egy hét mulva látandom.

– Soha!

– Akkorára visszatérek.

– Egy hét mulva megjő férjem.

– Történjék hát a mi akar, én nem mehetek – Vilmos ezen szavaiban annyi bensőség, oly meleg érzelem feküdt, hogy lehetetlen volt rajta meg nem indulni.

Jolán szánakozó mosolylyal fordult felé, kezét édesen megszoritá s töredezett hangon rebegé:

– Nem tartóztathatom, isten önnel.

– De nem mehetek.

– Fusson.

– Elüz?

– Nem, de kérem.

– Hasztalan.

– Én önnek ártottam, ön meg fog átkozni.

– Átkozni én?… veszitsem el bár mindenem kegyed által, nyomoromban is imádni fognám, öljön meg, s én lábainál kegyedet áldva adandom ki lelkemet.

– Hagyjon el kérem, lázam visszatér, fejem szédelg – töredezé Jolán homlokát tenyerébe rejtve – siessen.

– Az istenért!

– Küldje a szobalányt. Tagjaim zsibbadoznak… esedezem.

– A viszontlátásig – sohajtá Vilmos s távozott.

Alig lépett ki, Jolán a pamlagról felugorván kínosan kapkoda fejéhez, kis lábával tombolt, szép szemeiből könyet törle, kendőjét elébb összegyüré s aztán ketté tépte… végre fájdalmas sziszegő hangon sohajtá:

– Mit miveltem?… erőm hanyatlik, akaratom ingadoz, érzem gyengülök… szegény Vilmos! és szerencsétlen én! nem akarom őt többé látni.

Két egymásutáni nap Vilmos azzal utasittatott el Jolán előszobájából: „ő nga alszik, ő nga roszabbul van, lázrohama növekszik.“ Harmadnap Vilmos kimerülten veté magát a karszékbe, s még az nap betegen az ágyba. Most Jolánon volt a sor a szenvedő állapota után tudakozódni.

Vilmosnál inkább izgatottság, nyugtalan élet, álmatlan éjek volt, mint betegség; huszonnégy óra alatt mind kiheveré.

Első dolga volt Jolánt meglátogatni.

A nő egészen megváltozott, szemeiben bánat, vonásain félelem s ajkain keserüség volt.

Vilmos okát kérdé.

– Elég korán fogja megtudni – nyeré válaszul.

– De én most ohajtnám – sürgeté Vilmos.

– Közelg egy percz, melytől rettegek.

– Férje érkezte?

– Mely mielőtt bekövetkeznék – folytatá Jolán Vilmos közbeszólásától nem zavartatva – önnek egy kínos vallomással tartozom.

E perczben az ajtón ifju lép be, tetőtül talpig mély gyászban, arczán boszú s elégületlenség ül.

Jolán és Vilmos egyszerre kiálták:

– Ottó!

– Ah férjem! – mond az érkező elé sietve a nő.

– Unokavérem! – mond Vilmos, s zavarodva tőn egy lépést hátra.

– Nagybátyánk meghalt – kezdé Ottó.

– Hogyan? – sohajtá Vilmos.

– Ostendeből jövök.

– Férje unokabátyám, s Ostendeből jő?… ugy van, mindent értek. Oh álnok világ! –

– Hasztalan minden – szóla keserü hangon Ottó – az örökös te vagy; nekem nyomoru huszezer fttal törlé ki szemeimet, pedig én fogám be az övét örökre.

– Mit nekem örökség, vagyon, én többet vesziték… oh mint meg vagyok semmisülve! – Perczig tartó fájdalmas küzdés után szemeit megtörlé, fejét daczosan fölemelé, büszkén tekinte körül s távozni akart, ekkor irószer ötlik szemébe, tollat ragad s hevesen nehány sort ir, a lapot összehajtja, s Jolán elé dobván, mondá:

– E szinlett érzelmeknek ár volt szabva; nem akarom önöket meglopni – s elrohant.

Jolán reszketve bontá fel a lapot.

„Kötelezvény százezer ftról.“

A hölgy szét akará tépni, férje kikapá kezéből s e szókkal rejté zsebébe:

– Isten és ember előtt jogom van hozzá.

Jolán fejét a pamlag támjára fektetve, keserü könyekbe tört ki.