Nagyvilági Erény

Szenvedélyes szív megmérgezi az életet, a tapasztalást megveti, a józan észt kigúnyolja, mert női szeszély s ábrándos kaczérság rabja. Kit olvadékony női hang egekbe ragad, s komolyan ejtett szó lesujt; kinek a nyájas arcz mosolyára vére hevül s a sötét tekintetre veleje megfázik; ki bátoritó intésre merész, s parancsoló hangra hunyászkodó tud lenni: jaj annak, ha szivét ingatag vagy cseles nő hatalmába kerité.

Idali Vilma szép volt; hanglejtésével, valamint arczának minden árnyalatával müvészileg tudott játszani. Ha félóra alatt négy emberrel külön társalga, mind más véralkatot fedeze föl benne; egyik szenvedő, másik kedélyes, a harmadik víg, elmés, s a negyedik szellemdús lelkületnek találá.

És Tarczay Lajos szenvedélyesen szereté e nőt; e szerelem lelkét dulá szét. Ha Lajos lángolt, Vilma jeges tekintetével lehűté, s ha komolyan hidegülni kezdett, szemeinek könnyüséggel odavetett szikrája megszédité hősét.

Vilma csodálatos szeszélyei Lajost néha kétségbe ejték. Voltak pillanatok, midőn megesküdött volna, hogy e nő érte él-hal, s máskor ezer ok hiteté el vele, hogy gyűlöli. Ha érzelmére vonatkozólag szólt: kitérő vagy kétértelmü válaszokat nyert.

Néha azt hitte, meg kell őrülnie.

Ha közeledék, Vilma eltaszitá; ha futni akart, hóditó hatalmával visszavarázslá.

Egyik perczben angyala, másikban ördöge volt!

Reggeli tizenegy óra.

Vilma himző asztalánál ült, előtte gyönyörü edényben kedvenczvirága terjeszté illatárját. Haja hanyagul rendezett, s reggeli öltönyében egész alakja rendkivül kedvezőn vette ki magát. Külsejében valami leirhatlan kedves feküdt.

Lajos hevült arczczal lépett be. Nehány határozott lépést tőn Vilma felé, s csak azután érzé, hogy nincs ereje a rá szegzett szép szemek kérdő tekintetét elviselni. Szünet után arczának lángját hirtelen haloványság váltá fel, s ezzel bátorsága is megtért.

– Áldozzon egy pillanatot nekem, esenge: legyen kissé elnéző. E találkozás halálfájdalmival hat rám, noha hetek óta lesem a kedvező alkalmat, és most…

– És most?

– És most végre, midőn az megjött, most, midőn tanúk nélkül kegyed körében az észszéditő leget szivom –

– Ön félrebeszél.

– Meglehet, de nem tehetek róla, kegyed körébe hiába lépek nyugodt elmével, s hiába hozok nyugodt kedélyt; itt minden megzavarodik, szenvedélyem elragad, mert szeretem, végtelenül szeretem! mert birnom kell.

– Irgalmas ég! mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy szenvedélyemnek parancsolni nem tudok, hogy lábainál várom itéletemet – ezzel Vilmát át akará ölelni.

– Nevetséges volna színlenem, hogy szándokát nem értem; hanem szabad kérdenem, miszerint viseletemmel vagy tetteimmel ily őrült lépésre adtam-e jogot?

– Tiporjon el; de ha eddig mentem, vissza nem lépek.

Vilma haragtól lángoló kifejezéssel ugrott a csengetyühuzóhoz; e perczben hangos beszéd és zajos léptek hallatszának.

Vilmának, mintegy varázsütésre, arczáról az ingerültség és haragkifejezés eltünt, villogó szemei megszelidültek.

Lajost félénk zavar fogá el.

Idali, Vilma férje, és Zengey Elek léptek be.

Vilma szokott nyugodtsággal fogadá őket.

Lajos zavarát csak az nem vette észre, ki nem akarta. Idali és Zengey rá nem figyeltek.

Zengey iránt Vilma mindenkor közönyösséget s több ellen-, mint rokonszenvet tanusita, s férje gyakran kéré, hogy erőt véve magán, barátja irányában több nyájasságot tanusitson.

Zengey sem törekvék mások felett kitüntetni Vilmát semmi alkalomkor. Sőt egymás közti beszélgetéseik rendesen rövidek, udvariasak s végtelen hidegek valának.

Igy történt most is; a szokásos kérdések s válaszok után Vilma egész figyelmét s nyájasságát Lajosra forditá.

Ez nem tudta, hányadán van. Oly leverő előzmény után ily meglepő viselet fokonkint növelé zavarát.

Huzamos társalgás után Lajos, ki egész idő alatt kínpadon volt, búcsut vőn.

– Mikor látom? kérdé titkon Vilma.

– Soha! tekintetet lövelt a nőre, s összerezzent. Vonásaiban annyi lágyság, szemeiben oly kérés feküdt, hogy iménti feleletét rögtön megsemmisité ezzel: holnap.

Mi történt velem? kérdé önmagától Lajos zaklatott idegzettel futkosva az utczákon; Vilma iszonnyal fordult el tőlem s pillanat mulva szeliden, engesztelően s esengve tekinte rám… Hogy értelmezzem ezt?… igen, igen! én hibáztam, hevem elragadott, nyers viseletem meglepé, de később, midőn eszméletre tért, angyallá alakult… Kell-e több bizonyitvány szerelméről? „Mikor látom?“ e kérdést tevé, s mennyi feküdt hangjában, szemeiben s egész lényében? most majd eszélyesben intézendem.

Másnap lángoló érzelmekkel halmozott levélkét tőn zsebébe, s Idaliékhoz siete.

Többnyire férfiakból álló kis társaságot lelt ott.

Vilma zongoráját pengetve ábrándozott.

Lajos nyugtalan változgatá helyét, a hozzá intézett kérdésekre szórakozottan felelt.

Gondolatokba mélyedve sokáig állt Vilma himzőasztalánál, mig végre szemei a zongoránál érzelgő Vilmáéival találkozának. Ekkor Lajos lángvörös lőn, s valamit az ott heverő könyv alá rejtve, visszafojtott lélegzettel hagyá el a helyet.

Vilma folytonos játék közt kedélyes mosolylyal Lajost oda inté. Ez magát a mennyet látá megnyilni.

– Forditson, mond Vilma.

Lajos reszkető kézzel nyult a hangjegyekhez.

– Mit rejtett el himző asztalomnál? kérdé suttogva Vilma.

– Egy levelet a könyv alá.

– Vegye vissza.

– Nem.

– Akarom.

– Lehetlen.

– Nem fogadom el.

– És én sorsára hagyom szerencsétlen levelemet. Vilma boszúsan hagyott fel a játékkal; de arcza pillanat alatt közönyössé változván, egykedvüen monda:

– Férjem! himző-asztalkámon van a „La dame aux perles“ 3-dik kötete, ezen urnak mutatni akarok valamit, add ide.

Lajost villámkint sujták e szavak, a könyv után akart rohanni, de ingadozó lábain megállni sem tudott a nélkül, hogy a közel karszékbe fogódzék.

A férj fölvevé az érdeklett könyvet s enyelgő hangon monda:

– Ej, ej! drága nőm, itt más is van.

– Mi?

– Levél neved felirásával.

– Oh jaj! sohajta Lajos, s megsemmisülve roskadt a karszékbe.

– És ugy látszik, folytatá a férj felmutatva a levelet, szerelmes levél,… felséges illatu.

Lajosnak halálverejték gyöngyözött homlokán.

– Férjem előtt nincsenek titkaim, mond Vilma; azért mintha csak neked szólna, bátran bontsd ki, s olvasd el.

– Asszonyom! irgalom! suttogá elhaló hangon Lajos.

– Nem, nem! ellenveté Idali, lássák, uraim minő az udvarias férj, maga teszi nejének a szerelmi postaszolgálatot; ezzel a könyvet levéllel együtt átnyujtá.

Vilma a könyvet főbillentéssel elfogadá, de a levelet nem.

– Nézze itt, mond Lajoshoz a könyvet keresés nélkül megnyitván „Figurez-vous mon cher monsieur..“ olvassa csak.

Lajos gépszerűn veté át a könyvet, de annak minden betüje ugy káprázott szeme előtt, mintha míndenik Stuwer tűzjátékából egy-egy forgócsillag volna.

– Nos, asszonyom! mi történjék e levéllel?

Vilma hanyag vállvonitással viszonzá:

– Sorsára hagyom a szerencsétlent.

– Kegyetlen, suttogá Lajos, s vaczogó fogai elárulák lázas állapotát.

– Nos, uraim! mondjanak hát önök itéletet.

– El kell olvasni, s aztán megbüntetni a szemtelent, ajánlá Zengey.

Lajosban a vér megfagyott.

– Miért volna azért szemtelen, hogy neki nőm tetszik?… én jobbra tudom használni; ezzel sorba kinálá carvajal szivarait, s a kérdéses levelet gyujtani szaggatá szét.

Lajosnak kebléből e látványra könnyebbülő sohaj merült fel, s midőn a háziur a lángoló papirkát ajki közt ingó szivarához tartá, káprázó szemei az elhamvadó szeletkékben angyalokat láttak röpködni.

Még néhány elmés ötlet, sületlen élcz, s az egész történet feledve lőn.

Bucsuzáskor Lajos levert hangon suttogá Vilmának:

– Nagysád borzasztó volt!

– Csak nem haragszik?

– Nem akarom látni igéző arczát, mert képes volna kiállott kínaimat feledtetni; nem nézek bünös szemeibe, mert ellágyithatnának. Kérje istenét, hogy többé ne lássuk egymást.

E fenyegetődző hang kissé meglepte Vilmát, s midőn válaszolni akart, Lajos elrohant. Kissé gondolkozott utána, s aztán egykedvü mosolylyal mondá: Szegény bolond!

Lajos az utczára érkezvén ugy érzé magát, mint a vizbefuladozó, ha egyszerre ladikba emeltetik. Borzadálylyal gondolt vissza az eseményekre, s minden kínokat újra átérze. Izgatottságát napokig nem tudá kiheverni.

Többé nem ment Idaliékhoz. Élénk ábrándja az igéző nőt minden pillanatban elébe varázslá, de ő harczolt ellene. Meghivást kapott, visszautasitá. Azt hivé, az idő feledtetni fogja; csalódott. Hetek multak, s ő mindig merengőbb, fájdalma élénkebb, és szenvedélye lángolóbb lőn. Zengeyvel naponkint összejött, de Vilmáról soha sem volt emlités.

Föltette magában, hogy utazni fog, s erre előleges készületeket is tőn.

Egy nap alkonyán Zengeynél volt; a háziur nehány perczre távozott.

A szobában félhomály derenge, Lajos még sötétebb eszméivel eltelve merengett, midőn az ajtó megnyilt, s egy nő e szóval:

– Zengey úr! levelet nyujta át.

Lajos e hangra fel lőn villanyozva, a levelet görcsösen kapá ki a nő kezéből, ő a hangot ismeré, kínos időkre emlékezteté, a hang Vilma komornájaé volt, ki az átadás után rögtön távozott.

Iszonyú eszmék czikázták át Lajos agyát, ölni tudott volna e pillanatban.

Mit tegyen?… mit? ezt ezerszer kérdé magától, s végre válasz helyett zsebébe rejté a levelet.

Sok indulatroham s ellenmondó okoskodás oly helyzetbe ejték, hogy, midőn Zengey hazatért, vendégét csaknem eszmélet nélkül találá.

– Mi történt? kérdé méltó megütközéssel.

Lajos rövid ideig habozott, s ismételt kérdés után vontatva mondá:

– Bizonyos dolog kellemetlen zavarba hozott.

– Mi?

– Igen gyöngéd.

– Ha nem közlöd, nem segithetek.

– Egy nő, ki a félvilágért sem akar láttatni, titkos találkozásra szólit.

Zengey jóizűt kaczaga.

– Nemde, kellemetlen dolog?

– Sőt ellenkezőleg.

– Hogyan?

– S oly együgyű volnál?

– Nem képzelhetem, miként?

– Hány félreeső fogadó van… ott szobát bérelsz, a többi az összebeszéléstől függ.

– Igen de…

– Semmi de, én az X** fogadóban félév óta hónapos szobát tartok, a 9-ik számot; stranierám fátyolozottan jő, a nélkül, hogy valakivel találkoznék, a rendelt időre én is megjelenek, s két kopogásra az ajtó megnyilik. Ennyi az egész.

Lajossal keringett a ház. Távozásra az alkalmas perczet alig birta ellesni, az idő végtelenre nyult.

A társalgás mindkét részről lankadtabban folyt, s Lajos nehézkés egykedvűséggel bucsút vőn. Midőn a lépcsőkre ért, két-három fokozatot ugrált át, s eszeveszettkint rohant szállására, hol szorgosan elzárkozván, a tudvalevő levelet zsebéből elévoná.

„Drága Elekem! hangzott az. Mióta az a szerelmes bolond kerüli házunkat, helyzetünk kínpaddá lőn… ha lehetséges, édesgesd őt vissza, a többi az én gondom. Holnap a szokott helyen és módon vár epedő kedvesed hat órakor.“

– Kigyó! orditá Lajos oly hangon, hogy az ablakok csengtek belé. Boszút ez álszenten, példátlan boszút!… de miként? magam menjek oda lerántani álarczát? ez kevés!

Rövid tanakodás után felkiálta:

– Megvan! el hozzá.

S a késő est daczára Rózához, a külvárosok egyik szépségéhez siete.

– Róza! szólitá meg az álmélkodót; Idali kegyednek fényes ajánlatokat tőn.

– Uram!

– Félre az eféle hangokkal, mi ismerjük egymást. Egyébiránt a világért sem jövök Idali érdekében.

– Nem értem.

– Fölösleg is volna. Kegyednek pénzre mindig van szüksége.

– De kérem…

– Csak két sort, s husz arany a jutalom.

– A két sor tartalma?

– Holnap hat órakor az X** fogadó 9-dik szám alatt epedve várja önt… s nevét.

– Ennyi az egész?

– Utánirás: az ajtó két kopogásra megnyilandik.

– S a következmény?

– Semmi, a világon semmi!

– A felelősség?

– Enyém.

– Megirom, s mialatt e néhány szót leirá, Lajos az aranyakat elébe halmozá.

E levél még azon este Idalinak elküldetett.

Másnap hat órakor Vilma szaggatott rövid lélekzettel ült a nevezett fogadó 9-ik számu szobájában. Minden neszre összerezzent, s a legkisebb neszre lélegzetét visszaszoritá.

Feszült várakozás után a sokat jelentő kettős kopogás elhangzott.

Az ajtó megnyilt… éles sikoltás, s nő és férj reszketve állott szemközt.

Mindkettő az ijedség, meglepetés, s bámulat élő kérdjele volt.

Ha az agy működésénél alélt állapot képzelhető; ha az ész perczekig eszme, gondolat vagy elfoglalás nélkül képes ellenni: ugy a szemközt levő érdekes egyéneknél ezen helyzetet föltehetjük.

A vér elhűlt, a tagok megzsibbadtak… a csend kisérteties volt.

Végre a férj szólni akart, de érthetlenséget hebege össze.

Találékony nőnek ily helyzetben megfizethetlen fegyveré van… Vilma kendőjét arczára nyomta, s hangos zokogással veté magát a pamlagra.

Idali helyzete kétségbeejtő, félt a siránkozóhoz egyetlen vigaszszót is intézni.

– Nőm! rebegé kínos szünet után Idali, drága nőm! végy erőt, távozzunk e helyről.

– A nő keserű zokogás közt tagadólag rázta fejét.

– Ha már szivünkben a tőr, legalább a botrányt kerüljük el. Siessünk haza!

– Ön házához, töredezé zokogva Vilma, soha többé!

– Borzasztón akarsz büntetni, az igaz, botlás volt tőlem… de… de –

Vilma nedves szemeit kérdőleg veté föl, a férj dult arczczal bűnbánolag állt előtte. A ház keringeni kezdett vele, s ájulás környezé.

– Nem tudom, kezdé újra Idali, minő ármány sodort e verembe, nemis akarom kifürkészni soha… Megvallom, gyenge valék; de meg nem érdemlem, hogy elhagyj. Ha gondolkozni fogsz kissé, ha izgatottságod elmulik, ha haragod csilapuland: nem leszesz oly szigorú. És én erre neked időt engedek, egy óra mulva falura távozom, s nem térendek vissza, míg csak tőled nem kapok meghivást.

Vilma Idali viseletét eleinte nem érté, de beszéde, alatt lassan idülni kezdett, minden szóból új életet nyert, s midőn az elhallgatott, nyomatékos

– Jó-val adá megegyezését.

Idali heves kézcsók után karát nyujtá nejének és szótlan távozának.

Néhány lépésre a kaputól Lajos leste az elmenőket, s megfoghatlan lőn előtte ezen udvarias viselet azok közt, kiknél a legelkeseredettebb meghasonlást várá.

Idali szavát tartá, egy óra mulva falura utazott.

Vilma a szaggató kétség, s kínos bizonytalanság között otthon maradván, rögtön Zengey után küldött, az eseményről némi felvilágositást nyerendő.

Küzdelmes várakozás után zajos lépteket hall.

– Ez ő! gondolá, s az érkező elé siet.

Az ajtó megnyilik, Vilma inogva hátrál néhány lépést. Az érkező Lajos volt.

– Kérje istenét, hogy többé ne lássuk egymást, volt búcsum Kegyed roszul imádkozék.

– Mi… mit jelentsen ez?

– Hol férje?

– Falun.

– Ott is megtalálom.

– Arczáról olvasom, hogy szándoka rettenetes. Mit akar?

– Mit? kegyednek férje előtt nincsenek titkai. A nagysádhoz czimzett leveleket férje elolvashatja, tehát a kegyed által másokhoz irottakat is. Egy ilyen tévedt hozzám, azt akarom neki átadni.

– Irgalmas ég! tehát ön volt…?

– Ki ezen mulatságos találkozást rendezé? igen. Férje egy Rózát vélt ott találni.

– Ember!

– Kegyed igen ért a tettetéshez, ki tudja mi uton, s mit hitete el férjével? de e levél csalhatlan bizonyitvány, hogy kegyed nem őt meglepni ment oda.

– Térdeimen kérem!

– Kérlelhetlen vagyok.

– Ön szeretett engem, azt vallá, értem semmi áldozat sem nagy,… én… én csak… ez… egyetlent… kérem…

Szünet.

Vilma remegve szegzé földre szemeit.

Lajos darabig e kínokban gyönyörködött.

– Keresztűlérezte-e már mind azt, miket én szenvedék, midőn levelem férje kezében volt?

– Ön rettenetesen büntet.

– És mégis nagyobblelkű vagyok. Im vegye levelét, még csak azon ár sem kell érte, melyet sülyedésében ajánl. Megvetem! ezzel a levelet odadobá és elrohant.

Később Zengey érkezék.

– Lajost láttam innen távozni, ezzel üdvözlé Vilmát; mi történt?

– Rettenetes dolgok.

– Az egekre! szóljon, dúlt arcza elrémit.

Vilma szaggatva elmondá a történteket.

Zengey bőszülten kiáltá:

– Lajosnak ez életébe kerülend.

– Az istenért!

– Nincs kegyelem.

– De…

– Meg fog halni.

– De a párbajhoz tanúk kellenek, és – –

– És?

– És azok előtt az okot nem lehet titkolni. Nevem… én jövök szóba.

– Igaz, igaz, de hát mit tegyek?

– Most ugy is csak a gondviselésnek köszönhetem szabadulásomat. Ha valaha szeretett: engedjen kötelességemnek élni, s utazzék el.

Zengey bánatosan csüggeszté mellére fejét.

– Legyen barátom, esenge Vilma.

– Utazni fogok, egyezék belé Zengey oly hangon, mely repedő szívre mutat.

– Tudtam, midőn önt szeretém, hogy nem fogok csalódni.

Mihelyt a válás első fájdalmai elviharzottak, s a sok lelki rázkodásból kissé kiépült Vilma, férjének nem irt, hanem személyesen rándult hozzá falura, ott lehető leghosszabb időt töltendő.