Pesti Tanulmány

Szánandó, ki Pest gyönyöreit élvezni nem tudja; és szerencsétlen, kinek azt élvezni nem szabad.

„Vidor ifjú, zajgó szép Pest! van-e oly kiégett kebel, melyet hullámzatod föl ne villanyozzon?

„Pest megszellemesít, a lelket edzi, a szivet megifjítja, az izlést müveli s az érzelmet gazdagítja.

„Pesten az életúnt szórakozást, a szenvedő enyhet, a kétségbeesett reményt talál.

„Pest! én imádlak!“

Hányszor hallá Futaki Lajos az idézett kitételeket ismételni? A lelkesedés-szülte sok dicséret végre felizgatá kiváncsiságát; ő tehát sok szép gyapjú és repcze árát tárczára rakván, a fővárosba sietett.

Futaki Lajos nap-barnitotta izmos ifjú volt; arczából egészség, szemeiből megelégedés sugárzott. Atyja szorgalmas kereskedő levén, Lajos sem nyert oly nevelést, mint kiből szalonférfi vagy arszlán telnék ki. Gyermekségében szigorhoz és nélkülözéshez szoktaták; tanulmányai kereskedés meg gazdászat valának, s egész világa azon vidék, hol született és élt. Lajos önállóságra jutván, körültekinte örökségében, s ugy találta, hogy ő gazdag, s vagyona elegendő arra, hogy úriasan élhessen. Urrá lőn, mit azonnal meg is kezde: vett egy angol fogatot, két arab paripát; házát selyem- s bársonybútorokkal halmozá, a falakra óriási tükröket aggata; foglalványok, csillár, s még sok butordarab lábai is aranyozvák. Szobáiban minden, mi drága, fel volt található; de hiába keresők az izlést a rendezésben. Lajos a szomszéd megyék székvárosain túl még nem volt.

Egyszer eszébe jut: mennyit hallott már Pest szépségéről és élveiről: roppant előkészület után fel is utazott.

A fényes épületek, utczai mozgalmak, kocsizaj, tarkaság s ragyogó boltok annyira meglepék, hogy álmélkodásából alig birt föleszmélni; de ez négy öt napig tartván, az utczai életet megeléglé s unatkozni kezdett. A „magyar király“ szálloda ablakán kikönyökölt, s reggeltől estig egy szivart a másik után felfüstölve, a bérkocsik nézdelésében gyönyörködék.

Szidni kezdé azokat, kik Pestet oly kedves színben festék előtte, s feljöttekor összevásárolt tömérdek öltözeteit szemlélgeté.

Reggeli kilencz óra volt.

Lajos reggelizett, ásitott, fölkelt, ismét leült, kedvetlenül nézvén egy hosszú nap rettentő unalmai elé.

Ruhatárát még egyszer szemle alá vevé, s öltözködéshez kezde.

Nehány percz mulva tetőtől talpig fölkészülve a nagy tükör előtt hegyesre pödrött fekete bajszát egyengeté.

Egy tekintetet vetni rá elég volt, hogy a vidéki arszlánt megismerjük.

Himzett finom ingébe mellén nagy gyémánttűt szúrt, s daczára annak, hogy délelőtt volt, fekete frakkot, fehér mellényt s fekete nadrágot vőn magára, mely öltözethez kirivó ellentétet képeze a színes s oldalt ragyogó gombokkal ellátott szép topán; fekete nyakkendője csokrába hasonlóan gyémánttűt alkalmazott, fehér kalapot tőn; vajszín keztyűt huzott, s a várost szándékozék nyakába venni.

Alig fordult a harmadik utczába, s topp! Érdeky Endre, hajdan megyebeli ismerőse állt vele szemközt.

Örvendve szoritának kezet.

– Mióta vagy Pesten? kérdé Endre.

– Már tiz napja.

– S mit mívelsz itt?

– Unatkozom.

– Unatkozol?

– Halálig!

– Hallatlan!

– Az igaz, hogy rászedettem;… de annyit is beszéltetek nekem Pest élveiről, hogy lelkemnek már nem is volt más ohajtása, mint Pestet ismerni.

– Nos?

– Jóllaktam vele.

– Tréfálsz.

– Szavamat adom. Holnap visszautazom, s életemben legutolsó gondom lesz ismét Pestre kivánkozni.

– Ezt valóban sajnálom; de legyen mindenkinek izlése szerint. Reggeliztél már?

– Nem.

– Jöjj hát velem.

– Szívesen.

Endre karon ölté Lajost, s a váczi-utczában Schmidthez vezeté. Izletes sütemény, vesztfáli sódor, finom kotteletek s egy üveg madeirai lőn elébök feladva.

– Lám, lám, kezdé Lajos; minő jó étkek, felséges bor! és e helyről eddig mitsem tudtam. Kün népes utcza, ben örökké társaság: hány jó órát tölthettem volna itt fenlétem óta, míg a szállodában elzárkozva a felhordott étel sem izlett.

– Azonnal tiz óra, mond Endre, választ sem adva Lajos beszédére; fizessünk. – S miután ez teljesítve lőn, Lajossal a dunapartra sétált, hol Győr gőzösre szállván, kellemes társaságban a császárfürdőbe hajóztak.

A jó zene, sétálgató nővilág Lajost egészen felvillanyozák. Néhány fordulat után sajkára ülvén, a Margitszigetre rándultak, hol illatos carvajal-szivarfüstöt eregettek a tavaszi légbe.

A tizenkét órai hajón ismét Pestre tértek s Emmerling szállodája előtt partra lépvén: alig birta Endre Lajost elvonni.

– Mit mereszted szemeidet ugy azon hajó után, mintha kedvesidet röpitné más világrészbe.

– Semmi, semmi! viszonzá Lajos, s Endrét „Europá“ba követé, hol Dreyschok, e világhirű zongoramüvész ada épen hangversenyt.

Válogatott közönség, remek játék s bájoló szerzemények Lajost hetedik égbe ragadák.

A hangverseny zajos kihivásokkal s tapsviharban végződék. A közönség lelkesedési felkiáltások közt hagyá el a márványteremet.

Két ismerősünk bérkocsiba ülvén, a sok diszes fogat után a városligetbe hajtatott, hol a körben néhányat fordulván, kocsijok ismét a városba robogott.

– Barátom! kezdé Lajos, láttad a gőzösön azt a szőke, kékszemű nőt, érdekes vonásival?

– Melyiket?

– Violaszín kalapban, fekete fátyollal.

– Nem.

– Kár.

– Miért?

– Mert szép volt.

– És?

– És.. érdekes.

– Nos?

– Nem elég?

– Elég; de Pesten annyi szép érdekes nő van, mikép az még nem elegendő arra, hogy az ember óra mulva visszaemlékezzék rá.

– Hátha rövid idő alatt a szemek találkoznak?

– Az más.

– S a nő eleinte zavarodva süti le?

– Az már más!

– S végre ha kiszálláskor annak arcza egészen elkomorúl?

– Ah! az már egészen más!

Lajos sohajtott.

– Mi lelt? kérdé Endre.

– Semmi.

– Annál jobb, itt ebédelni fogunk.

A kocsi megállt, s a két ifjú karöltve lépett az „angol királynő“ éttermébe.

Midőn helyet foglalának, Lajos Endre kezét melegen szoritva felkiáltott:

– Ily kedves reggelem még az életben nem volt!

– Örvendek.

Darabig némán étkeztek; a Chateau-Laffitte megoldá Lajos nyelvét.

– Ah! sohajtá, beh bánom, hogy nem mutattam a hajón azt a nőt.

– Bizony, viszonzá Endre, kár volt elmulasztanod.

– De hát képzelhetém, hogy figyelmedet kikerülendi?

– És mégis ugy volt.

– Fájdalom! de feltalálandjuk.

– Vagy, vagy sem.

– Lehetséges volna-e oly felséges teremtménynek a tömegben rejtve maradni!

– A város nagy, hol kereshetnők?

– A mulatóhelyeken.

– Az tömérdek; ki tudja: hová jár?

– Mindenüvé elmegyünk.

– S hátha, míg mi az egyik helyen keressük, ép akkor a másikon van? Pesten hetekig lehet igy kergetőzni.

– Ah! te lesujtasz.

– Hát annyira érdekel?

– Véghetlenűl!

Az óra ötöt konga.

– Menjünk, inditványozá Endre.

– Hová?

– Csak te kövess.

A „lovardába“ mentek.

Lajos ismét elemében találta magát; szeme szája elállt midőn iszonyu tapsvihar közt négy és fél lábnyi korláton át az érdekes halovány Carréné asszony fekete bársony lovagöltönyben Hasszánon elragadó kellemmel a körbe ugratott.

Lajos eleinte a bámulat miatt mozdulatlan maradt, s percz mulva keztyüit széttapsolá. Hát később, midőn ugyancsak Carréné asszony Esmeraldán a spanyol iskolát lovaglá?!

Innen a nemzeti szinházba mentek, a „hugonották“ eléadására. Lajos nem tudott szóhoz jutni, mindig Carrénét látta szemei előtt lebegni. Az eléadás javában folyt, ő lelkileg mindig a lovagkörben volt.

Hirtelen megragadja Endre karját, az rá néz, Lajos nem tud szólni, s csak szemeit mereszti egy zártszékre.

– Mi lelt? kérdé Endre.

– Ő az?

– Ki?

– Hajói szépem.

– Hol?

– A negyedik zártszékben hatodik.

Endre üveget tőn szemére s oda tekinte.

A nő mosolyogva forditá el rólok szemeit.

Endre Lajoshoz fordult, s ajkin kétértelmű mosoly lebegett.

– Ismered? kérdé Lajos.

– Csakugyan tetszik?

– Igen, igen! de hát ismered?

– Be foglak mutatni.

– Ah ah!

Endre felkaczagott.

– Mit nevetsz?

– Hogy oly érzelgős vagy.

– De, ha oly szép!

– És szeme ismét rajtad függ.

– Mit csináljak?

– Ne üvegem, nézd vissza.

– Nem látok rajta.

– Mitsem tesz, annak ugy kell lenni.

Lajos megtámasztá magát, az üveget szemére emelé, s hosszú öt felvonáson át helyét el nem hagyá.

Midőn a függöny legördült, Endre Lajos karját érinté e szókkal:

– Most már mehetünk.

– Még nem.

– Mit vársz? hisz az eléadásnak vége.

– Vége?… kár!

– Nemde, gyönyörű zene?

– Gyönyörű arcz! sohajtá Lajos, s barátjától vezetni engedé magát.

Az „Europa“ éttermében vígan zajonga a sokaság, Patikárus Ferkó egészen neki szellemülve állt a terem közepén, szenvedő arczát hegedűjére fekteté; s tüzelő szemeit balkezének működő ujjaira meresztvén, a legolvadékonyabb hangokat bocsátá a közönség közé; az elhízott Károly, mint valóságos ellentét, holdvilágarczát jobb vállára hajtván ragyogó szemeivel hol egyik, hol másik hevült egyén szemei közé tekintve, csaknem hegedűjét kinálgatá: ugy közeledék a hallgatóhoz, s testének minden izmával tactusra mozgott, de kitérései daczára méltó helyt foglalt lángeszű öcscse mellett! Imre legnagyobb nyugodtsággal müvészkedék remek brácsóján, s Jancsi – az egész világ komája – neki keseredve veré türelmes bőgőjét. E négy ritka testvér többi ügyes társaik közreműködésével a magyart lelkesedésre, az idegent bámulatra ragadák. Van is szivhez szóló nótáikban, s azok páratlan előadásában oly megragadó valami, hogy ugyan hidegvérű legyen, kit nem foszt meg elébb keservétől, azután eszétől, s végre erszényétől.

Jól jegyzé meg egy barátom, hogy ez a Patikárus Károly kihegedüli az ember zsebéből az utolsó ötforintost is.

A közönség víg volt, Lajos és Endre Cliquot-val telt poharaikat koczintgaták.

Éjfél után oszlani kezdének.

– Vegyünk búcsut, mond Endre, te holnap utazol; isten veled.

– Mit? én utazom?…

– Magad mondád.

– Ily élvezetdús nap után?

– Pest unalmas.

– Akkor még nem ismerém. Holnap szépemnél be fogsz mutatni. Én maradok.

– Tehát a viszontlátásig.

Elváltak.

Lajos annyit látott, hallott és élvezett egész nap, hogy kábultan tért szállására. Az éjt álmatlanul tölté.

Másnap Endre kilencz órakor Lajosnál bekopogtatott.

Lajos készen várá, tetőtől talpig tegnapi öltözetében.

Endre sokáig köhécselt, habozott, barátján végig tekinte, s ismét habozott, szerette volna tudatni vele, hogy öltözete, ámbár finom, drága, de nem öszhangzó, s nem reggeli öltözet. Sokáig gondolkodott, miként lehetne azt sértés nélkül értésére adni. Szerencsére szemei egy skótszövetű nadrágra estek.

– Ah! minő szép! kiálta fel Endre; vajjon szabása is oly jó-e?

– Igen.

– Mutasd.

Lajos készséggel teljesíté.

Nézzük, folytatá Endre, hogy áll hozzá e színes mellény?

Lajos felölté.

– Valóban összeillik, jegyzé meg Endre; s e sötétzöld kabát… vedd fel csak.

Lajos szó nélkül engedelmeskedék.

– Maradj ezen öltözetben, ajánlá Endre.

– Igen? kétkedék Lajos; nem lesz uriatlan igy kimenni, itt a fővárosban?

– Sőt ellenkezőleg, ez elegans reggeli öltözet.

Még a két tűt szerette volna Endre valahogy nem illő helyeikről eltüntetni.

– Lajos! tőled mi emléket sem birok.

– Kivánj.

– Inggombom lesz oly értékű mint az odaszúrt melltű, nem cserélnők el?

– Szívesen, s azonnal átnyujtá; Endre pedig keleti gyöngygombját Lajos ingébe helyzé.

– Nyakkendőd kissé rendetlenül van kötve, kezdé Endre, s némi igazítást tőn; a tű most nem illik oda, tedd el, s ne is hordd, csak télen.

– Gondolod, igy kimehetek? kérdé Lajos.

– Ugy nézesz ki, mint elegans embernek illik, évszakhoz s időhöz alkalmas öltözetedben.

– Még járatlan vagyok, rád bizom magamat; kérlek, légy útmutatóm.

– Örömest. Tehát ha tetszik?

– Mehetünk.

A nap ép oly kevéssé volt unalmas, mint a tegnapi. Zugliget, muzeum, perzsa müvészek, lovarda, Rigoletto s az estelinél Sárközy zenéje szerzének mulatságot.

Midőn Lajos éjfél után karszékbe veté magát, neki hevülve felkiálta:

– Igaz, igaz! Pest felséges város!

A mint kibontakozott a mulatságok zajából, visszaeszmélt hajói szépére. Soká merengett, s türelmetlenül várá a perczet e drága lénnyel szemtől-szemben lehetni.

Endre sem kéreté többé magát, mert másnap délútán egyenest azon szándokkal lépett be Endrénél, hogy érdekes látogatásukat megtegyék, s miután Lajosnak az öltözködésben leggyöngédebb modorban utasításokat ada, sőt sajátkezűleg némi igazításokat is tőn, megindultak.

– Endre! kezdé Lajos menet közben, ki azon nő, hová engem vezetsz?

– Szép.

– Láttam.

– Érdekes.

– Tudom.

– Hát mit ohajtasz még?

– Nevét.

– Neve, Vandai Kandida.

– Igen regényes.

– Mint maga, tevé hozzá Endre, sajátszerű mosolylyal.

– S rangja?

– Özvegy.

– Özvegy? ah, ez dicső!

A sétatéri 17-dik számú ház kapuján beléptek.

Az első emeletben csinos leánykától kérdé Endre:

– Urnője?

– Itthon van, viszonzá a szobalány, s üveges ajtót nyita meg előttök.

Lajos szíve dobogott s erősben szoritá magához barátja karját.

Endre érzé társa reszketegségét, s mosolyga.

Fénypazarral bútorzott, szőnyegekkel elborított szobába léptek.

– Majd jelenteni fogom, mondá a szobalány s távozott.

– Te, kezdé Lajos meglepetve, e nő igen előkelő lehet.

– Első a maga nemében, viszonzá kaczagva Endre.

– Kérlek, távozzunk.

– Már késő.

Kandida választékos pongyolában fogadá látogatóit, s nyájasan üdvözölve helyt jelöle számukra.

– Barátom, Futaki Lajos – mutatá be barátját Endre.

A nő nyájasan billente fejével, Lajos ügyetlenül hajlonga.

– Kegyed szép nő, kezdé Endre; mindenütt hódit, sétatéren, színházban, bálokban, s még a gőzhajón is. Szegény barátom szívét a gőzösön rablá el.

Lajos lángveres lőn.

– Bizonyosan nem oly veszélyes, viszonzá a nő, nemde, Futaki úr?

– Én?… igen, nem tudom… de…

– Udvariasságból nem akar nekem igazat adni.

– Szeretném… ohajtanám, hogy…

Endre látván Lajos zavarát, beszédébe vágott:

– Hogy én szóljak helyetted? szivesen; csak félek, mert a szép Kandida aligha nem inkább téged hallgatna meg.

– Bárkit inkább, mint önt, viszonzá pajkos mosolylyal a nő.

– Na lásd barátom, saját érdekedben szólva többet remélhetsz, mint közreműködésem által.

Kandida kendőjével véghetlenül kaczéran fenyegeté Endrét.

Lajos köhinte, feszelgett, szólni akart; de a hang torkán akadt. Nem is erőködött többé, a hozzá intézett kérdésekre rövided „igen“ vagy „nem“mel felelt, s Endre könnyed, fesztelen társalgását csodálá.

Búcsukor a nő továbbra is kikéré magának a szerencsét Lajos részéről, s meghivását oly hóditó tekintettel tevé, hogy a szédelgő Lajos majd lábaihoz omlott.

Lajos alig várta a más napot, s kisérő nélkül ment oda… oly boldogan, oly elégülten tért szállására, hogy az egész világot keblére szerette volna ölelni.

Naponkint megtevé látogatását, Endre tetteiben legkevésbbé sem akadályozá.

Három hét mulva Lajos egészen más volt, nem a régi. Viseletében a feszességet elveszté, öltözni tudott, a divatos ruha jobban simult rá, s társalgásában is haladás és könnyüség mutatkozék.

Endre oktatásai s Kandida társasága városi arszlánt képeztek a falusi egyszerüségből.

Egy szép reggelen Lajos izgatva toppant be Endréhez.

– Mi lelt? kérdé Endre vendégét.

– Nősülök.

– Nem remélném..?

– De igen, nőm Kandida lesz.

– Lajos! gondold meg…

– Mindent meggondolék. Ő szép, én szeretem; ő jó s én ilyen nőt ohajtok.

– Tudod-e hogy…

– Nem akarok tudni semmit, eleget tudok, s a mit tudok, elégséges arra, hogy boldog legyek.

– Szóltál vele már erről?

– Most megyek hozzá.

– Halaszd, kérlek, holnapra.

– Lehetlen!

– De ha szépen kérlek…

– Nem tehetem.

– Ezt érdemli tőled barátságom?

Lajos érzékenyülve nyujta kezet Endrének, s kivánságában megegyezék.

– Most még egyet; délután pontban öt órakor légy nálam.

– Miért?

– Akarom.

– Jó.

– De egy perczet se késsél, öt órakor, s addig Kandidához ne menj. Igérd meg ezt.

– Igérem.

– Elvárlak.

Öt órakor Lajos megjelent.

Endre a mellékszobába vezeté őt, s kérte, hogy ott kevés türelemmel legyen. Endre ismét az első szobába lépett.

Néhány percz mulva egy nő kopogtatott be hozzá.

– Ah! Kandida! – kiáltá Endre.

– Igen én.

– Valahára lehetek oly szerencsés.

– Az a falusi ügyetlen, kit nyakamra hozott, igen elfoglalt.

– És nem köszöni meg?

Kandida könnyü vállvonítással felelt.

– Ő szerelmes kegyedbe, folytatá Endre.

– Tudom, viszonzá Kandida, kitörő kaczajjal.

– És kegyed?

– Én?… hahaha!

– Mi czélja hát?

– Mi? ő gazdag, nekem pénzre van szükségem; ő szenvedélyes, én tudok számolni; ő kisvárosi szerelmes, s én nagyvilági kaczér vagyok. Én unom őt.

– És én megvetem kegyedet, mond halálsápadtan Lajos, a mellékszobából előlépvén.

– Ah! mond Kandida, meglepetés nélkül, szép tulajdon, hallgatódzni. Gyönyörű eljárás!

– Mindenkivel érdeme szerint.

– És ön, Endre, ezért hívott meg?

– Igen.

– Kislelküek! mond megvető mosolylyal Kandida, s villámgyorsan eltünt.

– Miért nem mondád nekem mindjárt hogy ilyen? kezdé Lajos.

– Mert akartam, hogy iskolába járj hozzá. Magad sem képzeled: mennyit tanultál.

– Pesti nők! sohajtá fájdalmasan Lajos.

– Hohó! nem mind ilyen. A falusi modorból kivetköztél, holnap érdemes társaságokba vezetlek.