I.

Az örömteljes napok vég felé hanyatlottak, s mohó vágygyal sietett mindenki a farsang hátralevő részét élvezni. Zajos éj volt; a bérkocsisok versenyteren képzelék magokat, s fáradt gebéiket erőre ostorozván, merészen vágtattak egymás elé: mindenki vigadni sietett. A várost elfedő hó olvadozván, a fehér lepel rongyai alól a mezetlen föld fekete foltokban mutatkozék. A derült eget csillagok ezre ragyogá át, s a hold ezüstlő mosolya a lámpák világát szükségtelenné tevé.

A bálványutcza nagyszerű házai egyikének első emelete fényesen vala világitva, s a dús csillogás áttört a fehér kárpitokon. A zene csábitóan hangzék le, s a ház előtt éji kóborlók ácsorogtak, álmatlan szemeiket kiváncsian meresztvén az ablaknál ellejtő sötét árnyakra. Felvágyni látszottak: némelyek tánczszenvedélyöket, mások hatalmas étvágyukat kielégítendők. Villámként csapott közéjök egy ifju, beesett szemekkel, zilált hajjal; arczán szenvedés és merész elszántság ült, fejét indulatosan veté hátra, s szomszédjának kezét görcsösen megkapva kérdé:

– Ki lakja e ház első emeletét?

A kérdezett megorván voná vissza kezét, s az idegent eltaszitván felelé:

– Mi gondom rá.

– Üdvöm függ tőle – rimánkodék az iménti – minden szentekre! mondjátok: kinél ez ünnepély?

– Ha annyira érdekében fekszik – jegyzé meg egyik utczahős – menjen föl, s ott kérdje.

Az ifju nem felelt, hanem kalapját szemére vonta s a kapun berohant. – Nehány percz mulva szédelegve dölt ki, s homlokán egy sebnyilásból vér patakzott alá. Kékült ajkait erősen fogai közé szoritá, s a falhoz fogódzott.

– Hej czimbora! – szólamlék az egyik ácsorgó; téged nem jól vendégeltek, ezt a legelső csapszékben is megkaphattad volna.

A többi mind talpraesett elmésségen jót kaczagott.

– Nincs igazság! – tört ki az idegen keserű fohásszal – az emberek csalárdak, s megcsalnák magát az istent, ha lehetne; hazugok ama csillagok, mert fényöket a naptól kölcsönzik; hazug az ég, mert reményt mosolygva sirba vezet! – Ur isten! erőt, csak 24 órai erőt adj, s feledni akarom annyi évi szenvedéseimet! – ezt oly felindulással, oly szívrepedve mondá, mintha minden ejtett szó élete egyegy évébe került volna.

Az ácsorgók elnémulva, a szenvedőhöz kérdő tekintettel közeledtek, nem szórakozásból, nem részvétből, hanem, mint szinész ügyes játékától meghatva, az őket nem sujtó fájdalmat látni; azonban mint valami nagyszerü drámai jelenet után, a méla csöndet egy hang sem zavará.

Az utczahősek száma mindinkább növekedett. Nem messze egy kocsi állapodék meg, s a kilépő férfi látván a tolongást, a tömeg közé vegyült.

– Mi lelte önt? – kérdé, az ifjunak vérző homlokát megpillantva.

– Futni szeretnék, – mond a kérdezett – de oh istenem! lehetlen.

– Ön ingerültnek látszik.

– Őrült vagyok.

– Tán valami czivódás volt itt? ki bántotta őt?

– Senki – zugák mindnyájan.

– Tehát hol kapta e sebet?

– Ugy rohant ki a kapun.

A kérdezősködő a tömegről az ifjura forditá szemeit, kinek arczán annyi szenvedés ült, mintha egy szenvedő kebel kíntengerének hullámi csapkodtak volna ki rajta.

– Ifju barátom! – szólamlék ismét a derék férfiu – ön beteg és én orvos vagyok, kövessen engem.

Az ifju felrezzent, az orvosra tekinte, s élénk fekete szeméből nehéz könycsepp gyöngyözött le.

Az orvos előbbi szavait ismétlé.

– Egy tapodtat se – mond az ifju.

– Ön igen szenved – sohajtá az orvos – szóljon, miért?

– Nincs arra szó, s ha volna, oly megrázónak kellene lenni, hogy a szentek szentjéig felhasson.

A jó emberbarát karon ölté betegét, s lakására átelleni házba – vonszolá inkább, mint vezeté. Mig a szobatulajdonos világgyujtással foglalkozék, bús vendége az ablakhoz szaladt, s tekintetével a falakon is át szeretett volna törni, hogy a szemközt vigadók zajában egyetlen nőt láthasson; hasztalan, az ablakfüggönyökön nem maradt rés, hol sovár tekintete a tánczterembe sugározhatott volna.

– Most – kezdé az orvos – legyen nyilt, tán segíthetek.

– Lassan, lassan, – susogá az ifju szemeit az ablakra meresztve – mintha azon árny, mely ott elvonult, ő lett volna.

– Kiről szól ön?

– Oh! ő szép volt! szép mint a mindenható eszméje a teremtés reggelén, de nem isten alkotá ily bájosnak, az ördög bűvölé arczára csábjait, hogy a kárhozatra szánt lelkeknek felpénzül fecsérelje! – ekkor az orvos kezét megragadva, az átelleni ablakra mutatott, – nézze, ott egy nő vigad, s kevés perczek múlva egy férjnek vetendi magát karjai közé, s azon nő – törvényes nőm.

Ön – mond az orvos, vendégét tekintetével átjárva – vagy igen szerencsétlen, vagy őrült. –

– Mindkettő, istenemre! mindkettő. Uram! italt adjon, mert torkom kiszáradt. – Az odanyujtott vizet indulatosan taszitá el. – Bort nekem! – kiáltá – bort! mely eszméletem elöli, s keblem fájdalmát elzsibbasztja: bort, melytől velőm meggyulad, különben itt halok meg. – Nem sokáig kelle várakoznia; s kivánata teljesült. A szeszes italból több poharat fenékig üritvén, fáradtan veté magát a pamlagra, s ismételt fölhivás után, lelki erejét kissé visszaküzdvén, ekkép szólt: