II.

Én gróf Belánszky vagyok, hajdan divaturacs itt. Boldog idők! még akkor a nyomort nem ismerém. Atyám gazdag levén, nem kimélt tőlem semmit; de én az elegen túl költvén, tömérdek évipénzemen fölül még adósságot csináltam. Egy darabig vig czimborák közt dőzsölve, s fényüzve folytak napjaim, de ez életrendszer mindennapivá, unalmassá válni kezdett, és én új élvezetekről gondolkodám, midőn egy, még előttem ismeretlen szenvedély ragadt meg: szerelmes levék. – Itt kínos emlékezettől megkapatva felugrott. Oh én szerencsétlen! igen szerencsétlen! – sohajtá az asztalhoz fogódzva.

– Hideg vér, hideg vér gróf ur! – biztatá vendégét Tanáry.

– Mondja a tengernek, legyen csöndes, ha fölötte vihar dühöng.

– Tovább; tán még nincs minden elveszve.

Ha a szerelmet tetőpontjára akarjátok csigázni, csak jó sok akadályt görditsetek utjába. A hölgy, kit imádtam, sorsomhoz méltó levén, nőül akarám venni, s atyámnak szándokomat nyilvánitám; ő ellenzette a nélkül, hogy egyetlen sulyos okot állitott volna fel, ellenzése mellett harczolót. Én ismét, és ismét, mindannyiszor szilárdabbul adám elő dönthetlen akaratomat, ő időnként konokabb lőn. Mit tehettem mást, mint vele daczolni, ennek eredménye lőn, hogy kegyéből s javaitól elestem.

– Oh! de én itt fecsegéssel pazarlom az időt, – jajdula közbe – pedig szent isten! rettegek, hogy megtörténik a legborzasztóbb! Vigadnak-e még oda át?

Tanáry kitekintett az ablakon.

– Még egyenlően nagy a tolongás, csak folytassa.

– Ismeri-e ön a nyomort ezer rémeivel, midőn az alig 24 éves ifjú arczára egy negyvenes korhely vonásai ülnek, a szem üregeibe sülyed, s a homlokra bú vés barázdákat; tudja-e mit tesz szenvedni? Oh én keserűn tapasztalám, egyedül állék a nagy világban kérlelhetlen hitelezőim vad körmeinek kitéve; kinlódtam, és éheztem, mig atyám termeiben henye naplopók dőzsöltek. Elég erről. Én munkához szoktatám magam, s hivatalba léptem. Mint önálló kértem most Hermine kezét, s képzelje: anyja megtagadá!

– Miért?

– Mert oly hazában élünk, hol dolgozni szégyen, hol e szó „kenyérhivatal“ elég arra, hogy az úgynevezett magasabb körökben lenézzenek. Herminével többé nem találkozám; de reményem őt birni nem hanyatlott, mert biztos levelezésünk által hittem valamit kivihetni. Titkos összekelést határozánk, idő és hely ki lőn jelölve. Meghittebb barátim egyikével a rendelt helyre rándultam. Szép májusi hajnal volt, a fölkelő napot az egyház kűszöbénél üdvözlém; madár dalával, virág illatával, ég derültségével, a nép munkával, s minden oly lelkesedve üdvözlé az ifju tavasz e szép reggelét, s engem szent ihlet tölte el. Nem sokáig kelle várakoznom, s a bájos Herminét egy érkező bérkocsiból leemelém, engem barátom, Herminét szobalánya követé. – Alig mondá ránk áldását a lelkész, már üldözőink, hihetőleg Hermine által gondatlanul hátrahagyott leveleimből utba igazodva, utólértek, s mielőtt igazán birtuk volna egymást, őt elszakíták tőlem. Isten előtt házasságunk megköttetett, ez kevés az embereknek. Én őt örökre elvesztém. – Halált keresve futottam, de eloltandó életemmel hasznot is ohajtva tenni, az akkor keletkezett forradalomba mentem, a derék honfiak mellett szabadságért vívni. Hol legnagyobb volt a vész; első harczoltam, az ónzápor köröttem iszonyu pusztitást tőn, itt egy családatya, ott egy boldog szerető, amott egy fényes ház végsarjadéka esett el: annyi köny hullott, s én, kit nem sirat vala senki, épen állottam! Hosszu csata után több bajnokkal fogságba estem, itt tőröm hegyét sokszor szegzém szivemre, de azon gondolat, hogy sorsosim sirkeresztemre ütendik a gyávaság bélyegét, velök együtt szenvedni késztete. Szabadulásról gondolkozánk, és tervünket siker koronázta;… újra reméltem. Midőn visszaérkezém, nőmet egy új férj karjai közt hallám lenni. Őrülten rohanván oda, a boldog vőlegény nekem e bélyeget üté homlokomra, s cselédei által üzetett ki.

– Most mindent tud, kérem, kényszerítem, találjon módot, hogy Herminével még ez éjjel szólhassak. – Tanáry gondolkozott.

– Van – mondá hirtelen.

– S az?

– Irjon.

– A levelet?

– Azonnal kézhez juttatom.

– Jó. – Ezzel tollat ragadott, s következőt irá: „Asszonyom! Önnek első férje megérkezék, e boldog összekeléshez sok szerencsét kivánni; azért kövessen el mindent, hogy ezt saját ajkiról hallhassa, értette, mindent elkövessen.. különben.. Isten önnel, válaszát elvárja

hű férje
Belánszky Ede.

Tanáry e levelet szolgája ügyességére bizta.

Éjfél elhangzott; ismerős egyéneink lelki vihartól lesujtva a pamlagra hanyatlának. A síri csönd ünnepélyes, és sokat jelentő volt; az orvos mintha veszélyes beteg fölött őrködnék, mély gondolatokba merült; Belánszky pedig a túlélt szenvedések emlékétől felizgatva nyugtalankodék, s a türelmetlenség halvány homlokáról hideg izzadságot facsart.

Az ajtónál zörej támadt, s mindketten némán rohantak a belépő szolga elé, ki kérdések özönétől elhalmozva, alig juthatott szóhoz; végre bizonyossá tevé a kiváncsiakat, miszerint a rábizott levelke eddig rendeltetése helyén van, s ismét távozott, az illető szobalánytól az igénylett választ átveendő.

Alig terveztetett egy a dolog kedvező kimeneteléhez vezető irány, midőn az utczán nagy zaj keletkezett, a kocsik egymásután elrobogtak, a függönyökön átlátszó árnyak rendetlen tévedésben futkostak, a terem elhomályosult, s minden körülmények oda mutatának, hogy az ünnepélynek vége szakadt.

– Mondtam, – kiáltá indulatosan Belánszky – hogy elkésem! s most – – – itt elnémult, – mert figyelmét egy betoppanó idegen cseléd voná magára, ki a rögtön rosszul lett mennyasszonyhoz orvosi segélyt kérvén, elsietett.

– Megálljon – kiáltá Belánszky – nehány perczre én leszek az orvos.

– Igen de. – –

– Semmi kifogás, az alkalom kedvez, s önnek hajolni kell kérésemre. Csak hamar más öltönyt, és én szólani fogok vele. Felséges körülmény! dicső sors! az életben most látszol nekem először kedvezni, és én áldlak értte.

Az egyezés megtörtént; Belánszky homlokán a sebet angol tapasz födé, s villámgyorsasággal átöltözködék. Kezet szoritának, s elhagyá a szobát. Előzzük őt meg, és siessünk az átelleni házba, kissé a mulatók zajába vegyülendők.