V.

A nap fölkelt, s a hóföllegeken át erővesztetten lövelé halvány sugarait, s csak ittott törve kis rést, pillanatig mutatkozék imádandó fönségében, midőn azon teremben, hol legközelebbi éjjel zene és vigalom szerepelt – néma csönd uralkodék, az ablakok tükrén lobogó gyertyák bágyadt fénye rezegve vöröslött. Az óriási falak, nehány óra előtt még szükek az örömnek kitöréseit felfogni, – most őrült kín szülte sohajokat viszhangozának, a lelkesitő zene melódiáját lassu ima váltá föl, a vigadó ifjak helyei térdelő aggok-, és szent atyáktól foglalvák el; az öröm számüzetvén, a csak kevés idő előtt még idegen bánat honosult meg.

Hol viruló élet zajlott, most a sápadt halál büszkén ülé diadalát; hol gyönyört karolva lejtő füzér türelmetlenül várta a hanga megzendültét, ott az enyészet jelképe – egy gyászpad emelkedék, s rajta a 21 tavaszt élt Hermine, ki nehány óra előtt tagadhatlan éke volt egy fényes gyülekezetnek, halva feküdt.

Im az élet czélja, a sok küzdés borostyána! az ember nagygyá akar lenni, csodás akadályokat ví le, merészen szembe száll hatalmasokkal és gyávákkal egyaránt, ha a szerénység nem használ, szemtelenséghez folyamodik, – nem ismer ösvényt, csak czélt, s mármár ohajtott jutalom koszoruzza izzadságait, midőn megdördül fölötte az enyészet szava, és minden megsemmisül. – Másik kényelmes jövőt tüz ki magának, ravasz és aljas utakon nyujtja orkezeit a kincs után, s érczhalmai közepett nézi a nyomort, az éhező előtte haldoklik, s szomjas lelkétől nem képes egy fillért megtagadni, hogy felebarátjának életét visszaajándékozza, s midőn a világ gyönyöreit élvezni készülő azt hiszi már elég: akkor kell mindenétől megválnia, és nem vihet magával semmit, mert lelke nincs az alávalónak! A szerelmes egy boldog jövőnek néz eléje, kéjittasan lesi az elhatárzó perczet, s mindent birni hisz, a koporsó előle mindent elzár. Az elnyomott rablánczai terhétől menekülendő, minden módokat megkísért azokat szétzúzni, egy pillanat kedvez, ő megragadja az alkalmat, s alig törlé le fegyveréről zsarnoka vérét, alig hajtja nyugalomra fejét a munka után, felnyil a sir, s valót, reményt eltemet. Isten nem akarta ezt igy! Isten nem akarhatá! de mégis van ut, a veszendőség örvényétől megmentő, hisz az isten embert alkotván, nem e husgépnek mondá: „halhatlan léssz;“ van egy mód, mely az embert félistenné emelheti, s ez a szellemi nagyság. Isten saját kebléből lehelt az emberbe lelket, mely e földön megedződvén, romlandó hüvelyéből urához száll. A kik azonban csak anyagilag élnek, ragadják meg, mit a pillanat nyujt, mert mig egyik kezöket élvezet után feszítik, a másikat a halál tartja, s ha egyszer testi életök megszünt, megszünik mindenök. Lehet az élet dicső, de lehet silány is! tőlünk függ, ezt szépnek vagy borzasztónak látni.

Minő szépen díszlett ama rózsa, illata kedves volt, s az alkonyodó nap végsugaraival összecsókolózván az esti szellő játszin lebegteté. És eljöve az éj; viharral lepé meg andalgó magányában a védtelen virányt, rombolást tőn, s mielőtt elvonult, jegével elverte a kert büszkeségét.

A nap ismét felmosolyga, sietett kedvese kelyhéről a hajnali harmatot felcsókolni, s csak emlékét találta; a megszaggatott levelek fonnyadva hevertek a földön, s a bus szár kincsét veszítve szégyenülve hajolt meg, mit terhe alatt meg nem teve. Igy találjuk Herminét, ki kevéssel ezelőtt irigylésre méltó s imádandó vala, most egy kiszenvedett test, lelke égben lebeg. A gyászpad mellett egy nő térdelt, kiben azonnal az elhunytnak anyjára ismerünk, mert ily kebeldultan csak szerető anya zokoghat egyetlen gyermeke koporsójánál. Belánszky ingatag léptekkel közeledék oda, a lepelt levoná, s szilárdan tekinte nyugvó angyalára. És ő most is szép! sohajtá szemeit a boltozatra emelve, mintha a dicsőültnek lelkét keresné; Hermine anyja zilált hajjal, kisírt álmatlan szemekkel, kezeit tördelve jajgatott.

– Sírjon asszonyom! – szólamlék Belánszky – zokogjon, elég oka van rá – és e kiejtésben fájdalommal vegyült gúny feküdt.

A nő felpillantott, bámulás ragadá meg, mert a vonások perczenként ismeretesbek lőnek.

– Nem ismer? – a beteghez mint orvos jövék.

– És nem mentheté meg, legyen átkozott!

– Oh asszonyom! ketten oltók el e szép életet, én, és kegyed.

– Én? ki annyira szeretém, ki nélküle nem lehetek, ki saját éltemet adnám, ha csak egy órára feltámaszthatnám.

– Épen igy érzek én. Ki volt ő nekem?! Asszonyom, asszonyom! kegyed vétke rettenetes! nézzen rám, és semmisüljön meg.

– Igen, igen! ön az, Ede!

– Igen én, s eljövék, kegyednek a legkeserűbb szemrehányásokat tenni. Ön oka, hogy ez ártatlan kebel oly korán lehelt végsőt. Imádkozzék és sirjon, én példáját követendem. Asszonyom! e földön két kebel vert, mely ha egyesülhetett volna, most páratlan mennyet élne; az egyik kialudt, a másikban pokol ég, mert ön elszakitá egymástól.

– Ön szívtelen! hogy tud egy szenvedő anyát reménye sírjánál igy kínzani, nem látja, hogy kétségbeestem?

– És én őrült vagyok. Miért tagadá meg tőlem leánya kezét! itt e dicsőült hamvakra kérem: mondja.

– Kérdje ön atyját, és nem fog kárhoztatni.

– Nincs nekem e földön atyám.

Itt megrázkodék, mert egy tisztes külsejü ősz nyitá be az ajtót. Belánszky hirtelen összeszedte magát, a belépő elé rohant, s kezét megragadá. Az aggastyán arczán a bú hirtelen örömmé változott, karjait ölelésre tartá, s minden, mit érze, reszkető ajkinak ezen egyetlen szavában tört ki: „fiam!“

Belánszky Ede visszalépett, s balkezét védőleg feszitvén ki maga előtt, indulatosan mondá: Férfiu te a természet kötelékeit köztünk széttépted, s most mint idegen állok előtted, becsületedre, földi boldogságodra, s e hölgy lelki üdvére rimánkodom valld meg: miért ellenzéd e hölgy birását?

Az agg földre sülyeszté nedves szemeit.

– Nincs válasz? kérdé Ede rövid szünet után.

– Mert nővéred volt – fiam!

Belánszky térdre omlott, rövid imát rebege, s azután jobbját atyjának nyujtva, legyőzött csöndes hangon mondá:

– Atyám! titkod nagy volt, de mégis iszonyu árt szabál neki, leányod ott fekszik, s egy óra mulva fiad sem lesz.

Az öreg keblére voná a nyomor súlya alatt elaszott fiát, karjával körülfoná, s egy ölelésbe szerette volna mind foglalni, mit évekig méltatlanul tagada meg tőle. Engedd, hadd birjalak én!

– Meg kell halnom becsületem igényli.

– Atyád kér… maradj életben.

– Nem lehet.

– Most meghalni – hangoztatá a mellékteremből kijövő Rideky – gyávaság. Te vesztél – én nyertem, a nyertes birandja őt.. „a vesztő meghal“ volt feltételünk, nélküle mi az élet? őt birni most csak síron tul lehet. Vagy én halok meg, vagy egyikünk sem.

– Atyám! sohajtá Belánszky – értted tovább is megküzdök az élettel, ősz fürteid meginditottak. – Az öreg őt keblére ölelte, Rideky pedig meleg kézszoritásba foglalta fájdalmát, búsan mondván: Mi egyszerre és igen korán levénk özvegyek.