IV.

Rideky és Belánszky kivánt helyre jutának, Belánszky rögtön a nyugalomra készülő orvoshoz fordult, s kérte, hogy halasztás nélkül betegéhez siessen. – Virasszon mellette – mond erős hangon – enyhítsen fájdalmain és vigasztalja, mert nagyon szenved. Az orvos baráti készséggel engedelmeskedék.

Rideky kérdőleg hol egyikre hol másikra tekinte, s a távozó után indult, de Belánszky ügyes ugrással az ajtónál termett, s a kulcsot ráforditván zsebébe rejté.

– Megmondtam, hogy az éjjel nem szabad nejét látnia.

– Ki merészel engem gátolni?

– Én, egyedül én!

– Ez tréfának sok, én zajt ütök, fellármázom a ház népét.

– Akkor önt egy lövéssel elnémitom.

– Tehát tolvajbarlangba csalt, hogy kifosszon? itt van tárczám, órám, önkénytesen adom.

– Tartsa meg, önnek nagyobb szüksége lehet rá.

– Mit akar hát velem.

– Mondtam már, beszélni.

– Ön szemtelen!

– Higye el, nem vagyok az?

– Ön álnok gazember!

– E tettemből mást nem itélhet, hanem félre a szóvitával, nekünk nagyobb ügyet kell intézni, – ezzel az asztalhoz ült, és irt.

– Különös, kiváncsi vagyok a kimenetelre, s ha nőm nem volna beteg, a kaland mulattatna.

– Alig hiszem – mond rejtélyes mosolylyal Belánszky.

– A dologra hát uram, s ne irjon most.

– Ez is a dologhoz tartozik!

– Mennyiben?

– Csak annyiban, hogy végrendeletemet irom.

– Miért? – kérdé Rideky, félelmesen tekintve körül.

– Mert egyikünk meg fog halni. Csak egy sor van még hátra, azután értekezhetünk együtt. Igy… már készen van. Nemde rövid végrendelet? Foglaljon helyet.

– Csak szaporán, mit ohajt?

– Lovagias viseletet és türelmet.

– Az elsőt nem érdemli, az utóbbiról nem állok jót.

– Később mondja ki itéletét.

– Türelmet ohajt tőlem, midőn ez már is elhagyott.

– Hát ha évekig tartana ezen helyzete, s naponként sulyosabban? lássa, én is egykor, mint ön most, a kéj küszöbénél állottam, s mielőtt élvezhettem volna csak egy csöppet is, elestem az üdvtől, és évekig üdv helyett kárhozatot, menny helyett poklot, kéj helyett kínt tápláltam szivemben, most itt vagyok.

Sorsát máskor is elbeszélheti, engem most jobban érdekel nőm.

– Neje? nyomorult! ahoz nekem is van szavam.

– Tán merészelte volna szemeit rá emelni.

– Még többet is. – Hallgasson meg: keblemen egy virány fakadozott, véremmel s könyűimmel áztatám ezt, mig engem saját lángom emészte; a bimbó enyém lőn, s én illetetlenül hagyám, harczoltam s szenvedtem azon reményben, hogy a kifejlett virág illatával fog elárasztani, és eljöve ön, ki nem cselekvék semmit, megilleté a rózsát, s birtokomból elrablá, hogy bitorolhassa. Ért engemet?

– Nem uram!

– Nem? tehát világosabban szólok. Azon nő, kit ön nejének nevez, évek előtt már törvényes nőm vala.

Rideky a beszélőtől hátra vonult, s szánakozással mondá: őrült szegény!

Belánszky történetét rövid vázlatban előadá, s Rideky borzalommal hallgatá.

– Most véleményét szeretném tudni – mond Belánszky beszéde végeztével.

– Fusson ön, önnek futnia kell, nincs pénze? adok, adok mindent, csak fusson! – esde Rideky.

– Miért én?

– Mert nekem nem lehet –

– Ugy mindketten maradni fogunk.

– És –

Egyikünk meghal.

– Jó, tehát reggel lövünk, vagy most mindjárt – kiáltá elszánttan Rideky.

– Lassan; párbaj köztünk nem határozhat, az ügyesebb győz, s az aligha én volna, mert csak elhiszi, gyakorlottabb vagyok én, ki annyit forgattam a fegyvert, s oly sokszor álltam szemben a halállal. A sors határozzon közöttünk.

– Ám legyen – de miként?

Rövid gondolkozás után Belánszky poharat ragadott, s ellenfelét hasonlóra inté; szinig tölté mindkettőt az izletes bordeauxival.

– Koczintsunk – mond redős homlokkal – koczintsunk! de erősen, s kinek pohara összetörik, az holnap ügyeit elintézvén, alkonyatkor költözzék az enyészet honába.

– Tehát öngyilkos?

– Tanácsoljon jobbat, s gyáva, ki el nem fogadja.

– Önnek előterjesztése áll.

– Igen, hah derék, ön valódi férfi! Vessük el a koczkát hamar. Éljen Hermine!

– Éljen! viszhangozá Rideky szorult kebellel, és reszkető kezeikben a két tele pohár összevillant; egy tompa zörej, melyet finom csengés követett, s Belánszkynak megvérzett kezében tört edény maradt, melynek szertezuzott részei a padlaton borárban hevertek.

– Ön megsérté magát? – kérdé szánakozó részvéttel Rideky.

– Gyermekség! e seb, melyet sorsunkat eldöntő üvegdarab ejtett, többé nem fog begyógyulni.

– Uram! én önt felmentem, visszaajándékozom életét, hanem fusson.

– Azt véli, hogy gyermekkel játszék? én nem fogok gyáva fattyuként visszalépni. Azt mondók: egyikünk meghal, a sors engem ért, önt szinte találhatta volna – ünnepélyes egyezkedésünk véremmel erősittetik. Semmi kifogásom, s önnek mint győztesnek még kevésbbé lehet. Elég erről; én meghalok a nélkül, hogy Herminét többé látnám, ne emlitsen neki soha, szeresse őt, s a mi az éjjel köztünk történt, vigye magával sirjába.

– Ha Hermine utánam kérdezősködnék, – mondja: hogy őt szeretni és szerettetni látván, nyugodtan hagyám el Europát, beszéljen neki mint érett gondolkozásu józan férfiu. Most az ön és Hermine egészségeért még egy poharat – igy, váljunk mint barátok. Siessen Herminéhez, s legyen meggyőződve, hogy ön iránti tisztelettel szállok síromba. Öt évig kicsinylelkü valék, nem imádkozám, hagyjon magamra, s imádkozzék ön is beteg nejeért.

– Nem – Istenemre! ön nem halhat meg, én nem egyezem bele.

– Ugy azt kell hinnem, hogy ön elég alávaló lett volna, ha a sors önt érendé – nem azt cselekedni, mit én.

– Vélekedjék felőlem roszul, csak ez öngyilkoszágbóli czinkosság alól oldjon fel.

– Pfuj! pulya! imént szántam önt, most megvetem. Hermine! – sohajtá, kezeit összecsapva – hát ennyire sülyedtél, hogy czudar divatbáb –

– Elég – vága közbe Rideky – akarom, követelem hogy ön meghaljon, s ha a holnapi alkonyt egy órával tuléli, arczcsapásra számithat.

– Legyen gond nélkül, a déli harangszó lélekváltságom leend, arczcsapási müvészetének egy példányát az örök életre viszem, a második – attól tartok, nem találna ily remekül kiütni.

Itt homlokáról haját félresimitván, az angol tapaszt letépte. – Ismeri e sebet? kérdé büszkén tekintve ellenére.

– Nem.

– Nem? majd rá emlékeztetem, Herminét ön karjai közől kitépendő a lépcsőkön –

– Tehát ön volt az?

– Kit megbélyegze? igen.

– S boszulatlan hagyá.

– Itt jobbom, én mindenért megbocsátok, s most el innen.

Rideky melegen szoritá az odanyujtott kezet, Belánszkyt keblére voná, és könyezett.

– Derék ifju! – rebegé szünet után – eleinte terhemre valál, s most képtelen vagyok tőled megválni. Tul a siron isten jutalmazza földi szenvedéseidet.

– Ez éj emlékére kérlek, szeresd s becsüld Herminét. – Forrón ölelték meg egymást, egy békülő csókban végbúcsút veendők, midőn az ajtó nagy zajjal felpattant, s Tanáry orvos ijedten rohant be.

– Nincs többé remény – a szép menyasszony szivgörcsökben haldoklik.

Mintha villám sujtott volna be. Rideky szó nélkül rohant ki; Belánszky utána indult, azután megállt, ajkába harapott s mindkét kezével fejéhez kapva orditá: Hirmondó! megfojtalak; – még szólni akart, de a fájdalom nyelvét leköté, s erőtlenül hanyatlott egy székre. Tanáry kezeit keresztbe foná s mellre lankasztott fővel állott előtte.