II.

Négyszer negyvennyolcz óra telhetett el az indulás perczétől számitva, s hazánk hegyes vidékein egy kisvárosi vendéglő előtt két egyén tanakodék: Uram bátyám, és az arszlán.

– Uram öcsém! – kezdé az idősbik – én nem türöm tovább.

– Ugyan eszén van ön? hisz kaland nélkül mit érne utazásunk – mond a másik.

– Dejszen ifju embernek való az, 24 óráig gyalogolni, 12-ig koplalni, 6-ig szakadatlanul ázni; köszönöm az ilyen kalandot.

– No de már czélnál vagyunk. –

– Magam is azt vélem, mert czégért látok; ekkor a zápor elől kapu alá vonultak, óriási tervet készitendők. Előszóliták a pinczért, s a város körülményeiről tudomást szereztek. A földesurról elég volt annyit hallaniok, hogy a müvészetnek határtalan tisztelője; és nem késtek tiszteletére ügetni. Az urilak előtt barátságtalan komondor fogadá őket, s kénytelenek voltak addig sompolyogni, mig egy suhancz kün terme a házőrt elzavarni, ekkor dobogó szivvel, és szorult kebellel beoldalogtak.

– De öcsém! – szólt uram bátyám roppant fontossággal rázván felleghajtójáról a vizet – minő ürügy alatt és kihez kopogtunk itt be?

– Pszt! itt Málnay birtokos lakik, kinek leányát Pesten láttam, megszerettem, s nőül venni határozám. Ő ugyan nem ismer, de mi ez Pest arszlánjának!

– Hm, hm.

– Mint müvészek állunk elő, a többit bizza rám.

Uram bátyám még egyet sohajtott, s egész tisztelettel beszólottak.

És tervök nem csalt, Málnay szivesen látá őket, Elvira szinte. A mi pedig uram bátyámnak leginkább tetszék, jó bort, izletes estelit, végre pedig kényelmes fekvést kapott. És elgondolá, hogy szép, de még inkább kedvező, müvésznek lenni, s szinte rá szánta vén fejét; de midőn módokról gondolkoznék, fáradt tagjait az álom elzsibbasztá; eszméi elzagyvalodtak, s a kivihetőséget szerencsésen elalvá. Az arszlánnak ellenben egész éjen át kinzó bizonytalanság ostromlá fásult szivét, nem a győzelem végett, mert erről kétkedni lovagias büszkesége sem engedé, hanem a lemondás, a lepkézés – a sok szívvadászatnak egy sujtással véget vetni – oh egy arszlánnak ilyesmi nem csekély küzdésébe kerül; de már benne van, s kétezer hold földet igen szép aranyokká lehet olvasztani.

A reggel rájok virradt, s az őszinte vendégszeretet nyilt karokkal tárult elébök, mi uram bátyámnak nem kedvezett annyira, mint a kimerithetlen kávéforrás díjtalan élvezése.

– Szabad tudnom müvészetök ágát? – kérdé Málnay vendégeit.

– Én – hadará az arszlán – hét nyelvet beszélek… magyarul…

– És én – ragasztá hozzá uram bátyám – ugyanannyit tökéllyel, s értek… németül is…

– Tehát önök…?

– Festészek vagyunk – esék Málnay szavába az arszlán.

Uram bátyám erősen ránczigálta a hazugnak köntösét, s mint midőn maga sem szól valót, zavartsággal köhécselt, mert soha kezében ecset nem forgott, s igy méltán örvendhetett, hogy hüvelykujja be vala kötözve, azonban mégis szurkolt, hogy barátját a hazudságban utolérvén, e mennyei potyától szép ütlekszóval elugratják. Most azonban rémülését borjúi bámulás váltá fel, mert a vendégeinek hasznosan szolgálni kivánó házi úr által leánya arczképének levételére szólíttatván fel az arszlán, ez annak teljesitését egész készséggel igéré. Uram bátyám tövisen ült, s alig emészté el reggelijét, iparkodott az udvarból kijutni, kevésbé számitván egyébre csapszéki kidobásnál, természetesen útravaló mellett, kétségtelennek tartván e kalandozásbani cselnek ily körülmények közt minél elébbi kibonyolódását. Pestre rendes hallgatói közé szerette volna most magát varázslani, – az ég nem könyörült rajta, s azért tanácsosbnak látta a falu mesteréhez, mint az ivásban hires természetbuvárhoz sántikálni. Veres gallérú köpenyét okvetlen vállára kapta, hahogy távolléte alatt ármányos utitársát kiebrudalnák, ne kénytessék ő is oda fáradni a szép reményekkel biztató áldás átvétele érdekében. Ő kitűzött irányában férfiasan haladt, daczára azon akadályoknak, miket a falu ebei elébe ugatának. A keresett egyénnél rokonkebelre talált, s igy szükségtelen elmondanom, hogy a barátság megszentesitésénél több kanna bor elfogyott.

Arszlánunk ezalatt a kigondolható legnagyobb merényre vetemült. Tágas terem közepén a festészi támasz, mely a házi úr boldogúlt fiának sajátja volt, fel vala állítva, előtte Elek ült kezében ecsettel. A pamlagon Málnay terült el, s szájában öblös pipa füstölgött. Elvira pedig diszköntösben megelégedést sugárzó tekintettel függe az álmüvészen.

Elek addig piszmákolt, mig a csend és unalom Málnay szemeit lezárá, ekkor nagy tudákossággal kifeszité a vásznat, jobb kezével rá nehézkedett, s szemeit oly élesen szegzé a lerajzolandó alakra, hogy az ártatlan hölgyecske ama merész nézés alatt nem egyszer zavarodott meg.

Málnay hortyogott.

Elek pajzánul forgatá az ecsetet, s hol a hölgyre, hol vásznára pislogva szemtelenül susogá:

– Gyönyörü homlok – egykét vonást tön, s ismét folytatá: égi szemek – rózsaajk, – rövid szünet után – holló fürtök, – tavaszában viruló arcz, – jóságot lehelő hókébel. Ekkor az ecsetet lesujtá, s a hölgy kezét gyöngéden megragadva, mondá: „Nem nem! én a természetet ennyire meg nem hazudtolhatom, nincs müvész, ki ennyi szépségi tökélyt lemásolhatna; s ha igen, volt, van, vagy lesz-e hatalom, mely megengedhetné az ő remekét utánozni gyarló emberi kézzel? Oh Elvira! ily szépséget csak egy mindenható alkothat!“

A hölgy remegett, s e nyilatkozaton meglepetésében örvende, hogy atyja alszik, magát hivén bűnösnek.

Elek használá Elvira zavarát, lábaihoz omlott, s lelkesedve folytatá: „Van egy gondolatom, mely mióta láttalak, erem minden lüktetésével szivemhez küzdi magát, s e gondolat: téged, oh égi lény, szeretni; ez életem, ez halálom!“

– Mi az? – kérdé az álmából fölrezzent Málnay, arszlán uramat nemes foglalkozásában meglepve.

E hang, s Elvira sikitása az arszlánt kissé gyöngéjén találta, mert őszintén mondva, jobban félté hátát, mint lelki idvességét. Ő tehát, mint ki csizmadiát fogott, keserűn harapá össze ajkait, de gyakorlott szemtelensége már több ily szorult helyzetből kisegíté, s igy boldog régi szokásához nyult, miért is kézzel lábbal tombolva, tele torokkal orditá: Lovat! egy országot egy lóért!

– Kötelet! – harsogá Málnay – hisz ön őrült.

Elvira rémülve futott el.

– Játékom megnyerve – mond az arszlán elbizott kaczajjal – s a világ minden szinészei közt ma víttam ki legnagyobb diadalomat.

– Mit? mit? – tudakozódék Málnay.

– Azt uram! – viszonzá Elek – hogy nem adnám koszorúim feléért e napot, alkalmam nyilván önöket müvészetemmel igy megismertetni.

– Vagy ön bolond, vagy én! az ördög vigyen el, ha egy szót értek ön beszédéből.

– Azt elhiszem; értsen meg tehát: én nem vagyok képiró, hanem szinész.

– Tehát miért nem járt igaz uton?

– Úgy nem lett volna mezőm tolakodás nélkül magamat önök előtt kitüntetni.

– Hm, de mit keresett lányom lábainál?

– Egy szerepet szavaltam Schiller Hamletjéből.

– Schiller Hamletjéből? csodálkozék Málnay.

– Igen – esék szavába Elek – gyöngeségem, hogy a franczia drámákat szenvedéllyel játszom, s dicsekvés nélkül mondva, hatással.

Szinte hihetetlen, egy arszlántól ilyesmit hallani, de legyenek meggyőződve, hogy az ily lény a könyvnek betűjét sem tudja hogy fekszik, szinházba jár, nem a művet hallgatni s a játszókat látni, hanem magát mutogatni; itt ragad rá nehány szó, itt hallja: franczia hatás, Schiller stb.; Hamletet csak onnan ismeri, hogy adatásakor nem levén kivel kaczérkodnia, első felvonás után oda hagyá az üres házat.

– Nem lenne szíves abból a Schillerféle Hamletből még valamit szavalni, mert én is szeretem a franczia műveket – kezdé hosszu szünet után Málnay.

Arszlánunk az átjáró tekintet alatt összeborzadt, s szinte nem jót sejtett, de már benne uszott, azért csak rá rebegé a „szivesen“-t, s lelkendezve kezdé:

Lenn a hegyen…

Fenn a völgyön – megakadt; ujra kezdé, s ismét elakadt. De a bitangoknak a szerencse kedvezni szokott, erre építnek ők, és ritkán csalatkoznak. Ki hinné, e nyomorultat kimenté szurkoló helyzetéből egy kis utczai mozgalom. Az ablak alatt zajongó nép vonult el. Málnay kipillantott, Elek is használá a kedvező alkalmat, a fris légre osont. Alig örvendett szabadulásának, már ismét kétségbe kellett esnie, mert az utczai zajongók vasvilla közt – alig merem kimondani – Uram bátyámat kisérték!

Mit véthetett a jámbor törvénytudó? azonnal értesülünk. Elek utána rohan a szolgabirói lakhoz. Utközben a mesterrel találkozik, ki borból sokat rugott ugyan be, de mégis elbirja mondani, hogy uram bátyám vendége volt; kissé leszítta magát, azután a helység szérűjébe sétált kopasz fejét szellőztetni; egy boglya mellé ült, pipájába tüzet csaholt, és mint gyujtogatót elfogták. Balsors, ez a te műved!

Arszlánunk iszonyu dühében szinte fuldokolt, de hogy is ne, hisz uram bátyám, kinek hazudságira annyit számitott, inkább iszapba sülyeszti, mint segítené; és veszni, vagy bitóhoz köttetni engedte volna, de saját érdekében hűtelen czimborája sorsán segítni szükségkép kellett. Ő tehát minden fontolgatás nélkül a szolgabiróhoz rohant.

Két vasvillás pór közt uram bátyám állott, s mögötte a megyei pandur minden intésre készen tartá rezes fokosát. Tekintetes szolgabiró uram pedig kényelmes karszékében heverészve, törökpipából eregeté pattanásig felfujt arcza körül saját illatos termesztményét, s perczenkint kétségbeejtő tekintéllyel szuszogott egyegy hatalmast, mely menydörgő szavának előfutára volt.

A vallatás annak irtózatos rende szerint megindíttatott, s közszeretetű uram bátyám eléggé redős arczán különféle színek vegyülete játszadozott; méltatlanság, bor, és gyakori hetvenkedései daczára is, a félelem őt különös lázba ejté.

A szolgabiró, miután rögtöni biróságra hivatkozék, s uram bátyámat több rendbeli sértésekkel illeté, a tanuk előadásából átlátá, hogy a vádlott ártatlan. Épen ki akará mondani határozatát, midőn mentő angyalként lebbent elő az arszlán, s egykét felvilágosító körülménnyel utitársát szabaddá tevé. Az őrök eltávolíttattak, uram bátyám ismét szabad ur lőn, s a szolgabiró bocsánatkéréseire engesztelőleg válaszolá:

– Emberek vagyunk, és tévedünk.

– De most – kérdé a szolgabiró – szabad-e tudnom, hogy tulajdonkép kihez van szerencsém?

Uram bátyám szokott lassusággal feleletre készité ajkait, de az arszlán szélvészgyorsasággal kapta ki szájából a hangot, magát müvésznek, uram bátyámat pedig drámairónak mutatván be.

A szolgabiró rendkivül örvendett a szerencsén, maga is iró levén, csakhogy politicus, – szerinte – a mennyiben a közgyülések után a megyei határozatokat egyik hirlapban közleni szokta.

Most élénk társalgás kezdődött, a szolgabiró mint olvasott egyén, azt kérdé, hogy az uj franczia iskolát követi-e uram bátyám az irodalomban, vagy Shakespearet?

Uram bátyám mutatóujját fontossággal illeszté borvirágos orrára, s komolyan válaszolá: hogy ő Cicerot követi.

Tovább nem elmélkedhettek; mert a csarnok elébe egy négyes fogatu kocsi robogott, belőle tisztes férfiu, a megyei alispán lépett ki.

De mi ez? az arszlánnak szűk kezd lenni a hely, jobbra balra kapkod, homlokáról izzadtságot töröl, és rést keres szabadulhatni. Mi szorithatja annyira? türelem, majd rá jövünk.

Az alispán beköszönt; az arszlán nem meri arczát mutatni, az alispán megáll, merészen néz a divathősre, ez zavarodva pislog rá.

– Tán ismerik egymást? – kérdé a szolgabiró.

– Valóban – hebegé az arszlán – nem volt szerencsém…

– De nekem igen, gazember! – mond az alispán – he György! – szólitá tenyeres legényét – verjétek vasra, s az arszlánra mutatott.

– Uram! rebegé a hálóba került szép mákvirág, ön tévedésben van.

Uram bátyámnak szeme – szája elállt, s midőn eszmélni kezde, félelmesen mondá: uram öcsém! nem jót sejdítek.

E hangra az alispán uram bátyámra tekinte, elmosolyodék, s felkiáltott:

– Váray! mi ismerjük egymást.

– Meglehet, az insurrectióból.

– Iskolatársak voltunk, s azóta Pesten is találkozánk.

Uram bátyám ujra éledni kezdett, szerette volna, ha fél Pest bámulhatná, hogy ő egy alispánnal baráti kezet szorít, s mi több, tegezik egymást. Uram bátyám vígan töltött régi ismerősénél nehány hetet, s gyönyörű négyes hozá vissza Pestre azon biztatással, hogy barátja az ő számára hivatalt szerzend. Édes várakozásban él azóta itt. Boldogok a könnyenhivők!

Az arszlánról szinte feledém megemlíteni – no de ki tudná eltalálni, miért csipték fültövön? – mivel az arszlánbőrben most az egyszer nem telivér szamár, hanem tigris volt, ki midőn ezen fajt még inasnak nevezék, az alispántól szép csomó pénzzel elillant, s most jó szerével hurokra került.