EGY TAVASZI NAP BÉCSBEN.

Két heti esőzés után – ah! itt már nagyot ásit az olvasó, unalomig koptatott bevezetésemen, de nekem lehetlen tágitnom, azon egyszerü okból, hogy mindenki teljes mértékben felfoghassa a bécsiek örömét, – szerencsére éppen egy vasárnap kiderült. Az ég tiszta kékjén a nap tavaszi kellemével ragyogott; fű, virág, fa – szóval minden mi zöld, új életet nyert. És lőn nagy mozgalom, zaj és öröm; boldog, boldogtalan rohant a szabadba. A betegek csak azért fohászkodtak, hogy e bájos nap kellemeit ágyba nyűgözve sinylik át, mig ifjak, vének, nők és férfiak Mödling vagy Hietzing zöldjében, rántott csirke mellett hallgatják a szivlázitó keringőket. A vasárnapi lovagok ferdén ülve bérelt méneiken, csapatostól ügettek a zöldbe, a társasági kocsik nem győzték szállitmányaikat, a bérkocsisok fellebb rugtatták az árt. A gyalogok ugy rohantak, mintha vétköket hagynák a város helyett magok után, némelyek karjaikon nőt, mások zsinegre fűzött ebet vezettek. Volt gyermek- és kosárczepelés, minőhez hasonlót csak Egyptom láthatott.

Egy darabig szokott ázsiai kényelemmel az ablakon kikönyökölve szemléltem a szakadatlanul hullámzó népet, hosszu száron át szivogatván az átkozottúl rosz háromkirály orrcsavaró füstjét. De én is ember vagyok, még pedig gyarló, s ki vet rám követ azért, hogy a vágy, egy kis kirándulást tenni, bennem is fölserkent. A gondolatot cselekvés követé, s tiz percz után Zsigánál bekopogtaték.

Zsigát tulajdonkép kegyetek nem ismerik, kár! – ő nekem meghitt barátom. Ezzel ugyan nem sokat mondtam, mert ugy hiszem engem is – azokon kivül, kik tán siratnak – alig ismernek. Semmi, – én őt bemutatom; ő jámbor, szerény, nem nehézelmű gyerek, nem fösvény, sőt… szóval, nekem jó barátom; s mi erényeink és hibáink iránt kölcsönösen rokonszenvüek vagyunk, azon egyetlen kivétellel, hogy ő igen előitéletes, mit nekem élő lény nem lobbanthat szememre, mert dicsekvés nélkül mondva, nagyon is utóitéletes vagyok. Ennyi azt hiszem elég, két, nem annyira vig, mint be – tán hiszik hogy becsületest akartam mondani? kérem ne tegyenek rólam fel ily szerénytelenséget, hisz az öndicséret rosz hang – tehát nem annyira vig, mint beszédes czimborát megismerni, s ha ismeretségünk nincs terhökre: szivesen teendjük ezentul is tiszteletünket. Most pedig kik költőietlen előzményemen el nem álmosodtak, legyenek jó reménnyel, mert erősen hiszem, hogy előadásom a kivánt sikert (az álmot) meghozandja, hacsak Zsiga jelességei iránti érdek nem üzendi azt el. Oh ő talpraesett, csókolnivaló ficzkó! csak az kár benne, hogy a polkát kiálhatlanul járja, s mégsem lehet lemondásra birni. Kis gyöngeség!…

Szobájában iszonyu rendetlenséget, s őt a rendetlenség közepette találtam. Évtizedes periratok hányt-vetett halmazában, dicső állásához méltó türelemmel kutatott valamit.

A kölcsönös üdvözlet sokat jelentő, de néma vala, s noha csak makranczos fejbillentéssel fejezteték ki: mi megértők egymást.

– Zsiga! – kezdém – jer vidékre.

Ő nagyot sohajtott, s az ez által mozgásba hozott lég, porözönt csapott szemeim közé, mely a periratok közti kényelmes szállásából kibolygatva, ellenséges táborként lepé el a szobát.

– Jösz, nem? – ismétlém.

Ő tagadólag rázta fejét, prospectusi határozottsággal mondván „nemet.“

– Miért?

– Nincs pénzem.

Elmosolyodtam, mert egy az iróasztalra kiteritett 100 ftos bankjegy, már rég kaczérkodott felém egy szerelmes nő minden csábszereivel.

– Hát az ott? – kérdém farkasszemet hányva az imádott rongyra – takarékpénztárba küldöd?

– Ha enyém volna – viszonzá ő.

– Hát?

– Egy védencz hozta, kinek számára bizonyos okiratot kell kikeresnem s lemásolnom.

– Ugy-e tiszteletdij?

– Csakhogy főnökömet illeti.

– Hm – gondolám szép egyesség! neked a munka, neki a jövedelem! – Minden rábeszélő tehetségemet felhasználám Zsigát kicsalni, s minél inkább ellenkezett, én annál jobban akartam. Ismertem főnöke zsarnokságát, tudtam hogy benne legalább is három japáni császár, ugyanannyi sultán, egypár tatár-khán s két gyarmatos veszett el – kicsinyben, s mégis megkisértém az utolsó módot, barátomat a jóútról elszédítendő. Hiába volt, az igaz, de szenvedély, vágyak, ifjú vér mire nem vezetnek!?

– Pedig – kezdém ismét egykedvüen – most kocsizott ki Laura.

– La… kezdé örömteljesen, s csakhamar elharapva az élénk hangot, csüggedve folytatá – Laura is?

– Igen hát. Ugyan rugd oldalba ezt a silány feglalkozást és jer.

– De főnököm –? holnap oly zivatar fog fölöttem csapkodni, hogy… – a többit taglejtése fejezé ki.

– Hát ha mindent becsületesen és lelkiismeretesen végzesz?

– Borzasztó szeszélyével akkor is vérig bánt. Óh barátom! mások irányában oly sima, oly hizelgő, hogy megennéd; ellenben kik tőle függnek; egyetlen nyugalmas órára sem számithatnak.

– Szivén hordja nevét. Lásd egyre megy; jer, töltsük vigan a napot. Aztán Laura, Laura! – – – –

Igen, de…

– Akarsz? nem? – kérdém indulófélben.

– Megállj csábitó! – mond, frakkja legalsó gombját ujjai közé szoritva; s végig tapogatván a gombsort, félhangon susogá: igen – nem, igen – nem, s igy tovább, végre a legutolsó fogásnál elszántan kiáltá: megyek! hanem…

– Mit még?

– A napi költségeket te viszed.

Más helyzetemben gondolkozott volna, de én istennek ajánlám lelkemet – és felcsaptam.

Karöltve léptünk az utczára, hol udvarias bérkocsisom a Hans Jörgelnek1) fület nyomintván, ülése alá csapta, s a bakról lepattant, nekünk ajtót nyitandó. Ezen perczben tompa zugás ragadá meg figyelmünket, s a sarkon gyászmenet fordult felénk. Zsiga oly sápadt lőn, mintha ő szökött volna meg a koporsóból; leemelé kalapját, s érthetlen szavakat tördelt. Első pillanatban azt hivém, hogy az legalább is egy, általa párbajban agyonpuskázott ellennek temetése, s barátomban a lelkiismeret működik. Akármi legyek, neheztelni kezdtem rá, hogy nem engem bizott meg a segédi tiszttel, holott ezen hivatásnak oly sokszor s oly férfiasan feleltem meg – többnyire vaktöltés mellett. – Rosz jel – mond barátom, miután a szomorú kiséret elvonult – nem megyek.

Ahá! most jutott eszembe, hogy ő előitéletes; én tehát szó helyett cselekedtem, s megragadván karját, magam mellé vontam, és sok küzdés után gyümölcsét tapasztalám fáradozásimnak, mert a kocsi velünk elrobogott. Mintha hölgyet raboltam volna, ugy érzém magamat, s kedves szomszédom, a különben bőbeszédü fiú, néma, gondolkozó lett. – A vonalon tul láttuk német atyánkfiait, mint csapnak az első legjobb serházba, hol setét estig ülvén, azon nyugtató öntudattal térnek vissza, hogy ők a zöldben mulattak, pedig beszédökön kivül alig volt más zöld.

Eleinte megjegyzésim válasz nélkül hangzának el, de mégsem kelle erős tusát vínom barátom nyelve megoldásaért.

– Mégis jó nép ez – mondám én.

– Igaz – felelé Zsiga – mert ha rántott csirkére liczingit szörpölhet, nincs mit félni tőle.

– Türelmes.

– Nem czivakodó.

– Ha tele tál mellett van, borsót törhetsz a hátán.

– Nem nyughatatlan.

– Ha reggel teritett asztalhoz ül, sötétig ott marad.

– De mi lehet ott? – figyelmeztetém barátomat – nézd mennyi nép zajlik.

– Kétségkivül valamelyik népember bajazzozik.

– Egy pillanatra tekintsünk oda.

– Ám legyen, ha érdekel.

A kocsi megállapodék; oda sieténk, és bámultuk a többivel, koránsem Mozert, vagy más zugmüvészt, hanem két ünnepi uracs lovagiasságát, kik egy kaczér nő ékei, vagyis inkább ékszerei felett összezörrenvén, perlekedés közben egymás fején, a fodrász müvészetének minden nyomait eltörlék.

– Tolvaj! – harsogá az egyik, ellenének haját keztyütlen újjairól leseperve, – elloptad gyürümet, hogy saját drágaságommal, legszebb kincsemet, lánykámat elszéditsd.

– Sohasem volt tied – viszonzá a másik, zsebéből elővont kefével fejét rendezvén.

– Mi nem volt enyém?

– Sem a gyürü, sem a lány.

– Elvezetlek az ékszereshez, hol uram vette. Érted?

– De nem számodra, zsebelő! a lánykával pedig féléve már, hogy fizetésemet megosztom. – Paff! hangzott most, a szónoklónak lankadt arczára, ellenfele széles tenyerével elevenséget varázsolt. Ekkor a néző közönség roppant örömére, uj erővel összecsaptak. Egyik Nesztroyt, másik Saphirt, legtöbben pedig Weist ohajták körükbe, hogy ezt felséges olvasmánynak, vagy érdekes szinpadi jelenetnek felhasználván, a közönségnek még több élvezet-dús órát nyujtson, és „Lumpáczi vagabundusként“ egy év alatt kétszáz és nehányszor oltsa el müvészetért epedő lelkének szomját. Végre irtózatos tekintéllyel megjelent a rendőrség, s az ünnep hőseit befülelte a jámbor nézőknek nem kis veszteségére.

Zsiga e látványtól igen le lőn sujtva; tán azt hiszik kegyetek, csupa lágyszivüségből? nem biz az, mert diák korában ő is több ily magán csatákban vitézkedett; más bökkenő volt itt: az egyik viaskodóban, még pedig az üldözöttben, Jeanra, Zsigáék tigrisére ismerénk. Ura, nem ugyan valóságos, de mégis arszlán. A telivér-arszlán gyöngékkel soha sem érezteti erejét, s ez a nemes faj; a korcs azonban ott henczeg legjobban, hol tudja, hogy szuszogását is orditásnak képzelik. Kérem tehát alázatosan, ne keressenek se rendkivülit, se nagyitást, ha megsugom, hogy ezen arszlánfőnök hyennafaj.

– Jó éjszakát holnapi mulatság! – sohajta lehangolt kedélyü barátom.

– Mi lelt ismét?

– A ház otthon őrizetlen van.

– Hisz csak nem vagy kapuőr – remélem?

– Minden, mi írástudó emberből kitelik.

– S a titoknoki czim? – –

– Rám valóságos gúnynév.

– E szerint kevés veszteni valód van?

– A legrosszabb esetben is csak nyerhetek – kiáltá hirtelen felderülve, s ismét kocsira pattantunk.

Heimbach kedves vidékén valánk, hol feledve a honn ránk várakozó terheket, feledve erszényünk jelentéktelen sulyát, feledve a holnapot, szivvel és lélekkel keblünkre ohajtók ölelni a pillanat kéjeit, mert én vig czimborákra akadtam, Zsiga pedig a kékszemű kis Laura ottlétéről meggyőződék.

Magasztos kebellel indultunk a vidéket bekalandozni, s utközben Zsiga kijelenté, hogy szive hölgyének ma, a szép természet nyilt kebelén, szerelmi vallomásokat teend, s én a sikerről nem kétkedém.

– Ah! ott vannak – kiáltá barátom, egy kis társaságra mutava.

– Hát oda tartsunk?

– Természetesen.

– Volt zaj és futkosás, séta, és – ha tapasztalásom nem csalt – suttogás is. Én ugyan mit sem hallottam, de annál többször láttam az ifjak tekintetét a koronként elpiruló női arczokon pihenni. Zsiga embere maradt szavának, nem tágitván Laura oldalától, ajkait láttam mozogni, kezét szive táján szerepelni, szemeit Laurára, onnét égre emelni; s láttam a hölgyet lovagja tekintete alatt – égni, s több efféle kicsinységeket, melyekből merész képzetem üdvös sikert jósolt.

– Hát az elbeszélő hogy mulatta magát? – kérdi nyájas olvasóm. Köszönöm a megemlékezést, kivévén bizonyos egyéneknek, kik legtöbb esetben, módnélküli szivességet tnnusitnának, ha rólam örökre megfeledkeznének. Jámbor ohajtás! – én rendkivül, mellőzve mindenesetre a jól-t, vagy roszul-t, mert korombeli ífjú rendesen fiatal hölgyhöz csatlakozik, én pedig most az egyszer a Mutterral gyermeknövelésről és szakácskönyvek elveiről, váltogatva, elmélkedtem, – közben-közben egy bókot erőtetvén, hogy a mama figyelmét Lauráékról elvonjam, és – dicséretemre legyen mondva! fogásom sikerült, mert a mama is igyekezett még pirulni,

Életemben tizenhétszer valék szerelmes.2) Imádottaim közül öt hűtlen lőn; három férjhez ment; négy játékszernek használt; kettő valódi kedvesében a szerelemféltést akarván felcsigázni, eszközre alkalmasnak talált, mi természetesen rám igen hizelgő, azért hogy nevetséges; kettő orromnál fogva vezetett, s csak egyetlen szállt sirjába irántami hűséggel. Szegénynek véggondolata én valék; ezt szóval ugyan nem nyilvánitá, de bizonyosan tudom, mert – mással járt jegyben. Béke hamvainak!

Ennyi keserü csalódás után, elvemül tüzém kí, a női világról lemondani, ha mindjárt kétszer 173) epesztené is magát halálra. És szilárd maradnék föltételemben, szilárd, csak ennyi szép szem ne küzdene elvem ellen! Óh! a szép szemek könnyen lefegyverkeztetik az embert!!!

De tulajdonképen most sem tudják, miért nem csatlakozám a viruló hölgyekhez? tán fölebbi okaim miatt hiszik? dehogy, hisz kerülni őket nem fogadásom. Tudják meg tehát: mert ama hölgykoszoruban két virág volt, melyet szivem melegével akartam ápolni, s fájdalom! épen az a kettő, ki orromat igen nagynak találta. Ám nevessenek ki jól, vagy szánakozzanak rajtam, nem bánom; hisz szép hölgyek részvétét szivembe, s a női gúnyt zsebembe dugni, még az érzelgés holdas korszakában megtanultam.

Épen elakarám panaszolni a máminak, hogy mennyi kinos tapasztalást arattam a szerelem tövises mezején. – Hah! úgy-e megenni való kitétel? jaj! a költői lélek akaratlanul is kitör, – már ajkaim nyiltak, mert a köröttemi képletek, a multak emlékét egész borzasztóságában láziták fel bennem, már első kedvesemet megnevezém, midőn Zsiga kezemet görcsösen megragadva sugá:

– Futok, rohanok!

– Győztél? – mondám, magamnak is tulajdonitva némi érdemet.

– Elvesztem! viszonzá csüggedt hangon – a vendéglőbe leszek – tevé utána, és eltünt. Ekkor, majdnem egy perczben, két lesujtó látvány lepett meg, a barátomat érdeklő; s diadallal mosolygó Laura, lopva csusztatott valamit egy tejfeles-pofáju uracs kezébe. Ez méltó felindulásra izgatott. Másfelől Zsigám főnökét láttam felénk közeledni – karöltve Laura potrohós papájával; – s most könnyen eltalálhatám, mért ugrott meg kedves pajtásom.

– Legalább az egyiken boszút állok – gondolám, s a zsebében kotorázó piperőczhez közeledém.

– Uram! – kezdém lehetőségig nyers hangon – mit rejt ön oly óvatosan?

– Én – é – n mekegé a sima arczu, s reszketni kezdett. Laura pedig lángvörös lőn.

– Igen ön, mutassa!

– Uram! – esék szavamba – ez erőszakoskodás.

– Mutassa, vagy…

– Bocsánat, de viselete igen pusztai.

– Ön sérteget? jó – folytatám halkal – holnap másodmagammal meglátogatandom önt; tisztitassa meg fegyvereit, mert együtt fogunk reggelizni.

– Hah! feladom önt a rendőrségnek – kiáltá önmagából kiforgatva a félsz miatt.

Nevettem és boszankodtam gyávaságán; de a társaság figyelni kezdett ránk, és én, egyrészről következetes akarván maradni, másrészről a rejtegetett tárgygyal is szerettem volna megismerkedni, igy folytatám komolyan:

– Uram! sajnálom önt, gyanura nyit tért; én fél óra előtt egy váltót veszték el, és…

A lovag gépileg vont elő zsebéből egy papirtekercset, mialatt hamuszin szemeiből sürün patakzott fehér mellényére a könyzápor.

Én a lap tartalmát lehető leggyorsabban átfutván, mosolyogva nyujtám vissza tulajdonosának, s legmélyebb bocsánatot kértem a pityergő úrfitól, azon ragasztékkal, hogy ha ünnepélyes nyilatkozatommal be nem elégednék – ismertem gyöngéjét – kész leszek elégtétellel szolgálni. Vég szavaimnál az érdeklett uracs két öklével hirtelen neki esett – koránsem hátamnak, hanem saját szemeinek, keztyüs kezével a könyüt kitörlendő, és savanyú arczát mosolyra erőlteté.

– Nos?

– Oh! kérem – mond urias bókkal – ön nyilatkozata engem tökéletesen kiment e tisztelt kör előtt.

– Igy tehát…

– Legjobb barátok vagyunk – esék szavamba.

Általános hidegséget éreztettek irányomban, e viselet után a tisztelt jelenlévők, és én kimondhatlan örvendtem ezen, alkalmam nyilván tőlök védok nélkül szabadulni. És rohantam egyenesen a vendéglőbe, szerencsétlen barátom szemeit fölfedezésemmel kipeczkelni, mert a tekercsen Laura által irt ezen jelentéktelen szavakat olvasám: „Atyám holnap Brünbe megy. Mi estélyre vagyunk hivatalosak, hova nővéreim a mamával elmenendnek. Én beteg leszek.“ Minő pongyola kis értesités, azonban nem sok előérzet bizonyitványa; s ha valaki ebből egy kis ártatlan „légy ottnál“ többet képes kivonni: az rágalmazó.

Zsiga haragja főfokra emelkedett, általam ezen mindennapi történetecskéről értesülvén. Bőszülten akart kirohanni vetélytársát megsemmisitendő, s a hölgynek egy kis borsót törni orra alá. Jaj! de ki képzelhet ily akadályt? főnöke rémként állt előtte, s barátomnak a teremből kilépni veszéllyel vala kapcsolatban. Még boszút sem állhatván, önlángjainak engedé át magát, mig sok küzdés után tárczámat előkérve, egy kerek asztalhoz ült, játékban szórakozást keresve.

Én ismét szabadba mentem.

Az ég beborult, mindenki födél alá sietett, a következő eső elől menekülendő. A sétányok elcsendesültével a terem fuladásig megtelt, s mivel a hely oly csábitóan szűk volt, a föllelkesült ifjuságot tánczszenvedély ragadta meg, és lőn állati időtöltés, és gőzfördői mulatság.

Körültekintém magamat, sok kisérleten átesett tüdőm nem csekély kárával, s azután a kártyázó szobába léptem, hol barátom derekasan működék.

Hosszas szünet után egy epés hang barátomat nevéről szólitá: ez ijedtében még a kilenczet is bakalának látta. A kártya kihullott kezéből, s szemeit fölveté egy nem annyira érdekes, mint igen visszataszító alakra, kiben kegyetek is megismerhetik azon főnököt, kinek kémszemeit, mindig piszkolni kész ajkait Zsiga még álmában is látni képzelé.

– Otthon minden rendén van? – kérdé a főnök,

– Igen – viszonzá Zsiga, oly hangon, melyből több „nemet“ lehete kivonni.

– Ki maradt a háznál?

– Jean.

– Jean kikéredzett… Jó mulatást. – És e kiejtésben annyi feküdt, mintha mondaná: jaj lesz árva lelkednek!

Zsiga szemrehányólag tekinte reám e szókkal: neked köszönhetem; s ismét ülésére süllyedt a játékot folytatandó. –

Késő este volt, s mi ketten a napi kalandot bevégzendők, a legnagyobb esőben körülbelől 3 órai sétát tettünk hazáig, – ennek egy kis oka ott feküdt, hogy kedves barátom minden pénzünket elkártyázta. – Bezzeg volt panasz; a kijátszott szerelem menydörgést idézett utitársam ajkira; – a női kaczérság tán Venus ideje óta jobban meg nem rovatott, s én ezen izetlenségeket örömest hallgatám, csakhogy keserü szemrehányásinak tért ne nyissak. Gondolatunk sötét vala mint az éj, ruhánk lucskos mint egy gyékény-ernyő, testünk fáradt mint egy alföldi agáré, lelkünk lankadt mint uzsorásé halálakor, s e felett szivünk ugy dobogott mint egy valóságos vashámor. Bizony még is kellemetlenebb lehet ez a gyalogutazás, mint azt pasai kényelemmel a pamlagon elnyulva képzelnők! – Midőn az Istvántéren kezet szoritva elválánk, a toronyból az óra egyet bömbölt le. –

Álmom, mint mindenkié, kit az élet súlya nyom, mély és zavaros vala.

A nap első sugaraival, azaz midőn jól bekárpitolt ablakomon átlopózhatott, Zsiga is beköszöntött hozzám. Ez nem vala ujság, sem meglepő, mert tudtam, hogy csupa egészség tekintetéből hajnalkor kizaklatják az ágyból, ha egész éjszaka orditott is fogfájásban.

– Mi jót hozasz? – kérdém ásitva, mert őszintén megvalva, még ki nem hevertem magamat.

Zsiga egy pár könyvet vágott ki az asztalra, s én önkénytelen iskolakerülő éveimre emlékezém. Adj szállást – mond szárazon – ugy is te ástad siromat.

Én mosolyogva tekintém magamat körül, mert átkozott szabad szállásomban egyedül is alig fértem. Egy izben szerelmes valék, épen télen, három hétig nem kelle szobámat fűteni, szivem lángjától felmelegült annyira, hogy napjában kétszer frissiteni kelle a léget, – annyi bizonyos, hogy szük cellámban nyitott ablak nélkül gyertyát nem égetheték, mert fulasztó hőséget okoz, – én szállást adjak? még egyszer körültekintém magamat, ha lehetne-e valahol egy rejteket kigondolni; de nem! ő bizonyosan tréfál – igy biztatám magamat.

– Remélem – folytatá neheztelőleg – nem fogsz gondolkozni, ugy is, – ah!…

– Isten ments, csak hozasd el podgyászodat.

– Mindenem itt van – felelé a könyvekre mutatva.

– Szünj meg gyermekeskedni.

– Azt neked kellett volna tegnap mondanom. Tudod-e, hogy tegnap a kulcsokat otthon hagyám, Jean visszajöttére számitván; azonban ő fogságban tölté az éjt kalandjáért.

– És? – türelmetlenkedém.

– És – mig oda jártunk: kiraboltak.

– Azt a százast is elvitték?

– Mindent, mi szobámban található volt.

– Ejnye! ez nagy csapás.

– Főnököm azt mondá, hogy keressek oly helyet, hol tartani fognak azért, hogy mulassak.

– Ez czudarság!

– Van-e pénzed? – kérdé uj fordulatot adva beszédünknek.

– Hm! utolsó filléremig eljátszád.

– Ugy hajhásznunk kell valahol, te jót fogsz érttem állani.

– Én?

– Igen.

– Jó ég! én ki rég gondoskodtam arról, hogy kimeritsem hitelemet? ez oly lehetetlen, mint kortes nélkül tisztujitáson győzni.

Két hétig nyakadon maradok, addig haza irandó levelemre választ remélek – fejezé be dönthetlen akarattal s nyers rövidséggel a párbeszédet.

Családtartási teher! most értem ennek szomorú tartalmát. Eddig csak magammal volt bajom, s jó, hogy gyámatya nem bánt igy velem, különben most egy roppant lamentátiót szőnék be; de magamról, ah! szerénynek kell lennem, és én hallgatok. Midőn legterhesebb volt háztartásom, két pintyőkét és egy vadászebet birtam; az elsők hasonszenvi gyógygyakorlatban hunytak el, kutyámat pedig szomszédom konyhájából még este sem lehetett kiforrázni, otthon ellenben zsinegen sem maradt.

Néma részvéttel tekintém végig levert barátomat, s keserű fájdalmában valami oly nevetségest fedeztem fel, hogy ajkam akaratom ellenére is mosolyra vonult, másfelől rémesen viszhangzott keblemben: „te ástad siromat!“ és én kötelesnek érzém magamat felette gyámkarjaimat kiterjeszteni, ámbár Niklebi Miklósként felkiálthatok: és nem volt kenyerem! mégis magamtól mindent elvontam – mi természetesen nem volt sok – csakhogy bukott barátom szükségeit födözzem. – Ne imádkozzék senki gyámságom alá jutni, mert megbánja! lám a szegény Zsiga arczrózsái eltüntek, szemei behomályosodtak, – nem tudom a kényelmetlen alvás, szűk élelem, vagy a bánat fogyasztá-e őt igy el rövid öt nap alatt? szinte hihetetlen! Én részemről mindent elkövettem, szobám legjobb részét neki engedém át, szórakozás miatt munkáimat vele megosztám, néha többet akasztván az ő nyakába; elvezetém Bécs azon helyeire, hol – állitólag – azelőtt mindig csömört kapott; de igaz, hogy a vész soha sem jár egyedül – most nemcsak jól nem birt lakni: hanem étvágyát inkább ingerlé nem csekély aggodalmamra.

Volt szitok, az elkárhozott kirándulási napot érdeklő; volt szemrehányás, és angyaltürelmem már végkép kimerült erszényemmel együtt. Hallani kellett volna Zsigát, mint vitatá, hogy a gyászmenet befolyással birt kirándulásunk szomoru következményire, de okai gyöngék valának engem hitemben megrenditeni.

A régi mesés időbeli két elátkozott, e szerint kétségbeesett s bukott herczegként4) ültünk pamlagomon, a sűrü dohányfüstön át szabad szemmel kacsingatva kétes jövőnk iszonyu ködébe. Ajtómon kopogás; ezt gróf N.. y. hajdan tanuló társam betoppanása követé.

Rövid, de annál élénkebb társalgás után azt kérdé tőlem: ha vajjon most is ollyan meleg vágyam az utazás, mint egykor? – ha igen, legyek társa, mert e nélkül anyja nem bocsátja külföldre.

Én a szives emlékezést őszinte köszönettel vevém, és Zsigára pillanték, kinek arczát remény és vágy sugározta át. Ismertem szenvedélyét s megkértem gróf barátomat – hogy miután bizonyos viszonyok engem lebékóznak egy időre – helyettem Zsigát vigye. Esedezésem nyert, és Zsigának ábránd eszméi valósultak, mert két hét mulva, mint társalkodó elutazék, mit egyedül kirándulásunknak köszönhet.

Berlinből irt; soha sem érezé magát boldogabbnak. Lauráról nem tesz többé emlitést.

Lám, néha a férfiak is tudnak feledni.