RÖGESZME.

Reggelimet végzém.

Ajtóm nagy robajjal megnyilik, s Ernő tárt karokkal rohant keblemre.

Ernőt fél év óta nem láttam. Együtt tanulóskodtunk, társaink elválhatlanoknak neveztek, mi igazán is szeretők egymást; a gyermekkori barátságot a későbbi életbe is átvittük, s mi oly ritka máig őszintén élvezzük egymás örömeit, s fájdalmink közösek.

– Nem érdemled az ölelést – dorgálám Ernőt – fél évig magadról mit sem tudatni.

– Még pedig minő fél év? azóta megnőszültem.

Kérdőleg tekinték rá.

– Szemeidből olvasom – folytatá Ernő – te neheztelsz, hogy tudtod nélkül cselekvém? méltán, ha nőszülésem mindennapi és közönséges volna, de az kalandszerü, az rendkivüli és gyászos.

Én kővé merevültem.

Ernő szomorun mosolygott.

– Nem értelek – mondám.

– Az nehéz is volna – viszonzá ő.

Ez alatt theát késziték, s miután mindketten casadores szivarra gyujtánk, párolgó csészéinkhez ültünk.

– Mit neked elmondandok – kezdé Ernő – felette rendkivüli, előttem most is mint álom tünik fel.

– Kiváncsivá teszesz.

– Történetem egyetlen a maga nemében.

– Tán a középkor lovagjait játszád, s raboltad nődet.

– Oh! nem, – viszonzá Ernő, s szomorun rázta fejét.

– Vagy otthon, valami nagybátyai gondnokszámadásokat azzal fejeztél be, hogy leányát nőül vevéd?

Ernő tagadólag válaszolt.

– Valakit a hullámok árjaiból, vagy a lángok közől mentél meg?

– Nem, oh nem!

– Tehát nem is találom ki, elsorolt eseteim regényekben s szinmüvekben rendesek ugyan, de az életben rendkivüliek.

– Történetem ugy az életben, mint a regényekben is rendkivüli – e szavak után szemei könyekkel teltek meg.

Részvéttel nyujtám felé kezeimet.

– Te nem érthetsz – mondá ő.

– Értelek – viszonzám – csalatkozál nődben.

– Nőm angyal.

– Folytasd csak, de –

– Semmi, de – én őt szeretem lángoló keblem hevével, szeretem azon érzéssel, minő ereim legtisztább forrásából szakadhat; szeretem azon magasztaltsággal, minőt csak phantasiám teremthet; szeretem, mert szép és jó, művelt és lelkes.

– Mi hát az – kérdém – mi szavaidnak reszketegséget ad, mi szemeidbe könyet idéz s arczodat elhalaványitja?

– Az egy borzasztó eset.

– Elrémitesz.

– Tölts csészémbe s halld:

– Fél éve, hogy tőled elbúcsuzám, szülőföldemre utazandó.

Ott, hol a Maros óriás hegyek közé szoritva, tekervényes medrében zajosan hömpölyg Magyarország felé, a leomló csermelyek, zuhatagok s vizomlások ezreit ragadva magával; ott, hol a táj regényességétől elragadtatva, az ember feledi a vészt, mely perczenként fenyegeti, midőn a hegyoldalba vágott keskeny uton halad, s feje felett egy-egy leomlani készülő kopár szikla meredez ki, a másik oldalon pedig iszonyu mélységben a Maros vize zajlik, ott utazám, s mig szemeim a kies vidék változatos szépségein legeltek, keblemet a honvágy s barátim utáni epedés tölté el. Életemben a természet kellemei iránt fogékonyabb nem valék; voltak perczek, midőn csodálkozva kiálték fel, s voltak megint, midőn könyes szemekkel tekinték körül.

Egy elragadó ponthoz érkezvén, kocsimat megállitám s leszálltam.

A látvány tündéri volt!

A hegyek lánczolata koszorut képezett, tövében a vetés zöldelt, feljebb sürű erdő sötétlett, s tetejében itt-ott kopár ormok büszkélkedtek. A völgyben egyes házak, templomok, s félig a hegyekre fektetett falvak látszottak. A kies völgyet a Maros folyam kigyózó alakban hasitá ketté.

A kocsit előre küldém s én gondolatimba mélyedve gyalogolni kezdék.

Két órai merengés után tagjaimat meredezni érzém, s hideg borzongás fogott el, ismét kocsira ültem, de alig nehány percz mulva oly láz vőn elő, hogy tovább utazni képtelen valék.

Az első faluban kedves külsejü uri lakot pillanték meg.

– Oda hajts! – kiáltám kocsisomra.

Ő engedelmeskedett.

Egy mogorva inas fogadott.

– Hol van urad? – didergém.

A szolga körültekintett.

Kérdésemet ismétlém, s fogaim vaczogtak.

– Úram?… a teins ur…?… ő… ő nehezen lesz itthon.

– Mindegy, elnézéssel lesz viseletem iránt, de tovább nem utazhatom, e helység közelében lázt kaptam, kérlek készits egy ágyat, mig bajomat kiheverem.

Nem tudom szemeim kápráztak-e, de nekem ugy rémlett, hogy az inas elhalványult, s midőn segitségemre karját nyujtá, kezét jobban érzém reszketni, mint a magamét.

Alig érkezénk szobába, s külről kiabálni hallám: Lovat, gyorsan lovat nyergeljetek!

Mig fekhelyem elrendezteték, az ablakhoz léptem.

A kapun egy lovas vágtatott ki, a mennyire látnom lehetett, egy aszott halovány ifju volt.

– Ki az? – kérdém az inast.

– Uram – sohajtá sokat jelentő kifejezéssel.

Nehány percz mulva öntudatlan a legnagyobb lázrohamban feküdtem.

Emlékszem, egyszer kezemet érinteni érzém, s füleimet tiszta esengésü női hang üté meg.

– Nos orvos ur?

– Veszélyes – mond egy férfi hang – már inlázba ment át.

– Ah! minő szerencsétlenség: – sohajtá a nő – szegény bátyám!

Szerettem volna a nőt látni, de nem volt erőm szemeimet megnyitni.

Rohamaimban a legirtózatosb képzeletek gyötörtek. Láttam ama halovány ifjut mint vámpyrt felém közeledni, érzém, miként szivja véremet; hallám a tiszta csengésü női hangot, keblemre szólitám, karjaimat kitártam felé, s egyszerre undok boszorkányt öleltem, ekkor lidérczek álltak elő s tagjaimat szaggatni kezdék.

Betegségem irtózatos volt!

Majd szeretteimet láttam vizbe fuldokolni, majd a ház csapott fejem felett lángokba, s midőn menekülni akarék, ajtó s ablak zárva volt, s a boltozat recsegve szakadt rám. Máskor virányosban sétálék, az első rózsa, melyhez nyultam, kigyóvá vált, a másik utána, a harmadik is, végre valamennyi sziszegve mereszté felém fulánkját, lábaim alatt a fű mozogni kezdett, lepillanték, az is mind kigyó volt; futni akartam, mögöttem a föld elenyészett, s a pokol égető lángjai kezdtek felcsapkodni; láttam az elkárhozottak lelkeit.

Elkábulok bele most is, ha visszaemlékszem rémes álmaimra.

– És e kinok három hónapig tartottak.

Egyszer ismét beszédet hallék, amaz ismerős két hangot, s most ugy rémlett, hogy csak tegnap hallám, pedig mint később értesültem, három havi időköz folyt le azóta.

– Meg van mentve – mond a férfi.

– Hála neked istenem; – sohajtá a nő – ezzel tán szegény bátyám állapota is enyhülni fog.

E naptól fogva gyakran hallám a beszélgetést.

Hogy irjam le meglepetésemet, midőn szemeimet megnyitván, ágyam mellett egy angyalszép nőt pillanték meg. Mozdulatot akarék tenni, egyetlen tagomat sem birtam; fel szerettem volna kiáltani, nem volt erőm. Szemeim becsukódtak és most álmom szelid és tündéri lőn.

Napok multak, s ama nőt naponként láttam, egészségem lassanként vissza kezdém nyerni. Már beszéltem is.

Orvosom elmondá, mily hosszas beteg valék, s mennyit köszönhetek Póli kisasszonynak.

Tehát Póli és kisasszony!

Alig vártam a perczet, midőn ismét láthatom.

Az ajtó megnyilt, s annyi idő után először érzém szivemet dobogni.

Póli ágyamhoz lépett.

Én kezét szikkadt ajkimhoz vonám.

Ő mosolygott.

– Isten után – kezdém – önnek s orvos urnak köszönhetem éltemet.

– Csak maradjon még nyugodtan ajánlá ő.

Az orvos hasonlót inte.

Engedelmeskedém, de lelkem többé nem maradhata nyugodt.

Minél többször láttam Pólit, annál inkább érzém, hogy szeretem.

Napjaim azon része, melyben őt nem láthatám, végtelenre nyult.

Szép őszi idő volt, a nap sugarai a sárguló faleveleket megaranyzá.

Én ablaknál nézém a hanyatló természetet.

Orvosom e szókkal vőn búcsut:

– Ha holnap is ily kedvező tiszta idő leend, fél órai sétát tehet a kertben.

Gyermekéveimben a husvéti köntösnek jobban nem örvendék.

Póli a legnagyobb részvéttel tekinté örömömet.

Ketten maradánk.

Hosszu szünet után gyöngéden nyultam keze után.

– Nagysád! – kezdém – isten jutalmazza meg jóságát, kegyed nélkül tán elvesztem volna.

– Szivemből örvendek ön javulásán, – viszonzá Póli, gyöngén szoritva kezemet – bár az ég irgalmas volna irántunk, s ön fölgyógyulása által szegény bátyám is helyre jönne – e szavai után könytelt szemeit törlé.

Visszaemlékezém, hogy betegségem alatt többször hallám őt felsohajtani: szegény bátyám! szerencsétlen bátyám! s most ismét; – oka után tudakozódám.

– Ah! – sohajtá Póli – ő sokkal betegebb mint ön volt, ő gyógyithatlan, ő élő halott.

– Szörnyüség! de hát mi bántja!

– Egy rögeszme, rettenetes és kétségbeejtő! azt hiszi, hogy minden, ki vele érintkezésbe jő, szerencsétlenség gyermeke, hogy minden, mi keze alá jő, okvetlen elpusztul, hogy, ki házához közelit, kész veszélybe rohan.

Elzárkozék a világtól s ide temetkezett az emberek elől; nem megy sehova s nem fogad el senkit; nem mer szeretni senkit és semmit, mert véleménye szerint arra átok száll. Oh! ő igen szerencsétlen! – itt hangos zokogásba tört ki.

Ah mi szép egy nő, ha szenved!

Alig birám magamat tartóztatni, hogy lábaihoz ne omoljak.

– Közös erővel kisértsük meg gyógyitását, én igérem, hogy addig e házból nem távozom, mig minden módokat fel nem használandok.

– Sikeretlen lesz uram, sikeretlen!

– Hát ha mégis… én bízom, főleg, ha kegyed segédkezet igér.

– Mit örömestebb a világon?

– De kegyednek minden terveimben meg kell egyeznie.

– Mindenben uram.

– Csak módot találjanak vele összehozni.

– Lesz rá gondom – ezzel távozott.

Mintha csillagom tünt volna le, ugy elkomolyódtam.

Sokáig gondolkoztam az ifju kinos állapotán, aztán magamról és Póliról; ah! Póliról oly jól esett gondolkoznom.

A következő nap ránk viradt.

Az orvos kiséretében a kertbe sétálék. Minő ér zés volt, annyi idő után az isten szabad ege alatt a természet lehelte balzsamos léget szivnom! Ismét láttam a napot, az eget, élő fát és bérczeket; hallám a madarak dalát. Az élv elszédített.

Hogy boldogságom tökéletes legyen Pólí is előmbe jött, mosolygó üdvözlettel nyujtván felém kezét.

Határozatlan valék, ha vajjon mosolygó vagy siró arcza szebb-e? Ah! ő mindenkép gyönyörü volt!

Egy hétig naponként ismétlém rövid kerti sétámat, Póli mindannyiszor társaságomban volt, s én mindig jobban érzém irántai szerelmemet erősödni Eleinte csak czélzással szóltam érzelmimről, később nyiltan megvallám, s nem nyerék visszautasitó választ. Felette boldog valék!

Nyolczadnapra Póli halálsápadtan s rejtélyes kifejezéssel lépett előmbe.

Én megijedtem.

– Ő itthon van.

– Kicsoda?

– Bátyám, Vilmos. E perczben a kertbe ment.

– Én őt felkeresem.

– Igen, de…

– Ne féljen, nem fogok elhirtelenkedni semmit.

– Isten vezérelje önt – imádkozék Póli, s adjon sikert lépteinek.

A kertbe sieték.

Nehány tekervényes séta után Vilmost megpillantám.

Egy kőpadon ült, feje mellére volt lankasztva, szemeit merően szegzé maga elébe, s egy görcsös tompa bottal a homokba rajzolt.

Csendesen intézém felé lépteimet, s megvallom a lélekzet mellembe szorult.

Az elszáradt falevelek lábaim alatt zörögtek.

Vilmos a neszre felriadt, s engem megpillantván, futni akart, de késő volt, mert előtte állék.

Ő zavarodva tekintett jobbra balra, s nekem időm maradt őt jól megnézni.

Minő látvány!

Alig 25 éves ifju összeaszva; fénytelen szemei mélyen sülyedtek üregeikbe, behorpadva, hajfürtei közt ősz szálak ezüstlének, s arcza halavány volt.

– Uram! – kezdém – fogadja őszinte hálámat.

– Egészséges ön már? tehát fusson,… semmi hála, de induljon, minél hamarább, annál jobb, rögtön ha lehet. Isten önnel.

– De uram! én átlátom, sok bajt, alkalmatlanságot okozék, de még lehetlen… orvosom…

– Ön orvosa tudatlan, másutt felépülhet, itt el kell vesznie, a lég büszhödt.

– Sőt ellenkezőleg.

– Tehát más okának kell lenni, de ön itt nem maradhat.

– Vallja meg uram, terhére vagyok.

Részvétteljesen tekinte rám, szemében egy könycseppet láték rezegni.

– Terhemre? nem uram, nekem csak magam vagyok terhemre.

– Tehát megengedi.

– Ön érdekében ohajtom távozását. Hát nem tudja hol van? az elátkozottnál, kitől minden fut, ki másokra vészt hoz, kivel az emberek nem mernek találkozni: hát nem mondták ezt önnek?

– Ki merné mindezeket állitani?

– Az egész világ, és tapasztalásból mondhatom, magam is.

– Elvonultsága hiteté ezt el magával. Éljen csak zajban, szórakozás közt, s látni fogja hogy tévedett.

Szomoruan rázta fejét.

– Tán egy véletlen csapás érte, s most ily borzasztón él?

– Nem véletlen, oh nem; hallja csak:

Még pólyás gyermek valék, midőn dajkám az udvaron enyelge, engem karjain tartván, anyám a folyosóról nézte. Hirtelen neki szilajul egy bivaly, s a dajkára rohan, ez eszeveszetten fut, egy gerendán keresztül botlik, én kirepültem karjai közől. Anyám egy sikoltással összerogy, s a dajka halva maradt, engem a párnák mentének meg. Anyám szivgörcsökbe esett, s tizednapra sirjába tevék.

– Ez véletlen szerencsétlenség.

– Iskola éveimben társaim kerültek, mert ha velök fürdeni mentem, egy bizonyosan vizbe fult.

– Az ő vigyázatlanságukat csak nem tulajdonitá magának?

– Halálmadár volt a nevem, semminemü játékba be nem vettek, mellettem egyik sem akart ülni, s ha az utczán valamelyik találkozék velem, visszafordult, nehogy szerencsétlenség érje. Egész éven át társaim közt egyszer sem mulaték.

Mennyit szenvedtem már gyermekéveimben!

– Az gondnoka hibája volt, miért nem vívé önt más vidékre?

– Nem használt, a szerencsétlenség mindenütt nyomomban volt.

Az ifjukort elérém, bál, kártya és borban keresék szórakozást.

Történt, hogy tánczosném karjaim közt elájult.

– Eh! annak az átkozott fűzés az oka.

– Ha kártyáztam, a pénz égett kezem alatt, a mely kártyalapra én tettem, az rendesen vesztett, utoljára senki sem mert velem egy lapra tenni, s a hova én ültem, onnan mindenki elvonult.

A mire néztem, a mihez nyultam, az elpusztult.

Ha boroztunk, rendesen valami baj következék. Egyszer pezsgő közé akarám temetni bánatomat, s több ismerőmet meghivám, köztük egy rokonomat, ki maga szegény volt, de arája annál gazdagabb. Midőn a bor javában folyt, a kedélyek felmelegültek, mámoros fővel azt találá mondani; most nem viszonozhatom e vendégséget, de két hó mulva otthon lesz gazdag nőm, s akkor lesz pezsgő elég; hahaha! dicső dolog pénzt nőül venni s kiházasitásúl feleséget kapni. Éljen a pénz! Harmadnap a jegygyürü visszaküldetett e nyilatkozat következtében.

– A mely eset csak lovagiatlanság következménye.

– Végre nősülni akartam, kétszer, s mind a kétszer szerencsétlen valék.

– Miért nem kisérté harmadszor?

– Még több gyilkosságot is? az elsőt szerettem az első szerelem lángjával, s viszontszerettetém.

Az összekelés napja meg lőn határozva, három hét mulva ő nőm leendett.

Egy estélyen Emilia sokat tánczolt, én készséggel szolgáltam, s e pohár vizben nyujtám neki a halált. Tüdőlob következtében az nap temették el, midőn együtt oltár elébe kell vala lépnem.

Két évvel reá Janka volt jegyesem. Az eljegyzés után, midőn saját négyes fogatomon akarám nagynénje lakáról haza röpiteni, az ügyetlen cselédek pisztolylövésekkel üdvözlének, a lovak elragadtak, s ama szorosról a Marosba fordultunk, én kiusztam, Janka ott lelé sirját.

És azóta annyi embert, ki házam felé közeledék, ért szerencsétlenség, hogy kérnem kell önt, hogy miután valami csoda megmenté, távozzék innen.

– Lássa – mondám – mennyire meg van önnek hite czáfolva az által, hogy én halálos betegen hozatván ide, itt nemcsak egészséget nyerék, de életboldogságot is.

– Hogyan?

– Én Pólit imádom, adja megegyezését.

– Másutt, csak ne itt nálam, ne tőlem, mert higyje el, szerencsétlen lesz.

– Mondám már, mindazok, miket elsorola véletlen dolgok, s hogy nem ön személyében fekszik a szerencsétlenségek oka, bizonyitja az, hogy én önnél lettem a halandók legszerencsésbike.

Búsan csóválta fejét.

Póli is előjött, s állitásomat erősité.

Végre Vilmosnak nem volt mit tenni, beleegyezett.

Az összekelés tizednapra határoztatott.

Egybegyűltek ismerők, rokonok és szomszédok, mindenki örvendni látszott az eseménynek, ez által a beteg lélek gyógyulását remélvén. Minden arcz mosolygott, csak Vilmosé nem.

A lelkiatya ránk adá áldását. A jólelkü, a szép, a kedves Póli enyém lőn.

Nagy vendégség volt.

Az ebéd végével Vilmos fölemelkedék, elébb Pólira s azután rám igen kedvesen mosolyogván, eltávozott.

– Ez az első mosoly, melyet ajkiról láttam – mondám.

– Évek óta én is most láttam először mosolygani – viszonzá Póli.

– Kigyógyuland, kigyógyuland – sugá a vendégség.

E perczben lövés hallatszott.

Rémülve ugrált fel a sokaság, s hang nélkül futkostak szét.

Én és Póli Vilmos szobájába sieténk.

Ott feküdt vérében, halva.

Az asztalon egy lapra ez volt irva: Akarom hogy boldogok legyetek, tehát meg kell halnom.

– Valóban ez borzasztó! kiáltám, midőn Ernő beszédét végzé.

– Most jer, bemutatlak nőmnek.

Fél óra mulva ott valánk, s ugy találtam, hogy mit csak dicséretére elmondott Ernő, az mind kevés volt.