EGY FÉNYES HÁZASSÁG.

Téli évszakban élünk.

A főváros zajlik; az uzsorások szüretelnek, az arszlánok usznak, az atyák jövő terméseikre alkusznak, a gondos mamákat szabók, divatárusnők és ékszeresek foglalkoztatják, a lánykák pedig könnyelmüen tánczolnak.

Mennyi remény születik egy illy évszak kezdetén, s mennyi boldogságot temet el vége?! de az mit sem tesz, az élet rövid, az örömnapok ritkák, ha tehát alkalom van, üritsük ki fenékig, mert a holnap halált hozhat ránk. Rajta uraim és hölgyeim! én önöket e nagy ház kapuján bevezetem, az első emelet fényesen van világitva, a zene vigan hangzik, itt az életet élvezik. Senki sem követ? jó, megyek hát magam, s elmondandom mit láték.

Egy fedél alatt mennyi ellentét!

Az első emeletben ragyogás, fény, csel, ármány, szerelem, tettetés, kaczérság, szerencsevadászat, hiuság és több rendbeli találkozás egy házi estély barátságos körében testvérekké olvadnak. Ellenséges szenvedélyek, különböző indulatok, s számtalan érdekek itt egymás irányában nyájas arczot öltenek; egyik a másikát akarja meghazudtolni, hogy saját játékát el ne árulja.

Később ide visszatérünk.

A zajongók felett a második emeletben egy fanyar képü bajusztalan szikár férfi izetlen mosolylyal rejté állát előre meredő inggalléra közé, s száraz kezeit elégülten dörzsölve sétálgatott fel s le. „Hm – dörmögé – csak vigadjatok, minden keringő, minden négyes ezereket hoz be nekem. Még nehány hétig hagylak őrjöngni te büszke eszeveszett.“

Nem ismerik az embert? fussanak tőle, mert olyan mint az ördög, csak hajaszálát kell hogy megkapja valakinek, s egészen elragadja. Ez uzsorás.

Amott egy sarok udvarszobában szomoru arczkifejezéssel rágdicsálja tollát egy halovány ifju; saját költeményeire ir dicséretet, oh! de hiányzanak hozzá szavai. A tollat lecsapja, fejét kimerülten hajtja az ablakfára, s az élet gyönyöreiről elmélkedik, mert fülébe a zene hangzik, látja a fényes világitást, hallja a kocsik robajait és költői képzelődése őt a gyönyörü hölgykoszorúba sodorja.

Ott egy szegény iparos-legény könyököl a dermesztésig hideg szoba ablakfájára; szemeit nem a ragyogó fény kápráztatja, füleit nem a csábitó zene csiklandozza, s ábrándképei nem ragadják a vigadók közé; ő a fel s le futkosó bérruhás szolgák után sohajt, mindenik kezeiben izletes étkekkel halmozott tálakat látván. Ő a nap fáradalmai után éhen kell hogy lefeküdjék.

Másik szobában egy szegény varró-lányka homlokát két tenyerére fektetve mereng; ifju még, a hangokra szive feldobog, mulatni vágyna. A kemencze mellől agg anyja megszólal.

– Bele fáradtál ugy-e?

A lányka nefelejts-szemeiben könyet morzsol szét, szép fejét megrázza s mosolygva felel:

– Nem. – S ezzel ismét himzéshez lát.

Egy földszinti nedves zugban; két gyermek rimánkodik kenyérért a kétségbeesett beteg atya ágyánál, egy alig 15 éves lányka könnyes szemekkel tartja kezében az orvosi rendelményt. Az ajtóban fülre vágott sapkával a tót házmester fenyegetődzőleg követeli a házbért. A sinlődő halasztásért könyörög, a végrehajtó hidegvérrel a háziurra hivatkozik. A lánykának egy gondolat villan át agyán, durva kendőjét nyakán összefogja, s az ajtón kisiet.

Az emeletben egy irtózatosan elhizott egyén, bokáig érő otthonkában, elől szeméig, s hátul nyaka csigájáig fejébe huzott hálósüveggel pénzét számlálgatja, s több halmaz bankjegyet szépen külön osztályozva vasas pénztárába rejté.

– Uram! – esenge a belépő lányka – legyen ön nagylelkü.

A házi ur ragyogó szemekkel megcsipkedé azon arczot, melyen még az ártatlan ifjuság zománcza oly eleven volt, mint a harmat azon virágon, mely éjszaka nyilván, a nap égető sugarainak még nem vala kitéve.

– Nos, nos?

– Uram – ismétlé a lányka szeme fehéreig elpirulva – atyám veszélyes beteg.

– Sajnálom.

– Apró testvéreim éheznek.

– Az nem az én hibám.

– Nincs annyi pénzünk, hogy e gyógyszert elkészitessük.

– Én nem adhatok.

– Hisz nem is koldulni jöttem, hanem csak halasztást esengni; a házmester lakbérért zaklat.

– Kötelessége.

– Annyi időt engedjen csak, mig atyám fellábad.

– Én igen pontos vagyok, az időn tul egy perczet sem engedek.

– Igen de lehetlen.

– Ugy holnapután kiköltöztök.

– Hát nem ismer irgalmat?

– Ez nem kórház, hogy itt betegeket ápoljunk.

A szegény lányka keserves könnyekbe tört ki.

– Aztán – folytatá a hizott házi ur – maga nem is szerez semmit; szép, fiatal… az egész házat eltarthatná.

A lányka kérdőleg veté rá szemeit.

Nem maradt ideje szavait értelmezni, mert az ajtó felpattan, s egy ifju ront be, a lányt kézen ragadja e szókkal.

– Távozzék kérem, mert ez ördög megmérgezné ifjuságát.

– Mit beszél ön? – kérdé szájtátva a házi ur.

– Azt, hogy ön egy nyomorult. Mivel adósa e szegény család?

– Mi köze hozzá? ki akarja fizetni?

– Igen.

– Tessék, szivesen.

Az odanyujtott nyugtató ki lőn elégitve, azonfelül nehány forintot ada az ifju a lányka kezébe.

– Mond atyádnak – szóla – felgyógyulásaig kölcsönzöm. Holnap meglátogatandom őt, – s a hálálkodást be sem várva elrohant.

Ezen ifju bálba készült, pénzhiány miatt óráját zálogositá el, de a házi ur szivtelenségét hallván, egész pénzét odaveté a szegény családon segitendő, s a mulatságról lemondva, egy sohajjal szobájába tért.

Hogy itél még is a világ? e házi ur életrevaló okos ember, az ifju pedig eszélytelen könnyelmü.

Ha sorba járnók a lakásokat s szobákat, 30–40 különb képleteket találnánk.

Egy pesti ház fedele alatt megfér: bőség a nyomorral, élv a nélkülözéssel, tékozlás a fukarsággal, s a legtisztább erény a legelvetemültebb bünnel.

Hagyjunk fel e szemlével, farsang van most, tartsunk a nagyvilággal, mely arczát a szükség és nyomortól hidegen forditja el, s hol fájdalmakat enyhithetne, hol néha életet menthetne, a fillérig fukar; hol ragyogni kell, hol fitogtatás van szóban, marokkal szórja a pénzt.

Az első emeletben, hova pillanatink legelőször estek, javában foly a vigság. A lyánkák vetekednek a tánczban, az ifju nők a kaczérságban, a korosak a megszólásban; az ifjak a hóditásban, a házasak a szerelemféltésben, s az öreg urak a kártyában. Azok számára pedig, kik ebben szórakozást nem leltek, a csemegetár, thea-asztal és pezsgő nyujtának kárpótlást.

A hullámzó tarkaság közé két ifju vegyül, a sokaságon át karöltve törnek utat, mig egyik mellékteremben a házi nőt feltalálják.

– Nagysád! – kezdé az egyik, mialatt mélyen meghajtá magát, – vettem magamnak a merényt, Vánay Béla barátomat, ki ma érkezék vidékről, nem csak bemutatni, hanem nagysád fényes estélyére is elvezetni.

Vánay szemeit elforgatva bókolt.

– Örvendek – viszonzá a házi nő, – hogy Vánay urat nálunk van szerencsém üdvözölhetni, s önnek Halmy ur nagy köszönettel tartozom, házunk iránti rokonszenveért. Ohajtom Vánay ur, hogy e körben jól mulasson.

– Annyi szépet s dicséretest hallék nagysádtokról, hogy vágyamnak becses társaságukban részt vehetni, – ellent nem állhaték. Bocsánat ha az illem szabályai ellen vétettem.

– Mi vagyunk a nyertesek, hogy becses jelenlétével szerencsésített.

Nehány perczig tartó érdektelen társalgás folyt, s a két ifju karöltve a sokaságba tünt el.

– Ez tehát az ifju Vánay, – mond egy ékszerekkel felhalmozott hölgy a házi nőhöz – szeretem, hogy láttam.

– Miért?

– Roppant különcz atyjával együtt.

– Lehetlen.

– Egy időben az öreg Vánay fiát meg akará házasitni, a fiu ellenkezett, az öreg meg megharagvék, mert terjedelmes vogyonuk daczára fiának pénzes leányt kerese, s jószágaira vonult. Másokat a meghasonlás eltávolit egymástól, a két Vánayt összehozta, mert a fiu hasonlót tőn, s eddig ugy éltek, mint a medvék, sohsem bujva ki odujukból.

– Higyje el, e teremben nincs férfi, pedig sok előkelő találkozik köztük, – ki vagyonra nézve Vánayval vetekedhetnék.

– Ah, ah.

Darabig hasonló szellemben társalogtak, a házi nő gyakran gondolkozó, majd ismét nyugtalan lőn, végre ürügyet találva, fecsegő szomszédnéját elhagyá. Férjét keresé fel, s azon pillanatban találá meg, midőn épen Vánayt agybafőbe ölelgeté.

A nő ajkin az örömmosoly, s szemeiben a ragyogó fény azonnal eltaláltatá, hogy fejében tervek forrongnak. Öt percz mulva leányát maga mutatá be az ifju vendégnek.

Vánay nem tudta hányadán van? valamennyi felett kitüntették; a merre csak járt, a hölgyek összesuttogtak; ha egy leányhoz közeledék, annak mamája rögtön talált valami igazitni valót a fejéken, ruhafodrozaton, vagy a drága szép mellekre tüzött bokrétákon. A füzértánczban mindnyájan Vánayt választák; midőn estelihez mentek, más érdemesek előtt az ő karját fogadá el a házi nő.

Etelka kisasszony éneklésre felkéreték, ő Vánayt szólitá meg, hogy zongorán kisérje.

– Ohajtson mást bár mit – mond a felhivott – örömmel teljesitendem, parancsolja hogy egy szilaj mént megnyergeljek, hogy nyaktörő korlátot, vagy feneketlen árkot ugrassak, parancsolja, hogy a legravaszabb rókát agaraimmal elfogassam, kész vagyok engedelmeskedni, de ehez nem értek.

A társaság igen elmésnek, igen eredetinek találta a választ.

Miért?

Mert valamennyi teremet végig szárnyalta már a hir, hogy Vánay gazdag, igy jutott a kitüntetésekhez, a sok választáshoz s azon szerencséhez, hogy neki a betyárság jól állott, s hogy viseletében kedves eredetiséget fedeztek fel.

– Etelkém – kérdé a házinő leányát, rögtön a bemutatás után – milyennek találod Vánayt?

Etelka szép száját eltorzitva, s hófehér vállain egyet vonitva, viszonzá:

– Kifejezés nélküli arcz, szegletes mozdulatok, nyers beszéd… ennyi mit ekkorig róla mondhatok.

– Tudod-e hogy gazdag, felette gazdag?

Etelka ajkai azonnal mosolyra nyiltak, arcza kiderült, s az ifju iránti nézete villámgyorsan jóra változott.

E földi szent, ezen vakitó szellem, a pénz itt sem téveszté hatását.

Pénz, te csodatevő találmánya a világnak! te a vad népek, s mivelt emberiségnek egyiránt imádott bálványa! hol nem vivtad még ki más tulajdonok felett az elsőséget? vessünk a mérleg egyik tányérába erényt, ifjuságot, jellemet, a másikba pénzt, a suly a pénzé leend; az erő meggörnyed előtte, s az ész kényszerül süvegelve utjából kitérni.

Pénz, te az emberi szenvedélyek megváltója, a kebel megvesztegetője s az igazság meghazudtolója! hatalmad előtt élv, boldogság és szerelem leborul. Pénzért az üdvtől a kárhozatig minden megvásárolható.

Ki előtt meglepő, vagy ujdonság, ha egy jelentéktelen ember valamely társaság által egyszerre felkaroltatik, mert hire szárnyal, hogy roppant gazdag? Ki nem tapasztalta még, miszerint a hölgyek szenvedélyes szerelemmel fordulnak vissza azon férfihoz, ki mellett csak az imént közönyösséggel surrantak el; s mi idézé elő a változást? pénz, annak hallomása, hogy azon férfi, kit imént figyelemre sem méltattak, igen dús.

Etelka az estély folyama alatt Vánayba az érzelgésig szerelmes lőn.

Bucsuzáskor Remekéry – igy hivták a házi urat – meleg kézszoritások közt kéré Vánayt, hogy házát gyakran, igen gyakran látogassa. A nagyságos asszony három négy nyájas fejbillentéssel beleegyezést inte. Etelka, ah! ő az egészhez csak szemeivel szólt, de e szembeszéd érthetőbb volt az anyanyelvnél, s vonzóbb egy magasztalt költő szavainál.

Vánay kábultan ért szállására.

– Halmy! – mond barátjához, fáradtan terülve végig a pamlagon – mi történt minden velem?

– Meg nem foghatom. Annyit hittem, hogy szivesen látandnak, de ennyi kitüntetés, az a felérhetlen öröm, hisz helyedet alig lelék, s engem mivel oda vezettelek, majd felfaltak.

– Mint ezeregyéji mese rémlik előttem az egész estély.

– Az a lány tökéletesen beléd bolondult.

– Azt hiszed?

– Láttam, s látta mindenki.

– Hm, mennyi vagyona lehet?

– Gyönyörü jószáguk van, hallom némi adósság terheli ugyan, de ügyes kezelés, erélyes gazdálkodás hamar kisegitheti, mert most hanyagul megy minden, s ők mint látád igen fényesen élnek.

– Bizony nem rosz lenne, egy bolond lépést tenni.

– Házasságot értesz?

– Természetesen.

– Remekéry Etelkával.

– Na igen.

– Már az igaz, hogy részedről bolond szerencse volna őt elnyerni, de ne is álmodozz, sokat néznek vagyonra, s már több kisebb birtokos elutasittatott.

– Ugy hát ne is beszéljünk erről többet. Jó éjt.

Remekérynél a teremek kiürültével a háziak vidor arozai is átalakultak; a férj aggodalmak közt veté magát egy karszékbe, s a mint a villárok s candelabrek gyertyái eloltattak, mintha lelkének világossága is lassanként elaludnék, vonásai mindinkább sötétültek. Átellenben a nagyságos asszony állát tenyerébe fektetve a pamlagon ült; Etelka merengve nézdelé elhervadt bokrétáját.

– Menj leányom – szakitá meg Remekéryné a csöndet – tedd magad pongyolába, rögtön követlek.

Etelka egyet sohajtott s lassu nehézkes léptekkel távozék.

Ismét szünet.

– Meg kell őrülnöm! kiálta fel Remekéry.

– Az egekre; férjem egészen elrémitesz.

– Ah, de hát mit tegyek? hitelezőim a kölcsönöket felmondák, birkáim elhulltak, igazgató tisztem megcsalt, s zavart viszonyaimnak a végdöfést itt felettünk Amtner uzsorás adá meg. Tönkre vagyok jutva.

A házi nő zokogva sohajtá:

– Egyetlen kedves leányom! mi lesz belőled?

– Igen ő, csak őt látnám egy érdemes férj oldalánál, türhetőbb volna a csapás.

A nő kitörlé szemeiből a könyüket, s daczosan kérdé férjétől:

– Meddig titkolhatod még e helyzetet?

– A legjobb esetben három hétig.

– Jó, kedden fényes bált adandok.

– Miből?

– A mennyi pénzt csak lehet, még teremts össze, s a bálon kivül hetenként két estélyre lesznek nyitvák termeim.

– Az istenért! honnan vegyem e sok pénzt?

– Ha másként nem lehet, ékszereim árán, de most zajt kell ütnünk.

– A mint tetszik.

Remekéry lángoló fejét két tenyerébe rejté, neje pedig egymásba font karokkal távozott.

Két nappal később.

Halmy nevetve rontott be Vánayhoz.

– Dicső! felséges!

– Mi? – kérdé Vánay.

– Az egész világ a gazdag Vánay fiának tart – felelé Halmy – a lányok neked ohajtanak tetszeni, az anyák rólad álmodoznak, s a tőkepénzesek váltóidat szeretnék birni.

– Mit beszélsz?

– Ugy van, az uzsorások engem szólitának meg, ha pénzre van szükséged, erszényök számodra nyitva áll.

– Halmy!

– Nem jó volna e tévedést használni?

– Természetesen.

– Hogy kezdjem?

– Élj zajosan; vakitsd el a világot, tarts e fogadóban több egymásba nyiló szobát, a szinházban páholyt, fogadj magadnak egy vadászt és kormornyikot, adj férfi-estélyeket, alkudjál meg valami csinos fogatra.

– De ehhez tömérdek pénz kell.

– Egy szerencsés kölcsön, azután egy még szerencsésb házasság.

– Én ráállok.

Ötöd nap mulva a körökben fő beszéd tárgya volt Remekéryék diszes bálja, gyönyörü estélyeik, s nagyszerü életmódjuk; a férfivilág Vánay izléséről, lovairól s vendégségeiről nem győzött elég dicséretest mondani. A fiatalok közül az volt szerencsés, ki gyönyörü kocsijának bakjára felkaphatott, ki páholyából látcsővezheté végig a szinházi közönséget, s ki az ő chateau Laffittejából ihatta le magát.

Vánay batárdja félnapokig állt Remekéryék háza előtt, s a kiváncsi világ ebből oly dolgokat itélt, melyek bekövetkezének.

A szerelem sokféle; van mely önkénytelen, akaratlanul jő, ez valódi, van mely keresve fészkeli magát a szivbe, ez mindennapi, s végre van, melyet az ember önmagára rá tol, ez eszélyes.

És az eszélyes szerelem hány embert tőn már esztelenné? mennyi szivet koldussá, s kebelt kimerültté?! mi köze is a sziv és kebelnek az ember jólétéhez?

Etelka szerelmes volt, ezt bevallá magának, bizonyiták tettei s valóban érzé is, mert kedvese távollétében mindig róla elmélkedék, de elmélkedésében nem maradt az ő személye, tettei és lelkülete körül, hanem rövid időn áttért saját egyéniségére, ez képzelődését felizgatá, teremte magának óriás kastélyokat, gyönyörü angol kerteket, cselédséget, szebbnél szebb fogatokat, népies estélyeket és vakitó fényt. Ilyenkor az ajtó megnyilt, Vánay belép, s Etelka olyszerüen mosolyga, mintha ábrándképeit ez emberben valósitva látná.

Farsangban még a szerelmesek is annyi beszélni valót találnak. Ilyenkor elég tárgy egy ruha, egy füzértáncz eseményei.

Nehány szokásos kérdés, s válasz után b. Robayné tegnapi mulatsága jött szőnyegre.

– Azon éj előttem feledhetlen marad – kezdé Vánay – szivem most is feldobog, ha rá gondolok.

– Robaynét e nyilatkozat büszkévé teendi.

– Nem az estély fénye, nem a zajongó vendégsereg érdekle ott engem.

– Tehát a vendégkoszoruban egy?

– Igen, ez egyen kivül nem vala ott más világom.

Etelka zavarában az állványra helyzett virágok közé nyult, s egy chinai jazmint tört le.

– Lám, lám – folytatá Vánay – e gyönyörü kis kezecske életet tud adni és megölni; e virágot ápolá, s most… most szép életétől fosztá meg.

– Tán hogy szebb czélra használjam.

– Igen, e kéz boldogitni, s ölni képes, nemcsak virágokat, de… de engem is.

Etelka megdöbbent.

– E kéz ha tőlem megtagadtatik, a kétségbeesés viend siromba.

Etelka válasz helyett a letört jázmint nyujtá át.

– Nem értek a virágnyelvhez, forró csókjaim alatt hervadjon el ez itt, mert kegyed keze érinté, de jelentőségét nem tudom. Szavakban nyilatkozzék drága nagysád.

– Az érzés, e nyilatkozat – töredezé Etelka – megvallom annyira meglep, hogy képtelen vagyok e perczben válaszolni.

– Ah! – sohajtá Vánay – ha nagysád csak most gondolkozik válaszról, ugy ismerem sorsomat. Nem érez irántam semmit.

– Igen.

– Közönyösséget?

– Nem.

– Egy kis részvétet?

– Többet.

– Barátságot?

– És ha annál is több volna? – mond Etelka feddőleg vetve szemeit Vánayra.

– Szerelem? – kiáltá elragadtatva az ifju.

– Ön kimondá.

– Etelka, lelkem üdve! e soha nem álmodott boldogság megrészegit – s miután a hölgy kezét megcsókolá, fejét rá hajtva merengett.

Etelka boldog volt, hihetőleg a dús hozomány számolás terhe alatt, ő már az imádott fényben magát ragyogni képzelé.

Másnap Vánay egész ünnepélyességgel Etelka kezeért esenge a szülőknél, kik mondhatlan örömmel adák megegyezésüket.

Miután pedig az egybekelést mind a két fél sürgeté, az elfogadandó papi áldásra a tizedik nap tüzeték ki.

A pesti világ most e fényes házasságról beszélni nem fogyott ki. Volt tömérdek megjegyzés. A nők állitása szerint a szellemdus, a gazdag, s a szép Vánay különb szerencsét is tehetett volna; ellenben a férfiak azt bizonyitották, hogy a müvelt, bájos, gazdag Etelka nem olyan bárdolatlan pusztafinak való.

Ez alatt Remekéryéknél lehető legnagyobb előkészületek folytak.

A tiz nap eltelt.

Vánay és Etelka nagy tömeg nézők előtt oltárnál szerelmet s hűséget esküvének egymásnak.

A nászlakoma nagyszerü volt, mint Remekéry egész mult élete.

Vánay a szállodába vezeté nejét.

Öröm és élvek közt tündérszárnyakon repül az idő.

Egy hét tünt el.

Vánay épen sétalovaglásból tért haza, midőn Remekéryt izgatott állapotban nejétől távozni látá. Kellemetlen sejtelem szállta meg. Midőn a kantárt lovászának veté, darabig gondolatokba sülyedve mozdulatlan maradt, végre felsohajta:

– Elébb utóbb mégis meg kell tudniok, még jobb ha nem tőlem hallják – ezzel nejéhez sietett.

Etelka annyi kedvességgel, oly nyájasan fogadá, hogy Vánay tökéletesen meggyőződék, miszerint állapotáról még mit sem tud.

A nők legszeretetreméltóbbak, ha férjeiknél valamit kieszközölni törekszenek. Etelka a tulzásig szeretetreméltó volt e perczben.

– Férjem – kezdé olvadó nyájas hangon, miután annak homlokát édesen megcsókolá – én unom Pestet.

– Ah! én is.

– Az szép tőled.

– Remélem, egész életünk ily példás egyetértés leend.

– Bizonyosan. Lásd mi egymásnak elég vagyunk kölcsönös boldogságunkra.

– Tökéletesen.

– Szeretnék a nagyvilág zajától visszavonulni.

– Én is.

– Felséges! utazzunk hát jószágodra.

– Jószágomra? – kérdé megütközve Vánay.

– Na igen, lásd itt mindig azt hiszem, nem egészen birlak, házi élveidet a nagyvilág örömeivel megosztod. Drága férjem kérlek utazzunk jószágodra. Boldogságom csak ott leend tökéletes. Jövő télre én fogom sürgetni a feljövetelt.

– Igen, de én mást gondoltam.

– Nos?

– Sokkal derekabb volna elébb a te jószágaidat megtekinteni.

– Az nekem unalmas, már annyira ismerem.

– Épen ugy vagyok én.

– Kérlek ne ellenkezzél.

– Édes Etelkám! kezdé töredelmes hangon Vánay – szólj őszintén, szeretsz-e? de ugy szived mélyéből?

– Véghetlen!

– Minden mellékes érdek nélkül, saját magamért?

– Igen! viszonzá Etelka, kérdőleg tekintve férjére – miért most e vallatás, hisz ezerszer elmondám már.

– Mert,… mert.. lásd nem mehetünk jószágomra.

– Nem értelek.

– Megfejtem. Igaz, nekem szép jószágaim vannak, de elzálogositvák.

– Mind? – kérdé Etelka helyéből felugorva.

– Nagybátyámnál.

– Mind? – ismétlé Etelka kétségbeeső hangon.

– Egy tenyérnyit sem birok.

Etelka egy sikoltással a pamlagra roskadt.

– Atyád – folytatá Vánay – kölcsönözhet pénzt a kiváltásra.

Etelka néma maradt.

Vánay ápolására siete, mert csak most vevé észre, hogy Etelka elájult. Midőn magához tért, férjét görcsösen taszitá el magától, s keserves könnyekbe tört ki.

– A legnehezebben tul vagyok – gondolá magában Vánay – ennek elébb utóbb meg kell vala történni. A gazdag szülők csak nem hagyandják el egyetlen leányukat, sorsom pedig az övével most összeforrt.

Hasonló elmélkedések közt, kissé ugyan leveretten hagyá el nejét.

Alig egy óra mulva, arczából kikelve, kétségbeesetten rohant be Remekéry.

– Drága fiam! – kiálta Remekéry karszékbe vetve magát – segits rajtam, ha lehet.

Vánay csodálkozva mereszté szemeit.

– Elvesztem! – folytatá Remekéry – oda vagyok!

– Mi lelte?

– Szerencsétlen vállalatok, bukás… most mondták ki ellenem a csődöt.

Most Vánayn volt a sor elájulni.

– Az én érdekem a tied is. Még minden menthető, csak pénz kell; fele vagyon okvetlen megmarad, csak pénzt teremts, hisz neked az nem nehéz, tán atyád…

– Elébb támaszd fel sirjából.

– Meghalt?

– Husz év előtt.

– Tehát ön nem Vánay Zoltán fia?

– Fájdalom, nem.

Az öreget szédülés környezé.

E perczben lépett be Etelka, s zokogva panaszkodék:

– Atyám! ő megcsalt, semmije, de semmije sincs.

– Uram! – kiálta Remekéry – igaz, hogy ön minket megcsalt?

– Önök csaltak meg engem.

– Csak nem hiszi, hogy egyéni tulajdoniért adám önnek leányomat?

– Csak nem hisz őrültnek, ki egyedül nagyravágyó és fényüzéshez szokott leányát ohajtám birni.

– Miért nem mondá, hogy ön nem Vánay Zoltán fia?

– Mert senki sem kérdett.

– Miért nem mondá, hogy szegény?

– És ön miért nem mondá, hogy női hozományul egy sereg hitelezőt ad, s hogy nászzeném dobszó leend?

– Elválási pert inditok.

– Az okmányokat szivesen aláirandom.

Remekéry zokogó leányának nyujtá karját, s kitörések közt hagyá el Vánay szállását.

A hir villámgyorsan szárnyalta be a várost. Kevés idő mulva a pesti hitelezők részéről Vánay nyakára jött a birói lefoglalás.

Vánay gyalog indult meg Pestről, az első pihenésnél szinpadi állást vön, s a főváros felé visszatekintve mondá:

– Voltam ur, tékozoltam, fényes házasságra léptem; most ismét tönkre juték, senki sem vetheti szememre, hogy e rövid időt a fővárosban roszul használtam.