MÜVELT FÉRFIÚ.

A fák zöldeltek, a rétek virágzának, s a madárkák ég felé repkedve, vagy sürű bokor lombjai közt megvonva, édes zengzetű dalaikat hallaták.

A városi évszak után mindenki, ha csak egy tenyérnyi mezei birtoka volt is, siete az áldott tavasz kellemeit élvezni.

Vérmesy Elek is elhagyá fővárosi szőnyeges termeit, a hangversenyeket, szinházat, zene-reggélyeket, s tánczestélyeket, azokat csendes falusi magánnyal, nem uj élvekért, de egyszerün divatból, felcserélendő.

Ruhatárát kivéve, egy rakott szekér követé pipere, ék, s illatszerekkel. Testory Jakab, Lueff s társait látszott kizsákmányolni.

Jószágára érkezvén, kastélyábani első belépésénél roppant boszuság érte; termein végig lépvén, gazdatisztje készséggel kisérgeté.

– Nincs eléggé szellőztetve – mond Vérmesy battist kendőjét orrához kapkodva.

– Négy nap óta ajtók, ablakok nyitvák – viszonzá a tiszt.

– De hát mi lehet?… szipákolva tekintgete körül – én nem értem… ez oly… – szemei a tisztre estek, s mintha kigyót látna, visszarezzent, kezeivel távozást inte, tele torokkal kiáltván – vigye el, vigye el!

A tiszt ijedve kapkoda mindenfelé, szemeit összevissza forgatá, hogy valami kivinni valót találhasson, de hasztalan.

– Mégis itt van azzal a szerencsétlen fagyugyertyával? mindjárt megfulok gőzétől.

A tiszt előbb Vérmesyre azután a kezében lángoló gyertyára kétségbeesett pillanatot vetvén, nehány nyaktörő ugrással kün terme.

Vérmesy előhívta cselédeit, az ablakok megnyittattak, a termek kifüstöltettek, s szent lőn a béke!

Zongorához ült, s Willmersnek egy gyönyörű szerzeményét bámulatos ügyességgel eljátszá, azután fel s alá járt, nehány operából énekelt, estelizett, végre a kertbe ment unatkozni.

Szemei hirtelen egy nem messze eső izletes mezei lakon akadtak meg.

– Dévay! Dévay!! – kiáltá.

A gazdatiszt, mintha varázs lábakkal birna, oly gyorsan terme előtte.

– Zengeyék ablakai kivilágitvák – mond a nagyságos ur.

– Oh igen – viszonzá Dévay – hisz mióta megérkezének, naponként társaság van ott. Az egész vidék uraságai látogatják.

– S mikor jöttek?

– Tiz nap előtt.

– Hát nem tudott elébb szólni? egy egész hosszu estén át unatkozni hagy, és nem szól. Ugyan kérem hol tanulta ügyetlenségét? ma már másodszor ingerel.

– Hisz nem tudom hogy…

– Tanulja meg, s tudni fogja.

Dévay egy mély bókkal bucsut vőn.

Vérmesy is elhagyá a virányost, kedvencz foglalkozásai egyikéhez, a pipere asztalhoz látni. Kesztyűit levoná, ah! minő kezek! apró, gömbölyü és fehér! rózsaszinü körmeit, mintha csak Canova véste volna oda. Lőn iszonyu körömkefélés, kézmosás, s miután a vizet leszikkasztá, valami illatos szerrel bedörzsölé, s ismét kesztyűt húzott; azután a fej következék, haját elrendezé, és sipkát tőn, szemöldeit, szakállát s bajszát megkené, arczát berizsporozá, hálóköntöst vőn, s lefeküvék. Ágyához a „Chevalie de Maison Rouge“ lévén készitve, egész kényelemmel olvasáshoz kezde.

Engedelmökből hősömet röviden megismertetem.

Vérmesy mintegy 26–27 éves, mondhatni szép ember. Termete közép, alakja kerekded, s arczbőre oly finom, hogy számtalan kisasszonyka inkább irigy mint hódító szemeket vet rá. Ő az ugynevezett világ fogalma szerint igen müvelt egyén; tánczol mint egy balletmester, zongorázik mint egy versenyadó, énekel mint egy első tenorista, s beszél francziául mint egy nyelvtanár; öltözete mindig utolsó divat szerinti, ingeit Párisban mosatja, s a theát jól készíti; csatlósai, s lovászai számára három négy válogatott paripát tart, maga azonban teljes életében még egy árkot sem ugratott; szép fegyvergyüjteményt is bir, de soha kardot kiváncsiságból sem vont, és nem sütött el egy pisztolyt. Nem bánt soha senkit, s még sem barátja senki.

Reggel ép oly korán kel fel, mint Pesten vagy Párisban szokott, tiz és tizenegy közt. Komornyikja pongyolába öltözteté, s mivel a nap oly szép és derült volt, nem hagyá el termeit, mert arczbőrét féltette.

Ablakából megtekinté a kertet, nehány virágot megszagolt, azután olvasott, zongorához ült, azt is elhagyá, pamlagain nyujtózva ásitozott, felöltözködött, s nagynehezen ebédig megölte az időt.

Ah minő szép a falusi élet!

Ebéd után ásitozott, olvasott, zongorázott, és öltözködék; még csak alkonyodni kezde, ekkor parancsot ada üveges hintajába fogatni, s midőn az előállt, még egyszer tükörbe tekinte, haján, s ing fodrozatán kissé rendezgetett, végre elhagyá szobáit, s kocsiba veté magát.

– Zengeyékhez.

A kocsi alig száz lépésnyire eső másik uri lakhoz robogott.

– Az uraság nincs hon – mond egy bérruhás szolga – vendégeivel sétalovaglást tesz.

Vérmesy látogató jegyét átadván, a kocsi párnái közé veté magát, onnan kiáltva cselédeinek:

– Az erdő felé.

Negyedórai séta után a kocsi ablakát kissé leeresztve mondá:

– Haza.

A kocsi megfordult, s e pillanatban emelkedő porfelleg látszott, Vérmesy odaszegzé tekintetét, s darab idő mulva az est homályában a porfellegből lovas csapat kezde kibontakozni

Mintha versenytéren volnának, a legsebesebb vágtatásban tartottak a kocsi felé.

A csapat élén egy hölgy villámként, tajtékzó ménjéről büszkén tekinte az elmaradozó társaságra. Toll, fátyol, és amazon öltözék festői szépségben uszott utána a légben.

A hölgy ajkin győzelmi mosoly ült.

A mén hirtelen ég felé veté két első lábait, fejét szügyébe vágta, egyet prüszkölt, s gyönyörü lanczádát vágott egykét öles árkon át.

Vérmesy kétségbeesett sikoltást tőn. Tán maga sem tudja, mi lepte meg inkább, a nyaktörő ugrás-e? vagy a hölgy szépsége?

A hölgy fülét a sikoltás megüté, negédesen forditá fürtös fejét a kocsi felé, kecsesen mosolyga, s tovább vágtatott.

Ez alatt a férfisereg is átugratá az árkot, s bátorságra sarkantyuzva lovaikat a hölgy után iparkodának, egyhangulag kiáltván:

– Zultánát lehetlen meggyőzni!

Vérmesy a távozók után bámult.

Gyönyörü est volt, a szép egen csak játszi gyermekként itt-ott pajkosan kergetőzött nehány negédes felhőcske, s mint tündérregékben a túlvilági lények pillanatonként változtaták alakjokat. A nap nyájas mosolylyal tekinte vissza lefutott pályájára, s vérvörös terület környezé, mintha az ég, a világ e legnagyobb hősének diadalútját biborszőnyeggel vonta volna be, igy lassu méltósággal, s teljes fényben vonult a hegyek közé, jóltevő erejének nem csekély részét hagyván maga után. A hold fátyolaiból lassan bontakozni kezdett, s itt-ott kaczér ragyogással villant fel egy-egy csillag.

Vérmesy mindezt nem élvezé, ő hazaérkezvén, gondolatokba mélyedve könyökölt ki ablakán.

Kün a pásztorgyermekek füzfából készült sipjaik panaszos hangjai közé a hazatérő nyáj, vagy csorda kolompjának otromba kongása vegyült. A mezei munkáról haza gyalogoló lánykák érczteljes dala, s a napszámot végzett legénység éles fütyülése az egész falut betölté, mely hangversenyt a közbeközbe tett béres ostordurranás egészité ki.

– Vendégek érkeznek – jelenté egy inas.

– Vérmesy álmodozásaiból felrezzent.

Mintegy ötven éves férfi toppant be, ezt két ifju követé.

Üdvözletöket a házi úr mély bókkal fogadá.

– Ön – kezdé a koros férfi – nálam volt, igen sajnálom, hogy a szerencsét elmulasztám.

– Tehát Zengey urhoz van szerencsém?

– Szolgálatára ifju barátom, viszonzá meleg kézszoritással Zengey. – Ezek itt Rejtélyi és Verebély barátim derék szomszédink.

Kölcsönös üdvözlet és kézszoritások.

– Méltóztatnak helyt foglalni.

– Egy pillanatra ám legyen, s aztán ön velünk jövend, az elmulasztottat kell helyre pótolnunk. Remélem együtt töltendjük az estét.

– Igen le vagyok kötelezve.

– Hagyjuk az efféle kitételeket a városi évszakra, most falusiassan szivünk szerint mulassunk. Boldogult atyjával sok vig napokat éltünk e falvacskában. Már öt éve nem voltam lent, és ön?

– Én?.. én gyermek éveim óta nem voltam itt.

– Ah! – kiáltá egyhangulag a két fiu – tehát be kell iktatnunk a birtokba.

– Az igaz – mond az öreg ur – mikor?

– A mikor parancsolják.

– Tegyen határnapot és vendégei leszünk.

– Mához egy hétre.

– Helyes, helyes!

– És most, ha ugy tetszik…

– Én készen vagyok.

A kis társaság elindult. Vérmesy Zengeyvel, a másik két ifju együtt karöltve.

Zengeynél minden élt, az udvarban csatlósok fáradt paripákat jártattak, s az érkezők elé vígan szökdécseltek az agarak; a folyosón cselédek keltek ide s tova.

Vérmesyt a terembe vezeték, hol több ifju és korosabb férfi volt, a kölcsönös bemutatás után számtalan alkalmi kérdés és válasz cseréltetett.

A házi ur egy felséges zamatu lopez szivarral kinálá vendégét.

– Köszönöm nem vagyok dohányzó.

A játékasztalok elrendeztettek, itt whist, ott lansquenet, és más játékok; Vérmesy egyikben sem vőn részt, s kelletlenül köhécselve kendőjével szelelé orra alól az alkalmatlan szivarfüstöt.

A házi ur zavarba kezde jőni, nem tudván uj vendégével mit kezdjen? legjobb spanyol borait hordatá.

– Egy pohár Madeirát – kinálgatá.

– Köszönöm, de ha szabad czitromost kérnék.

A játék folyt, s Vérmesy egyik asztaltól a másikhoz sétálgatott.

– Leányom? – kérdé Zengey egy inastól.

– Elhagyá öltöző szobáját.

– Ha tetszik – szólt Vérmesyhez – leányomhoz vezetem.

Vérmesy készséggel fogadá az ajánlatot.

Midőn eltávozának, az egész társaság, mintha összebeszélt volna, utánuk nézett, s mindenki ajkira mosoly szált.

– Hogy tetszik a szomszéd? kérdé Rejtélyi.

– Kár hogy dajkát nem hozott magával – felelé egy más.

– Kiváncsi vagyok – mond Verebély – miként tölti el napjait?

– Hihetőleg bábozik – jegyzé meg az iménti.

– Hahaha.

– Se dohány, se bor, se kártya… kár hogy nem visel fejkötőt.

És korlátlan kezdett az egész társaság Vérmesyre élczezni.

Mathild egyszerü házi köntösben, himzésnél ült, gyönyörü szőke fürtei közt egy tavaszi rózsa piroslott.

– Leányom, Vérmesy ur.

Mathild felveté kék szemeit, Vérmesy magát az eget látta benne.

Mindkét részről néma üdvözlet.

– Ma remegtem nagysádért – kezdé Vérmesy.

– Hogyan, vész fenyegetett volna?

– Ama nyaktörő ugrás, mit lova tőn.

– Zultánám a legbiztosb szökő. De hogyan uram, tán ön volt azon kocsiban?

– Volt szerencsém onnan a legtündériebb jelenetet csodálni. Az oly elragadó szép volt! Ha soha éltemben festő nem ohajtottam is lenni, azon perczben irigylém bár kinek is a müvészet azon ágát.

– Nem emlékszem valami oly festői jelenetre, hacsak a hanyatló napot nem érti ön?

– Akkor nem hanyatlani, de feltünni látám a napot. Azon pillanat, midőn a ló madár könnyüséggel szökkené át az árkot, s azon leirhatlan kifejezés, mely nagysád tekintetében feküdt, azon elragadó mosoly, mellyel követőit versenyre látszott hivni, mindez oly költői, oly szép volt, hogy a hajdankor istennői egyikét képzelém szellemszárnyain előttem lebegni.

Ön ha nem festő is, de költő.

– Nyomoru költészet az, ha valami dicső szépnek még vázlatát sem vagyunk képesek leirni.

A költészetről eszmelánczolatnál fogva a beszéd a költőkre vitetett át. Bulwer, lord Byron, Dumas, Soulié, Eötvös és Jósika leggyakoriabban emlittetének.

Az órák perczekké váltak.

Thalbergnek egy remek szerzeményét négy kézre eljátszák.

Ez a kártyázó társaságot talpra villanyozá, s egyik a másik után a zongora közelébe sompolygott.

Vérmesy el volt ragadtatva, s ha játék közben keze véletlen Mathildével érintkeze, minden vére fejébe szökkent.

Az esteli felhordatott, mindenki derült arcz s vidor kedélylyel ült asztalhoz.

Az est hőse Vérmesy volt, suttogva tétettek ugyan ellene keserű megjegyzések, de irányában mégis kitünő figyelem tanusittatott. Beszéddel tartá a társaságot, London, Milano oly könnyedén pengett le ajkiról, mintha valamely szomszéd megye székvárosáról szólna; Rachel, Macredy, Frascini, Ronconi, Feretti, Taglioni, Cerrito, Lola Montez mintha csak intésire várnának, hogy müvészetök egész hatalmát lábaihoz tegyék; a Theatre Français, Scala és Fenice mintha tulajdoni volnának. Szóval előadásaiban sok hányavetés, de sok tapasztalás is volt.

Mathild végetlen érdekkel hallgatá, s nefelejts szemeit csak olyankor kapá le az előadóról, ha az tekintetét huzamosabban pihenteté rajta.

Esteli után a társaság még poharazott, Vérmesy – szivében viharral – sétálgata, s mindig leste a pillanatot, hogy tekintete Mathildéval találkozzék, – hasztalan. Egyszerre egy munkában lévő gyönyörű himzés előtt megállt.

– Nagysád – kérdé Mathildtól – mi leend ez?

– Vadásztáska.

– S már szánva valakinek?

– Okvetlen.

– Ki leend a szerencsés?

– Azt meg kell érdemelni.

– Valóban remek mű… de szabad rajta valamit változtatnom?

– Ha czélszerű, köszönettel veendem.

– E nyúl igen gubbaszkodik, futásában inkább el kell nyulnia, – ezzel bontogatni kezdé; tűt vőn, s egész ügyességgel hímzett.

– Nem mondám? – jegyzé meg Verebély – kár hogy nem visel fejkötőt. Most már himzéshez kezd.

– Bizony – igazolá Rejtélyi – azt hiszem jobban is forgatja a tűt, mint a vadászostort, vagy a tollat.

– Igy – mondá önelégülten Vérmesy – most mindjárt természetesebb.

– Valóban helyes – dícséré Mathild – és minő jól dolgozta, egy öltést sem hibázott, az árnyékolás is igen jó.

– És most ha szabad tudnom ki a szerencsés?…

– Akár ön is.

– Hogyan nagysád… merném e hinni, hogy… és fülig elpirult.

– Na igen, mert reméllem csak ön is fog versenyezni; tíz nap mulva futtatást rendezünk, az első nyertesé ezen táska.

– Minden iparom leend birásához jutni. –

Éjfél elmult, mindnyájan szétoszlának. A közelebb eső szomszédok haza lovagoltak, a távoliabbak pedig vendégszobáikba tértek.

Vérmesy is hazament, keblében egész tengerét vive azon érzelemnek, melyet ő eddig csak mások szívében birt ébreszteni. Lefekvék, életében nyugtalanabb éje nem volt. Álma majd rémes, majd meg tündéri vala. Eleinte önmagáról sem akará hinni, küzdött, ellene, hasztalan! végre elismeré, hogy neki e hölgy véghetlen tetszik, hogy szerelmes.

Másnap eszébe jutott a Mathild által rendezendő lóverseny, az ebéd, mindezek nagy tervezgetésekre nyujtának tért.

A komornyik előhivatott.

– Pestre kell menned, még pedig azonnal.

– S dolgaim?

– Egy kitünő szakácsot hozni, s szabómtól angol lovagló öltözéket.

A komornyik távozott, Vérmesy pedig tükör elé ült.

Öt nap folyt el csupa öltözködés és látogatás közt, s ez idő alatt Vérmesy fokonként merengőbb lőn.

Mathild másoknak több figyelmet látszott osztani, mint neki, s ez őt mélyen sebzé. Végre elhatárzá, keblét az imádott hölgy előtt feltárni, mert kínzó helyzete kétségbeeséssel fenyegeté. Ismét Zengeyékhez ment, Mathildot mint rendesen, munkánál találta.

Mathild irányában hideg, udvarias, és tartózkodó volt. Soha mélyebben munkába nem merült, mint midőn Vérmesy mellette sohajtozott, szemeit himzéséről csak lopva emelé fel.

Ellenben a később érkezett Rejtélyivel enyelgett, nevetgélt, és bensőséggel társalga.

Vérmesy hátra vonult. Rejtélyit magával kezdé hasonlítgatni, s kivéve: hogy az vagy öt évvel fiatalabb volt, saját személyében tömérdek előnyt fedezett fel, mert noha el kelle ismernie: miszerint Rejtélyi arcza szabályos, de napbarnította, termete csinos, de öltözéke izléstelen s ferde szabásu; hangja kellemes, de társalgási modora darabos. És mégis ez embertől féltette ideálját, ez embert szerette volna a poklok hetedikére kergetni.

Vérmesy nem találta helyét, majd egy könyvet vőn kezébe, s lapozgatá, majd a zongorához ült, és sötét kedélyéhez mért bús ábrándot játsza le, majd egészen neki érzékenyűlve Márthából éneklé: „Ég bocsássa meg hibádat“ sat. de eredmény nélkül hangzék el. Végre lábaihoz folyamodott, egyik teremből a másikba, folyosóra, kertbe, az utczára, s maga sem tudja miként, haza sétált.

Zengeyékhez két egész nap nem ment, az idő neki végetlen volt. A nagy ebéd napja bekövetkezék, az egész vidék férfiai összehivattak, s egyhangulag vallák, hogy fényesb s gazdagabb megvendéglésben soha sem részesültek, de délután mégis ki merre tudott, megszökék, mert a vigság oly erőtetett, a társalgás oly feszes, a házi ur oly unalmas volt, hogy inkább ohajtott bár melyik is magányban, kedve szerint unatkozni, mint ily hangulatu társaságban akarata ellen nyájas arczot ölteni.

Vérmesy egyedül maradt, s ő áldotta értte istenét, mert a zaj neki terhére volt, mások vigsága lelkének fájt.

Van egy neme a fájdalomnak, mely ifju kebelben keres tanyát, s e fájdalmakra egész életünkön át szivesen emlékszünk. Midőn még sajong keblünkben, hozzá mérhetőt nem képzelünk, kinzó és emésztő az, áthasogatja a velőt, leveri a szellemet, testben és lélekben beteggé tesz, őrüléssel fenyeget, és később e fájdalmakat édeseknek nevezzük, és valóban kell is benne valami édesnek lenni, mert a szerelmesnek nyujtsatok ezer módot a vidulásra, s ezerszer dobandja azt szemeitek közé; adjatok csalhatatlan balzsamot fájdalmára, lábbal tiprandja szét; nyissatok neki utat a szórakozásra, önkényt zárandja azt el; igérjetek fájdalmáért boldogságot, s ő a cserét nem fogadandja el. Igen, igen! e fájdalomban, bár mily kinzó és mély, van édes, van költőiség!

E költői fájdalomtól üzetve futkosá végig termeit és kertjét Vérmesy. Ábrándiban alkota magának egész szellemországokat, s rémképeivel azokat ismét összerombolá; ajkin mosoly ült, s szemeiben köny rezge; Mathildot imádta és átkozta; őt birni ohajtá, vele élni és halni szeretett volna, s fogadást tőn többé feléje sem menni. Ilyen a szerelmesek következetessége.

Vérmesyt szíve számtalanszor vonzá Zengeyékhez, de ő nem ment, s bár e megtagadás keblében, szenvedélyét, viharzó tengerként hullámoztatá, ő még sem ment.

Egy reggel felette kétségbeesett volt, küzdött, de hasztalan, ellent nem állhata, uj lovagló costumejét be kelle mutatni. Pipereasztalhoz ült, s miután a hajégetés terhes munkáján átesett, kezde öltözködéshez. Egy óra mulva ott állt sárga nadrágban, vörös frakkban, fején fekete kalappal, melyen vörös zsinór festői pongyolában bal vállára kigyózott, hol egy gombon megerősitetett.

– A társaság megindul – jelenté egy inas.

– Lovamat – parancsolá Vérmesy, s miután tükrébe még egy pillanatot vete, arany gombos lovagostort vőn.

A telivér arabs elővezetteték, a lovász uráéhoz hasonló öltözetben volt, csak hogy kalap helyett fején egy kék selyem sapkácska, hátul nyaka csigájáig, elől pedig orráig lehuzva.

Vérmesy az arabsra veté magát, s rövid vágtatva megindult, a lovász tiz lépésre utána ügetett.

– Komédia lesz! – hangzék az egész faluban, s a mennyi gyerek, legény s leány volt, az mind az utczára tódult.

Midőn Vérmesy a helységből kiért, legalább száz mezitlábos versenyzett az alatta prüszkölő Uncassal.

Kevés percz mulva eléré a társaságot. Megjelenése egész mozgást szült. Mindenki a megérkező felé fordítá fejét, elébb a lovast, azután a lovat szemlélendők. Mindkettő festői volt.

Több néma főbillentés s kézszorítás után Vérmesy Mathild mellé lovagolt. Mindkét részről hideg üdvözlet. Darabig némán haladtak, azután közbeközbe érdektelen kérdések, és udvarias válaszok cseréltettek.

A helyszinére érkezének.

A versenyzők sorba álltak. Vérmesy nem volt köztök. Mathild egy kérdő pillanatot vetett rá.

Vérmesy földre sülyeszté szemeit.

A harmadik jelre a kantárok megeresztettek, az eddig féken tartott paripák vigan vágtak ki, a lovasok előre görnyedtek, s a legsebesebb vágtatásban iszonyu robajjal megindulának.

Vérmesy mozdulatlan maradt. Várta, hogy Mathild kérdést intézzen hozzá, de csalatkozott. Ez izekre tépte szivét, pedig ha jól figyel vala, Mathild arczát elkomolyodni, s szemeiben tán könycseppet is láthatott volna.

A versenyzők darabig egymásnak nem tágitottak, ostor s sarkantyu becsületesen igénybe vétetett. Itt ott félló hosszaságra egyik vagy másik előnyomult, de csakhamar le lőnek verve. A lovak iszonyuan elnyultak, fejeiket előre mereszték, s már maradozni kezdtek. Most lőn érdekes, az egyik egész lóhosszával előbbre volt. A többi lábain és ostorain kivül torkát, kalapját hivá segitségül, kiabálással s fenyegetéssel biztatgatva paripáikat; mind hasztalan, többé azt nem voltak képesek leverni.

Vérmesy halálsápadt lőn, a legjobb futóban Rejtélyire ismert. Kivánta hogy az nyakát törje, de annak több esze volt, árkot, korlátokat gyönyörű könnyüséggel ugrata át. Alig volt még hatvan lépés a czélig, új erővel biztatá mindenki paripáját, s egy már már irányban volt Rejtélyivel, Vérmesy szemei szikráztak. A pályázók darab ideig együtt haladtak. Vérmesy remélt. Rejtélyi egyet emelkedett lován, s kéz, láb, s hajrá! kiáltással egyszerre lepvén meg lovát, egy hatalmas lökéssel előbbre jött. Versenytársa ismét eléré, sőt egy gondolattal előbbre is nyomult. Még tiz lépés s egy korlát vala hátra. Egyik sem tágított. A korlátot Rejtélyi mint gondolat átszökteté, a másiknak lova kissé megütközött, de csak annyi időre, mennyi elég volt „hopp!“ ot kiáltani, s ezzel Rejtélyi sokat nyert, mert czélhoz érve majdnem lóhosszával előbbre volt.

Vérmesy meg volt semmisülve, hát még midőn Rejtélyit Mathildhez közeledni, azzal kezet fogni látta, e perczben saját lábain megállni nem tudott volna. A tárgyak előtte elhomályosultak, kezei ökölre görcsösültek, s fogai közt fájdalmat sziszege.

Mathild e hatást észre látszott venni, mert arcza felvidult, s szivéből agyába villant e gondolat: ő szeret.

A társaság visszaindult, Vérmesy egész elkülönözve haladt, fejét mellére lankasztá, s elképzelé magának a jelenést, midőn Mathild Rejtélyinek a dijt átnyujtandja. Neki szabad lesz Mathild kezét megcsókolni… oh a nyomorult! nem fogom, nem akarom e jelenetet látni.

A faluba érkezvén Vérmesy hazavágtatott.

– Menj – parancsolá komornyikjának – Zengey ő nagyságukhoz, s mond hogy határtalan sajnálom, de nem mehetek ebédre, mond a lovaglás megártott. Hazudj lázt, vagy főfájást, vagy a mit akarsz.

Nehány nap mult ismét el, mialatt Vérmesy ujjal sem nyult zongorájához, s egyetlen könyvet sem lapozott. Zengeyékhez csak kertéből nézett, de feléjök nem ment. Ha az öreg ur őt meglátogatá, szives meghivásaira mindig készen tartotta ügyes kifogásait. Végre maga is sokallotta a dolgot, s egy este, midőn ott ismét társaság volt, átment.

Mathild egy szóval sem kérdé kimaradása okát; Vérmesy a legközönbösebb lénytől is elvárta volna.

Többé semmi kétség – gondolá Vérmesy, – ő ellenszenvez velem, miért kelle őt látnom? miért megismernem? de – fűzé tovább elmélkedését – ohajtom hogy irántami viselete inkább ellenszenv legyen, mintsem azon faragatlan Rejtélyiért mellőzzön.

Vérmesy tartózkodva társalgott Mathildal, s ez hasonlót tőn.

Egyszerre megjelen Rejtélyi, tele zajjal, szemeit körüljártatá, s Mathildot megpillantván, hozzá sietett.

Vérmesy mintegy parancsszóra „jobbra át“-ot csinált, s a társaságba vegyült. Itt őgyelegve határozott. Kalapot vőn, s észrevétlen el akart osonni. E pillanatban kezét gyöngén szorítni érezé, oda tekinte, Mathild volt.

Vérmesy lábai inogtak, s Mathild kezének érintése vérét lángostorral korbácsolá fel ereiben.

– El akar ön bennünket hagyni? – kérdé olvadozó édes hangon Mathild.

– I..i.ge…nem – hebegé Vérmesy.

– Miért kerüli ön házunkat? ki sértette önt nálunk?

– Senki, senki – sohajtá Vérmesy.

– Két hete hogy nem volt itt, kérem maradjon – ezzel eltűnt. A nem remélt öröm csaknem azon hatással lepi meg az embert, mint a véletlen csapás. Mindkettő első pillanatra az elmét megrázkódtatja, a keblet ugy összeszoritja, hogy a szív lázas dobogásának alig marad hely; mindkét esetben csak lassanként nyeri vissza az ember önmaga feletti hatalmát annyira, hogy indulatin uralkodhassék.

Vérmesy perczekig szoborként állt, nem tudott gondolkozni, nem cselekedni, később arcza derülni kezdett, szemei szikrákat szórtak, s ajkin kéjmosoly lengett. Ekkor fejéről szivéhez kapkodva, érezé, hogy él, hogy boldog.

E naptól fogva reggeleit, délutánjait, estéit, sőt néha egész napjait Zengeyéknél tölté. Mathildal zongorázott, énekelt, és himzett. A hölgy iránti szenvedélye nőttön nőtt. Végre megkérte Mathildot, s boldogító igent nyert válaszul.

A nyár vigan tölt el.

Elkövetkezék az idő, hogy ismét városba menjenek, Zengeyék és Vérmesy elhatárzák együtt egy napon utazni.

Vérmesy nehéz szivvel vált meg falusi lakától, mert életében boldogabb nem volt, mint e falak közt.

Pesten mint jegyesek léptek fel, az összekelés napja is elhatároztatott. Vérmesy egész napjait Zengeyéknél tölté, velök járt páholyba, ő nyujtá karját Mathildnak, együtt sétáltak; szóval, leendő házasságuk senki előtt sem volt titok, de nem is akartak belőle azt csinálni.

Egy délután a szerelmesek, ép otthon érzelgének, midőn az öreg Zengey hozzájok belép e szavakkal.

– Gyermekeim! egy kérésem van.

– Parancsolj drága atyám.

– Testi lelki barátom, mondhatom testvérem Csermelyi irt, hogy egyetlen fiát Pestre egyenesen hozzám küldi. A fiu mint irja, kissé nagyon világi, külföldön járt. Most felügyeletem alá szeretné bízni.

Vérmesy, és Mathild összetekintének.

– De jó atyám – mond Mathild – mit tartozik az reánk?

– Csak annyiból – válaszola Zengey – hogy őt házamhoz veszem. A hátulsó két szoba számára elrendezendő. Titeket pedig arra kérlek, legyetek iránta nyájasok, s hibái iránt elnézők.

Zengey távozott, s a két ifju szerelmes elmerengett.

Ők eddig oly boldogok voltak! S most boldogságuk közé egy idegen arcznak kellett tolakodni. Mathild ismeretlen is gyülölte őt. Vérmesy pedig valahányszor rágondolt, összeborzadt.

Van az ember lelkében valami rejtelmes, mi néha vigságunk közepette oly nyomasztóan lep meg, hogy a legmosolygóbb arcz elsötétül, a legkicsapongóbb kedély elkomorul, s a rögtöni levertség okát magunk sem tudjuk. Ilyenkor a kebel, mint nagy félelemkor szokott, szorong, a szivdobogás csaknem megakad, az arcz elhalványul. Okát nem tudjuk, de milliószor bebizonyult, hogy kit ezen hangulat szállt meg, rövid időn, vagy tán ép azon perczben nevezetes csapás ért. Előérzet az, mely kisebb nagyobb mértékben minden emberben van.

Mathild szomorú, s Vérmesy a szó teljes értelmében levert lőn.

Napok multak, s minél inkább közeledék az idegen megérkezésének percze, annál mélázóbb lőn a két szerelmes.

Épen ebédnél ültek; Zengey nem volt hon. – Mathild – kezdé Vérmesy – igérje meg hogy kevés figyelmet fog az idegennek ajándékozni.

– Oh szivesen, mert ismeretlen sem szenvedhetem. Hallom verekedő, lármás, udvariatlan.

– Brr! szinte fázom.

– Igérje meg ön is, hogy kerülni fogja társaságát.

– Esküszöm szentül.

– E perczben postasíp, s ostorcserdités üté meg füleiket. Mindketten mintha villám érintette volna, felugrottak.

Feszült figyelemmel várták.

Az előcsarnokban hangos beszéd; az ajtó feltárul, s egy ifju toppan be. Köpenye költőiséggel volt vállára vetve, vagy három lépés után színpadi állást vőn.

Mathild és Vérmesy némán tekintének rá.

– Csermelyi Gyula vagyok – mond egy bók kiséretében a jövevény.

A bemutatás néma fejbillentéssel fogadtatott.

– Itt Zengey urhoz szóló levelem.

– Atyám nincs hon. Az inas majd kijelölendi szobáit.

– Az asztalhoz még egy teriték tétetett, s Gyula meghivás nélkül helyt foglalt.

– Szép nagysádban – kezdé Gyula – a ház kisasszonyát van szerencsém üdvözleni?

– Zengey Mathild vagyok – viszonzá Mathild egy tekintetet sem ajándékozva vendégüknek – bocsánat, rendeléseket kell tennem; – ezzel távozék.

Gyula utána bámult.

– Szép! Istenemre gyönyörü! s e dacz nekem végtelen tetszik. Életre halálra teendem a szépet.

Vérmesy e szavak hallására szinét változtatá.

– Uram! – kezdé ismét Gyula – önt még nincs szerencsém ismerni.

– Én Vérmesy Elek vagyok, Zengeyék közel rokona.

– Rokon? e szerint félig meddig házi ur is. Szép, szép, tehát csak szaporán a Zengey-féle hires pinczéből nehány bouteille bort. Barátságpoharat csak iszunk?

– Köszönöm, nem szoktam inni soha.

– Nem? na annál többet én. Legény! Vérmesy ur parancsol valamit.

– É… én…!

– Na igen a pinczéből.

– Igen, a pinczéből… jó jó, tehát Jean, egy… egy…

– Mit egy? – vága bele Gyula.

– Tehát két üveg Port a port.

– Az már jó lesz.

Vérmesy magában felsohajta: „Istenem! minő nevelés! ezért kár volt külföldön járni.“

A bor felhordatott.

Gyula két poharat megtölte, Vérmesy az övét érintetlen hagyá.

– Hát a kisasszony – kérdé Gyula – többé nem mutatja magát.

– Nehezen.

– Kár, valóban felette kár.

Vérmesy oly mozdulatot tőn mintha távozni akarna.

– Édes házi ur, vagy rokon, vagy mi?… csak nem hagy itt egyedül?

– Igen de…

– Semmi de, ebéd után ön engem elvezet a pesti casinókba, klubbokba, vig czimborák közé; szinházba majd magam is eltalálok.

– Sehová sem szoktam járni.

– Nem?… na annál többet én.

– Segitsen legalább ennek a második üvegnek nyakára hágni, ha már az elsőt egyedül hagyta kiüritenem.

– Mondám már, csak vizzel élek.

– Vizzel? hm! – gondolá magában Gyula, ha ennek az anyja nem volt liba, ugy még belőlem is viz-ivó lesz.

Vérmesyre nézve oly kínos ebéd véget ért. Ő azonnal rohant Mathildhoz, Gyula pedig a számára kirendelt szobákba vonult.

– Ah Mathild! – kezdé Vérmesy – ez ember még szerencsétlenséget hozand a házra, képzelje, tömérdek hibái mellett, még iszik is.

– Iszik?

– De hogy! két üveg Port a port meg sem látszik rajta. Én két pohártól meghalnék.

És mint valami rosz szellemről kezdének beszélni.

Vérmesy esenge Mathildnak, hogy megvetéssel bánjék vele. A hölgy viszont kérte hogy jegyese ezen elvetemültnek társaságát kerülje.

Mindketten ünnepélyes fogadást tőnek, s bámulatos szigorral megtarták.

Gyula, már hetekig volt Zengeyék házánál, de Mathild a világért sem tudta volna megmondani, ha vajjon fekete, vagy kék szemei vannak-e? Minden tettében otrombaságot s beszédeiben izetlenséget talált: szóval ő kerülte, és gyülölte.

Gyula kezdetben Mathild viseletében sok mulattatót talált, s leendő győzelmének előre örvendett; később boszankodott; végre fájdalmakat okoza lelkének, mert érzé hogy szerete, s viszontszerelemre soha sem számithat, mert e hölgy másé, mert e hölgy olyané, kit forrón szeret, s kitől végetlen szerettetik.

Napok folytak, s a vidor, az elmés Gyula lehangolt, s merengő lőn.

Az ember életében a legfőbb szerepet a véletlen játsza. Nagyszerű dolgok, melyekre éveken át a legkiszámitottabb tervekkel, óriás tehetségek erejöket fordítják – nem sikerülnek, s egyszerre a legigénytelenebb ember, a legegyszerűbb könnyüséggel, minden számitás nélkül, valami eset által felfedezi azt, mire szorgalom, tudomány és akarat képtelen volt.

Ezen elvből kiindulva felhagyott Gyula Mathild utáni törekvésével, szivérzelmeit egészen a véletlen lehetőségével vigasztalva. Szomoru vigasztalás!

Gyönyörü tánczvigalom volt.

Mennyi boldogság van egy ily tánczvigalomban! az ifju lélek mennyi fájdalmat képes itt feledni?! hányan, kik életben egymást tán soha meg nem közelithették volna, itt huzamosabban társaloghatnak, s kihez még gondolatinkat sem mernők felemelni, itt az egész világ szemeláttára átkarolhatjuk egy csárdás, vagy keringő ürügye alatt. Valóban egy bál tömérdek kéjt ad.

Vérmesy, Mathilddal egy mellékteremben, a zajos társaságot feledve érzelgének; a teremben többen valának, de egyik köröcske a másikkal keveset látszék törődni Rejtélyi, ki ezen este hol Mathildot, hol Vérmesyt tetőtől talpig méregeté, szinte a teremben, még pedig Mathildhoz igen közel volt. E perczben egy fényesen öltözött kölgygyel társalga.

Mathild egy tükörbe tekinte, s fejékén valamit igazitandó virágfüzérkéjét, a közel álló asztalra tevé.

Rejtélyi a virágfüzért felkapva, azon hölgynek, kivel eddig társalga nyujtá e szavakkal:

– E virág a bál királynéját illeti.

A hölgy elfogadni vonakodott.

– Uram – mondá Mathild esdő hangon – e virág…

– Mondám – vága szavába Rejtélyi – hogy a bál királynéját illeti.

Mathild Vérmesyre tekinte, ez karját nyujtá neki.

– Hogyan uram! távozni? – kérdé Mathild.

– Csak nem ohajt tovább is ily társaságban maradni. Távozzunk Mathild, távozzunk – sürgeté Vérmesy.

E pillanatban előlép Gyula, Rejtélyi kezéből a virágot kikapta, s szeme közé dobá.

Rejtélyi mint egy vad állat megragadá Gyula kezét, s oly dühvel hogy fogai vaczogtak bele, sziszegé:

– Tudja uram mi lesz ebből?

– Ha ön nem oly gyáva, mint szemtelen, igen.

– Mikor?

– Szürkületkor.

– Hol?

– A városligeti Hermina kápolna közelében.

Mathild csak most látta igazán Gyulát, s mintha az megigézte volna, szemeit nem birta róla levenni. Arczában nemes büszkeség volt, mi Mathildot meglepte.

Vérmesy, mint egy husvéti bárány állott, arczán bámulat, s remegés vala olvasható, hol jobb, hol bal karját kinálgatá Mathildnak.

– Vezessen kérem atyámhoz – mond Mathild Gyula felé fordulva.

Gyula arcza örömre gyuladt, egy diadaltekintetet vetett maga körül, s Mathilddal távozék.

– Én önnek párbeszédét hallám – kezdé Mathild menet közben.

– Ha szán engem – jegyzé meg Gyula – ugy kérje istenünket hogy az ügy ellenem kedvezően üssön ki.

– Minő beszéd?

– Élni érdek nélkül nem öröm, s annak kit mindenekfelett szeretünk megvetését türni, kétségbeejtő kín.

Mathild felelni akart, de már ekkor Zengey előtt álltak, kit leánya azonnal hazamenetelre kért.

Haza érkezvén Mathild roppant izgatottan tért szobájába. Lelki szemei előtt majd Vérmesy szép, szelid vonásai, majd Gyula nemesen férfias arcza lebegett, s e két kép nyughelyéig kisérte. Álmában boldog menyasszonyként Vérmesy oldala mellett esküvőre ment, s a mint az oltár zsámolyára lép, fehér atlasz-czipői vérnyomokat hagynak; visszatekint, s látja hogy bokáig vérben gázolt, s ez Gyulának érte ontott vére. E rémálomra felriad, s hálálkodék istenének, hogy csak álom volt.

Vérmesy álomtalan, s társaság nélkül tölté az éj hátralevő részét. Elzárkozva, visszagondolt a történtekre, s gyönge okoskodása daczára is rá jött a botrányos esemény egész okára. „Mielőtt én – igy elmélkedék – Mathilddal megismerkedtem volna, Rejtélyi a hölgyre igényt táplált, s Mathild, meg lehet kaczérságból, de mindenesetre, nem hogy Rejtélyit kiábránditni törekedett volna, de irántai kitünő nyájasságával őt még jobban elbolonditá. Felléptem én! a hölgy enyém lőn, s e faragatlan ficzkó ily aljas boszút állt a leányon vélt hűtlenségeért.“

Ez okoskodással beéré, s sem teendőkről, sem elégtételről nem gondoskodék.

Gyula szürkületig champagneizott, s a hajnal első hasadtával egy társ kiséretében bérkocsiba ült.

Reggel a Zengey háznál roppant zavar volt. A cselédek némán futottak, egyik orvos a másikat érte. Mindenki arczán levertség mutatkozék; Zengey kétségbeesetten tördelé kezeit, s Mathild keserűen zokogott.

– Mit mondanak az orvosok – kérdé Mathild.

– Semmi remény – felelé Zengey – a golyó jobb karján át a második és harmadik oldalborda közt, furódott a testbe. Életjel nélkül fekszik.

– És érttem, oh én szerencsétlen!

– Nyugtasd meg magadat drága leányom, ő azt cselekvé, mit heyzetében minden lovagias férfi cselekedett volna, hanem kissé szeles volt.

Egy ifju orvos belépett e szókkal:

– A műtét megtörtént, a golyó kün van.

– És?

– És életéhez kevesb remény mint azelőtt, a tüdő meg van sérülve.

– Hozzá, siessünk édes atyám siessünk – zokogá Mathild.

– Csák később nagysád – biztatá az orvos – ha a vérezés megszünt s a sebek bekötvék.

– S ha meghalna, mielőtt kezét megszoríthatnám, istenem! miért is volt ott, miért is kelle azt neki látni.

Mathildnak teljes életében ez volt legrettenetesb napja; nem öltözködék, nem evett, csak sírt.

Vérmesyt nem fogadá el.

Délután atyja karján Gyula szobájába ment.

A szerencsétlen legirtózatosabb seblázban szenvedett. Lázrohamában mindig csak Mathildot emlegeté.

– Igen – töredezé gyönge elhaló hangon – érte megverekszem, minő kéj leend ez ügyben meghalnom. Ugy-e Mathild, te, ki az életben megvetettél, az elhunyt után csak küldendsz egy-egy sohajt. Ah! minő édes gondolat! légy áldva te golyó mely halált hozandsz, hisz én ugy sem birhatandám soha, de soha! ő nem szenvedhet, ő másé! – – – ah – – – és fuldoklani kezdett mert a nem gátolható beszéd annyira megerőteté, hogy orrán, száján a vér megindult.

Mathildot csaknem áléltan vezeték ki.

Naponként meglátogatá a beteget, s Vérmesyt csak ritkán fogadá el, ki iránt a lehetőségig érezteté hidegülését.

Vérmesy a változás okáról tudakozódni sem mert, különben is e viseletet csak kül színnek tartván.

Hat hét folyt el, mialatt Gyula eszmélet nélkül feküdt, s életéhez még egy perczben sem volt remény.

Mathild a beteg ágya mellett ült, s ép az annyit szenvedettnek halovány arczában az érdekes vonásokat nézdelé, midőn Gyula bágyadt szemeit fölveté, arczán egy derült sugár vonult át, ép mint midőn a márcziusi nap, felleg-fátyolai közül egy pillanatra elővillan. Ajka megnyilt, s „Mathildot“ rebegett.

Az orvos hallgatást inte.

Szünet után ismét fölveté szemeit.

– Tehát élek – susogá alig érthető hangon, – s kegyed csakugyan Mathild.

– Igen Gyula én vagyok – mond a hölgy reszkető hangon.

– Kegyed itt? az sok, az lehetetlen! ah! – s e sohajjal ismét becsuká szemeit.

Ez állapot nehány napig tartott, az orvosok remélni kezdtek.

És hetek mulva csakugyan egészen üdülésnek indult. Gyakran napokig eszméletlenül volt.

– Ah Mathild – kezdé egykor enyhültebb perczeiben, én felette sokat szenvedék, és szenvedek.

– Tudom, s mindezt érttem.

– Igen, kegyedért.

– Miért is volt oly feláldozó, oly nagylelkü, hisz én sohsem érdemlém öntől ezt.

– Hát azt hiszi, én testi sebeimről szólok? hitvány csekélység! lelki kínaim, lelki kínaim Mathild! azok ölnek meg.

Mathild megérté, mert zavarodottan süté le szemeit.

– Ez sérti kegyedet?…

– Nem, valóban nem.

– Hogyan?… ah! de mit őrjöngök, hisz kegyed más arája, kegyed igéretét más birja.

– S ha e tettemet megbántam volna?

– Ugy azon csudatevő istenre, ki engem a haláltól megmente, esküszöm, hogy azon gyáva némber-férfi, azon piperkőcz nem is birandja kegyedet, mig ereimben csak egy csepp vér van.

És nem lőn hossza vége a sok szerelmi nyilatkozatoknak.

Midőn Gyula fellábadt, azon napra Vérmesy ily tartalmu levelet kapott.

„Oly férjet választok, ki nejét védeni tudja,“ aláirva Mathild.

Vérmesy nem lőtte magát főbe, mi igen regényes lett volna, hanem nehányat sohajtott, s azután uj frakkjait kezdé nézegetni.

Négy hét mulva Gyula oltárhoz vezeté Mathildot, az esküvőn Vérmesy is jelen volt, tetőtől talpig utolsó divat szerint öltözve.