II.

Kínos várakozásban mult egyik percz a másik után.

Őrfy első vendégei e napon mi valánk, elég udvariasan fogadott.

– Uram! – kezdé Eléz – ön jegyét nekem átadá.

– Örvendek – viszonzá Őrfy – hogy szerencséltetett.

– Ohajtottam volna – jegyzé meg Eléz – kedvesebb ügyben küszöbét átlépni. Ön engem megsértett – folytatá indulatosan – itt segédem; a többit végezze vele, – ezzel menni akart, engem Őrfyvel hagyandó.

Őrfy gyöngéden érinté a távozó karját, s maradásra inté. Eléz határozatlan állott meg.

– Legyen kevés türelemmel – mond Őrfy, s kényelmes pamlagára mutatva, szivarral kinált, Eléz egyiket sem fogadá el.

– Mit ohajt tőlem? – kérdé Eléz – vagy ismét gúnyolni akar?

– Hány éves ön?

– Csak ezért tartóztatott?… nem szoktam keresztlevelemet magammal hordozni.

– Ön szerelmes?

– Titkaimat legfölebb is barátommal osztom.

– Oh ifju ember! ön éveiben szeretni felséges! a szándok tiszta, a kebel romlatlan, az érzés nemes, s a fellángoló ábrándképek a mennyig magasztalják a lelket; ön éveiben szeretni isteni! főleg ha ezekhez költészet is járul; de az ily szerelem méltánylást, rendíthetlen viszonszerelmet igényel.

– Ugy hiszem – mond Eléz lehangoltan – magam sem temetém mocsárba legszentebb érzelmemet?

– Önhöz annyi remények csatolvák, önt ki kell gyógyitnom.

– Utoljára még azt hiszi ön, hogy gyermekkel van dolga, kivel egyik pillanatban méltatlankodhatik, s a másikban mézes bábbal kibékithet?… itt marad segédem, én távozom.

– Viadalról szó sem lehet.

– E szerint ön gyáva?

– Ha ön e szót meggondolta volna, pirulna kimondani; elég erről. Foglaljon helyet.

Eléz boszúsan harapott ajkiba. – Legalább rövid legyen – figyelmezteté Őrfyt.

– A lehetőségig. Midőn együtt találkozánk, ön szememből akart valamit kiolvasni, s azalatt én önnek lelkébe vágytam pillantani.

– Hát a lenézés?

– Bocsánat, az eszembe sem volt.

– És a gúnymosoly, az ismételt gúnymosoly? nem! árva lelkemre! ezt gyávaság nélkül nem hagyhatom boszúlatlan.

– Ön nem jó szemmel nézett, ez a részvét és a szánalom mosolya volt. Azt hiszi, hogy Gabrielát önnek ömledezései fölmelegitik, azt hiszi, hogy viszonozza egy ifju sziv tiszta érzelmeit?

– S ön – veté gúnyosan Eléz – hízeleghetne ezzel magának.

– Dőre volnék. E nő szerelmet szinlel a költőnek, hogy megénekelje; a művésznek, hogy halhatatlanítsa; a gazdagnak, hogy fényt árasszon körötte; az ifjunak, hogy imádtassék; a férfinak, hogy bolondíthasson; az egész világnak, hogy ragyoghasson! E nő senki másba, e nő önmagába szerelmes; oltára a pipereasztal, szenvedélye fény és divat. Ha egy imádó elhagyá, ő szive mélyéből fájlalja, nem mivel szeretné, hanem hogy egygyel kevesebb van, ki előtte porba omol, ki hiuságának tömjénez, ki őt minden nők fölé emelve legmennyeibbnek vallja. E nő képes kiégett keblébe vágyakat hazudni, s lényét átengedni egy makacs férfinak, csakhogy ímádói seregébe hódíthassa. Nos tudja most miért mosolyogtam? Érti miként kell e nőt szeretni?

– Igen – rebegé Eléz, s feje lankadtan hanyatlott mellére, arcza elhalaványult, s szemei becsukódtak.

– Szegény ifju! sohajtá Őrfy.

Eléz hirtelen felpattant, arczán a kétségbeesés és harag iszonyuan csatáztak.

– Értem! – kiáltá fuldokolva – ön a legarczátlanabb teremtés az egész föld kerekén!

– Ez sok! köszönje Istenének ifju, hogy szerelmes, s ily szenvedő állapotban látom – mond Őrfy.

Hah! jut eszembe – folytatá Eléz megszakított kitörését – hisz ön vetélytársam, s hogy engem láb alól ellóditson, ily alacsony fegyverhez nyult. Szégyelje magát, ön elég nemtelenül kiczégérezé egy nő jellemét, hogy birásához közelebb álljon; ez férfiatlanság, ez több! ez több! ez gyalázatos! önnel víni akartam, de nem méltó e kitüntetésre.

Őrfy ökölre szoritott kezét homlokához sujtván, hidegvérért fohászkodott.

– El, el innen – kezdé ismét Eléz – itt az erkölcs megromlott, a lég mérges, a lakó ördög!

– A mit tettem – szólt Őrfy – azt ön iránti rokonszenvből tevém; én önt saját rovásomra előkészitettem arra, mit okvetlen tapasztaland.

– És mégis – mond Eléz magába szállva – ha igaza volna? hát képtelenségeket hallottam-e? nem láttam-e magam, mily negédesen találkoznak szemei, hol egyik, hol másik férfi szemeivel? azon levél, a halvány ifju, a divatkép?… szünj meg fejemben oh gondolat! nem, nem! az lehetlen, hisz ő oly szép! mondja uram, az egekre kérem, mondja: hogy a mondottakban egy szó sincs igaz, hogy csak kisérteni akart.

– Ha ez önt boldogitja?

Minden további beszéd megszakadt, Eléz az asztalra könyökölt; Őrfy pedig a falhoz támaszkodva a multak emlékével látszott küzdeni, közbeközbe gyanusan rázta fejét.

– Női fejék, nyakláncz, zománczos karpereczek – suttogá félhangon Eléz – ki fizette ki ezen árjegyzéket?

– Én – felele Őrfy.

– És az ékszereket nem de Gabriela birja? láttam.

– Ha látta, ugy nincs mit tagadnom.

– Istenem! – sohajtá Eléz – én még is igen szerencsétlen vagyok! Gabriela emléke, és e nap megöl. Menjünk.

Két óra után lázban feküdt.

Fájdalmasan tapasztalám, hogy az eljárás igen ferde volt; Őrfy elhamarkodta a dolgot, mert ha lassanként hagyá vala Eléz tudomására esni a fölebbieket, nem hat oly érzékenyen lelkére, s kevesb szenvedéssel történik a kiábrándulás. Ügyekeztem enyhítni a dolgon s Csilynének tudtára adtam Eléz kínos helyzetét, azon kéréssel, hogy időnkint szenvedő barátomat akármily érdektelen tudósitásokkal is vigasztalja meg. A nő kérésemet teljesité.

Látni kellett volna szegény Elézt, mennyi örömmel vevé a megemlékezést, s ezen igénytelen szavakat: „értesitsen egészségéről,“ mily forró csókokkal halmozá, mert Gabriela irta. Őrfy szavaiban ujra kétkedett, s átkozá betegségét, hogy megfosztá a gyönyörtül élvezni a léget ott, hol Gabriela. Ez három hétig tartott, – neki végtelen volt.

Alig nyert orvosától kimenetelre szabadságot, testben, és lélekben elgyöngülve, Gabrielához sietett. Visszatértekor vidám, és elégült volt.

Gabrielánál a theaasztalt szép vendégkoszorú környezé, honnan Eléz sem hiányzott; vidor kedély, s finom elmésség édesen füszerezé a zamatos italt.

A pesti közönség kedvencze, N. énekes elragadó dalokat zenge, L....z a kellemdús hölgy a zongorán csodáltatá ügyességét, s miután mell, és kéz a működésben kifáradtak, felváltva, mások vállalák el szerepeiket, s kisebb nagyobb mértékben tetszést arattak. Végre inditványba hozatott a szavallás, – egyhangulag Elézt szóliták fel. Ő szerényen mentegetőzék.

– Ön nem menekszik meg azon állitás által, hogy egyet sem tud költeményei közül – mond Őrfy – Nagysád! ha emlékem nem csal, kegyed régen birja költő barátunk versgyüjteményeit.

– Bizonyosan – állitá Gabriela.

– Majd én kikeresem – ajánlkozék Őrfy, s távozott.

– Ő tehát olvasá költeményimet, sohajtá lelkesülten Eléz – minő üdv ez nekem, vajjon mulatta-e, vajjon örömeim és keserveim viszhangra találtak-e szivében; vajjon könyezett-e ott, hol én sírtam, s mosolygott-e, hol én enyelegtem; vajjon áhitat ragadá-e meg, midőn imádkozám? O! ha sejthetném, melyik hatott rá legérzékenyebben? ily gondolatokkal tépelődött Eléz, mig a várt könyv elhozatott, legkevesbbé sem törődve azzal, mi addig a teremben, s körötte történik.

Őrfy egy csinos füzettel kezében Elézhez közeledék: itt van; – mondá nyájasan.

Mindnyájan helyeslék.

Eléz egy bókkal reszketve vevé át a könyvet, s ajkihoz szerette volna nyomni, mert Gabriela olvasta, mert Gabriela őt bizonyosan megérté.

– Nem sejt ön semmit? – sugá fülébe, észrevétlenül Őrfy.

– Semmit – viszonzá Eléz.

– Kár hogy nem férj! – fejezé be a beszédet Őrfy.

– Kigyó! – gondolá magában Eléz, s elfordult. Tehát ha parancsolják.

– Kérjük, kérjük!!

– Elszavalandom „A haldokló szerelmes“-t.

– Halljuk! halljuk!!

Eléz megnyitá könyvét, az érdeklett költeményt benne fölkeresendő. Arczszine elváltozott, szelid vonásai hirtelen elkomorodtak, s a könyv kiesett kezéből. Hányadik egéből hullott alá szegény! a könyv még ki sem volt vágva.

– Mi ez? mi ez? kérdék egyhangulag.

– Semmi – viszonzá Eléz – ama költemény régi, elavult, egyhangu, és komoly; az egész füzet érdektelen; jó hogy eszembe jutott, majd valami ujat, vigat fogok szavalni, az mulattatóbb leend.

– Halljuk! halljuk!!

– Czime: „Egy kaczér nő.“

A férfiak tapsoltak, a nők izetlenül rázták fejeiket.

Neki ingerülve, megfeszité Eléz erejét, s keserü csipőségekkel elárasztva szívrázó szavakban elmondá mindazt, mit Gabriela körül látott, hallott és tapasztalt; költői kifejezésekkel panaszlá el határtalan szemvedéseit, s az imént még kaczagni oly kész társaság most meleg könyeket ejtett.

Eléz végszavainál erősen függeszté égő szemeit Gabrielára, hogy a hatást arczáról leolvashassa; a nő zavarodás nélkül maga inditá meg a tapsot; miért is ne, hisz egész előadás alatt figyelmét a mellette oly melegen udvarló N… énekes köté le. Ezt Eléz hihetőleg észrevette, mert Őrfyhez indulva békülő hangon mondá:

– Uram! már nem csak sejtek, hanem látok is.

– Valahára!

Az óra éjfélen jóval túl kalandozott, s megelégedve a felséges estével, oszlani kezdett a társaság. Eléz nemével az őrjöngésnek szoritá kékült ajkihoz Gabriela kezét, és szótlan hagyá el. Az ajtóbul még egyszer visszapillantott, s ez végkép lesujtá, Gabriela épen e pillanatban magasztos arczkifejezéssel ada egy levelet N.. énekesnek. Eléz görcsösen kapott szivéhez, aztán érzékenyülve törlé meg nedves szemeit, s lélekbetegen távozott. Többé nem szólt Gabrieláról, nem panaszkodott, s nem sirt, de annál többet szenvedett.

– Ti szerelemben csalatott ifjak! kölcsönözzétek át viharzó kebleiteket csak egy perczre, mig Eléz kínait leirom. A ti fájdalmatok rettenetes lehet; láttam, hisz Eléz előttem állt kiapadhatlan tengerével a keserü szenvedésnek, előttem állt testben, és lélekben lesujtva; láttam halvány arczát: jaj! de én keblébe szerettem volna pillantani, mert a fájdalmat át kell érezni, és nem képzelni, hogy csak legparányibb töredékben is leirhassuk. Oh ez valami rettenetes! Hasztalan is mondanám én azt az érzéketleneknek, másoknak pedig elég ez egyetlen szó: „szenvedett.“ Ez napról napra hervasztá; azelőtt oly barátságos arcza mogorva lőn, az ifju vonások elvénültek, lelke elveszté rugékonyságát; ő nem becsült többé semmit. Az orvosok magányt javasoltak, ő egykedvüen hagyá el Pestet.

Félév merült az örök semmiségbe, és Elézről hirt sem hallottam; én őt kijózanultnak és ismét vidámnak képzelém, de ezen édes képzeletet keserűen czáfolá meg egy Füredről érkezett levél, melyben tudtomra adatik, hogy ha a beteg Elézt még egyszer ohajtnám látni, siessek.

Még az nap utnak eredtem.

Dobogó szívvel léptem a beteg ágyához. Oh mivé lett ő! szemeiből a tűz kialudt, ajkin a szó elhalt, a bőr csontjára aszott.

Miben nem kétkedem, vagy mit nem átkoztam e pillanatban, azt elhallgatom.

Ő sorvadásban feküdt, egy ifju orvos rész vétte ápolá.

Eléz nyájasan veté rám szemeit, száraz kezét üdvözletemre nyujtá, és mosolyga.

Képtelen valék egyetlen hangot ejteni.

– Csodálkozol ugy-e? – mond Eléz leheletakadozva – lásd mivé lehet az ifju.

Én Istenhez fohászkodtam könyörért.

Három éjen át virasztottam testvéri szeretettel körötte. Ily türelmes beteget soha sem képzeltem.

Szép nyári nap volt; ő a szabadba kivánkozék, én orvosától tudakozám az engedelmet.

– Ne tagadjunk meg tőle semmit – mond a derék orvos – ő ugy is gyógyithatlan.

E nyilatkozat agyvelőmet rázta meg. Felsegitém fekvéséből Elézt, karomat nyujtám neki, s ő a szegény, testének egész sulyával rám nehezült, igy indulánk egy kis sétára.

Alig haladtunk száz lépésnyire csigalassusággal, s jelentéktelen távolban porfölleget láttam emelkedni, melyből egy lovaglótársaság bontakozott ki; a légben lebegő fátyolokról sejtém, mikép valami urnők lehetnek; nem érdekelnek – gondolám, s ismét Elézzel foglalkoztam.

Elézre kellemetlenül hatott a külső lég, fojtó köhögés fogta el; vissza szándékoztam vele térni.

A lovaglósereg nyomunkban vala.

Barátom hirtelen reszketni kezdett, szemeit elforgatá, s e szóval: „Gabriela!“ kisohajtván lelkét, karjaimba rogyott.

Én felpillanték, Csilynét láttam megállani, oldalánál egy délczeg tisztecske, enyelgett telivér ménjén

– Mi történt itt? – kérdé Gabriela részvéttel

– Eléz meghalt – viszonzám keserü hangon.

A nő szemeit Elézre veté, s egy perczig gondolkozni látszék, de rögtön föleszmélve, nyájasan intett kisérőjéhez, s a többiek után vágtattak.

Isten bocsássa meg bünömet, én nem imádkoztam, hanem a nő után egy villámló tekintetet vetve – de elhallgatok, nehogy ujra vétkezzem.

*

Midőn Eléz koporsójára dobták a röget, egyedül sírtam.