TIZENNYOLCZ ÉV.

Az Europa fogadó étteremében ültem; egyszerü ebédem végezve a megrendelt fekete kávé után várakozám, s időtöltésből az előmbe halmozott szivarokból rágyujték.

Kedvetlen valék, okát nem tudom, de az embereket kerülém, s azért választám e félreeső magányos asztalt, hol mások társalgását hallgatnom vagy abba avatkoznom nem kelle.

Ki ne ismerné e lélekállapotot? az ember türelmetlenné lesz; minden csekélység felizgatja, a zaj gyilkol, a csend fáj, az arczok unalmasok, és végre ezen lehangoltság okát magunk sem ismerjük. Ily kedélyállapotban valék.

Magányos asztalomnál szemközt néma fejbillentéssel egy férfi vőn helyt.

Külsejében különös vegyülete volt az angol gentlmann és franczia lyonnak.

Közép termet, halovány arcz, fekete égő szemek, gondosan ápolt bajusz és szakáll; fülreszelő inggallér, angol szövet- és szabásu öltöny; kinézése mintegy huszonnyolcz vagy huszonkilencz évre mutatott.

Kiváncsi valék, vajjon minő nyelven fog szólni?

Roppant meglepetésemre ajkiról tiszta magyar szót hallék lezengni. Elmosolyodtam.

Ő hasonlót tőn.

– Tán rosz volt kiejtésem? – mondá udvariasan az ismeretlen, szavait hozzám intézve.

– Sőt ellenkezőleg – viszonzám – e külsőtől nem vártam hazai nyelvet.

– Tizennyolcz év sokat változtat az emberen, tizennyolcz év óta itt is sok minden megváltozott.

– Hogyan?

– Tizennyolcz éve nem valék hazámban.

– S most?

– Atyám halála, családi viszonyok, s tán enyhült fájdalmak idézének vissza.

A társalgás megszakadt, én fokonként növekedő érdekkel szemlélgetém az ismeretlent.

– Ismeri ön az alföldet? – kérdé szünet után ő.

– Tökéletesen – viszonzám – hisz gyermeke vagyok.

– És a Szirtey családot?

– Legközelebb rokonink – e szavaimnál merőn tekinték mosolygó szemei közé, ráemlékezém az otthon hallott dolgokra, s felkiálték – Béla!

Ő kezét nyujtá s bensőleg szoritá az enyémet, nevem kérdezvén.

Megmondám.

Egy percz alatt mint közel rokonok barátokká levénk.

Tömérdek mondanivalónk lőn egymásnak. Ezer kérdést intéze hozzám a hazai és családi viszonyokról; én a külföldön leélt évei s élvei után tudakozódám.

– Beszéltek-e rólam sokat? – kérdé ő.

– Annyit, hogy hirből nagyon ismerlek, csak egy meglepő előttem.

– S az?

– Igen ifjunak nézlek, mint értesülék tizennyolcz évet külföldön töltél.

– Igaz, s tizennyolcz éves koromban távozám.

– Lehetetlen! tehát harminczhat éves vagy?

– Fájdalom!

– Alig hittelek huszonhétnek.

– Barátom! ha arczom nem vénült is el, kedélyem érzi. Hallád távozásom okát?

– Soha!

– Ha elmondom különös embernek tartandsz.

– Kiváncsivá teszesz.

Béla körültekinte, s miután tapasztalá, hogy kettőnkön kivül minden vendég távozott, poharainkat madeirával megtölté, székét közelebb rugtatá s mosolygva kezdé.

„Tizennyolcz éves valék; Pesten a jogtudományokat végezvén, a megyébe sieték. Atyám alispán volt. Az akkori szokás szerint kineveztek tiszteletbeli aljegyzőnek.

Enyémnek képzelém a világot. Dologgal mit sem törődtem, de annál inkább nyergesimmel, agaraimmal, s a látogatásokkal. Az ifjak társaságomat keresték, a nők örvendtek látogatásimnak, s az öregek óriási reményeket helyeztek bennem. Rövid idő alatt ugy az atyai háznál, mint azon kivül is elkapattak.

Anday Róza, kinél életemben érdekesb teremtést nem láttam, eddig gyakorlott időtöltésimtől s élveimtől elvont.

Róza irodalmilag mívelt vala. Gyönyörü szellemén kivül a természet bájoló külsővel áldá meg; ha Guidó Renny korában élt volna, rá fognám, hogy remek aurorájához őt vevé mintául. Bőre hasonló a nyiló liliomhoz, melyet álmában rózsa lepett meg, csókjának gyönge pirjával zománczozva annak hófehér leveleit; görög metszésü orr, magas homlok, s a mosolygó corall ajkak alatt a fogak gyöngysora látszék; kék szemei első pillanatra elárulák szellemi képzettségét; ez angyali arczot gazdag s mellére leomló arany fürtök futák körül; illő magasság, széles váll, bámulatos karcsu derék, s mindezekhez örökké a legizletesb öltözék.

Én, a vig és kedélyes ifju merengővé lettem; e hölgy képe mindig lelkem előtt lebege, s ki a zajt annyira szerettem, darab idő óta ha Róza körében nem leheték, magányt kerestem. Szivben és gondolatban vele foglalkoznom oly édes, oly boldogitó volt!

Láttára megszédite, ajkinak zengése keblemet hullámzásba hozta, s beszédének szelleme mindig nagy tettekre ingerlett.

E hölgy nehány hét alatt egész átalakitott.

Szerelmes valék.

Atyám figyelmét ez nem kerülé el, de mint afféle mulékony ifjusági tréfát elnézé, sőt néha enyelge is velem ez iránt, mi csak jobban ingerlett.

Szenvedélyem nőttön nőtt, s egészségem abban az arányban hanyatlott.

Andayéknál valék; életem legszebb napja! Róza viszont szerelméről meggyőződtem. Midőn kivallám érzelmimet, Róza elmondá, hogy rég ismeré szenvedésim okát, s osztozék fájdalmimban.

Szeretni és szerettetni! először is oly szenvedélylyel, ah minő kéj!

Mennyei ábrándok közt tértem haza.

Egy szolga atyámhoz kért.

– Fiam! – kezdé atyám miután maga mellé vont a pamlagra – komoly szóm volna.

– Örvendek atyám hogy megelőzél, én is magánybeszédre akartalak felkérni – viszonzám határozottan.

– Legyen tied az elsőség; halljam.

– Majd később, ráérek – habozám komoly tekintetét megpillantva.

– Akarom.

– Engedelmeskedem. Nőszülni szeretnék – e nyilatkozatnál remegve tekinték atyám szemei közé, s nem tudtam mire vélni azon nyugodtságot, mely arczában mutatkozék; én meglepetést vártam, s egy izma sem mozdult.

– Más szavakkal, szerelmes vagy.

– Igen, az őrülésig.

– Éveidben így szoktunk szeretni.

– Atyám! szavaidban a gúny s arczodban a hidegség megöl – kiáltám őt bensőséggel ragadva kézen – oh! kérlek, ne engedd elvesztenem a reményt, hisz én Róza nélkül nem élhetek.

– Ugy szükség őt birnod, én nem ellenzem.

Válasz helyett örömsikoltással zártam karjaim közé az atyák legjobbikát.

Voltál-e valaha oly helyzetben, hogy kevés reménnyel, de annál nagyobb rettegésben néztél sorsodat eldöntő valamely pillanat elébe, s a pillanat meglepe váratlanul, hozva magával végtelen üdvet? ez érzést leirni nem lehet!

Képtelen valék egyetlen hangot is adni.

Atyám a szünetet megszakitá:

– Halld, miért hivattalak én.

– Igen atyám.

– Jövő pályádrai előkészület tekintetéből egy évre Pestre utazandsz.

– De most már…?

– Inkább mint valaha.

– Miután nőszülésembe megegyezél?

– Épen azért.

– Atyám! Lehetetlen!

– Akarom.

Elnémultam, mert nála e szó „akarom“ ellenmondást nem türt.

Szeliden fogá meg kezemet, s tele bensőséggel kezdé:

– Te még ifju vagy, szereted Rózát, jó; nőül akarod venni, nincs ellene kifogásom, tehát engedj te is akaratomnak, én nem csak férjt, de férfit is ohajtok benned látni. Intézd el ügyeidet, négy nap mulva Pestre kell utaznod.

Szótlan hajtám meg magamat.

Atyám forró kézszoritás után magamra hagyott.

A gondolatnál, hogy válnom kell, szemeimbe könyek nyomultak. E perczben oly kedves lőn előttem minden; a kert, fák, vidék, még a vándor madarak is; sirva nézdelém lovaimat, s búsan czirógatám a körültem sompolygó agarakat; összejártam a kert azon magányait, hol kinos szerelemmel küzdve annyi epedő sohajt röpiték Rózám felé. Itt levertségemet ellensulyozni kezdé azon tudat, miszerint Rózát birandom; most e két indulat egymást váltva kezde ostromolni; majd az elválás fájdalma tépte keblemet, majd ismét atyám megegyezése feletti örömömben repdesett szivem; hol sirtam, hol nevettem.

E kedélyállapotom órákig tarta.

Rózával megosztani fájdalmimat s örömimet elhatárzám.

Nehány percz mulva nyeregbe vetém magamat és Rétlak felé vágtaték. Andayék udvarában tajtékzó ménemről lepattanván, atyám lovait láttam jártatni.

Kissé boszantott, hogy a hirt nem magam hozhatám, de másrészről megnyugvásomra szolgált az öregekkel nekie végezni.

Róza után tudakozódám. Ő a kertben volt. Oda sieték.

A nap alkonyra szállt, s bucsú-sugarainak fénye megaranyzá a fák rezgő leveleit; a szeliden mosolygó virágok illatukkal, s a nyugalomra térő madárkák szerelmes zengésükkel vettek bucsut jóltevőjöktől.

Gyakran léptem e kertbe ily órában, de érzékimre a tömérdek különböző virágok egybeolvadó illata igy nem hatott soha, a sokféle madárkák énekét oly öszhangzóan szépnek, s a nap lementét oly költőinek még nem találám soha, de soha! azt képzelém, fa, virág, madár s maga a nap tőlem vesz örök bucsut.

Róza előttem terme, kezében válogatott füzért tartva.

– Mi lelte önt? – kérdé Róza – alig nehány óra előtt látám, s azóta egészen megváltozott.

– Azóta igen sok történt.

– Ön elrémit.

– Nem találkozott még atyámmal?

– Nem, miért?

– Ő itt van. Hála az égnek, én mondhatom meg kegyednek, hogy boldog, végtelen boldog vagyok!

– Azon örvendek.

– Kivallám atyámnak, hogy kegyedet nőül ohajtom, s ő választásomba megegyezék.

Róza szótlan zavarral süté szemeit virágaira, s azokat tépdesni kezdé.

Hasztalan vártam válaszát; szünet után ujra kezdém:

– A másik mi mondandóm, kegyedre tán kellemesb leend. Atyám ohajtja, hogy nehány nap mulva Pestre utazzam egy évet ott töltendő.

Róza gyönyörü szemeit rám veté, bájos arczán két könycsep perge le. Villanyszerüen ragadá meg kezemet, s fájdalomhangon mondá:

– Ön atyja látom mindent tud – ezzel kezemet megszoritá s könnyü léptekkel lebege a természet zöld szőnyegén tova, engem homályos válaszával tépelődni engedvén.

Az estét ott töltők, enyelgő és vig volt mindenki. Engem nyájas szivességgel halmoztak.

Érzékenyen bucsuzám elváláskor. Türelem és kitartás volt mit ajánlának.

Nyolcz nap mulva Pesten valék.

Élveztem az életet, mint többi ifju kartársaim, velök mulattam, velök kártyáztam s velök báloztam; de szivem s szerelmem azért osztatlan Rózáé maradt.

Atyám, ki irányomban fukar ugyan soha sem volt, most a szó szoros értelmében pénzzel tömött, s levelei mindig telvék az iránti örömével hogy oly vigan élek, s ifju napjaimat nem temetem unalmas falak közé. Nem tudtam rajta eligazodni, később nem is sokat törődtem vele.

Egy napon, – oh! élnék bár ezer évet, e napot soha sem feledném! – afféle jurátusi mulatság után még az ágyban valék, midőn atyám baljóslatu arczkifejezéssel szobámba lép.

– Fiam! – kezdé a szokott üdvözletek után – meglátom férfi vagy-e?

– Nos, nos?

– Rád nézve kellemetlen hirt hozok.

– Róza meghalt?

– Rád nézve igen.

Őrült sikoltással az ágyból a szoba közepén termettem. Nem tudtam szólni, csak tomboltam; nem tudtam sírni csak kaczagtam, de a kaczajban iszonyu valami lehete, mert atyám rémülten kapá meg kezeimet, s kért hogy férfiasbban viseljem magam.

A roppant idegfeszültség után lankadt erőtlenség állott be, bádgyattan vetém magam karszékbe, s szemeimet tenyeremmel elfedve, atyámat kérém hogy beszéljen.

– Mielőtt haza érkeztél volna – mond atyám – Róza Tűfoky Ede, szomszéd megyei népszerü főjegyző arája volt.

– Miért bántatok hát velem igy?

– Mert láttuk hogy szerelmed sokkal forróbb, semhogy – ifjuságodat hozzá véve, valami őrültséget ne követtél volna el. Távollét, szórakozás, ujszerelmek, gondolók enyhitni fogják e szenvedélyt.

– Csalatkoztatok.

– Szólj, hibás-e itt más, mint ten szived, vagy ha ugy akarod a sors?

– Igaz, igaz! de ha azt nem akarod hogy megőrüljek bocsáss külföldre.

– Azt helyesen cselekszed.

Másnap utószor szoriték életemben kezet jó atyámmal.

Utazásom alatt Németország buskomoly kedélyemre még leverőbben hatott, Páris megszédite, s London bámulásra gerjesztett. Eleinte sehogy sem tudám magamat e két városban feltalálni, később millió gyönyöreit kezdém élvezni, s voltak napjaim, midőn a bánat keblemből egészen számüzeték, de a késő éj haza szólitván, a mint szobám küszöbét átlépém, átkozott kisértetként szálla meg fájdalmam, magával hozva Róza képét; alig vártam hogy reggeledjék, és siettem magam a zajgó párisi élet karjaiba vetni.

A tizennyolcz évet felváltva Páris- és Londonban töltém; dőreséget dőreségre halmozék, kalandokat hajhásztam, mindent tevék, csak szerelmes lenni nem tudtam többé.

Két év előtt hallám hogy Róza özvegy lőn; hanyatló szenvedélyem ismét ifjukori lángjában csapkoda fel, a szép, akönnyed, az angyal Róza régi alakjában lebege előttem. Nyugtalan valék, ezerszer akartam hazámba térni, őt nőmként keblemre ölelendő, kit a kinos mult tőlem elszakita, de azon gondolat, ha feledni talált, vagy többé nem tudna szeretni, visszatartott.

Elhunyt jó atyám gyász esetéről értesülvén, habozás nélkül keltem utra.

Bár mennyországot nyujtson idegen föld, hosszu távollét után azon vidékre térni, hol születtünk, hol minden fa gyermekjátékinkra emlékeztet, minden butordarab a dajka-meséket juttatja eszünkbe, s minden ember ajkiról azon szót halljuk lezengni, melyen drága anyánkat tanultuk érteni, oly édes, oly magasztos érzés, hogy hasonlót sem költő leirni, sem pedig az ki e helyzetet át nem éli elképzelni nem tud.

Még Pestre érkezém nem fért szivemhez más érzés, s agyamhoz más gondolat mint az, hogy ismét hazámban vagyok.

Pest mennyire meglepett emlitnem is felesleg.

Ugy voltam vele, mint a gyermekkel, kitől bölcsőjében válunk el, s a viszontlátásnál deli ifjut ágaskodó ménen látunk benne; a vonások ismerősek, de a hang, termet s elevenség uj s kellemesen meglepő.

Nem győztem járni, nem csodálkozni. Mióta megérkezém, még szemeimet alvásra nem hunytam; Pest átalakulása, ifjukori emlékek s Rózám képe folytonos izgatásban tarta.

Egy nő rokonom van Pesten, ma reggel rá gondolék s meglátogatám; nem volt hon, egy barátnéja fogadott. Barátnéja, ki meglehetősen koros vala, darabig érdektelen tárgyakról, azután a külföldről, s végre roppant érdekkel viszonyaimról kérdezősködék. A nő vonásai – mind a mellett hogy ismeretlenek, valamire emlékeztettek, hangjában is volt olyasmi, mely csaknem megzavart.

Egyszer felkél, hozzám közeledve kezemet érzékenyen megragadja, s merően szemeim közé néz. Én egy percz alatt hideg és meleget éreztem tagjaimban.

– Béla! – mond végre a nő – hát nem ismer?

Kővé merevültem. Képzeletemben még folytonosan a szép, az aranyhaju s karcsu dereku Róza élt, s a való előmbe állita egy elszélesedett alakot.

Nem tudtam szólni, a nő Róza volt.

Ah! barátom! mi lesz az emberből tizennyolcz év alatt?… e nőnek nem csak vonásai, termete, hangja, de még szép szemeinek szine is annyira megváltozott, hogy meglepetésemből nem tudok magamhoz térni.

Sokáig beszélgettünk a hanyatlásról, mulandóságról, s az emberi élet csalódásáról.

Azon vettük magunkat észre, hogy a harmadik üveg spanyol bort üritjük már.

A kedves müvész, a hangversenyző Willmers ép Pesten vala. Szinházba sieténk.

Minden szem, minden érzelem s minden látcső a szinpadra szegezvék, az érdekes müvész ép egy magyar dal feletti ábrándokban remekelt.

Béla elnyomott sohajjal karon ragad.

Rátekinték, ijedtemben ki akarám vezetni, azt hivén a spanyol bor kezd ártalmára lenni.

– Nézd – susogá egy páholyra intve.

Oda pillanték; egy angyalfő zavarodva voná magát vissza.

– Láttad?

– Igen.

– Ha tündérmesék világában élnénk, vagy tizennyolcz év nem folyt volna le, megesküdném hogy ő.

– Kicsoda? – kérdém.

– Ki más, – Róza.

Többé se játék, se taps, se közönség nem érdeklé.

A páholyi szépet, kék szemeivel s szőke fürteivel feledni nem tudá, egész esteli alatt róla ábrándozott.

Tűfokynénál látogatást tevénk.

Hogy a visszaemlékezés zavaraiból megmentsem Bélát, társul szegődtem.

A fogadás kitünő volt.

Alig tölténk a müvelt nő társaságában nehány élvdus perczet, midőn leányát hivatá.

Béla elhalaványult, zavart lőn, s értelmetlenségeket hebege; Róza leányában a páholyi szépet találók fel.

A leányka is megütközék.

Róza éles tekintete a lelkek mélyébe látott, ő elmosolyodék.

Én az időnként megszakadt társalgást uj térekre vivém, életemben látogatás jobban ki nem fáraszta.

Távozásunkkor a lépcsőkön Béla kezemet megragadá e szókkal:

– Megfizethetlen bajtárs! te felfogád borzasztó helyzetem, s tömérdek zavartól mentél meg.

– Ugyan mivel?

– Ügyességeddel. Barátom! a mult Róza, és forró szerelmem ujra kinzanak, én feltalálám őt leányában.

E szerencsének csak örvendj.

– Kétségbeejt, tizennyolcz év! ő leánya annak, kit egykor szereték, lehet-e itt remény? és még is érzem, vagy ő, vagy senki!

Nap nap után, s hét hetek után enyésze, Béla mindig készült az elutazásra, de szive nem engedé.

Sokat, igen sokat szenvedett, én vigasztalni akarám, egyszerü s örökös válasza volt: „Tizennyolcz év!“

Éji egy óra volt; előszobámban roppant csengetés történik. Iróasztalomtól felugorva sieték ajtót nyitni.

Béla karjaimba rohant, összevissza ölelt, értelmetlenségeket beszéle, s végre lélekzetét veszitve pamlagra omolt.

– Mi lelt? – kérdém.

– Isten! – sohajtá szünet után – megszáná szenvedésemet. Boldog, végtelen boldog vagyok! Mit hajdan az anyában keserü végzetem megtagada, feltalálám leányában. Ida szeret, s Róza szerelmünket megáldá.

– És a tizennyolcz év? – gúnyolódám.

– Hő szerelmem pótolandja.