Három Jó Barát

Tivary Árpád – úr volt.

Huszonöt év, tizenkétezer forint évi jövedelem, csinos külső, tiz iskola s jó négyes hajtanitudása, több, mint elég arra, hogy valaki úr legyen. – Árpád az elsorolt tulajdonoknak bővében volt.

Ő tudta, hogy úr; de nem akart mindennapi úr lenni; s hogy a mindennapiságból kiemelkedjék, ahoz hiányzott – esze, mit Árpád önmagának szerényen be is vallott.

– Ennyi előnyök mellett, kiálta fel gyakran, elvesszek-e a tömegben?!… Nem, soha! – Felkiáltott, és nagyokat készült tervezni; de a készületnél tovább sohasem ért. Fejét is akarta törni, de minden erőfeszités után is csak az akaratnál maradt. Adott ebédeket: étkeit dicsérék, nem őt; drága lovakat szerzett: fogatát bámulák, nem őt; pedig ő szeretett volna bámultatni.

Ha valakit dicsértetni hallott, vagy csak említtetni is, mindig felsajgott keblében e kérdés: Miért nem vagyok én, kiről most beszélnek?

Igy teremt magának gondot, a kinek nincs.

Árpád, ki kellemesen élhetett volna, megkeseríté napjait, s a vágyba: hogy feltünjék, csaknem belebetegvék, midőn a véletlen egy pajtását veté hozzá.

A vendég Ajtay Kálmán, szomszédbeli közbirtokos volt.

– Ej de czifra vagy! kiáltá Árpád, midőn vendége pörge kalapját ugy vágta az asztalra, hogy körötte a por felhőkint emelkedék a boltozat felé.

– Elhiszem; viszonzá Kálmán, agarászostorát kalapja mellé inkább dobván, mint fektetvén, s rövid dolmányának kigombolása után a pamlagon végig terülvén s ballábhegyével a jobbon levő sarkantyút kedélyesen pengetvén – megis bámultak Pesten.

– Megbá.. á.. multak? kérdé felvillanyozva Árpád.

– De még hogy!? Hm, eredeti! hej de magyar legény! ez ám ügyes termet! csinosan áll rajt a ruha!“ és számtalan hasonló megjegyzést hallottam uton és utfélen; a szinházban tetőtűl talpig néztek, a páholyokból rám látcsöveztek; szóval, ha vesztegetni való időm volt volna, térem volt szerencsétcsinálni.

Árpád magán kivül kezde fel, s le járkálni.

Kálmán tömérdeket fecsegett, de Árpád többé nem hallott semmit. Forrongó keblébé eszmeszikra dobaték; s most eddig korlátolt lelke előtt megnyílt a tér gondolkozni. A gondolat terveket, s ezek tetteket szültek.

Néhány óra mulva a megyei székvárosban szabó, szijgyártó és kalapos Árpád úr számára dolgozott.

Ötöd napra sallangokkal elborított négyes csöngetve állt elé. Árpád kezébe ragadá a gyeplőt, s miután sujtásos huszára és lobogós ingű kocsisa a hátulsó ülést elfoglalák: hosszú ostorát kibocsátván, kettőt pattantott, a szilaj állatok ágaskodva kapták el a kocsit – Pestre utazott.

A fővárosba érkezvén, pitykés dolmányt, rojtos nyakkendőt, pörge kalapot és sarkantyus csizmát ölte; kezébe aczélsúlyu agarászostort vön, s feszes léptekkel kezdé az utczákat méregetni. Sok szem akadt meg rajta, mi szívemelőleg hatott rá.

A szinházban kihivólag tekinte körül, de a dalmű folyama alatt a zenehangokra bokáit kezdé összeveregetni. A sarkantyupengés környezetét élveiben zavará; s ő, látván, hogy minden szem rászegezve: műtétét még erősben gyakorlá, minek természetes következménye általános pisszegés lön. Legnagyobb szerencséjére az előadást megúnta, s nem várá be, míg mások mutatnak útat, hanem kalapját fülére, két kezét zsebeibe vágva, öntetszőleg lépett kifelé, s egy keserves betyárnótát fütyörészve ment estelizni.

Itt egészen jól érezte magát. Beléptekor a hatás elvíhatlan volt: minden arcz feléje forditva, a pinczérek eléje rohannak. Patikárus Károly szeme közé hegedül, és Árpád boldog! Elragadtatásában a zenészeknek ötvenest dobott; ez elég volt arra, hogy néhány percz mulva a zenészek körötte, s több vig czimbora mellette, működjenek. Az asztal el lön halmozva szurkosnyaku üvegekkel.

Árpádnak fogalma sem volt még olly diadalról, minőt ma aratott. Egészségére poharak ürittettek, kedvenczdalát kérdezgeték a hangászok s nagyságolák, a pinczérek meg csak ugy szórták a bárói czimet.

Szétoszláskor társai, fogadós, pinczér és zenészek holnapra is kikérék a szerencsét; s nem is tarthatta volna őt vissza semmi, hisz ez életben még igy ki nem tüntettetett soha. Leírhatlan örömére következő este mind együtt találta, a kiket találni ohajtott, s kezdődék az estelizés ott, hol hajnalban végződött.

Harmadnapra Árpádnak barátai, adósai, sőt bámulói is valának. Barátai, kiket jól tartott; adósai, kik tárczájokat otthon feledék, de divaturacsok valának, fogatokról, agaraikról, külföldi utazásról s eme grófnő, vagy ama bárónő estélyeiről csevegtek; bámulói pedig azok, kiknek marokkal szórta a pénzt. Mennyire tetszett neki, ha ajkai közé szivart vön, hogy három oldalról ugyanannyi pinczér rohan lángoló papirral feléje; a terembe léptekor kalapját, agarászostorát elkapkodva, a legkitünőbb helyeket jelölik ki számára, a legizletesb étkeket ajánlják, s intés nélkül mindig töltögetnek poharába. Kezdé érezni, hogy – valóban úr!

Ismerői mind nevezetességek valának: Irmándy, salonhős, megigéré, hogy őt a főrendű hölgyek termeibe fogja bevezetni, hol, mint kedves eredetiség, igen örömest látott tünemény leend; Táskay, nagyhirü festész, kérte, hogy a jövő műkiállitásra, mint remeket Árpád arczképét adhassa; Árnyai, mint költő mutatá be magát, s igéretet tőn, miszerint Tivary Árpádhoz egész füzet költeményt fog írni.

Kellet-e még több?… az úritermek előtte megnyilnak; arczképe a műkiállitásba jő, s meg fog énekeltetni!

Ő birta e három nevezetes férfiú tiszta barátságát, s e kitüntetésért lelkét adta volna nekik; de ők arra nem szorultak, barátságuk önzéstelen volt, ők csak – erszényét vevék igénybe.

Lovai kiheverték az útat, kocsija rendbehozatott, s ő, gyeplőt ragadva kezébe, felpiperézett cselédeit be, a salonhőst Irmándy urat pedig maga mellé ültetvén, a városligetbe vágtatott. Kocsiskodási ügyességét sokan nézegeték, mert talpalatnyi téren egyik nyolczast a másik után hallatlan sebességgel csinálta meg. E mutatványra nagy közönséget csengetett össze; izmos karával hirtelen megállitá a neki szilajodott négyest, a gyeplőt kocsisának dobá, s leugrott barátja társaságában kis sétát teendő.

A nézők közt egy hölgy szemüvegezé őt.

Árpád szoborrá lett.

Elragadó szépség, s választékos őszi öltözetben volt a hölgy; sötét haja könnyedén hátra fésülve, szép vonásinak derűlt nyiltságot kölcsönzött, kék szemei mosolygók s rózsaajkai nedvesek valának; arczán, minden haloványság daczára, az ifjuság zománcza honolt. Fején a barna kalap fehér fátyolával pongyolán volt lekötve; franczia szövetű tarka ruhája alákigyózó széles szalaggal karcsu derekára szorítva, azon felűl pedig könnyűden, sürű redőkben, nyakáig emelkedék, hol lehajtott batisztgallér fehérlett; balkarán török nyakfátyola, s kis kezeit svéd keztyű fedezé. Piperétlen öltözetén föllátszék azon úrias egyszerűség, melly nagyvilági hölgyeknek annyira sajátjok.

A hölgy, látván Árpád meglepetését, elmosolyodék, s társnője karján tovább sétált. Mosolyában annyi tündéries, mozdulatában annyi kellem volt, hogy Árpádot tökéletesen megszédité.

– Ismered? kérdé Árpád, Irmándy karját megragadva.

– Hogynem? viszonzá a kérdezett.

– Ki ő?

– Balday Irma.

– Imádandó szép! – Mutass be nála.

– Néhány nap mulva.

– Boldoggá téssz.

– Azon felette örvendek.

Sokáig sétálgattak szótlanúl. Árpád merengett, Irmándy gondolkozott, s csak időnkint – ha Irmával találkozának – löké Árpádot oldalba, figyelmeztetvén őt:

– Ismét rád nézett.

Árpád sohajtott; szemeit a távozó után mereszté, és ujra sohajtott.

– Amott kocsira ülnek; kiáltá Irmándy.

– Siessünk nyomukba.

– Várj, míg a fasor vége felé lesznek; sokkal érdekesebb őket beérni, mellettök elvágtatni, s őket, mint a gondolat, elhagyni.

Ez Árpádnak kedves inditvány volt; alig várta, hogy néhány száz lépésre haladjanak az érdeklett hölgyek, midőn barátjával együtt a bakra pattant, ostorát kiereszté, s villámkint érte be s hagyta el a díszes városi fogatot.

– Ez, remélem, megtette hatását? kérdé Árpád, büszkén tekintve maga körül.

– Tökéletesen; erősité Irmándy.

– Négy legjobb lovamat, agaraimat mind, s felül rá öt évet éltemből adnék érte, ha most szólhattam volna vele.

– Mindezeknél olcsóbban fogsz e szerencséhez jutni; biztatá Irmándy, s ajkai körül diadalmosoly lenge.

– Ha szerelmét birandom: e fogat tiéd.

– Részemről a lehetségesnél többet fogok megkisérteni kedvedért: a többi aztán tőled függ.

– Mindent tanácsod szerint teendek.

– Ugy sok reményem van; ő igen megnézett, s ismételve pihenteté rajtad szemeit.

– Azt magam is vettem észre.

– E szerint már feltüntél neki, s bárhol lásson ezentúl az életben, nem leendesz érdektelen egyéniség előtte.

– Azt hiszed?

– Bizonyos vagyok benne. Oh! én ismerem a nagyvárosi hölgyek gondolkozását, érzelmeit s izlésöket.

Oh be szép volt! – sohajtá nekiérzékenyülve Árpád, midőn szállására értek.

– Lesz még elég alkalmad őt csodálhatni.

– Biztató szavaid is boldogítnak, hát még a való?! – Csak minél hamarabb, kérlek, minél hamarabb!

– Te fel vagy hevülve, mindent elronthatnál; itt tervre és számitásra van szükség. Nem kasznár úr leánya ez.

– Tégy, mint jónak látod; mond Árpád, s elérzékenyülve veté magát a pamlagra; – kezedben tartod üdvösségemet.

– Az a kérdés, bízol-e bennem?

– Hát ki más fiában itt? nem vagy-e barátom, nem tennék-e meg én is érted mindent?

– Ugy jól van; viszonzá Irmándy, s arcza ollyanná változott, mint játékosé, ki sokat veszitvén, utolsó, de nagy tömeg pénzét teszi fel; ezer indulat, félelem, remény és feszültség küzd keblében;… a kártya esik – és nyer; a szem lángol, az arcz halovány lesz, az ajk rezg, s az összeszorult kebel megtágul. Ilyenkor a vonások egészen megváltoznak. Festessék le valakinek arczképe a kinos várakozás alatt, s a nyerés perczében: annyira különbözni fog a két képben kifejezés, vonás, szem, száj és homlok, hogy műértő, ha elhiszi is, mikép e kettő azonegy arcz: a három percznyi időközt találandja hihetlennek.

Ilyenné lőn Irmándy; s ha Árpád e pillanatban történetesen szemei közé tekint: a legnagyobb tapasztalatlanság mellett is észrevehetendé, hogy ez ember ravasz, és ő áldozatul van kijelölve; de ő boldog egyszerűséggel magához ölelé, igérvén és ajánlván neki mindent, mi csak tőle telik.

Árpád életében ily nyugtalan még nem volt. Egyik perczben a legcsekélyebb dolog is felizgatá, a másikban türelmes lőn, mint a vértanu; most zajt, zenét és bort ohajta; később csöndes magányba zárkozék; hol nevetett, hol meg sohajtozott; többé nem beszélt lovairól, agarairól s egyéb falusi élvekről, hanem gyöngéd, érzelgő s néha még költői dolgokról is.

– Gondoltam valamit; e szókkal toppant be Irmándy Árpádhoz, ki elforgatott szemekkel merengett.

– Halljam, halljam! – kiáltá örömtelten Árpád, s az ajtót becsukta, nehogy tanácskozmányuk zavartassék.

– Olvastál valaha regényt?

– Regényt?… várj csak… regényt? igen!.. „Erbiát“ és „Kárthigám kisasszonyt“ –

– Magában véve mind a kettő igen szép; de az ujabbakból?

– Az ujabbakból?… nem, semmit.

– Azokból pedig megfognád tanulhatni, hogy a leggyöngédebb viszony, a legforróbb szerelem oly lények közt, kik sohasem találkoznak, kik együtt sohasem beszélnek, mennyeileg fejlődik.

– Miként lehet az?

– Ugy, hogy a levelezéstől egyenesen oltárhoz mennek.

– Az dicső dolog! hol árulnak olyan regényt?

– Majd hozok.

– Azt meg kell tanulnom. Ugyis már gondolkoztam arról, hogyan beszéljek kedvesemmel, vagy miről? ki tudja, szereti-e a lovakat, vagy ért-e az agarakhoz?

– Azzal mindenesetre Olaszország tájairól, dalművekről, franczia irodalomról és estélyekről kellene társalognod.

– De mindezekből szót sem tudok.

– Majd én tanitód leszek.

– De addig?… én ki nem állom; hátha másba szeret?

– Irj neki.

– Igen…

– Enmagam szolgáltatom kezébe leveledet.

– De…

– Árnyai meg fogja írni.

– Felséges!… Minő boldogság, ha az embernek ily kitünő baráti vannak.

A levelet megirták; a regényeket meghozták, s Árpád órákat kezde venni a dalmüvekből, franczia irodalomról és Olaszország tájairól.

Az első levélre nem jött válasz; de Irmándy sok szép dolgokat beszélt Irma elragadtatásáról. E levelet egy második követé és igy tovább.

E közben Irmándyt nagy csapás érte. Egyik barátjáért kétezer forintig jótállott, s az illető a pénzt felküldeni késedelmeskedék. Árpád kifizette. – Máskor ismét lehangolt vala; sok fürkészés után Árpád kitudta, hogy barátja pénzzavarban van, megnyitá számára tárczáját.

Egy reggel nagy diadallal lép be Irmándy.

– Te jó hírt hozasz; arczodról olvasom – kiáltá Árpád.

– Sokkal többet.

– Nos?

Irmándy, válasz helyett, zsebébe nyult, rózsaszinű levélkét vona elé s azt magasan a légbe rázogatá, mondván:

– Kitől jön?

Árpád őrültkint rohant rá, a levelkét kikapá kezéből, s ajkához nyomá.

– Áh! be illatos!…

– A tartalom, a tartalom? kiáltá Irmándy.

Árpád feltöré, s a következő sorokat olvasá:

„Sokáig küzdtem – ön győzött. Szivjósággal és érzelemmel telt levelei meghatottak: Ön férfi, ön boldog! tehát akarata szerint; engem előitéletek, világi szokások korlátoznak; nekem csak érezni szabad, de szólni nem. Jól tudom, e sorok irásával az illem ellen vétek, másrészről biztosítva levén ön lovagiasságáról, meg vagyok győződve, hogy tettem – titka fog maradni. Először láttam önt a városligetben, e nap feledhetlen lesz örökre! Ah azóta lelkem előtt sok minden megváltozott. Isten önnel!

IRMA.“

Árpád magán kivül volt.

Irmándy papirszeletkét vagdicsált. Hosszú szünet után Árpád felkiálta:

– Nem, nem! tovább ki nem állhatom, hozzá kell mennem…

– Boldogtalan! midőn ügyed ily jól kezdődik; midőn a legszebb folyamatra van kilátás: akarnál mindent elrontani? Egyébiránt tégy tetszésed szerint; de akkor én semmibe sem avatkozom többé.

– Kérlek ne hagyj el; legyen akaratod szerint. Szólj hát, mit tegyek?

– Folytatni a levelezést, s vigyázz, hogy utczán vagy nyilvános helyeken a leányt zavarba ne hozd viseleteddel. Ilyesmit kér soraiban is.

– Igaz.

– Tedd, mintha nem ismernéd, meglásd ő is hasonlót teend.

– Meddig türjek igy?

– Hát nem vagy boldog? vonzalmát birod, s erről bizonyos vagy; hadd verjen ez előbb mély gyökeret, a többit az idő, vagy valami véletlen hozandja meg.

– Igen soká tart.

– Ennek igy kell menni. Te, az igaz, elég zajosan élsz, környezőid tekintélyes egyének, de mégis hiányzik még sok ahoz, hogy a divatkörökben elfogadjanak.

– Például?

– Társalgási modor.

– Elég ideje, hogy tanulom.

– Még mind kevés.

– Két egész regényt kiolvastam.

– Az is kevés. Aztán még a mellé eredmény szükséges. –

– Ezt nem értem.

– Lásd, én párbaj által, s Árnyai világhirű költeményével ütött zajt.

– Hát verekedjem?

– Ki mondta azt?

– Verseket nem tudok írni.

– Ne törd ezeken fejedet, majd nyilik tér, csak alkalomra kell várni. Most kizárólagos dolog a levelezést folytatni.

– Legyen hát.

És a levelezés több napokig folyt. Annyi levélbért, mint Árpád, az összes magyar kereskedelem alig fizetett.

Magány óráit sem vesztegette hasztalan; megkisérté a verselést. Ez borzasztó munka volt! Három egész tollat szétrágott, mialatt az izzadásig kifárasztá magát, s két sort össze nem birt hozni, eszméről szó sem lehetett.

– E pályán nem üthetek zajt! kiáltá kétségbeesetten; pedig zajt kell ütnöm, zajt minden áron!

Irmándy betoppant.

– Barátom! kezdé Árpád könnyebbült lélekzettel – még nem mondád el nekem párbajodat, mely téged nevezetessé tőn.

– Áh! az egyetlen a maga nemében.

– Kiváncsi vagyok.

– Az egész rosz élczből eredt.

– Halljam.

– Egész világ előtt ismeretes valék, mint biztos jó lövő. Olvastad „Monte Christot“?

– Nem.

– Az a kártya-szemeket lődözte ki, én nagyobb tökélyre vivém: tömérdek szem láttára nevemet lőttem ki egy deszkába.

– Hallatlan!

– Egy férfilakomán, hol hires vivók, nevezetes lövők és számtalan főrendüek voltak, engem dicsérgettek. Báró Tavaszi egyszerre felkiálta:

– Irmándy jó lövő – de gyáva!

Minden csepp vér fejembe szökkent.

– Igen; ismétlé ő.

Az egész társaság zúgott.

Nem tudtam mit kezdjek?

– Im, folytatá, kése hegyére almát szurva – le meri ön ezt lőni? – s kezét magasra kifeszité.

Én szó nélkül ugrottam a pisztolyokhoz; vont csővet szegzék neki, s az almát szétlövém.

– Helyes! éljen! gyönyörű! – hangzék mindenfelől.

– Mer-e ön hasonlót tenni? kérdé báró Tavaszy – néhányszor én is lőttem már feketét.

Kissé meghökkentem.

A társaság kaczagott, s ez engem felingerelt: indulatosan szurék késemre egy almát, s kezemet kifeszitve, harsogám:

– Lőjjön!

Most a báró hökkent meg, s a társaság elnémult.

– Lőjjön! ismétlém.

Ő vonakodék.

– Uraim! szólék a társasághoz – im látják, ő a gyáva!

Ezt kihivás követé.

Boldog, boldogtalan kiváncsi volt a kimenetre.

Másnap tömérdek tanuk, becsületbirák és segédek kiséretében a hely szinére mentünk. Néma komolysággal adták kezünkbe a fegyvereket; mi hidegvérűen egymást czélba vevők, s előre lépegeténk.

– Én, mondám, ellenemet le szoktam fegyverezni. A pisztoly kezemben eldördül, s kilőttem báró Tavaszy kezéből pisztolyát a nélkül, hogy egyetlen hajszálát sértettem volna meg. Ekkor hozzá rohanék, jobbomat nyujtám neki e szavakkal:

– Ön nem gyáva, ön valódi férfi. Azután barátokká lettünk. – Ennyi az egész.

– Ez aztán, sohajtá Árpád, elhiszem, hogy zajt ütött! Áh! ha én is ugy tudnék lőni! De mindegy, mégis inkább ezt választom, mint a versirást. – Víni fogok.

– De kivel?

– Az mindegy, majd találok valakit.

Egy szép délelőtt Árpád sétálni indult, s történetesen egyedül. Midőn a bálványutczából a zrinyiutczába fordult, egy első emeleti ablakban Irmát pillantja meg. Darabig határozatlan állt; kissé okoskodott, azután csizmáját kendőjével végig veregetvén, egész elszántsággal a kapun berohant.

Balday Irma ép újonan érkezett olvasmányait lapozgatá. Könnyed pongyolája kecseit csak emelé.

Az ajtó feltárul, Irma megdöbben, s a belépő Árpád sarkantyúit kezdi összeveregetni.

Irma kérdőleg tekint az érkezőre, Árpád zavara nőttönnő.

– Kit keres ön? kérdé a hölgy.

– Én… kegyed… aztán utolsó levele – hebegé Árpád, kalapját összevissza forgatván, s mindig egy lépést közeledve Irma felé.

A hölgy ijedten viszonzá:

– Atyám nincs hon.

– Annál jobb.

Irma távozni akart; Árpád utját állotta.

– Nem; most – vagy soha!

Irma reszketett félelmében.

– Lássa, mond Árpád, én nem tanultam regényekből beszélni, sem tánczmesterektől hajlongni…

– Uram!

– Nevezzen Árpádnak, mint leveleiben, tevé hozzá; e megszólitás nekem jobban tetszik.

Irma egész testében remegett.

– Meg van zavarodva? mond Árpád; elhiszem, én is ugy vagyok: minden kering velem; nem látok semmit, csak kegyedet.

Irma kétségbeesetten tekinte körül, nem tudván, őrültnek tartsa-e ez embert, vagy gonosznak! mindkettőtül egyiránt félt. Nem mert kiáltani, de futni sem mert.

Árpád érthetlenségeket zavart össze.

Irmát ájulás környezé, vére hűlni és szemei homályosulni kezdettek, még egy percz, és ő eszmélet nélkül omlik le. Ily szorongás közepett hirtelen elkiáltja magát:

– Vilmos! Vilmos! – és a belépő ifju elé rohant.

Az érkező, Irmát kezen ragadá, s látván, mikép remeg a szegény lyánka, megvetéssel kérdé:

– Ki ez a szemtelen? és mit tőn, hogy ennyire remegsz?

– Szemtelen? kérdé Árpád.

– Szemtelen, tolakodó! viszonzá az ifju.

– Ez egyikünknek sokba kerülhet.

– A mint tetszik; itt jegyem, s most pusztuljon.

Árpád az átnyujtott jegyet örömsugárzó szemekkel rejté zsebébe.

– Urak, az Istenért! esenge Irma.

– Ne féljen semmit; biztatá Árpád. Én őt megölöm – s villámsebesen elrohant.

Irmándy nyugtalan járt fel s le Árpád szobáiban, restelte, hogy ez, ő nélküle, a városban csak egy lépést is tőn.

– Győzelem! kiáltá a hazaérkező Árpád Irmándy elé – Megvan! megtaláltam emberemet.

– Mit beszélsz?

– Kihivás, párbaj!… mező a zajütésre! Nézd, ezzel a jegyet átnyujtá.

Irmándy halálsápadt lőn, s rémülve kérdé:

– Hol jártál?

– Miért?

– E jegy Balday Vilmosé, Irma fivéreé.

– Már megtörtént, nem lehet rajta változtatni. – Te segédem léssz.

– Lehetetlen; nagy okaim vannak.

– Hát mit tegyek?

– Árnyaira bizzuk az ügyet.

Másnap Árpád megverekedék, s aggódó pajtási roppant örömére mellén hatalmas kardvágást kapott. Több hetekig feküdt; betegnek ez életben lelkiisméretesb ápolói nem voltak, mint Árpádnak: a három czimbora közül egy mindig körülötte lézenge, de többnyire mindhárman.

Irmándy őt városi eseményekkel, saloni dolgokkal, s Irmával bolonditá mindig.

Táskay hetek óta arczképén dolgozék, de még egyetlen vonás sem volt kivehető.

Árnyai verseket irt és olvasott fel.

Mindnyájan együtt valának, Árpád is már lábbadozott, midőn a kitárt ajtón Érlaky Jenő rohan be

A három czimbora halálsápadt lőn.

– Jenő! kedves bátyám! kiáltá Árpád.

– Magam szeretnék öcsémmel maradni; mond Jenő a vendégekhez.

Ezek kaptak az alkalmon, s hanyat-homlok rohantak el.

– Hol jártál? kérdé Árpád.

– Angliában; négy órája, hogy megérkezém.

Ez alatt a szoba kiürült.

– Árpád! kezdé komolyan Jenő a távozottak után nézve: ismered te ezen embereket?

– Hogynem? jó barátim! Irmándy salonférfi. Táskay nagyhirű festész, s Árnyay kitünő költő. Nevezetes férfiak.

– Irmándy, viszonzá Jenő, a herczegi palotáktól kezdve a kolduskunyhóig mindenütt megfordult – a színpadon.

Árpád szemét, száját kimereszté.

– Igen: folytatá Jenő. Ő bukott szinész. Táskay az egészen más, ő elismert müvész, három évig ült a megye börtönében bankjegyek utánzása miatt; Árnyaynak pedig lehetett alkalma verselést tanulni, mert néhány év előtt egy divatlap kihordója volt.

Árpád két kezével takará el arczát.

– Ezekkel pajtáskodál te Pesten.

– Rászedtek, gyalázatosan rászedtek!

– Hallottam a botrányokat, miket elkövettél.

– Én,.. botrányt?…

– Igen, a többi közt arámnál, Balday Irmánál.

– A.. a.. rád?… hebegé Árpád.

– Igen; mint különösséget beszélé el viseletedet, bátyjával volt párbajodat, s midőn nevedet emlité pattantam fel, mondván, hogy unokaöcsém vagy.

– És ő arád?! sohajtá Árpád síró hangon; – add vissza hát neki ezeket – s több levelet nyujta át Jenőnek.

Jenő nyugodtan tekinte az irásra.

– Nem ismered irását? kérdé Árpád.

– Minden vonását.

– És nyugodt vagy?

– Egy betű sincs tőle.

– Meg vagyok csalva!

– És hihetőleg – lopva is?

– De mennyire!

Jenő a czimborák ellen nyomozást intézett; hasztalan! már eltüntek.

Árpád vérző szivvel, üres erszénynyel, sok adóssággal és bukott reményekkel tért vissza lovai és agarai közé.