Kalandhős

Két dolgot életemben rendkivül megbántam: hogy nem születtem legalább is egy millio örökségre, és hogy huszonkét éves koromban meg nem nősültem. Egy millio! huszonkét év!! és imádandó feleség!!! minő szép, minő gyönyörü dolgok; ellenben napi keresmény, huszonkét év és rideg nőtlenség! brr! beh sületlen dolgok, s ajándéka a véletlennek!

– Hogy lehet ollyasmit megbánni, mi nem vétked?

– Nem vétkem? már micsoda sértegetés ez? Hát nem lehetett volna az apám éppen ugy gazdag bécsi tőzsér, mint alföldi táblabiró.

– Csak az a baj, hogy nem tőzsér, hanem táblabiró volt, – ellenveté gunyos mosollyal Verebesy Imre, s az asztalon elszórt kártya-maradványokat egykedvüen tépdesé szivargyujtónak.

– Táblabiró – elmélkedék Ledéry Otto – az persze baj, nagy baj, hogy táblabiró és nem tőzsér volt; de csak azt megengeded, hogy huszonkét éves koromban nősülhettem volna, – ezzel a tűkör elé pattant, büszkén tekinte belé – még most is – folytatá rátartólag – mi? nem vagyok csinos legény? hát még akkor! barátom, a leányok összeveszekedtek rajtam; vagyon, kéj, boldogság nyilt karokkal ajánlkozott, de én nem, nem addig nem, mig nyakamra nőtt a huszonhét év és elszélesedtem, elformátlanodtam, mint jeges medve; ah! – örjönge lábával ollyat toppantva, hogy a padolat repedéseiből porfelhő emelkedék – ah! szeretném magamat össze vissza pofozni.

– Megálj! elménczkedék Verebesy – azt a kis szolgálatot én is megtehetem neked.

– Nem is sokkal többre teremte a sors, – viszonzá Ottó – mint végrehajtó káplárnak. Már hogy élhet a világon ember minden költészet és ábránd nélkül.

– Igaz; de még csodálatosabb, hogy miként türhet a föld annyi kötözni való bolondot.

– Remélem, ez nem akart czélzás lenni?

– Nem, hanem szemtül szembe mondott őszinte vélemény.

– Alázszolgája.

– Zugolódol, mintha nem volna napi kenyered.

– Nem épen.

– És éveid számát olly fájdalmasan emlited, mintha azok súlya miatt már sir felé görnyedeznél.

– Hohó!

– Nősülj most.

– Vajjon? –

– Legszebb kor a házas életet megkezdeni.

– Gondolod.

– Vildeczky Louise szép, müvelt és pénzes.

– Igaz.

– Téged szeret.

– Szeret, ugy-e? igen – igen ő szeret! ő szeret; hisz ezer jeleit adá. Menj kérd meg.

– Akarod?

– Tüstént; már határoztam, mindent meggondoltam. Siess hát – ezzel Verebesyt pipere asztalhoz taszigálá.

Verebesy szokott lassusággal meginditá az öltözködést, érthetlen szókat dörmögve, s döbbenve meg–megált, Ottóra átjáró pillantást vetett, s birkaszelidséggel kérdé:

– De komolyan akarod?

– Hányszor ismételjem még? Komolyan, komolyan! és változhatlanul!

– Jó! fejezé be Verebesy a párbeszédet, s egész lelkesedéssel kezdé magát piperézni.

Most hosszú szünet következék, mialatt embereimet tetőtől talpig ugyan, de azért mégis elég röviden bemutatom. Vannak lények, kikről a legjobb szándék mellett sem lehet sokat mondani, minthogy magok keveset érnek.

Verebesi Verebesy Imre huszonöt éves, közép termetű, feszes tartású, éjjel nappal fodrozott szőke hajú, rendezett szakállú, kék szemü és kevés beszédű fiatal ember volt. Öltözete mindig a legválogatottabb. Ő azok közé tartozott – mert vannak ollyanok elegen, – kik éltök czéljáúl gazdag házasságot tűznek ki, s egyébre földkerekén semmi gondjuk, hanem hol egy gazdag leány? N. N. péknek mennyit érhet a háza? Y. timárnak földeire mennyi van betáblázva, s az egész városi telekhivatal könyveit fejökben hordozzák; fő tanulmányuk a papák és mamák gyöngéjét kiismerni. Verebesy is, mint illyen ember, a legnépesb helyeket választá sétáúl: szinház, bál, vasárnapi kirándulások, mutatványok soha nélküle véghez nem mehettek; viselete olly solid volt, hogy még a rágalom sem mondhatott rá valami pajkosságot. Ő kerülte a fiatal emberek társaságát, nehogy tőrbe jőjön, s vagy egyedül, vagy komoly férfiak közt vala látható; nem játszott, nem mulatott – sőtt nem is vacsorált, csak hogy este fogadóban látható ne legyen. Soha nevetésre nem fakadt, vagy kitörő jó kedvet nem mutatott, sem az ellenkezőt; hanem ajkain folytonosan hóditásra számitott mosoly ült. Ennyi az egész, mit róla külső és benső tulajdonaira vonatkozólag elmondhaték. – – Igaz! egyet, igen jellemzetest, feledék emliteni – rövidlátást szinlelt. Állása: nemes ember, hivatala: semmi; tőkepénze: hatezer váltó – szerinte – elég addig mig gazdagon nősül.

Ledéri Otto vidám, kissé könnyelmü és ügyvéd volt. A nők őt érdekesnek tarták, s ez elég a földi boldogságra, mert kimondhatlan szerette a kalandokat; hogy pedig huszonkét éves korában meg nem nősült, csak azért fájlalá, mert azóta szenvedélye a kalandok iránt gyakran megégeté.

Verebesy tetőtől talpig takarosan ki volt czifrázva; sárga keztyűit ujjaira egyengeté, s párizsi kalapját óvatosan illeszté szabályszerüen gyürükbe rendezett hajfürteire.

– Na, fiu! – mondá, miután még egyszer végig pillanta a tükörben – nem dobog a szived?

– Már miért? – viszonzá Otto, egykedvüen csukván be a kezében levő könyvet.

– Nekem megvallom, dobog; soha sem voltam még leánykérőben.

– Igaz! – jajdula fel Otto, visszaemlékezvén, hogy mit határoztak nehány percz előtt.

Verebesy indult.

Otto nyugtalankodék.

Verebesy a kilincshez nyúlt.

Otto habozott.

Verebesy kilépett.

Otto utána kiáltott.

– No’s, – kérdé Verebesy, jobbját az ajtó kilincsén nyugtatva – remélem még nem bántad meg?

– N… e.. m, – hebegé Ottó – félvilágért sem.

– Én hát megyek.

– Me.. meg.. álj!

– Mi lelt? egész bele halványultál.

– Semmi, semmi; maradj kissé, kérlek; hisz azt sem tudom, vagy tán magad sem tudod; mit fogsz mondani. Halljam.

– Oh! majd iskolás gyermekként itt felmondom a leczkét. Micsoda idétlen kivánság.

– Az igaz idétlen kivánság! viszonzá Ottó, s egy szivart meggyujtván, folytatá – azért jobb is lesz holnapra, vagy még inkább holnaputánra halasztani.

– Ma vagy soha! – viszonzá Verebesy, s az ajtót erősen csapta be maga után.

– Elment, – sohajta magában Ottó – tán sorsom ugy kivánja. Lemondjak a szabadságról, a kalandokról? – – Lemondok, hisz huszonhét éves vagyok már. No rosz világ és rágalmazó nép! be lesz-e most tömve szátok, ha magam áldozatként nyomoru jóslataitok megczáfolásáúl odadobom; vagy elég lesz szárnyaszegetten fületekbe orditnom, hogy hazudtatok? – Ledéri Ottó hosszú és – saját vallomása szerint – igen sületlen elmélkedésbe mélyedt. Szinte bele talált már békülni a házasság szent kinjaiba, midőn kalandszomjazó lelkét egy levél szunyadásából felkorbácsolá. Tartalmát közlöm:

„Rég nem látott Ottóm, egyetlen barátom! Üdv és béke neked! – Az országgyülés berekesztése óta nem tudósitók egymást helyzetünkről, pedig hogy igértük! ez – köztünk legyen mondva – nem szép! én sietek hibámat némileg helyre ütni, s egy napon két levelet küldök hozzád; ez postán megy, mert akarom, hogy a másikat megelőzze, – remélem, a másik neked kedvesb leend, miután a szép bárókisasszony kézbesitendi azt. Ő téged ismer, gyakran emlegetett; egyik fényes pesti tánczestélyen látott. Ismervén a nők iránti ellenálhatlan hajlamod, azt hiszem kedves dolgot teszek, midőn felkérlek, hogy az emlitett kisasszony körében pesti mulatása alatt a lovagszerepet elválald. Csókol őszinte barátod Jeszerszky Imre. Költ Zágrábban, május 7-dikén 1841.

– Bárónő?! Kaland! kiálta fel Ottó, s kezéből a lap kiesett – e hölgy látott, belém szeretett… és én… házasodjam? – Ezzel legényét becsengeté. – Menj, – mond a bámuló legényhez –; nem, rohanj Vildeczky úrhoz, ott találod Verebesyt… hát mégis ácsorogsz?

– Hisz azt sem tudom mit mondjak?

– Nem tudod, hát azért tartalak, azért fizetlek hogy annyit, se tudj? – Elcsaplak.

– Már hogy tudnám – ellenveté illetődve a legény – ha tensúr meg nem mondta.

– Nem mondtam? az más, úgy én hibáztam. Hát mond meg neki: rögtön minden halasztás nélkül, minden beszédet félbeszakasztva siessen haza, mert roppant veszély van.

A legény elsietett.

Ottó költővé lőn; s képzeletben teremte egy alakot, szépet, szenvedőt, bájosat és kifejezéstelit; minden vonásba egy-egy pogány istennőt ültete; lélekteljes szemeinek ragyogó fényt, s gazdag hajfürteinek éji sötétséget, termetének kecset, méltóságot, – egy szobrász által sem utánozhatót, teremte. Képzelete a nőt ollyannak alkotá, kihez hasonló a világ teremtése óta nem volt; s ha a nő Ottó képzelete szerint előált volna, az egész fővárosi férfisereg csodálásra, egy harmada szerelemre, egy tizede őrülésre, s vagy kettő öngyilkolásra vetemült volna. Ugy rémlett Ottónak, mintha egyik pesti bálban ehez hasonló ismeretlen nőt látott volna, s e nő füzértánczban őt választá… igen, igen, e nő ő volt, és ő belé szerelmes!

A levelet elolvasá; minden csekély neszre felriadt, mint üldözés alatti gonosztevő; vére olly erősen keringett, mintha gőzzel hajtották volna; feje jobban lángolt felgyújtott kazalnál – meglehet, mivel sok szalma volt benne; de ezt ne tessék rá fogni, mert csak privát vélemény. Ő boldog és boldogtalan volt!

Mig Ottót illykép ábrándja elfoglalá, a legény küldetésének hiven megfelelt, és Verebesy lélekszakadva rontott be az ajtón, de oh átka a véletlennek, nem egyedül; mert alig ejté Ottó e kérdést: „Megkérted?“ már Vildeczky is a szobában volt, rémitő veszélyt hallván, sietett ismerősét vigasztalni, fájdalmában osztakozni, vagy, ha szükség, rajta segiteni.

– Mi baj? – kérdé Verebesy halványultan.

– Kaland – sugá fülébe örömteljesen Ottó.

– Oh! oh! ez sok! – fohászkodék Verebesy.

– Az Istenért! az Istenért! szóljanak – sopánkodék Vildeczky, s birkapofával részvétet szinlelve kapkodott ide s tova – minden kicsinység által le ne hagyják magokat sujtani, édes uram öcsémék. Hátha segitni lehet.

– Olvasd, – mond Ottó, a levelet Verebesynek nyujtva, s magáról megfeledkezvén, örömteljesen tapsolt.

– Uram Jézus! – kiálta fel Vildeczky, széles tenyereit medveként csapván össze, s terjedelmes hasára sülyesztvén – a fájdalom egészen megzavarta.

– Az öröm – mond Ottó, s a bámész Vildeczky nyakába ugrott.

Vildeczky segitségért kiáltott, iszonyuan elhalaványulván abbeli fájdalmában, hogy az elméjében megháborult Ottó által megfojtatik.

Ottó visszalépett.

– A.. a… az ö–r–öm? – hebegé Vildeczky.

– I–g–e–n–e–em – accompagnirozott Ottó a fönnebbi hangjegy szerint, s kábult elragadtatásából hirtelen eszméletre térvén, boszusan sujtott homlokára.

Vildeczky és Ottó közt gyönyörü duette készült; csak a karnagyi jelt várták, – mi onnan sejthető, hogy egy harmadiknak nehéz volt volna megesküdni: mellyik hasonlit jobban uj kapuhoz; azonban Verebesy leleményessége segitett a kölcsönös zavaron.

– Valóban – kezdé Verebesy, a részvéttel hajtogatván össze – nem tudom örvendjek-e viseletednek, drága Ottó barátom, vagy kárhoztassalak? E levél tartalma örvendeztet és sujt, szerencséssé tesz és szerencsétlenné.

– Sujt?… szerencsétlenné? – csodálkozék Ottó.

– Hogyan – kérdé Vildeczky – nem értem, – és széles pofája egy arasznyit nyult, szemeit kimeresztvén és száját a lehetőségig eltátván.

– Örvend – folytatá Verebesy – mert én történetesen csinos örökséghez jutottam.

– Örökséghez jutott – viszhangozá Ottó.

– Hah! ah! – kiálta fel Vildeczky, s mennyivel imént meggyült izetlen pofája, épen annyival csappant most rövidebbre, tátott száját összekapván, azt egy idomtalan széles mosolyra alakitandó, s mintha lúdczombot evett volna, szinehagyott ajkait megnyaldosá. – Örökség! – kiálta fel még egyszer.

– De más részről szomorú csapás érte szegény Ottót.

– Igen, engem – vága közbe Ottó.

– Hogyan? kérdé Vildeczky, s alsó álla ismét lejebb sülyedt.

– Mert – mond Verebesy – az elhunyt, ki után öröklöttem, Ottó testi lelki barátja volt.

– Testi lelki barátom volt – viszhangozá ismét Ottó, és száraz szemeit dörzsölgeté.

– Majd vigasztalni fogjuk, csak az első bánat enyhüljön, – dörmögé Vildeczky, s távozása közben örvendetes oldaldöféssel sugá Verebesy fülébe. Nem ollyan nagy szerencsétlenség biz – ez – s mintha talpraesett elmésséget hozott volna létre, kaczajával terjedelmes hasát mozgásba inditá, s távozék.

– Végre elment az a hustömeg – sohajtá Verebesy.

– Te csupa arany, te született lángész vagy – mond Ottó.

– És te valóságos sweitzi borju.

– Az igaz szinte bakot lőttem.

– Miattad hazudnom kelle.

– Eh! – biztatá Ottó – annak ki tudja, hol veszed hasznát. –

– Mikor jön meg eszed? – korholá Verebesy Ottót – tudod-e, millyen kellemetlen helyzetbe hoztál Louizenál?

– Louize?… hát megtörtént?… megkérted?

– Igen.

– Pokol és kárhozat! Én főbe lövöm magamat, én nem… nem veszem el… De te is… oh!

– Ne tüzelj – csöndesité Verebesy – hisz csak a bevezetésnél voltam, még csak annyit mondtam volt el, hogy kérő vagyok; de nem hogy kié; midőn legényed szinéből kikelve rohant be, s engem csaknem frakkomnál fogva hurczolt ki, én azt hittem: legalább is életnélkül foglak találni; azonban csak ész nélkül találtalak, ez nem lepett meg.

– Nem tudja, ki kérője valál? Jó; de ezután sem tudhatja meg. Kérd másnak kit soha sem látott, ki nem is létezik; kérd Pityi Bandinak, igazolva lész te is. Kérd meg akárkinek, csak nekem ne.

Verebesy gondolkozott.

Szünet.

– Mennyi pénze is van? – kérdé Verebesy.

– Louizenak? Rögtön hetvenezer ftja.

Verebesy ismét gondolkozott: E hatásra nem számitott és még is jól sikerült hazudságom az örökség iránt.. hm! mit veszithetek? vagy mit koczkázok?… Ezen rövid elmélkedés után Ottóval kezet szoritván távozott.

Ottó a bárókisasszony iránti ábrándal telt el.

Felkeresésére indult, mert barátja levele 7-ikén kelvén, ma már 22-dik s igy elég idő, hogy az érdeklett kisasszony tömérdek akadály mellett is Pesten lehessen.

– De hogy találom meg?… Neve nincs e levélbe megirva… gondolkozék Ottó. – Mindegy! meg fogom, meg kell találni! ezzel elrohant.

Ottó végig szaladt minden utczán; minden ismeretlen szép hölgyben az érdekes bárókisasszonyt látá; a szebbeket nyomon követé, este a szinházban minden páholyt, tám- és zártszéket végig pislogott, meg-megakadt tekintete egyik vagy másikon, szive hangosan biztatá: ez ő! De hitében csalódott, mert fájdalom! rá senki nem coquettirozott, pedig a báró kisasszonyt arról remélé megismerni. Fáradtan és boszusan tért nyugalomra.

Másnap ismétlé kutatásait, hasztalan!

Harmadnap bele fáradt, s azzal vigasztalá magát, hogy a véletlen majd utjába hozza, vagy a hölgy levelével fel fogja kerestetni.

Társai zaklatására Ottó falura rándult. – Három napi ott mulatása alatt nyugtalanabb volt, mintha a fővárosban ez alatt új alkotmány iránti kérdés döntetnék el.

Hazaérkeztekor asztalán egy levelet talált.

– Ki hozta e levelet? – kérdé legényétől.

– Bérszolga az angol királynőből – lön a válasz.

Ottó egy pillanatig sem késék, hanem diadalérzettel rohant egyenesen az angol királynőbe.

– Van-e itt egy bárócsalád szálva? – kérdé a kapust.

– Igen, uram, több is – viszonzá a kapus.

Ottó zsebeihez kapott, a levelet bontatlan hon feledé.

– Szép kisasszonnyal – mond Ottó felvilágositáskép a kapusnak.

– Van több szép kisasszony, – felelé a kapus alázatos, de fondorkodó pofával.

– Eh! az ördögbe! én csak egyet keresek.

– Nevét kérem, majd kikeresem könyvemben.

– Nevét,… nevét? – viszhangozá Ottó – Zágrábból való.

– Zágrábból? Az már más, igy minden tisztában áll.

– Hányadik szám alatt?

– Már egy alatt sem; elutaztak – mond nyugodtan a kapus.

– Elutaztak? Elutaztak?! – ismétlé Ottó s belé halványult.

A kapus tekenősbéka-köpenybe zárt nagy ezüst óráját megtekintve mondá:

– Még csak öt percz mulva fognak utazni, a gőzös tizenkét órakor indul.

– Tehát Bécs felé – esék szavába Ottó.

– Szolgálatára – fejezé be a társalgást a kapus, és állát, ollykép illeszté a két marokra szedett buzogányhoz, hogy annak ezüstös fejét szakálla elárasztá.

Ottó egy ott ácsorgó bérkocsiba pattanva kiáltá:

– Gőzhajó.

A bérkocsis lovai közé csapkodott.

– Jegyet Bécsig – lihegé Ottó a gőzhajóhivatalban.

– Már késő – viszonzá egy nyuzott pofájú, s nagy Vatermörderes hivatalnok.

– Arra ne legyen önnek gondja.

– Ne legyen? – de van.

E pillanatban a gőzhajón csöngettek. Ottónak minden kongás velejéig hatott: midőn a csöngetés megszünt, a vér egész testéből fejébe zsibongott.

– Hallá ön? – mond a hivatalnok, mutató ujját homlokához emelve.

– Harmadik? – kérdé Otto.

– Második – mond a hivatalnok.

– Jegyet hát! – orditá Ottó torka szakadtából, s alig ált lábain az őrült indulatnak miatta.

– Ne csináljon hát ollyan lármát, – csöndesité a hivatalnok Ottót – biz összeorditja az utczagyerkőczöket – és szokott lassusággal nyult testének azon részéhez, hová a természet bő áldását leginkább pazarolta, azaz; füléhez, s az oda szurt tollat elővonván, hidegvérrel perczegeté hét szint játszó körmén.

– Gyorsan, öt pengő jutalma – rebegé Ottó s keble szorult.

Mintha egy lomha álatot felkorbácsoltak volna, olly hatást gyakorolt a derék hivatalnokra Ottó ajánlata. Egy pillanat alatt a jegy ki volt adva.

Harmadik csöngetés.

Ottó rohant – kendőjével inte, a matrózok a köteleket bevonták, s a hajó ép azon pillanatban, midőn Ottó a korlát végéhez ért, orra előtt megindult. Ottó nem gondolkozott, hanem egy elszánt ugrással – az egész társaság rémülésére – a hajó fedezetén volt. Mint ki hosszú üldözés után nyugpontra talál, úgy érzé magát Ottó; lankadt tagjait a kényelmetlen zöld lóczán végtől végig nyujtá, s jobban lihegett, mint egy ezüst billikomot nyert agár, kitüntetése pillanatában. Bezzeg nem volt ám első gondja, a kaland folytatásához látni.

Nehány percz nyugalom s két pohár xeresi Ottót tökéletesen talpra állitá.

Ottót kérdésekkel ostromlák; ő válasz helyett szemeit a hajó fedezetén körüljártatá, azon talánnyal: vajjon mellyik ő? Azonban tisztelet, becsület az egész társaságnak; de ő ugy találta, hogy egy sincs ott; kiért ennyi áldozat érdemes lett volna.

Egy jó ismerőse s tulajdonkép kartársa Ottónak lépe hozzá, s feltünő megjelenése iránt kérdezősködék.

Ottó hiven elmondá az egészet, azzal rekesztvén be beszédét, hogy egy hölgy ha az emberbe szerelmes, csak megérdemel egy kis áldozatot.

– És hová való? – kérdé ismerőse.

– Zágrábi – mond Ottó.

E szóra: zágrábi – egy ifju, ki eddig nyugodtan tekinte a hullámokba, megfordúlt, Ottót karon ragadá, s szótlan vezeté egy elég koros, de mindazonáltal vöröshajú és szeplős hölgy elé.

Ottó szemközt állván a hölgygyel, a hideg hátán végig borsódzott; agyát azon kinos gondolat metszé át: „ha ez ő?“

– Ismered ezen urat? – kérdé a hölgytől mogorván az ifju.

– Nincs szerencsém – mond a hölgy, s ártatlan mosolyánál sárga fogai kiríttak fehér ajkai alól.

– Miért remeg ön? – kérdé az ifju, Ottót.

– Legyen meggyőződve, koránsem a félsz miatt hanem a csalódás, a meglepetés, egy tündérálombóli ébredés.

– Ön rágalmazó.

– Uram!

– Szemtelen.

– Uram!

– Hazug.

– Ah ez sok! – kiálta Ottó kezeit ökölre szoritván.

– E hajón – mond az ifju – nincs más zágrábi, mint én és nővérem, mi valánk az angol királynőben szálva.

– Nagysád! – mond Ottó a hölgyhöz fordulva – én Ledéri Ottó vagyok.

– Minő arczátlanság! – kiáltá a zágrábi ifju.

– Uram! – mond Ottó – utoljára ismétlem mérsékelje ön magát.

– Mintha e nevet emliteni hallottam volna – vága közbe a hölgy.

Ottó jobban szeretett volna ismeretlen maradni, megszökni; de e botrány után igazolnia kelle magát.

– Nagysád – kezdé Ottó ismét – egy levelet volt kegyes Jeszerszky Imre barátomtól hozni, az angol királynői bérszolga legényemnek adá és én tisztelkedni sietvén, értesültem, hogy nagysádtok e pillanatban Bécs felé indultak. Ennyi az egész.

– Ah! – mond a hölgy – itt tévedés van.

– Hála Isten! kiálta fel Ottó, magáról feledkezve.

– Mi az? – kérdék hölgy és ifju egyhangulag.

– Na igen, legalább igazolva vagyok!

– A levelet – mond a hölgy – báró Améli Rozália hozá, szép gyönyörü teremtés; kár, hogy nem látta.

– Szép, gyönyörü? – esék szavába örömteljesen Ottó.

– Magányszálláson valának egyik rokonuknál, folytatá a hölgy – s tőlem küldé önhöz az érdeklett levelet. Ismétlem: kár, hogy nem látta.

– Hát már késő.

– Nyolcznapi Pesten mulatásuk után ma tértek vissza.

– Pokol és kárhozat! édes úrnő bocsánatot kérek.

– És én szinte; – mond a zágrábi ifju – félreértés volt.

– Keserü félreértés, dörmögé fogai közt Ottó, s mint a leforrázott eb sompolyga el.

Mi természetesb, mint az, hogy Váczon kiszált, egy bakancsos káplárnak egész szótárát kimeritvén. Midőn parton volt, jobban érzé magát mint tengeri vihar által hányt-vetett utas, ha egy maroknyi szigetre kap.

Volt elég ideje a történtekről gondolkozni; de ő azt nem cselekvé, hanem a történendőkről tervezett, mert hallá hogy Róza szép, gyönyörü! s midőn a vaspályán visszatért, nagy dolgot határzott.

– Postalovakat Tétényig – mond hazatértekor bámészkodó legényéhez, s egy óra mulva uton volt. – Ha belefogtam, kiviszem, élek vagy halok, de magamat ki nem nevettetem! – elmélkedék az uton, s haladt.

Pápán értesült a fogadóban, hogy egy bárói család csakugyan ott éjszakázott, – ő sietett, s minden állomásnál kérdezősködék.

Zala tündér vidéke, a szebbnél szebb hegyek, a Kisfaludy Sándor által olly szépen megénekelt várromok, a Balaton, regényes lelkét annyira eltölték, hogy ott kissé késedelmezni, vágyának ellent nem álhatott, s igy történt, hogy az alig negyed órányira előtte haladó Améliékat be nem érheté.

Zivataros éj következék, s ez Ottót Keszthelyre szoritá, hol az elhagyatott fogadóban semmi árért szobát nem kaphata, – kénytelen volt egy katonatisztet megkérni, hogy szállását vele megossza, ki azt szivesen teljesité.

Ottó estelinél elbeszélé kalandját, a tiszt is sok hasonlót regélt, s egyik palaczk pezsgő a másikat érte, mindaddig, mig embereink fedél alatt is emberül eláztak. Voltatok-e valaha részegek? Bocsánatot kérek e pórias kifejezésért; most jut eszembe, hogy részeg csak szegény ember lehet, s csak nyolcz krajczáros bortól, de mi, kik, Cliquot, Silleri Jaquesont, bordeauxit, Chatau Laffittet, és madeirát iszunk; iszunk az öntudat hanyatlásáig, iszunk estétől reggelig, iszunk az ablak- és fejbezuzásig, iszunk a botrányig, – mi csak jókedvüek lehetünk, de részegek soha; mi urifaj kárhoztatjuk a részegséget, s ha cselédeink valamellyike, – tudniillik a kinek van, mert a ki ur, nem következés, hogy szolgával is birjon – mondom, ha egy cseléd magát jó kedvből, vagy bánatból vagy alkalmilag le találja inni: mi urak atyailag és bottal és veréssel jó utra törekszünk korbácsolni őt. Ismételve bocsánatot kérek.

Tehát voltatok-e jókedvüek. Éreztétek-e kellemeit azon helyzetnek, midőn a szobaboltozat a padló helyét elfoglalja s a fő lábaitokról leüt? Voltatok-e valaha olly jókedvüek, hogy egy emberben egész sereget láttatok, s a falon függő mázolások szemeitek előtt tánczra keltenek? Illy jókedvü lehete a természet, midőn a nyomort alkotá, s illy jókedvüek lőnek az egy szobába szorult Ottó és tiszt, midőn kalandterveiket egymásnak elmondák. Nyelvök lassan akadozni kezdett, erejök elhanyatlott, szemök lecsukódék s tovább álmodák az elkezdett tárgyat.

Még nem alvák ki mámorukat, vagyis jókedvök első fokát sem, midőn Ottót felzaklaták azon tudósitással, hogy a postalovak készen várják.

Ottó felriadt, öltönyt ragadott, kocsiba veté magát, megmondá: merre vigyék, és ismét elaludt.

Csáktornyán, midőn lovakat válta, értesült, hogy az érdeklett utasok, kik után olly nyakra-főre rohan, még egy óranegyed távolságra sem haladhatának. Ottó örvendett hogy végre a horvát széleken eléri őket, sürgeté az indulást. Már kocsiba veté magát, a borravalót kiosztogatá, a kocsis már lovai közé csapkodott, midőn egy nem várt véletlen utját meggátolá.

Egy megyei biztos és két legény tajtékzó ménen vágtattak felé, s kocsiját körülfogák.

– Elértük ugy-e, szökevény? – mond a biztos, Ottóhoz irányozva dörgő szavait.

– Szökevény – mond Ottó – csak annyiban vagyok, hogy biz nem értem rá ismerőimtől bucsút venni.

– Szobatársadtól sem Keszthelyen úgy-e?

– Sajnáltam felköltni bizén, jóizün aludt.

– És te használád – –

– Mert siettem.

– Igen? kalandor.

– E szerint tudja, – mi járatban vagyok? – igen kalandom van. Hajts. Legények! mellé, s ha moczczanni mer, kötözzétek meg.

– Tán részeg az ur? – mond Ottó – vagy én nem aludtam még ki magamat.

– Vissza Keszthelyre! – ada parancsot a biztos, s előre lovagolt, nem várva sem kérdést, sem választ.

Ottó látván, hogy több tréfánál a dolog, pattogni kezdett, de nem használt: rudját csakugyan visszafelé forditák.

– Mondom nektek – harsogá torkaszakadtából – tévedésben, iszonyú tévedésben vagytok; tán más az kit kerestek?

– Majd megválik – mond az egyik legény, büszkén simitva végig nagy bajszát.

– Halljátok zaklató ebek! én nem vagyok az, kit kerestek.

– Akkor majd szabadon bocsátják – viszonzá egykedvüen a legény.

– De nekem nincs veszteni való időm.

– Arról nem tehetünk; mi kötelességünket teljesitjük.

– Úgy járjatok, rablók, fosztogatók, utonállók után.

– Hát kigyelmed ugyan micsoda? – enyelge a fiatalabbik legény.

– Mit?.. hát rablót… tolvajt néztek ki belőlem.

– Nem nézünk mi az urból semmit is ki, hanem majd benézünk az uti levelébe.

– Nincs; azt hiszem, Magyarországban vagyok.

– Nincs ugy-e? Tudjuk már, miféle madár. Dejszen hiába bujik előttünk uri bőrbe, megismerük mi már a gazembereket!

Ottónak hangját az indulat elölé.

– Sok illyen urforma zsiványt vittünk mi már be – folytatá a legény.

– Uraim! – mond Ottó a legényekhez – hát alkudjunk meg, mert én sietek; mit kivántok szabadságomért.

– Nem alkuszunk.

Ottó nem tudott mit tenni, tehát átengedé magát átkozott sorsának, meg nem foghatván, miért lön rabbá, – és gondolkozott, gondolkozott, mig e szokatlan teher alatt, mig az elmult éj kiállott viharai miatt ismét elalvék.

Ébredtekor Keszthelyen találá magát; kocsija előtt a biztos, két legény, szolgabiró s tiszt állottak.

Ottó a tisztet megpillantván, enyelgve mondá neki.

– Nézd pajtás! ismét itt vagyok.

– Vártam – viszonzá a tiszt.

– Megvallom, – enyelgé Ottó – bár mi édesen töltém is veled az éjt, most nem szivesen jöttem.

– Azt ugyan elhiszem – felelé a tiszt, s ezzel a szolgabirót kötelessége teljesitésére inté.

– Ön – mond a szolgabiró, Ottóhoz fordulva – tolvajsággal vádoltatik.

– És ki merészelne? – kérdé Ottó, kihivó pillanatot vetve környezőire.

– Én – vága szavába a tiszt.

– Ön – csodálkozék Ottó.

– Igen, én. Uraim! e felső öltöny enyém.

Ottó végig pillantá magát, s tapasztalá, hogy idegen öltöny van rajta.

– Valóban – mond Ottó – a sietség.

– Zsebében – hétszáz pfrt volt – folytatá a tiszt.

– A biztos megvizsgálá, s épen annyi találtatott benne.

– A mámor – védelmezé magát Ottó.

– Dejszen – mond a szolgabiró – mámorból hétszáz pftot nem lopunk.

– De nem is feledünk – viszonzá Ottó.

– Annál kevésbé.

Tessék hát megvizsgálni – folytatá Ottó – itt hagyott öltönyömben egy tárcza van.

Ugy lön.

– Im kulcsa; – mond Ottó – ezerötszáz pengő tartalma.

– A tárcza megvizsgáltatván, csakugyan ugy találtatott.

A tiszt engedelemkérések közt ugrott a nyakába.

Ottó nevetett a tréfának.

Ottó és a tiszt ujra barátságot kötének.

A biztosnak egyetlen nehézsége volt. – – Ottótól utlevelet kért.

Ottó vagy két darab Veitenhiller aláirással ellátott utlevelet csusztatott markába titkon, a a biztos nemcsak megelégedett vele, hanem egy saját aláirásával ellátottat is sziveskedett nagyobb biztositás végett Ottónak adni, azon megjegyzéssel, ha netalán valahol akadna egy olly nem elég becsületes tisztviselő, ki Veitenhiller aláirását nem eléglené.

Ottó bucsút vett embereitől és Zágrábig háboritlan folytatá utját, kisebb nagyobb kellemetlenségeket ki nem kerülhetvén.

A Vadászkürt fogadóban megszálván, első gondja lön, Imre barátjának megjöttét tudtul adatni, s fél óra mulva a rég nem látott karjai közt pihent.

– Örvendek, – kezdé Imre az öröm kölcsönös kijelentése után – hogy nászomon jelen lehetsz.

– Hogyan?

– Holnapután tartandom.

– S menyasszonyod.

– Ugyan ő.

– Améli Róza?

– Ő!

Ottó egy pohár hideg vizet disputált magába, mert a guta környezé.

Szünet.

– Most jer – kezdé Ottó, nyugodtságot szinlelve – mutass be arádnak.

És lábai reszkettek, mintha sulyos betegség után kapott volna lábra, midőn Róza ajtaján bekopogtattak.

Oh mi szép volt! hiába törekedett Ottó benne hibákat felfedezni: ő szép, s imádandó volt!

Ottó látta, nincs mit csinálni; hibájából erényt tön, s ugy viselte magát; mintha barátja nászünnepélyére jött volna. És szemtanuja volt, barátja miként vezeti oltárhoz az angyalt.

Midőn visszatértek erősen, elhatárzá nősülni, s képzeletében már boldog volt Vildeczky Louizéval.

Pestre érkeztekor rögtön Verebesyhez rohant e szókkal:

– Kérd meg Louizet, szándokom változhatlan.

– Már késő – viszonzá ájtatos kifejezéssel Verebesy.

– Hogyan?

– Már megkértem; a kezdett müvet be kelle fejeznem, s minthogy a véletlen, vagy is ügyetlenséged a levéllel kezemre játszá, az öreggel könnyen el lehetett hitetni örökségem, s ez a dolgot könnyité.

– És? – esék szavába Ottó.

– És én megkértem számomra; ő igent, az öreg is igent monda… egy hét mulva lakodalom.

– Légy boldog – mondá Ottó, s midőn szállására tért, annyi küzdés, annyi csalódás jutalmát látá, ajtaján egy felszegezett idéző levelet pillantván meg. E keserüségében felsóhajta.

– Miért nincs egy millió örökségem, és miért nem nősültem huszonkét éves koromban?!