KÉT ESTÉLY.

Három ifju merengett a kandalló előtt.

Szirtesy Arthur, magas szőke; hátul egymásba fogott kezekkel állt, égő szivarának füstét eregetve.

Vizéry Jenő, karszékében lehető legkényelmesb ülést véve, mint valami kelet hőse chibukozott, nagy fekete szemeit a lángokba meresztvén.

A harmadik Hantay Oliver tábori széken ült, s térdeire könyökölve, arczát két tenyerébe rejté.

A kisérteties csöndet csak a tüz pattogása zavará

Az óra megkondul.

Oliver mintha megvillanyozták volna talpra ugrott.

– Nós? mond Arthur.

– Kilenczet ütött, nemde? – kérdé Oliver.

– Igen.

– Ugy isten veletek – búcsuzék Oliver s kalapját fejébe nyomta.

– Ugyan ne menj – szólamlék meg Jenő ülésében nagyot nyujtózva – ki látta ily veszett időben kalandozni?

– Maradj – biztatá Arthur.

– Lehetlen.

– Látunk még ma?

– Talán.

A három ifju kezet szorita.

Oliver feltünő alak volt; halovány dult arcza szenvedést, lángoló fekete szemei szenvedélyt, s komoly homlokán végig vonuló nehány barázda nyugtalan életet árulának el; sötét haja rendetlen fürtökkel árasztá idomos fejét. Öltözetében semmi keresettség, hanem annyi öszhangzás tünt ki, hogy más a legnagyobb gonddal sem képes ily könnyed pongyolát ennyi izléssel egybehozni. Egész lényén oly valami vonzó omlott el, hogy idegen szem futólag nem pillanthata rá, s egy második huzamos tekintet után a száj önkénytelen susogá: „érdekes alak!“

Oliver ajkai közé szivart gyujta, don Juan köpenyét balvállán keresztül veté, fejével üdvözletet billente, s elrohant.

– Kedvem volna követni – mond Jenő.

– Magam is tartok tőle, hogy dőreséget visz végbe. Sajnálom a fiut – jegyzé meg Arthur – de félek… mert egy idő óta hallgatag, elvonult és merengő.

– Szerelmes.

– Ez nem titok, most más forr agyában.

Mig a két társ igy tünődék, Oliver után a kapu becsukódott.

Mint Jenő megjegyzé, csakugyan veszett idő volt, az üvöltő szél tömegesen szórta Oliver szemei közé a havat; az utczák lámpái bádgyadt fényöket szük körbe rezegteték, s világuknál mindössze a repkedő hópihék villanának meg, de a gyalogosok kényelmére a kövezetig egy sugár sem hatott, a hideg velőig metszett.

Oliver a szél ellen küzdve nehány száz lépést tőn, azután bérkocsiba veté magát, s szállására hajtatott.

Inasa jelenté, hogy sürgetősen keresé valaki.

– Nő-e, vagy férfi?

– Férfi.

– Ifju-e vagy vén? – kérdezősködék, mialatt öltözetét salonival cserélé át.

– Középkoru, bajusztalan, valami tőkepénzes-, vagy kereskedőnek néze ki. Igen indulatos volt.

– Türelmetlen hitelező, várjon, mint várok én. Frakkot adj… kendőmre nehány csepp Ess bouquet, jól van – e közben kesztyüjét huzogatá, köpenyt vőn, zsebébe levélkét rejte, s a zivatarban ácsorgó bérkocsijához siete.

– Zrinyi utcza 17.

A kocsis leverte csizmájáról a havat, markába lehelt, a gyeplőt megrángatá, s fejét szügyébe vágva megindult.

Ridekyéknél válogatott társaság vala együtt.

Az asztalok teritvék, részint étkezéshez, s theához, a másik teremben kártyához, hol több egyén nemesen foglalkozék is már, többnyire koros férfiak.

A zongora el volt árasztva hangjegyekkel és zeneszerekkel.

A fényesen világitott tánczteremben elegans hölgyek s divatos ifjak enyelegtek. A mellékteremben zajos társalgás folyt.

– Nos, nem volt igazam – mond karpereczét igazgatva egyik urhölgy – ő nem jő el – s végszavainak nyomatékot adva, fénytelen szemeit Rojtynéra szegzé.

Rojtyné nemcsak a czélzást, de a tekintet fulánkit is érezvén, magán erőt vőn; arcza egykedvüen hideg maradt, s csak a kicsiny kezében görcsösen összegyürt battist kendő árulhatandná el kinos helyzetét.

– Hisz az természetes – tevé utána kárörvendve egy másik – ha a gaz csinyt elköveté, Pesten sem lehet!

– De ugy van – bizonyitá az iménti – hisz a hatóságnak föl van jelentve, férjem azonnal elbeszélte otthon, eddig nyomozás is történik.

Rojtyné egyetlen vonását sem változtatá.

Gizella, a kedves kis házikisasszony észrevétlen ült egy sarokban, a fönebbi beszélgetés alatt sokszor elhalaványult, mennykék szemeiből könycseppet törle, s bár mennyire törekvék ajkit mosolyra erőtetni, vonásinak vidor szinet adni, ki őt figyelé, aggályt, meghiusult reményt s keserü csalódást láta a vidorság fátyola alatt arczában. Ő még ifju volt nemének müvészetében haladt a tökélyig. Szerencséjére minden tekintet Rojtynéra volt szegezve, mi őt részvéte elárulásától megmenté.

– Itt van! – kiálta magáról megfeledkezve Gizella.

Rojtyné ajkiba harapott.

– Ez mégis szemtelenség! – susogák egymásnak a körben, s az egész társaság kérdőleg s csodálkozva nézett össze.

Hantay Oliver volt, ki a terembe lépett. Könnyed hajlongás után a társasághoz közeledék. Minden arczban kérdőjelt, minden szemben hideg gúnyt látott. Oliver egy lépést vissza tőn, magán végig néze, azután a társaságon s végre körül a teremben.

A perczig tartó néma jelenetet egy hang sem zavará.

– Tán valami tréfa van ellenem készülőben? – kezdé Oliver? ohajtom nagysádtok mulatságára jól üssön ki, s részemről, hacsak ügyetlenségem rontani nem fog, akaratom bizonyosan nem. A jó tréfát szeretem.

– A regényt is – ejté csipősen Rojtyné.

– Felette nagyon. Ha az ember magának tehetséget s pályát együtt választhatna regényiró szeretnék lenni. A zene gyönyörü, felizgatja a kedélyt, megragadja a lelket s azután elhangzik; a költemény ábrándokba ringat, vágyakat kelt, sohajokat csal ki a kebelből, s feledésbe megy. A regény, az egészen más; az ember lát egy alakot, vagy tájt, töri fejét, hol vagy mikor látta már, s azután jut eszébe, hogy Sue, Dumas, Balzac vagy másnak regényében; találkozik egy imádandó angyallal, öltözete, alakja, hangja s minden oly ismerős… honnan?… egyik vagy másik regényiró képzelődése hamarébb feltalálá őt. Nemde ugy van?

Semmi válasz.

Oliver uj társalgást kezde.

Megakadt.

– Nagysád – szóla Oliver Gízellához – nem kisértenők meg ama kettős dalt az ‚Alvajáróból‘ mellyet multkor sikerrel éneklénk.

– Nem vagyok ma hangomnál.

– Bocsánat megjegyzésemért, de én általános lehangoltságot tapasztalok.

– Nem reméltük, hogy ma szerencsénk legyen – intézé Oliverhez a házinő.

Oliver olly rángást tőn, mintha megvillanyozták volna, s szemeit kémlően körözve felelé:

– Ha jól emlékszem, nagysád egyszer mindenkorra szerencséltetett meghívni estélyeire…?

– Ön félreért. Mi azt hivők elutazott.

– Három nap faluztam, de a mai est igért élvei haza szólitának – szemei Rojtynéra estek. A czélzás érzéketlen pattant le róla.

Oliver iszonyu zavarba jött, miből sem beszélgetés, sem gyöngédség, sem véletlen ki nem segité.

Huzamos csend után a tánczteremben franczia négyest jelentének.

– Nagysád – kezdé Oliver Rojtynéhoz fordulva – a mult estélyen a mai első négyest nekem igéré.

– Meglehet, de sajnálom.. ma.. nem fogok tánczolni.

– Ez sok! – sohajtá Oliver s a tánczterembe rohant.

Minden szem rajta függött.

Oliver egy ablakmélyedésbe vonult – megőrültem – elmélkedék – vagy a világ bolond?… én nem értem. Hol a társaság lelke valék, ott ma megakasztom a beszélgetést; egyiket felszólitom énekre, megtagadja; a másikat tánczra kérem s kosarat kapok; a rám szegzett szemek fullánkot lövelnek, a hozzám intézett szavak csipősek… végire kell járnom.

A táncz javában folyt, s Oliver mindinkább elmélkedésibe mélyedt. Valaki elsurrant mellette, utána tekintett, Rojtyné volt. Oliver határozottan követé.

– Nagysád – kezdé a nőt elérve – szóm van kegyeddel.

– Nem.

– A zongorán a ‚Puritaner‘ hangjegyek első lapjába kegyed számára levelkét rejték.

– Vegye vissza.

– De Emilia!?

– Vegye vissza, különben más találandja ott.

– Hallgasson hát meg.

– Soha!

– Mit jelentsen mind ez?

– Azt, hogy egy ifjunak a könnyelmüséget meg lehet bocsátani, de alacsonyságot soha.

– Emilia!

– Ez utolsó szavam, mi soh’ sem ismertük egymást. Holnap visszavárom leveleimet, isten önnel.

Oliver szoborrá lőn; szemeit a távozó után mereszté, a nélkül hogy őt látta volna; az alakok, a gyertyafény, kárpitok és tükrök szemei előtt összeolvadtak, a zenehangok, beszéd s tánczolók csoszogása borzasztó zagyvaként támadák meg füleit. Erejét és öntudatát vesztve támaszkodék a falhoz.

Kinos helyzete sokáig tarthata, mert midőn eszméletét visszanyeré, a társaság az étteremben volt. Kalapját kezébe ragadá s el vala menendő.

Gizellával találkozék.

– Ön távozik? – kérdé részvevő hangon a lányka.

– Hát több gúnyt s megalázást is türjek még?

– Én igen sokat sirtam.

– Kegyed sirt? hát kegyedet is bántják?

– Oh nem!

– De hát mi ez? mi van itt? mi történt velem?

– Ah ön! önről igen rosz dolgokat beszéltek épen jötte előtt.

– És mindenki elhivé?

– Csak én nem – mond Gizella oly gyöngéd, oly érzésteli hangon, hogy Oliver egész ujjá születve akart válaszolni, de késő volt, Gizella eltünt.

– De hát mit beszélhettek? kinek vétettem? – tanakodék Oliver, s gondolatokba mélyedve érkezék kocsijához – ő sirt, s csak ő nem hivé, e két mondást ismételve csapta be a batárd ajtaját!

Szirtesy Arthur és Vezéry Jenő még együtt valának, midőn Oliver lankadtan hozzájok betántorga.

– Mi lelt?

– Alig ismerek rád – kiáltá egyszerre a két társ.

– És én alig ismerek magamra. Pfui! pfui! nyomoru világ!

– Mi történt?

– Mi? az arczok megfagytak, a szivek elzárkozának, az ajkak elnémultak, s a szemekbe ellenem irányzott gyilkok lopóztak.

– Miért?

– Hát tudom én, mert valakinek tetszett rólam valami gazságot koholni. Azon kérem az istent, hogy az a valaki férfi legyen, ő meg fog halni, ő vagy én, arra esküszöm.

– Hát nem tudod hogy ki?

– Vagy mivel rágalmaza?

– Semmit. Ti nem tesztek fel rólam alacsonyságot ugy-e? – kérdé Oliver barátait – ti bizonyság nélkül nem itéltek el, mint a többi világ?

– Őszinte barátságunkról csak meggyőződhettél.

– Kérlek hát – mond Oliver – járjatok el dolgomba, fürkésszetek ki mindent; hol, ki és mivel vádolnak? nem mutatom magamat addig sehol, mig oly tisztán nem jelenhetek meg, mint minőnek magamat érzem. Kezetekbe teszem le ügyemet.

– Bizhatsz bennünk – mond Szirtesy.

– Saját ügyembe sem fognék buzgóbb lenni – tevé utána Vezéry.

Oliver forrón szoritá meg mindkettejök kezeit, s kékült ajkai alatt hófehér fogai vaczogtak, midőn ‚jó éjt‘ kivánva távozék.

Több aggály, s nagyobb küzdelmek közt ez életben hajnal még rá nem derült.

A sok gond a testet elfárasztá s a lelk et kimerité fáradtan csuká szemeit alvásra, midőn legénye betoppant e szókkal:

– A tegnapi ur ismét itt van.

– Küld el, vagy bocsásd be, hadd látom mit akar.

Két percz mulva egy kiaszott alak állt Oliver előtt.

– Miben szolgálhatok – kérdé Oliver, miután szemeivel az idegent tetőtül talpig méré.

– Négy szem közti beszédet kérnék.

Oliver legényének távozást inte, s az idegent ujra végig nézé.

– Nem emlékszem, hogy valaha lett volna szerencsém.

– Ön Hantay Oliver?

– Igen uram, csak röviden, mert álmatlan éjem volt.

– Én Weiszer Tivadar vagyok.

– Nos?

– Ön meg sem ütközik?

– Kiváncsivá tesz.

– Ön tegnapelőtt a bálból megszökteté nőmet, s elrablá huszezres ékszereit.

Oliver meglepetés és gondolkozás nélkül ugrott fel fekvéséből, Weiszert torkon ragadá s bőszülten kiáltott:

– Szerencsétlen! hát ön az kit meg kell ölnöm?

Weiszer egész testében remegni kezdett, s darab idő után kétségbeesetten mondá:

– A hatóság jól tudja hogy ide jöttem, ha ön életem ellen tesz kisérletet, bünét csak sulyosbitani fogja. Bocsásson.

– Halált esküvém fejére annak, ki hirnevemet elrablá. Tud ön vivni.

– Én csak gyapjut tudok választani, s ha valaki személyemben vagy tulajdonomban megsért, elég biztositékot találok a hatóságnál. Csináljon nőmmel a mit akar, de a huszezres ékszert visszakövetelem.

– Bolondok házából menekültél ki, te uzsorás! vagy engem akarsz bolonddá tenni?

– Félre a tettetéssel, én csalhatlan bizonyitványokkal birok.

– Mire, és minő bizonyitványokkal bir? Halljam hát, nyugodt leszek.

– Nőm megszökött.

– S nálam keresi, ki azt sem tudom, hogy nézett ki ön neje?

– Még pedig bálból, hova is tömérdek drága ékszereket halmozott magára.

– Hát adtam-e okot valaha valakinek elveszett ékszereit nálam keresni? ez mégis sok!

– És e levél – mond Weiszer egy beirt lapot tartva Oliver elébe – mit szól ehez?

– Ismeretlen irás.

– A név? – folytatá Weiszer az aláirásra mutatva.

– Hantay Oliver, saját nevem, szeretném a tartalmat hallani.

Weiszer olvasni kezde, mint következik:

„Drága szép Váli! Utolsó levele mélyen sebzi lelkemet. Hát én vagyok oka, hogy annyi szív s oly érzelem mellett csak a levelezésnél maradhatánk; önre otromba férje, s rám a világ vigyáz. Ma szakadjon vége mindezeknek. Ön a nőegyleti bálban szép, az imádásig szép volt, – igen – dörmöge közbe Weiszer, – az öt sor keleti gyöngy, a gyémánt csat, smaragdos karpereczek és egyéb arany készletek…

– Tovább, tovább türelmetlenkedett Oliver.

– Szép volt – ismétlé Weiszer, s tovább olvasott:

„Vonásról vonásra, az utolsó gombostűig igy ohajtom ma az álarczos vigalomban látni. Én málta jelmezben leszek, bő köpenyem alatt a rendjel kék szalagon fog fügni. Nagy terveket forralok, a többit a viszontlátásnál. Imádója Hantay Oliver.“

– Szirtesy barátomat kéretem ide e perczben.

Az inas távozott.

– Nos uram? – kérdé Weiszer.

– Valaki gyalázatosan visszaélt nevemmel, hogy engem becsületemtől, önt pedig nejétől vagy ékszereitől rabolja meg. Ne féljen, már nem akarom önt megölni, foglaljon helyet.

Nehány percz mulva Szirtesy Vezéryvel karöltve rontának be az ajtón.

– Mi baj? – kérdék egyszerre.

– Értem már az irányombani viselet okát a tegnapi estélyen. Matassa kérem a levelet. Elébb, ismeritek irásomat?

– Vonásról vonásra.

– Nézzétek most, mit azon ur mutat.

Szirtesy és Vezéry felkaczagának.

– A dolog – mond Oliver – nem egészen nevetséges. A kalandor még közel lehet, kérlek, szépen kérlek, tegyetek valamit nyomozására.

– Magam indulok Bécs felé – mond Szirtesy.

– Egy óra mulva uton leszek az alföldre – kiáltá Vezéry.

– Ezt vártam tőletek. Az ég hordjon szerencsésen, – ezzel búcsut vettek egymástól.

Weiszer is kissé nyugodtabban távozott, látván hogy ékszerei feltalálása többeket is érdekel.

Oliver egy szekrénykéből leveleket vön elő, könyes szemekkel vetett mindenikbe egy búcsupillantást. Néha tenyerére fekteté fejét s a leélt szép idők emlékébe látszott merengni; egy sohaj kebléből, s az előtte nyitva volt levelke is szépen össze lön hajtva. A lapok közé nehány gyöngéd emléket is sorozott, azután boritékba zárá, czimet irt rá, s legényének adá, e szókkal:

– Rojtyné nagyságának személyesen.

– Értem.

– Válaszra nem kell várnod.

Az inas távozott.

– E viszonyt felbontanom fáj – susogá magában Oliver – de ő akará, hát legyen. Emlékét szivemből száműzöm. – Alig hangzának el szavai, s lelkében egy uj kép merült fel, Gizella szende arcza. Ott lebegett előtte egy ártatlan lányka minden kellemeivel; látta könnyes szemeit, bus vonásait, s hallani vélte most is e szókat: sokat sirtam, „csak én nem hivém.“ Oliver ábrándokba sülyedt, keble a tiszta szerelem érzelmire nyilt meg, szive Gizella felé dobogott, sohaji arra szálltak, s ő átszellemülve érzé magát. Egyszerre feje megnehezült, tagjai ellankadtak, s tetőtül talpig hideg borzongatá.

A mult éji meghűlés, sok ingerültség s izgatottság őt lázba ejték; a roham nőttön nőtt; délfelé Oliver eszmélet nélkül feküdt.

Hatod napra jobban lőn.

– Egy levél vár ngodra – mond az inas.

– S egyéb semmi? – kérdé Oliver – senki sem tudakozódék utánam, vagy egészségemről? –

– Senki

– Lássam a levelet.

Mig az inas távozott, Oliver fájdalmasan sohajtá:

– Senki! tehát feledve vagyok, vagy megvetve – az átnyujtott levélre pillanta – női irás, és nem Rojtynéé. Mikor érkezett?

– Ma.

– Lássam – ezzel felbontá – semmi aláirás.

„Oliver! – igy hangzott a levél – ön sokat szenvede, vagy tán szenved, mert nem mindennapi fájdalom lehet, mi szilárd férfit ágyba sujt. Mi engem leginkább aggaszt, az hogy ön részvét és vigasz nélkül van hagyva. Ah mint szánom önt! ha szenvedésin enyhit azon tudat, hogy van egy lény, ki az óra minden perczeiben önre gondol, van egy kebel, mely önt tisztának vallja, s van egy.. sziv.. mely… mely ön iránt forró barátságot érez, ugy tudja meg, hogy sorsa engem véghetlen érdekel, hogy az ön szenvedései lelkemet nem hagyják érintetlen. Isten önnel.

– Ismerlek vigasztaló angyal! nincs szükségem nevedre, lelkedet látom soraidban. Feledjen, vagy vessen meg a világ, mit törődöm én vele, az én világom ezentul csak ő!

E levél gyógyszer volt beteg lelkének, egész felvidult, mi javuló lázállapotára is kedvező befolyást idéze elő.

Szirtesy megérkezék.

– A patvarba! – kiáltá Oliver kezét erősen megrázva – te beteg vagy?

– Elválásunk óta.

– Weiszer künn van, bocsánatot jő kérni.

– Nos!

– A jó madár lépre került. Pozsonyban a ficzkó pénzét elkártyázván, a karpereczeket elzálogitá. Ez nyomba vezetett.

– S ki volt?

– Kártyahős.

– Vezesd be Weiszert s aztán beszélj.

Weiszer tömérdek hajlongás, s ezer bocsánatesdés közt vőn helyet.

– Barátom! – kezdé Szirtesy – te különös módon vegyültél e kalandba. Weiszerné asszonyság bizalmas barátnéjának egyszer nyilvánitá, hogy nekie igen tettszel, s ha valaki hát te, rá nézve veszélyes lehetnél. A bizalmas barátné elbeszélé férjének, az alkalmilag másnak mondá el, hol történetesen a regény hőse Hendey is jelen volt. Weiszerné érzelemmel s magasztos szerelemmel telt levelet kapott neved aláirásával… azután egy másodikat, a nő ellágyult s válaszola, e percztől gyöngéd levelezés keletkezék köztük. Az utolsó levelet ismerjük, eredményét szinte.

Most jő a dolog komoly oldala. Hendey a nőt megszökteté. Éj volt, az uralgó sötétség egy vonást sem engede megkülönböztetni. A máltai álzott a nővel jó mértföldet haladhata, midőn a nő lankadtan veté magát a hintó szögletébe.

– Angyalom! – mond a férfi – karpereczeid kényelmetlenek, s nyakgyöngyeidet elhullathatnád add ide, elteszem.

– Viseld gondját – viszonzá a nő, s ékszereitől megvált, azokat lovagjára bizván. Nehány percz mulva elaludt. Felébredésekor roppant rémülésére se lovag se ékszer nem volt látható. Szegény elhagyatott nő zajt ütni nem mert, s könnyelmü lépése érzetében kétségbeesett. Igy találám őt. Kétszeresen sieték most a tettes után. Pozsonyba érkezvén, első gondom volt az ötvösöket összejárni, rövid idő alatt két karperecznek, s huszonnégy órával később a kalandornak is nyomában valék. Tegnapelőtt elfogatott, s legfeljebb holnap őrizet mellett Pestre kisértetik.

Most mindent tudtok.

Oliver nevetve szoritá meg Szirtesy kezét.

Weiszer keserün rázta fejét.

– No lássa – enyelge Oliver – Weiszer ur, nemcsak ékszerei, de neje is megkerült.

– Elég baj az.

– Hogyan?

– Igen – javitá ki Weiszer – hogy ily tévuton volt.

– Neje – mond Szirtesy – csak tévedni akart, tehát komolyabb fellépéstől óvja magát; korholást mindenesetre megérdemel, de többet nem, mert szegény sokat szenvedett.

Weiszer egész neki lágyulva kezdé:

– De hát miért szenvedett, miért okozá magának e szenvedést, isten látja lelkemet én sajnálom, de nem tehetek róla.

– Vigasztalja.

– Majd megkisértem. Ezer bocsánat uraim, becsületemre nem vagyok oka – s ép oly hajlongások közt mint jött, távozott.

– Ez nem kezd válópert – jegyzé meg Oliver.

– Neje igen gazdag, s ez mint börzehős, örvend ha az nem hagyja el. Fogadni mernék, egy hangot sem szóland otthon.

– A kalandon, s Weiszer házi boldogságán sokáig kaczagott a két ifju.

Az esemény villámszárnyakon futá be az ismerős köröket. Mindenki kezdé magát Oliver egészsége iránt érdekelni; egyik látogató a másikat éré, de ő csak keveset fogada el, bérruhás szolgák kérdezősködének hogyléte felől. Rojtyné látogató jegyet külde, s inasa gyakran jött tudósitásért.

Oliver kicsinylő mosollyal, s később egykedvűen vevé az egészet.

Negyednap képes volt szobáját elhagyni. Első látogatását Ridekyéknél tevé.

Gizella zongoráján egy felséges ábrándot játszék, midőn Oliver benyitott.

Oliver észrevétlen állt a működő megé, s bevárta mig a kedves kéz utolsó ütést tőn a billentyűkre.

– Felséges!

– Gizella a hangra rémültten szökkent fel helyéből.

– Ah Oliver! – kiáltá elragadtatva, de csak hamar összeszedve magát, zavarral mondá – Hantay ur!

Oliver megragadá Gizella kezét, s mélyen tekinte szemébe. A kezet kezében reszketni érzé.

– Üdvezlem önt – kezdé szünet után a lányka, s alig birt hangjának annyi erőt adni, hogy hallhatóvá tegye – örvendek felüdülésén.

– Hantay ur! uj hangjegyeim érkeztek, nem kisérlünk meg belőlük vagy egyet!

– Engedje elébb elmondanom, mikép e sziv, e lélek egész betegségem alatt egyetlen tárgygyal foglalkozék, s e tárgy kegyed volt; engedje elébb elmondanom, hogy részvéte sulyos helyzetemet áldottá tevé; engedje elébb elmondanom, hogy alig vártam a perczet, melyben kegyednek kijelentsem, miszerint imádom.

Gizella nem tudott válaszolni, arczában gyönyörü vegyülete volt a zavar és boldogságnak; szemeit lopva Oliverre emelé, s ismét elkapva nyugtalan forgatá; egész testében remegett.

Gizella kezét Oliver kezéből kikapva, anyja elébe siete, s mig Oliver üdvezletét végzé, Gizella lángoló arczát anyja keblére rejtve zokogott.

– Miként fejtsem meg ezt? – kérdé komolyan Ridekyné.

– Boldog vagyok! – sohajtá Gizella.

– Nagysád! – kezdé Oliver – hallgasson meg. Legszentebb vágyam Gizellát boldoggá tenni. Nyolcz nap előtt nagybátyám csinos jószágrészt ada át, azon kikötéssel, hogy házasodjan. Leánya kezeért esengek.

– De oly hirtelen.

– Ismerem szép lelkét, kitanultam vonzalmát…

– De leányom? – esék szavába Ridekyné.

– Én is – rebegé töredezett hangon Gizella.

– Örvendek rajta gyermekim.

Gizella forró csókokkal halmozá el anyja kezét.

– Kérném – mond Oliver hálásan csókolva meg Ridekyné kezét – hogy holnaptól fogva mint Gizella kijelentett jegyese járhassak a házhoz.

– Mindent oly sebesen!

– Nem szeretném a boldogságot késleltetni.

Ridekyéknél ismét fényes estély volt; ugyanazon társaság, ugyanazon termek, ugyanazon beszédtárgy, mely a multkor, és mégis mennyi ellentét! az arczok derültebbek, a szemek mosolygók, s a kifejezések válogatottak valának. Azon ajkak, melyek Olivert a multkor szemtelennek vallák, ma dicséretében fáradtak ki.

Rojtyné öltözetében, mozdulataiban, beszédében és szemeiben kaczérsága egész müvészetét felhasználá… Nem hagyott kisérletlen semmi alkalmat Oliverrel találkozhatni, tekintetével annak szemeit keresé, hogy intéssel adhasson neki jelt… hasztalan… szegény nő, egész belehalaványult.

Gizella egyszerű, de izletes öltözetében lépett a körbe.

Ridekyné ünnepélyes arczot öltve, leányát mint Hantay Oliver aráját mutatá be.

Közcsodálkozás, üdvezlet és szerencsekivánás.

Rojtyné a hallottakra fájdalmasan sziszege.

Olivert Rojtyné egy félreeső teremben fájdalmas hangon szólitá meg:

– Hálátlan! kiméletesb lehetett volna.

– Mi soh’ sem ismertük egymást – viszonzá Oliver, s illedelmes bókkal távozék.

Rojtyné egy rángást tőn, kezei közt valami recscsent, leküzdhetlen boszújának a legyező lőn áldozata.

Oliver késő éjjel barátait Arthurt és Jenőt felkeresvén, a kandallónál thea mellett találá.

– Ma egész más kifejezéssel jösz az estélyről, mint a multkor – kiáltá az érkező elébe Jenő.

– Mert a mult estélyen csaknem termeikből kiűztek.

– S a main? – kérdé Arthur.

– A main család tagjává nyilvánitattam.