XIII. (Kiderül.)

A herczeget félbeszakították. Táviratot hoztak: Oszkár jelentette, hogy reggelre itt lesz.

Erik herczeg nem tudott hova lenni ámulatában, haragjában. Megtiltja, hogy Carmelát lássa! Fegyvert hoz! Ez már sok volt a protectióból. Világos, Oszkár jogot tart e nőre. De minő jogot? Nem lehetett a férje – a herczeg meg volt győződve, hogy nem… Föl kellett e rejtélyt derítenie. Partos csak másnap érkezhetett. A herczeg el volt tökélve, hogy nem várja meg, hanem még az nap menekül Carmelával. Most már nem ismert habozást és kétséget. Most már tudta, hogy szereti és hogy nem hagyja.

Fölsietett a Torlics-lakba. A «másik» fogadta. Kivánságára, hogy Mélával szeretne szólni, azt a különös választ nyerte, hogy rosszul van és senkit sem fogadhat. Hiába volt minden kérlelés. A kis kék szemű komolyabban nézett, mint máskor, s nyomatékkal kérte, hogy álljon el kivánságától. A herczeg erre csak azt kérte, hogy néhány sort írhasson s várhasson a feleletre. Hamarosan megírta, a mi mondani valója volt, a borítékba beletette -146- Oszkár táviratát is és várakozott. Tíz percz mulva kijött a kék szemű s egy kis papirt adott neki; csak annyi állott rajta: – Nem láthatom. Holnap hírt kap tőlem. – Dúlt szemmel nézett Erik a szép asszonyra. Ez nem tudott magyarázatot. Csak annyit mondott szomorúan: – Nagyon megbánthatta Mélát. Sokat sír. – Aztán jó’szakát kivánt.

Mennie kellett. Ő sem töltött sokkal jobb éjt, mint Partos Oszkár. – –

Reggeli kilencz órakor szemben állott egymással a két férfiú.

– Partos úr, – mondá a herczeg, magát feszesen meghajtva, megkaptam az ön táviratát. – Szabad-e mindenekelőtt kérdeznem, milyen jogon meri megtiltani, hogy az illető hölgyet láthassam?

Partosnak erőfeszítésbe került a szólás. A gúnyt nagyon is arczátlannak találta. Véresre harapta nyelvét, mielőtt rekedt halksággal mondá: – Herczegségednek tréfálni méltóztatik. Spadaro Carmela az én nőm.

A herczeg szeme villámlott. – Áruló! – kiáltá. Aztán elcsodálkozva nézett Oszkárra. – De nem lehet. Nem igaz… S ha úgy volna is, akkor alapos kifogásom alá esnék e házasság.

– S mi lenne e kifogás!

– Az, hogy – nehéz ezt elmondani… Az, – hogy e házasság – – érvénytelen.

Most már Oszkáron volt a sor csodálkozni.

– Nem értem herczegségedet, – mondá. – Nem hittem volna, hogy az elégtétel elől, melylyel -147- nekem tartozik, ily feleseléssel akarjon kibujni. Végezzünk. Kérdezze meg jelenlétemben magától e nőtől, hogy kinek a nevét viseli – illetőleg viselte.

– Je ne demande pas mieux, – felelé a herczeg. – Menjünk el hozzá azonnal.

A két úr szótlanul ment le a fogadó lépcsőjén s egymás mellett haladtak föl a Torlics-nyaraló felé. Partosnak összefacsaradott a szíve, mikor meggondolta, hogy a herczeg vezeti őt, hogy ő maga nem tudja az utat azon házhoz, hol a neje lakik… Szó nélkül haladtak egymás mellett, egyenlő nyugodt lépéssel, dobogó szívvel. Midőn a nyaralóhoz értek, élénk sürgést-forgást láttak a ház körül. Egy kocsi állott a kapu előtt; a kertész a cselédekkel málhát rakatott föl a bakra.

– Óh! Itt van! – kiáltott föl Partos, a kapufélfához kapaszkodva. Felesége e perczben jött ki a küszöbre, útra öltözve, rövidke fátyollal kalapján. Mindez, az üde reggeli levegővel elragadó széppé tette a kedves nőt. Oszkárt felismerve, nagyot sikoltott örömében. – Oszkár! Hála Istennek! – S oda sietett keblére.

Oszkárt e hang megremegeté az örömtől; mégis félretolta karjával a szép asszonyt és a bámuló herczeghez fordult:

– Herczegséged még szükségesnek látja a kérdezősködést?

– Nem értem, uram. E hölgy –

– Az én nőm.

– Akkor csak szerencsét kivánhatok. De ő nem Spadaro Carmela. -148-

– Igenis az. Inkább az, mint Partosné. Szóljon maga, asszonyom!

Carmela nagyot kaczagott. Visszaveté fátylát, hogy még jobban nevethessen férje ura szeme közé.

– Nem tagadhatom, – mondá mély bókkal a herczeg felé, – hogy én vagyok Spadaro Carmela. De én ezen udvarias gavallér Carmelája vagyok, a ki épen most lökött el magától. Van azonban másik Carmela is, a ki, úgy látszik, a herczegséged Carmelája. Fájdalom – nincs többé jelen. Ma éjjel szökött el mellőlem, nem hagyva hátra mást, mint számomra öt szót és herczegséged számára egy levelet, melyet most akartam arra menet a fogadóba felküldeni. Égek a vágytól, megtudni, hogy miért tünt el oly hirtelen. Nekem csak ezt írta: – Isten hozzád. El kell mennem. – De tán bemehetnénk a házba? Szabad a karját kérnem, tanár úr? De ne taszigáljon ám!

Oszkár félénken és bámulattal nézett kis feleségére. Ugy találta, hogy nagyot változott az asszony; de még nagyobb változást önmagában fedezett föl. Tudta, hogy nagyot vétett neje ellen s mégis a helyett, hogy restelné, boldog volt. Gépiesen nyujtotta karját. Azt sem tudta, hogyan érkeztek a szalonba s pár percz mulva oly helyzetben látta magát, a milyenben sohasem volt életében: ott térdelt a gyönyörű teremtés előtt, szép kezeit csókolgatta és mint a megvert gyermek, sírt: – Óh, lelkem, Carmela – mennyit szenvedtem!

Carmela pedig oly végtelen boldognak érezte magát protectori állásában: hogy ő fent ül, a férje -149- meg térdel, hogy ő bolondozott, s a férje kér bocsánatot – mindez oly új és mulatságos volt, hogy könnyei közt is nevetett. – Óh te szegény, szegény bűnös! – És kedvére csókolgatta Partos égő homlokát.

A herczeg ezalatt a verandára ment és fojtott lélekzettel olvasta az eltünt nő bucsúszavait. Sokáig olvasta, nedves pillákkal: pedig nem is lehetett oly hosszú az a levél, hogy oly soká kelljen olvasnia. Végre kihívta magához Oszkárt. – Ő nagysága, – mondá Carmela felé némi zavarral, – meg fog bocsátani, hogy…

– Jól van, jól, – felelé az asszonyka. – Nem hittem volna, hogy herczegséged csakugyan megszomorítja azokat, a kik jó szívvel vannak hozzá. Ön az oka, hogy kedves barátnénk elmenekült. Nem tudom, mivel bántotta meg. De nagy dolog lehetett. Tegye jóvá, mert szeretném herczegségedet szeretni.

Ezzel félre vonult. A herczeg odaadta Partosnak a levelet. – Remélem, – mondá izgatott hangon, – hogy most ismét jó barátok lehetünk. Több megbocsátani valóm van, mint neked, fiatal ember. Capriban megóvtál egy betöréstől – de csak azért, hogy magad lophass… Ne szabódjál, ne méltatlankodjál, nem – adok ezekre semmit s te sem vagy jobb a Deákné vásznánál. De a dolog rosszabbra is fordulhatott volna. Ha a te feleségedbe találok bolondulni – pedig ördöngös nő s egészen arra való – akkor egyikünk ma nagyon boldogtalan lenne, sőt valószinűleg mindhárman. A végzet okosabb -150- volt. Boldog vagy – de az én boldogságom is a te kezedben van. Mondd meg tisztára, ki az a leány, ki ezt a levelet írta? Hol kell őt keresnem? Tudnod kell róla, mert megérkezésed hírére szökött meg és te rád hivatkozik. Olvasd!

A levél így szólt:

«Isten hozzád, Erik, te régi vágyam, kései szerelmem, egyetlen álmom, egyetlen valóságom! Megérkezik az az ember, a kitől meg fogod tudni, hogy nem vagyok érdemes birtokodra: neki elhiheted. De nekem is higyj, mikor azt mondom, hogy megérdemeltem a rövid boldogságot, melyet tőled nyertem. Évekkel ezelőtt bele akartam tolakodni életedbe – nyomorult, nőhöz nem illő módon. Ezt a vétkemet bocsásd meg a másik kedveért, a mely a nő vétke volt. Bebizonyítottam, hogy van szivem. De e másik vétkem, melylyel az elsőt jóvá tettem, egyszersmind száműz mellőled – futnom kell, mert hiányzik bennem a gyalázat bátorsága. Futok, mert rossz vagyok arra, hogy feleséged, de nem vagyok elég rossz arra, hogy csak kedvesed legyek.

Óh mért nem maradtam jobb, vagy mért nem lettem rosszabb!

Nem tudlak kiérdemelni! A nő, kit karjaidba zártál, ha úgy élt is mint egy Diána, de úgy gondolkozott, mint egy Bacchansnő. Gazdagság, becsvágy, tétlenség és zabolátlan képzelet – szövetkezve oly olvasmánynyal, mely a valóság örve alatt eltörölné az erkölcs nemességét – mindez megmérgezé eszmevilágát, letarolta szemérmetességét -151- – s így eszével vétkezett, a nélkül, hogy a bűnt ismerte volna. Partos megmondhatja, mennyire meg volt ő rémülve a női természet torzképe által, melyet bennem fölfedezett. De ő nem tudja, mi volt a főoka e fásultságnak; nem sejti, hogy szerencsétlen voltam, mert a magam becsülését elvesztettem oly botlás által, melyet veled szemben követtem el. Ő megmondhatja, hogy az a nő, ki olyanokat beszélt és cselekedett, mint én, nem lehet a te nőd. De azt nem tudja ő, hogy oly nő, ki mindezeket még azzal tetézi, hogy a szeretett férfiút csellel magához vonja, azért még nem elég silány arra, hogy becsülés nélküli szerelemben boldogságot találjon. Megaláztam magamat, jó Erik, hogy fölemelkedjem. S íme, nem lelek magamban erőt az emelkedésre. A szemérem, melyet holtnak hittem, akkor ébred föl bennem, mikor el akarom temetni. Rémült tekintettel néz rám, mint a kísértet és fülembe súgja: Még élek! Ne temesd el az élőt! – S ez űz el mellőled!

Ne kövess! Áldjon meg a sors! Kövesd férfiasságod fényes csillagát! Légy boldog! Légy nyugodt! Ugy emlékezzél rám, hogy általad nem rosszabbá, csak jobbá lettem. Isten veled! Isten veled!

Mela.»

Oszkár fejcsóválva adta vissza a levelet.

– Mindig ilyennek ítéltem, – mondá, – mégsem tudok kiokosodni belőle.

A festő bámulattal vette észre az aggódó tekintetet, -152- melylyel a herczeg szeme rajta csüggött.

– Ki az a nő? – ismétlé… – Szeretted?

Partos meg nem állta, hogy ne mosolyogjon. – Féltékeny! A herczeg! Ez új dolog. Nem. Nem szerettem, sem ő engem. Hogy a botlás alatt mit ért, arról semmi képzetem… de hiszen azt mondja, hogy a herczeggel szemben követte el. A legrosszabb, a mit róla tudok, az, hogy frivol beszédekben leledzett és a szerelemről furcsa fogalmai voltak – körülbelül olyanok, mint herczegségednek. De különös is az, Erik herczeg. Először találja meg herczegséged egész tökélyben, a mit keres; egy ragyogó szép nőt, a ki szereti, de nem akarja lekötni, sőt maga szántából valósítja meg a «soha többé!» elméletét – és herczegséged ezzel sincs megelégedve. Azt hinném, hagyná menni ez üstököst a maga pályáján. Vagy komolyan menekülni kiván, akkor hasztalan üldözné! vagy csak színleli a futást, akkor visszajön magától.

A herczeg az asztalra csapott az öklével, hogy indulatán könnyítsen.

– Ember! Hát nem értesz? Szeretem őt! Meg kell őt találnom. Meg fogom találni. De az a botlás! Miféle botlásról beszél?

Oszkár gondolkozott. – Talán házasságát érti, – mondá kételkedve.

– Házasságát! – kiáltá a herczeg. – Hát csakugyan férjes nő!

– Nem tudom, miért nem bír herczegséged e gondolathoz hozzá szokni. Férjnél volt. Önt szeretve, -153- egy majdnem gyámoltalan aggastyánnak, Montelione herczegnek, karjai közé vetette magát, csakhogy herczegnő legyen; mert annyit tudok, hogy nem aristokrata vérből való; valami dúsgazdag német gyárosnak a leánya.

A herczeg újra bele nézett a levélbe. Apró lidérczek czikáztak emlékezetében. Minél jobban nézte az írást, annál ismerősbnek tetszett előtte. Végül az aláíráson akadt meg a szeme. Mela! Most is folytatja az alakoskodást? Igazán Carmelának hívták-e őt is? – Partos e kérdésre azt felelte, hogy Mela csak megrövidítése a Melitta névnek, s hogy látott névjegyet, melyen Montelione herczegnő egyszerűen Montelione Melának nevezte magát.

A Melitta névre a herczeg homlokára csapott. Ő az! Wuertz Melitta! mondá mosolyogva. A másik!…

A verandára sietett, mintha ki kellene integetnie a tengerre, hogy visszahívja a szökevényt. Merengve dűlt a hintaszékbe, a melyen Melitta ülni szokott. Lelkében, mint viharos éjjel, nagy hullámokat vetett a visszaemlékezés. Ott látta magát berlini szobájában, élete legborúsabb óráján: előtte a becstelenség, mögötte a meghunyászkodás, kezében a töltött pisztoly, melytől egy perczig a lét ostoba rébuszának együgyű megoldását várta. Aztán látta a visszatérő ügynököt, a hogy párolgott az izgatottságtól – és látta a hideg, számító bankárleány alakját, a ki apja halottas ágya mellől pénzutalványt küld neki, egy jól fogalmazott, okosan -154- gondolt levélke kiséretében. S most – az volt az a hőkeblű lény, ő, a forró, odaadó, önmegtagadó, jóságos, szégyenkező szökevény!

Szíve egyszerre tágult és elszorult valami fájó melegségtől. Részvét fogta el, fájdalmas könyörület e nagy, e nyugtalan és mégis oly állhatatos szerelem iránt. És büszke is volt rá, hogy így meg volt szeretve… S most égett a vágytól, megjutalmazni és viszonozni e szerelmet, boldogítani és megnyugasztani azt az izzó, gyötrődő asszonyszívet s mint édes vánkoson rajta pihentetni meg jövendő életét… Honvágyat érzett utána és végre megnyílott előtte a legédesb szerelem titka: az a szerelem, mely isteni is meg emberi, az a szerelem, melylyel boldogítunk…

Boldogan, majdnem derülten tért vissza Partoshoz, hogy többet tudjon meg Melittáról és eddigi életéről. Partos nem igen tudott újat mondani, kivéve azt, hogy a Montelione-parkban is közel voltak egymáshoz. Erik ebben új bizonyságát látta azon végzetszerű hűségnek, melylyel ez asszony lelke folyton körülte lebegett.

Carmela, kit Oszkár segítségül hívott, már többet tudott mondani. Ő ismerte a Melitta történetét és kárörvendve leplezte le a cselt is, melyet a két asszony idejövet kiforralt, de melyet ő, Carmela, a maga feje szerint módosított a kivitelben. A herczegnő ugyanis nem akart eleinte egyebet, mint alkalmat arra, hogy Portensteint lássa és vele megismerkedjék; Melitta maga a társalgóné álarcza alá akart rejtőzni. Hogy ő is Carmela legyen, nem -155- jutott eszébe. – Ez az én eszmém volt, – mondá büszkén Carmela és nagy fölénynyel mosolygott az ura felé. – De tegnap óta, – folytatá, – Melittának nyilván komoly oka volt megbánni a tréfát. Fiuméba bizonyosan már szökés szándékával ment, mert ott meglátogatott egy Florio-féle gőzöst, mely Genuába készült s melynek ma reggel kellett indulnia. Aztán haza jöttünk, s leszállás közben valami parancsot adott a kocsisnak. Éjszaka illant el és most kétségkívül úton van Corfú felé s onnét haza megy Palermóba…

– – Másnap Portenstein herczeg is elindult Sicilia felé…

*

Partos tanár úr szép nejével már jó ideje elhagyták währingi magányukat és Bécs kellő közepében laknak, vígan lubiczkolva a bécsi víg élet árjában. Carmela asszony nagyban aratja a hódításokat, de csak egy udvarlójára büszke, olyanra, a kit minden nap újra akar meghódítani s ez az ő férje. Mióta kis Erik fiuk született, a szép asszony még inkább szépül s a tanár úr néha furcsa komolysággal kérdi, hogy mi vége lesz már ennek? De a szép asszony még komolyabban felel, hogy a tanár úr nyugodt lehet, mert ő bizony megöregszik, mire csak félig is oly szép lesz, mint Portenstein herczegnő.

A herczeg levelei Palermóból oly boldog békét tükröznek vissza, hogy Oszkár mosolyogni kénytelen rajtuk. De azért nagyon jól esnek neki. A jámbor -156- hazugság jó véget ért. Hanem Partos sohasem felejté el azt a vasúton töltött végtelen éjszakát s megfogadta magában, hogy a gondviselést ezután a sorsra bízza, vagyis a jó Istenre, a kinek megvan az ilyenhez való bölcsesége, meg – némi gyakorlata is. -157-