XII. (A herczeg naplójából.)

Márczius 24-én (Bécs).

Irásba kell tennem, hogy elhihessem. A holtak föltámadnak. Spadaro Carmela él… Látni fogom.

Nevetséges. Hát hittem én valaha e szeszélyben? Mi nekem Spadaro Carmela? Hogy évekkel ezelőtt bele lovalhattam magamat egy rögeszmébe, annak még volt értelme. Carmelát szülőföldje legszebb lányának mondta a hír; féltékenyen őrizték; legjobb barátom útjába állott vágyaimnak és erkölcsös ellenkezésével föltüzelt. De mikor itt viszontláttam a jó barát becsületes, férfias arczát, az első percztől fogva igazat adtam neki s szégyelni kezdtem a gyerekes szeszélyt. Zsákban macskát szeretni! S érte föláldozni egy barátomat, a ki tőlem annyira elütő, ki valódi támasz és horgony lehet csapodár, libegő dilettáns életemben. Mikor Küstnert újra szívemre zártam, Carmela csalképe mint egy Homunculus cserépre törött; nevettem magamon s bizonyos voltam, hogy többé rá se gondolok.

Ma pedig ezt a levelet kapom:

«Spadaro Carmela él. Ha Erik herczeg szívében vagy képzeletében is él még, akkor módjában -120- lesz a herczegnek összehasonlítani képzelete alkotását az eredetivel. Carmela rá fog ismerni a herczegre, ámbár sohasem látta életében. Kíváncsi, hogy ő is megismeri-e Carmelát? Se nevével, se szavával nem fogja magát elárulni; de Abbazia száz vendége között lehetetlen lesz vele nem találkozni. Ez nem komoly szándékú légyott, hanem meghivó álarczos bálra, világos nappal. A herczeg okosságától és loyalitásától elvárható, hogy utazása irányát és czélját titokban fogja tartani mindenkivel, különösen Partos úrral szemben». Aláírva: «Caprice de Capri». Kelt: «Abbaziában, márczius 22-én».

… Gúny ez vagy valóság? Regény, vagy adoma? Ki tud itt valamit Spadaro Carmeláról, kivéve engem, Partost és azt a Tessen bárót? A báró csak nem engedi meg magának az ily tréfát? Nem hinném; hisz ő kerüli a szorosabb ismeretséget velem; igaz, el is hanyagoltam őt, mióta Oszkárral találkoztunk. Kérdést semmi esetre sem intézhetek hozzá, ez nem illenék. Akár tréfa, akár komoly dolog: hallgatok és utazom.

Abbazia, márczius 25-én.

Itt vagyok, Bruckthal gróf neve alatt. A hely gyönyörű – marasztaló; az élet unalmas és majdnem elkerget. Még eddig nem tünt fel senki és semmi.

– Márczius 26.

Megint senki, ismét semmi. Áttanulmányoztam az idegenek névsorát s a lajstrom szerint szemlét -121- tartottam a vendégek fölött. Sok beteg, néhány szépség, semmi érdekes. Csak három név van a listán, a kinek nem láthattam tulajdonosát: egy tábornok özvegye, a ki podagrában szenved; egy szerkesztő, a ki nem mozdul szobájából, míg a déli szél fú és «Meyersberg asszony, társalkodónőjével». E két nőről azt mondják, hogy szépek és fiatalok, de kerülik a társaságot. Csak pár napig időztek a fogadóban, aztán egy magasabban fekvő, régi nyaralót rendeztettek be maguknak s e félreeső helyen laknak. E rettenetes név alatt csak nem képzelhetem, hogy Capribeli vad zergém lappangjon? Vagy tán a társalkodónő? Brr! Cselédség! Megjárja ráadásul az úrnő mellé. De mint causa principalis a cziczus mégis csak szegényes hódítás. Megeshetik, hogy a hozzáférhető hölgyekhez tartoznak és hozzáférhetetlenség színe alatt akarnak feltünni. Mindegy – utána nézek.

– Márczius 27.

Láttam a Torlics-villát s hallottam, hogy Santa-Luciát énekelték; ennyi minden. Igaz, hogy a fordulóra érve, a honnan a nyaraló először tünik szembe, két nőalakot láttam a verandán. De mire odaértem, eltüntek. Ez inkább mondva csinált szenteskedés. Az ember nem bujkál a saját házában, ha csak ingerelni nem akar. Furcsa! Csak nem fogok sub titulo Carmela valami hétköznapi készpénz-kalandba bonyolódni? -122-

– Márczius 28.

Ez a nap is sine linea. De azt mondják, hogy a két hölgy igérkezett a holnapi jótékonysági tombolában részt venni. Voltaképen már kiváncsi sem vagyok, hanem csak szerfölött unom magamat. Hogy unatkozom, annak legjobb bizonyítéka az, hogy elmélkedem. Hosszú sétát tettem az erdőn keresztül Ika felé s úgy találtam, hogy mégis nevetséges élet az, a mit én folytatok. Séta a világon végig. Gyöngy dolog annak, a ki életével elkészült vagy új életre készül. Békésen tekinteni egy világra, melyet meg akarunk hódítani, vagy a melylyel nehéz küzdelem után leszámoltunk, mélységes élvezet lehet a gondolkozásnak és az érzelemnek. Úgy találtam én is, mikor a katasztrófából a békébe, a játék és élvvadászat éjéből a szemlélet és okulás országába léptem. Azt hittem, végzek valamit, mert bűnhődtem, s elképzeltem, hogy vagyok valaki, mivel új emberré akartam lenni. De mily nevetséges ma előttem az a képzelt vértanúság – s mily csekély a különbség mai tudós ostobaságom s a hajdani kaszárnya-tudatlanság közt! Nem vagyok-e ugyanaz a lapos filkó, a ki azelőtt voltam? Nem futok-e szívbeli ösztön nélkül, csak a változás kedveért, bolondul az ismeretlen után? Mindaz, a mit tapasztaltam és olvastam, a mivel gondolkozva és gyűjtve gazdagítottam elmémet, megóv-e attól, hogy ma is – noha más formában – kártyás ne legyek, a ki unatkozik, mihelyt nincs nyerni és veszteni valója? E dicső öböl iránt, melyben a leáldozó nap a hegységet, a tengert -123- és a távol fehérlő kikötőt a béke rózsás képébe egyesíti, nem volnék-e vak és tompa, mihelyt ama félreeső nyaralóban ingert lelnék titkos és tilos gyönyörökre?… Bizony, tartok tőle, hogy az embert a szellemi oldaláról művelni hiábavaló törekvés. Az összhang, melyet keresünk (vaj’ létezik-e?) nem abban rejlik, hogy olvasmányainkat mikép válogatjuk, hanem abban, hogy honnan veszszük óhajtásunk tárgyait. Eugène Suet és Zolát olvasni, mikor Wilhelm Meister ott van a könyves polczunkon, durva és barbár dolog. De úgy élni, a hogy a naturalisták írnak s a szerelem nagy rejtélyét egy sor lóugrásos talányra fejteni, az még sokkal durvább és barbárabb dolog. Az Ika-i vendéglőben egy paraszttal találkoztam, a kinek zsémbes felesége ki akarta kaparni a szemét, mert kocsmába tévedt a szegény. Az emberek nevettek a gyámoltalan tökfilkón, a hogy csitítani iparkodott a kofálkodó asszonyt és alázatosan haza ballagott vele. Én meg azt gondoltam magamban – c’est bête! – hogy ennek az embernek jobb dolga van, mint nekem. Hiába, valami páratlan kéj és boldogság lehet az otthonban, ha az ember érte izzadtságot, gondot, nélkülözést, megalázást eltűr, és semmikép ki nem szidatja magát hajlékából. Hazamenet aztán elgondolkoztam, hogy nem jobb lett volna-e, azt a petroleuse szépséget, Melitta baronesset elvenni s családapává lenni? Mily végtelen unalom ez, mely ily gondolatokra tereli az embert! De most csak azt a tombolát várom meg. Ha itt nem ölt testet a Carmela-rém, egyenest -124- Oszkárhoz sietek, egy új élettervet beszélni meg vele. Megesik, hogy ez az egész kaland az ő tréfája s nincs más czélja, mint hogy azt a régi rögeszmét végleg nevetségessé tegye. Igaza is lenne. Ha jól meggondolom, még ma kéne elutaznom. De mégis – maradok.

– Márczius 29.

Óh! – Óh! – Óh!

Van helyzet, a mikor gondolatainkat és érzéseinket lehetetlen hívebben kifejezni, mint ha egy álló félóráig nem írunk egyebet, mint csupa Óh-t meg Ah-t, meg felkiáltó jelt.

Óh!… Hogy jártam! Mi történt én velem! Mily meseországban vagyok? Lehetetlen – és mégis megtörtént. Láttam Carmelát és – nem tudom, milyen. Két Carmelát láttam, s most nem tudom, – melyiket szeressem!

Pedig mind a kettő szép, bódítóan szép – s mindegyik Carmela akar lenni. Melyik igazán ő? És melyikről kivánom én, hogy ő legyen? Gondolataim összezavarodnak, még a papiron is; szörnyű nevetséges helyzetben vagyok, de mégis komoly izgatottságban – mert érzem, hogy történik valami…

De hát legalább itt, naplómban, csak kell, hogy tisztába jöjjek a helyzet felől. Majd ha nem lesz éjfél, ha nem ülök magamban a nyugodt mécs világánál, ha nem a csendes hold lesz társam, a ki bűvösen reszket föl hozzám a tenger tükréből, ha ismét azzal a két dicső Sphynx-arczczal állok szemben – akkor nem érek rá többé magamhoz -125- térni s okos gondolatra jönni… Hogy’ is esett a dolog?

Meglátom végre Meyersbergnét és társalkodónőjét. Ők is meglátnak s észreveszem, a hogy egyikök, a nagyobbik, társát, a kékszeműt, meglöki és figyelmezteti, hogy «ez az». Gépiesen közeledem asztalukhoz, legkevésbbé sem sejtve, hogy mitévő vagyok. Látom, hogy az egyik – szeme után a Feketének nevezem – mélyen elpirul, a másik – mondjuk, szeme után: a Kék – majdnem fölkiált örömében. Ez bizonyos. Nem képzelődés; tisztán láttam. Én zavarba jövök s megállok két lépésnyire, nem tudva, mit csináljak. Ekkor a Fekete fölkel, elémbe jön s megszólít olaszul: «Örvendek, Erik herczeg». El vagyok ámulva – de ámulatom fokozódik, mikor megfogva kezemet odavezet a másik elé, s így mutat be bennünket egymásnak: «Portenstein Erik herczeg – Spadaro Carmela.» Szemem szikrát vet, mikor rá akarom szegezni a bájos lényre, kitől lázas álmaim megtestesülését várom. De a biztos valóság érzete csakhamar eltünik, még mielőtt megmondhatnám. Mert Spadaro Carmela is fölkel, mélyen bókol, s pajzán méltósággal, mely rettenetesen illik neki, most ő mutat be a másiknak: «Portenstein Erik herczeg – Spadaro Carmela». Odanézek a másik Carmelára, mosolyogni akarván a jó tréfán, – de ez oly halványan és izgatottan áll előttem, hogy nem mertem tréfára venni a dolgot. Félve szegezi rám nagy fekete szemét, ingadozik, keze reszketve keresi a szék támláját. Sietek a széket odaigazítani -126- és szó nélkül közéjük ülök. Ne tagadjuk, hogy a szívem erősen dobogott. Ez ő, gondolám (a Feketét értve) s majdnem magam is reszkettem. De a Fekete időközben magához tért. «Carmela!» mondja feddő hangon, s mosoly mutatkozik finom ajkain, «nem így volt kikötve! Esküszöm önnek, herczeg, engem nem hívnak Spadaro Carmelának». Nagyon együgyű lehettem, de tény, hogy e szóra ismét egész erővel a Kéket fogtam szemügyre s hogy a Fekete egyelőre a földbe látszott sülyedni. Hiába, az ábrándkép, a melyet magunk csináltunk, úrrá lesz hajlamaink felett. A Kék azonban nem látszott az én igézetem alatt állani. «Én meg», mondá nevetve, «esküszöm, hogy engem nem hínak Spadaro Carmelának. Úgy volt kikötve», folytatá barátnője felé, «hogy Excellenza maga keresse ki közülünk az ő Carmeláját. Nos, uram, egyikünk az. Akar bizonyítékot? Bármelyikünk kész (választhat), önnek az anacaprii szállót, a táj képét, az udvart, még a szobának is, a hol lakott, minden bútorát töviről-hegyire lerajzolni. De hisz erre nincs is semmi szükség. Herczegséged tudta, hogy Carmelát szereti, mikor még csak a nevéről ismerte. Oly bizonyos volt ebben, hogy mindjárt kérőt is küldött hozzá. Abban is meglehetősen bizonyos volt, hogy szerelme viszonzásra fog találni – már a maga módja szerint. Csak ne szabadkozzék! Hisz az nem önhittség volt, csak fatalizmus. Egyszerűen meg volt győződve, hogy a végzet önöket össze fogja hozni. A végzet igazat ad önnek. Most itt ül – Carmela mellett. Jog -127- szerint rá kellene ismernie ezer nő közt; hiszen százak közül, kiket herczegséged szeretett, – a maga módja szerint – csak ő lesz vala képes önt lekötni. Nos, nem százan vagyunk, csak ketten. Nem eshetik nehezére a választás. Sejtelmes szívnek, műértő szemnek, mint a herczegé, semmi sem lehet könnyebb ennél. Paris úrfinak három istennő közül kellett választania, – pedig nem volt annyi tapasztalása, mint herczegségednek. Önnek csak két földi nő között kell döntenie. Melyik hát a szép, az egyetlen? Melyik Spadaro Carmela? – De az Istenért, hamar vágjon más képet! Ott leskelődik Alberti, bécsi gyáros, a ki photografirozni tanult s ma lekapja az egész tombolát. Ha ezzel az arczczal kerülne a képre, a melylyel most bámul reám, mily szerencsétlenség lenne az herczegségedre nézve!» – S itt nagyot kaczagott.

– De Carmela! – feddé a másik.

– Mit parancsolsz, Carmela? – kérdi alázattal a kék.

– El fogod riasztani tisztelt vendégünket, ha ily udvariatlan vagy. – Aztán hozzám fordulva: – Kedves herczeg, – mondá még sápadtan, de nyájas mosolylyal, – ön a mi hivásunkra jött s reméljük, hogy meglátogat bennünket a Torlics-villában. Ne haragudjék e bolondos teremtésre – s nekem is bocsássa meg, hogy nem vagyok sokkal jobb nálánál. Én ugyan nem vezetem, mint ő, orránál fogva, hogy megbotoljék a sötétben, de mégis – a sötétségben hagyom herczegségedet. Igen is, egyikünk Spadaro Carmela. Mindketten -128- kivántuk személyes ismeretségét, miután távolról hozzánk hatolt a híre. Előnyösb helyzetünket arra használjuk, hogy álarczos bált csinálunk, álarcz nélkül. Ön, mint az urak szokták, vendégorcza nélkül jelent meg, mi – csak a nevünket rejtegetjük… Reménylem, nem bántja, ha kissé megkínozzuk. Egyet már is nyertem az alakoskodással: Erik herczeget zavarban látom, s szeretem ilyennek látni. Nem gondoltam, hogy efféle úr zavarba ejthető. Jól fest rajta az elfogultság s azt hiszem, hogy szellemességének is becsületére válik. Csak okos ember nem restelli, hogy zavarba is tud jönni; ha kevésbbé lenne az, akkor iparkodott volna egy halom frázis alá rejteni elfogultságát.

Melyik Spadaro Carmela?

Ezt a Fekete igen elmésen és respectussal is mondotta. Hangjának melegsége jól esett nekem s végre képes voltam szintén szólani egy pár szót.

Okosat beszéltem-e vagy bolondot? Iparkodom recapitulálni.

– Köszönöm, hölgyeim, – mondám, – hogy az álarczosok kiváltságát oly mérséklettel használják. A maszkok gorombábbakat is szoktak mondani. Nagyságtokról elismerem, hogy a lehető legkiméletesebben adták értésemre (mindegyikök a maga módján), hogy ostoba képet vágok. Kérem, ne bánják; nem mondhatom, hogy valami lángész vagyok; de azt elhihetik, hogy nem vagyok olyan ostoba, a milyennek e perczben látszom. Igaz, hogy sok is lenne. De hisz minden ember együgyű olyanokkal szemben, kikről ő semmit sem tud s kik róla mindent látszanak tudni. Csakhogy -129- önök sem tudnak mindent, – legalább szabatosan nem. Küstner barátom – más nem lehetett a forrásuk – az én furcsa, mondjuk: könnyelmű eszméimet mindig az ő komor jelleme szemüvegével nézte; azért festette le feketébb színben, mint a milyenek valaha voltak. Ha tehát önök Spadaro Carmelát ismerik, ha ezen ritka hölgy itt jelen van, akkor mindenekelőtt hadd kérjek tőle bocsánatot istentelen szavaimért. Azok nem egyes személyre, hanem csak a nemre vonatkoztak általában, s e szavakban ama hölgy maga annyira ártatlan, hogy őt bizonyára nem sérthetik. Ezenfelül mondják meg neki, hogy sohasem véltem őt oly könnyű szerrel megnyerhetni, a hogy ezt ma egy édes szájacska oly keserűen vetette szememre. Hisz a mit képzeletem ő benne keresett, az nem a könnyű, hanem a nehéz hódítás volt, – sőt mondhatnám, a hódítás lehetetlensége…

Úgy éreztem, hogy jó úton vagyok. De az ördöngős satan bleu szavamba vágott.

– Úgy, úgy! – mondá, – a herczeg olyan, mint az a bizonyos úr a keztyűsboltban.

– Hogy érti ezt? – kérdém.

– Nos az az úr, a ki szűk keztyűt rendelt. Ha fel birom húzni, mondá, akkor nem kell.

– Az adoma, – felelém, – igen csinos, de rám, szép ellenfél, nem illik. Ha csak a lehetlenség birna rám vonzerővel, akkor eddig sohasem szerettem volna, s e perczben – az ön lábaihoz borulnék.

A kék ördög nevetett. – Meg is tenné okvetetlenül, -130- csak bizonyos volna benne, hogy én vagyok Carmela.

Ismét zavarba jöttem, s nem találtam feleletet; ismét a fekete angyal segített ki a bajból. – Elég volt, – mondá, szelíden, – a tréfából; máskorra is hagyjunk belőle. Mára engedjük át a herczeget kétségeinek. Ha holnap meg akar bennünket látogatni, akkor elkezdheti a találgatást; illik, hogy ily nehéz rejtvényen egy éjjel gondolkozhassék.

Ezzel általánosabb mederbe terelte a beszélgetést, utolsó utazásaimról kérdezősködött, a kék ördög látható bosszúságára, a ki ezentúl ritkaszavú lett. Azért mégis azt hiszem, hogy a kékszemű a Carmela, mert ő mindig Carmeláról akar beszélni. Szebb is, mint a fekete. Vagy tán nem szebb, de gazdagabb szépségekben. Arczocskája valóságos kincses szekrény. Az ember nem győzi sorra venni bájait – úgy szólván zavarja egyik a másikat. Hanem végre is megpihen a szem e tengerszemek kék fényében. És az a duzzadó, ruganyos, kedves ifjú termet! Ezt a gyönyörű márványt, a ki érzővé tehetné! A ki érezné, hogy melegszik, enged, éled – ezt a tiszta kék szemet a ki zavarttá csókolhatná, míg eltelne a szerelem méla bújával és a fekete pilla nedvesen és reszketegen ereszkednék le, elfödni mámorát… óh Carmela!

Carmela! Hátha még sem ő az? Hátha a másik…? Nem vagyok valóságos bolond? Tegyük, hogy a másik Carmela, ezzel kevésbbé szép lesz a kék szem? Sőt hiszem is, hogy a Fekete a Carmela. Az ő szépsége klasszikusabb, stylszerűbb: -131- az egész nő egy szépség. Az ő komoly, erőteljes és mégis szelid lényében Capri borának egész heve és édessége egyesül. Van oly szép termete, mint a másiknak, csakhogy nemesebb, mert sugarabb, s az idomok nem akarnak túláradni a kereten, hanem harmoniába szorulnak. Aztán csupa szellem és lélek. Itt nem kellene érzést keltegetni; azt hiszem az első, forró tekintetre lobbot vetne magától. Ez a nő olyannak látszik, hogy a ki szerelemre tanítja, annak egyetlen csókjáért meg tudna halni. Ezek a szemek a csók közben nem zárulnak be, hanem megmerevednek a boldogságtól. Oh Car – Milyen nevetséges vagyok! Ágyba!

Márczius 30.

Páratlan szép napot élveztem. Jó ebéd a Torlics-villában, tiszta olasz konyha. Séta a babérfaberkekben, csolnakázás az öbölben. Carmeláról szó sem volt. A Kék unatkozott s majd elszundított a csónakban. A Fekete semmi áron sem engedte aludni. Félt talán, hogy magunkra maradunk? Mikor a Kék egy pillanatra behunyta szemeit, azt véltem, hogy a kék szem eltünésével veszteni fog szépsége. De még szebb volt így. Ha ő lenne!

Márczius 31.

Kirándulás Fiumébe. Felejthetetlen. A Fekete fájdalmat okozott. A hôtelban ebédeltünk – pezsgőztünk is. Megeredt a nyelvem, s egy kicsit elmélkedtem a házasságról és a szerelemről. Az volt a szándékom, hogy megtisztult állapotomat kifejtsem; magamat akartam mintegy térítgetni. Alig pendítettem meg a tárgyat, a Fekete czigarettát -132- kért és átvette a szót. El voltam ámulva, mikor egészen az én tónusomban – a régiben – mondta el nézeteit. Az én rendszerem, csakhogy határozottabban, a végletekig következetesen kifejtve, női ajakról! Rémes torzképnek látszott. Azt hittem volna, hogy parodizál, de a higgadt meggyőződés hangja, melyen szólott, kizárt minden tréfát s az előadás közvetlen eredetisége figyelmet követelt. – Szerelem! – mondá körülbelül – csak egy érzelmet tudok, a mely e nevet megérdemli. A szerelemnek eszményét abban találom, a mit az istenek szerelméről tudunk. Nem az isteni szeretetről, hanem az istenek szerelméről. A hogy az emberek szeretik egymást, az mégis jobbadára nyomorúságos dolog. Az ő szerelmes gondolataikba annyi más gondolat vegyül! Félelem, tekintetek, önösség, hiúság, gyanakodás, erény, szemérem, lappangó remények, elnyomott aggodalmak – mindez oly zenekar, mely a vezérhangot ledörgi, hogy a nóta nem is juthat szóhoz s csak hébe-közbe nyöszörög ki a lármából. Egészen más az, a hogy az istenek korából zeng el hozzánk a szerelem dallama. Jupiter nem ismert méltóságot, mikor szeretkezett. Danae nem fertőztette meg menyasszonyi nyoszolyáját a német Elza buta kiváncsiságával, a ki Lohengrin elé odateszi az idegenek könyvét, hogy töltse ki e rovatokat: «Honnan jő? Hová megy? Meddig marad? Mi a polgári foglalkozása?» Abból a régi szerelemből persze még származhattak félistenek. A mai még fejedelmi vérből is csak szatócsokat tud nemzeni. S ha még csak a kiváncsiság tenné! -133- Ez nőies dolog. De mikor alapja csak gyávaság, utálatos meggondoltság! A Honnan és Hová csak ürügy, a mit kérdezni akarnak, az a Meddig? Örökké! Ezt akarják mind válaszul. Örök szerelem! Mily nevetséges! Az örök szerelem a természetesség után jött korszak találmánya. A nemes és boldog szakokból nincs hagyomány, mely azt mondaná, hogy ketten örök szerelmet esküdtek egymásnak. Sem a biblia nem tud róla, sem Homér, sem Sophokles. Még Shakespeare sem ismeri, legfeljebb iróniával tünteti föl néha. Romeo is változó holdra esküszik örök szerelmet Juliának – ugyanazon nézők előtt, kik félórával előbb hallották, hogy Rozamundot nem hagyja, de soha. Örök szerelem! Mintha a valódi szerelemből egy pillanat már nem volna maga az örökkévalóság! Örökké foglak szeretni! Nem annyi az, mintha Nagy Frigyessel azt mondatják: Indulok – a hétéves háborúba? Az örök szerelem fogalma nevetség, de komoly oldala is van. Megmérgez minden igazi érzést. Megfizethetetlen vámmal sujtja a legmagasztosabb érzések szabad forgalmát s ezzel aljas csempészetre ád alkalmat. Az «örök szerelem» balhite az oka, hogy mikor a magunkról való megfeledkezés egy sorba helyezne bennünket az istenekkel, a legsilányabb próza visszaránt a porba; hogy oly pillanatban, midőn két lény a legfőbb önzetlenséggel összeforrna, az Egyik nem gondol másra mint: «Hogy fogok tőle szabadulni?» s a Másik csak azt, hogy: «Mikép fogom magamhoz kötni?… Fi donc!» -134-

Elragadó volt az ő büszke gúnyosságában, mikor ezeket mondta; de noha lelkemből mondta, még sem esett jól. Egész nap nem bírtam róla levenni szememet, de nem is igen beszéltem többet, ha elkerülhettem. Elmerengtem, elhallgattam s jól esik, hogy ismét magamra vagyok.

Mi fáj hát abban, a mit mondott? Maga az elmélet? Inkább azt hiszem, hogy a gyakorlat elképzelése bánt. Ha arra gondolok, hogy ez a szép asszony, az ő tiszta és büszke arczával tényleg is gyakorolja azt a kultuszt, melyet oly határozottan vall, akkor összeszorul a szívem és – olyant látok, a mi nem szép. S ha magam lennék is a szerencsés, a ki az ő teljes odaadásának gyümölcsét szakíthatnám, úgy érzem, hogy nem örülnék neki. S ha hozzá elgondolom, – a mi voltakép nagyon valószinű, – hogy nem volnék sem első, sem utolsó – fi donc! mondom, a hogy ő mondta. Pedig – – az ily fölfogást máskor a nőknél egy cseppet sem resteltem, sőt úgy találtam, hogy magasztos, főkép pedig – kényelmes. De azok más nők voltak. Meg úgy hiszem, hogy ha a kékszemű mondta volna, egy cseppet sem bántam volna. A kedves Kék! Oly ártatlanul hámozta a narancsot, mintha egy szót sem értene abból, a mit a másik Carmela mond. A másik! De hát, vigyen el az ördög, melyik is voltaképen az igazi? Rá kell jönnöm; ezt a nevetséges helyzetet nem bírom tovább. Oszkárnak bizonyára benne van a keze. De miért áll az ellenséghez, miért nem hozzám szegődik? Lovagiatlanság lenne-e őt beavatni? Eh mit – úgy is tudnia kell -135- róla – cselre cselt! Holnap utolsó kisérletet teszek, hogy magam segítsek magamon. Ha nem sül el, akkor adieu, discrétion, – Oszkárhoz fordulok.

Ápr. 1.

Elment a levél Oszkárnak s egy kicsit nyugtalan vagyok miatta. De nem lehetett másként.

Most már tudom, hogy Ő Carmela. Annyival nagyobb szükségem van Oszkárra. Kedves, édes, szépséges teremtés! Hogy meghatott, hogy megrendített! Oly régen szeretni! Oly soká követni engem hű szemével! Annyira fölolvadni szerelmében, hogy még gondolataimat is magáéivá tette, csakhogy nekem megtessék! A ki erre képes volt, az nem lehet más, mint ő, kivel gondolatban eljegyeztem a lelkemet.

Egyedül leltem otthon, a másik nem akart mutatkozni. Halvány volt és szomorú és épen oly rossz éjszakát tölthetett, mint én. Megjelenése úgy fájt, hogy majdnem szótlan lettem. Nem is mertem kérdezni, hogy mi történt vele, hogy ennyire megváltozott tegnap óta. Végre megszólalt magától, félénken, majdnem reszketve. Mondjam meg, milyennek képzeltem annak idején Carmelát, s mily képet csináltam magamnak jelleméről. Rajzoljam le neki akkori lelkiállapotomat, őszintén leplezzem le, hogy mit éreztem, akár szerelem lett légyen, akárcsak kiváncsiság, vagy még rosszabb valami?

Szavai oly egyszerűek voltak, oly kérő volt tekintete, hogy egyszerre, mintegy meztelenül láttam előtte szívemet s mint egy vízbefuló egy szalmaszál -136- igazságot kerestem, hogy abba kapaszkodjam. Hiába. A nagy hazugság ott állt előttem; tiszta volt, hogy Spadaro Carmela iránt semmi mást, de semmit sem éreztem, mint a kóborló ember banális kiváncsiságát. Egy név, egy legenda felgyujtott, mint egy szalmaköteget, mely után hamu is alig marad. És ezt most megmondjam neki? gondolám. Hisz az igazat akarja tudni. Megmondtam; tehettem, mert a mit mondottam, az nem neki szólt, a szépnek, élőnek, jelenvalónak, hanem az üres légalkatnak, mely csak saját henye agyvelőmnek szülötte volt. A vallomás nem őt alázhatta meg, csak magamat.

Elmondtam ezt neki, nyiltan, gyengéden megfogva kezét. Éreztem, hogy keze reszketett s csakhamar vissza is vonta. Ez nem illett megszokott lényéhez, de illett érzelmeimhez s majdnem jól esett. – Kedves szép gyermek, – mondám, – Carmela meghalt, a rémkép szétfoszlott, a bálvány a földön hever – ne tegyen több kérdést utána, ha nem akar bántani és sérteni. Egy nő áll előttem, a kit Carmelának hívnak vagy sem, de kinek amaz együgyű diákképzelgéshez semmi köze nincs; a kiben minden becses, minden vonzó, minden fontos reám nézve, csak egy nem: neve és származása. Így nézzünk egymás szemébe, így szóljanak lelkeink egymáshoz, azon borús ködfátyol nélkül, melyet ama név közénk bocsát, tréfa, gúny és czélzás nélkül, mint két ember szokott, a ki először találkozik életében s egymás hírét sem hallotta. Úgy legyen?

Az igazságban különös ékesszólás van. Szavaim -137- mélyen hatolhattak szivébe. Láttam, hogy szép keble a fodros ruha habja alatt halkan hullámzani kezd, hogy komoly, fenséges arczát csodálkozva, ámulva, aztán mintegy megdicsőülve fordítja felém. Kezével, melyet előbb visszavont, bensőséggel, melegen megszorította az enyimet.

– Úgy legyen! – mondá s megint elfordult. Azt hiszem, egy könnyet rejtett el előlem. És e perczben tisztában voltam, hogy ő az, a kit annyi ideig kerestem.

– Úgy fogom hívni, a hogy maga akarja, – mondám, elcsodálkozva, hogy mily halkan beszélek. – Carmelának nevezzem?

– Nevezzen – Mélának, – viszonzá még halkabban.

Megcsókoltam finom kezét és gyöngéden kérdezém, hogy mi történt vele tegnap és ma közt, hogy oly egészen másnak találom? Hogy remélem, nem esett baja?

– Semmi bajom, herczeg, – mondá s mintegy kérdőleg nézett szemembe. – Csak elgondolkoztam azokon, a miket tegnap beszéltem és – és – elszégyeltem magamat.

E szavakat kimondva, a támlásszékbe vetette magát, tenyereit arczára csapta és keserves zokogásra fakadt.

Nem tudom, meddig néztem őt némán, meghatottan, meddig álltam ott mozdulatlan és tehetetlen, meddig voltam rémült tanúja e szilaj, forró fájdalomnak, a milyent csak egy ostorozott test vonaglásai, egy meggyötört angyal sóhajai bírnak kifejezni. -138- Mindent megértettem, s el voltam telve bánattal és csodálattal. Ez oly nő vezeklése volt, a ki elég tiszta arra, hogy bukottnak nézze magát, mert szavával vétkezett.

De hát így volt-e? Nem túlságos bűnbánat ez egy szóval ejtett bűn miatt? Nem kellett valami nagyobbnak, valami tettleges botlásnak lappangni alatta? Halkan megszólítottam s szeliden lebontottam kezeit könnyben úszó arczáiról. Mint a síró gyermeknek, megsimogattam puha haját, míg búbánata apadni kezdett.

– Igaza van, barátom, – mondá végre, – gyermek vagyok s a szerint kell velem bánnia. Üljön le és hallgasson meg. Azt akarom, hogy ne higyjen egy szót sem abból, a mit tegnap beszéltem. Elérem-e? Képes leszek-e, s ön – képes lesz-e eltörölni annak minden nyomát? Őszintén, igazán! Mondja, képes lesz-e?

– Én mindent hiszek, a mit ön mond, a hogyan és a mikor mondja. Tegnap is hittem önnek, ma is hiszek. A színlelés nem az ön kenyere.

– Igaza van, – mondá méla mosolygással, – de tegnap kivétel történt. Ön hitt nekem, jól éreztem. Nem is volt puszta színlelés. Hiszen, Istenem, én nem is tudok hazudni. De mégis hazugság volt – hazugság, mert oly dolgokról beszéltem, a melyeket nem ismertem – helyesebben: a melyeket nem ismerek. Ezt elhiheti. Kérem, ezt az egyet higyje el. A szerelemről úgy beszéltem önnek, a hogy a kegyeskedő az égi lényről beszél, a kit sohasem látott. Csak az éj sötétében jutott eszembe, -139- hogy ön szavaim után hihetné, hogy a szerint éltem, a hogy beszélek. Ez nem igaz. Az örök szerelemre mondom, nem igaz! Soha férfit nem szerettem – ez előtt. Cselekedhetném úgy, a hogy szólottam – de nem tettem. Elhiszi? El! Köszönöm! Köszönöm! – Most pedig – az ég szerelmére – hagyjon el!

Könyörgő tekintetének engednem kellett. Helyéről felszökve, összekulcsolt kezeivel az ajtó felé mutatott. Hallgatagon ott hagytam a szobát, noha minden ízem marasztalt, és a nélkül, hogy tudtam volna miként, az erdei kanyarodón találtam magamat – hazamenőben.

Hangos nevetés zavart föl merengésemből. A másik állott előttem. Széles karimájú parasztos szalmakalapja elragadóan furcsa keretül szolgált a kedves arcznak. Csókolni való volt, s hogy ezt neki meg nem mondtam, az legjobban bizonyította, hogy mily hatást tett rám Carmela. Komoly hangon kértem, engedje meg, hogy egy darabig elkisérhessem. Mély bókkal felelte, hogy ez neki nagy megtiszteltetés; s hogy tudom-e már végre, melyik az igazi? Tudom, mondám, s megkértem, mondjon el mindent, a mit barátnője felől még tud. Erre már komolyabban nézett; elfogadta karomat s fölszólított, hogy csak kérdezgessek, ő majd megfelel, a mennyire csak lehet.

Mindenelőtt azt kivántam tudni, hogy Spadaro Carmela honnan ismer engem?

– Nem ismertem be, – felelé a Kék sajátságos mosolylyal, – hogy az én barátném az ön Carmelája. -140- De tegyük föl, hogy ő az, akkor igen jól el tudom képzelni, hogy önt ismerheti. A herczeg úr ott lakott az ő házukban. Hogy ön nem láthatta őt, abból korán sem következik, hogy ő önt ne látta légyen. Gyermek volt s a gyermek kiváncsi. Talán – nem mondom, hogy így volt-e, de így lehetett – talán a padlás-szobából, a hová atyja őt eldugta, ki-kitekintgetett a veszélyes emberre, talán mindenféle gondolatra jutott unalmas számüzetésében… Talán nemcsak az ön külső megjelenése – mely iránt fogadja teljes elismerésemet – hanem előkelő rangja is foglalkoztatta lányias képzelődését… Homályosan emlékszem, hogy egy vén asszony kártyából azt jövendölte neki, hogy egy Principe felesége lesz. Herczeg, szép ember, incognitó, jövendölés: kőből kellene annak a lánynak lenni, a ki ezek iránt érzéketlen maradna.

A kék szemű ezen szavaknál ismét csintalanul nézett, mintha kifigurázna; de azért megmaradt a benyomásom, hogy Carmela szerelmi vallomását hallom – másodkézből. Minden derengeni és világosodni kezdett előttem. A lány már Capriban érdeklődött irántam s Oszkár annyival inkább féltette terveimtől. Most, hogy megjavultnak talált, maga ejtette módját, hogy Carmela közelébe férjek. Oszkár most mint egy Mágusz állt előttem. Majd hogy kalapot nem emeltem, midőn a kedves kék szeműhez lehetőleg könnyed és elfogulatlan hangon azt a kérdést intéztem, hogy hát Partos Oszkár mije Carmelának? – Mindene, – mondá a kicsi ünnepélyesen; – de önnek mégsem áll útjában. -141-

Ezzel ott hagyott s ismét homályban maradtam. Csak az világos előttem, hogy Oszkár tanácsa és segítsége nélkül a tömkelegben tovább nem haladhatok. Azért írtam neki – s holnap reggel kezében lehet a levél – holnapután itt lehet ő maga…

Mily új érzés; inkább izgatottság, mint öröm, több borzongás, mint vágy. De ez érthető. Nem kaland előtt állok – vőlegénynek érzem magamat – vakon belenyúlni a jövő titkába, – e szép rejtélyt feleségül venni – hogy ne lenne szédítő érzés? E papiron, mely őszinteséget követel, nem is merem boldogságnak nevezni, a mit most érzek. Mégis ezt az elfogult félelmet nem adnám a gyönyör minden viharos rázkódásaiért, melyeken keresztül mentem. Egy Magdolna, ki tisztának találná magát – csak ő érezhetne olyant, mint most én, midőn egy érzelem szűziességét fedezem föl magamban. Tudja Isten, azt hiszem, nem is úgy szeretek, mint férfiú, hanem azzal a felső óhajtással, melylyel e leány gondol az ismeretlenre; mintha – menyasszony volnék…

Szeretném látni őt, – mindjárt, ez új, szokatlan érzés világában – őt, ki enyém, s kit mégsem akarnék magamévá tenni imádság, gyónás, eskü nélkül. Borzalmas szép lehet, ezt a holdvilágos tavaszi éjt ablaka alatt tölteni és közelvalóságát érezni. Nem birok ellenállani. – Megyek!

– Április 2. 5 óra reggel.

– – – Áldalak Carméla! Imádkozom hozzád, édes, magasztos bűntársam! – – – -142-

Meg kellene halnom. Boldogabb embert még nem temettek a földbe.

Van hát odaadás, mely szentebb minden lemondásnál. Van boldogság, mely imádkozni tanít, hogy: köszönöm, teremtőm, hogy létrehoztál!

Carmela nőm. Annak tekintem, bármi történjék. Háza előtt találtam őt, épen mintha összebeszéltünk volna, hogy éjjel találkozunk. Hallgatagon, megbeszélés nélkül jöttünk le a tenger szélére. Egy gazdátlan csónakba szálltunk. A teli hold világított az esküvőhöz, a derengő oczeán, a távoli hegyek voltak tanúink. Nőm, nem kedvesem. Ő az első, az egyetlen, a kit nem nézek bukottnak, mert enyém lett. Ily odaadón, ily önfeledten, ily kéretlen, egyszerűn, óhajtás és megbánás nélkül még asszony nem szeretett senkit… Enyém, bármi történjék. Oszkárt türelmetlenül várom. Szükségem nincs rája, de diadallal állhatok eléje, mert igazam lett. Sejtelmem jósszerű volt. Carmela az lett, a minek képzeltem: megváltóm.

A nap jelentkezik. Csaknem fáj a hajnal. Hát ha fordulatot hoz? Ez éjszaka bár örökké tartana.

De holnap is lesz éjszaka…

– Ápril 2-dikán, este.

Ott voltam; Carmela nem volt látható. A hölgyek Fiuméba rándultak. Különös. A cselédség nem tudja, mikor jönnek meg.

Furcsa. Nyugtalan vagyok s úgy érzem, hogy utánuk kellett volna mennem. Mégis itt ülök és mélázom. Minek is sietnék. Oszkár eljön s nélküle -143- úgy sem teszek döntő lépést. Miért nem? Nem elég erős-e érzésem arra, hogy a maga törvénye legyen? Mit mondhat ő olyant, a mi elhatározásomat gyengíthetné vagy megszilárdíthatná?

Elhatározásomat! Hát el vagyok csakugyan határozva? Carmela nem kivánt elhatározást. De úgy érzem, hogy nem láthatom őt viszont máskép, mint e szóval: Légy nőm!

S hát kell-e, hogy viszont lássam?…

… Minő gondolatok ezek!… Utálat!…

… Az utálat nem dönt. Meg kell magamat ismernem. Ha azon gondolatnál, hogy ő mindörökre az enyém lesz, egyebet érezhetek a legmélyebb boldogságnál, akkor őt csak boldogtalanná tehetném… S ha egyáltalán lehetséges volna, hogy valaha ráunjak, akkor jobb lenne és férfiasabb, az első ölelés után megfutamodni, mint bevárni – az utolsót.

Futás. Gyáva szó. De bizony futás lenne – még pedig rögtöni. Szökés – Oszkár elől. Szemébe bírnám-e mondani, hogy mégis neki volt igaza?

De hát akarok-e én futni? Nem vágyódom-e e nő után? Nem szeretem-e őt?

Vágyódom utána, szeretem őt, nem féltem, hogy értékéből valaha veszítsen. De féltem magamat… Azt hiszem, akkor szeretném őt örökké, ha többé nem látnám soha.

Minő pokoli kétségekkel gyötrődöm? Sohsem ingadoztam, mikor szakítani kellett. Csak akkor volnék ingadozó, mikor kötni kell magamat? Megváltozott a jellemem? -144-

Nem. Szívemben nincs habozás – csak a fejemben. A megrögzött szokás, mely utolsót vonaglik.

Mindegy – e napom meg van keserítve. Mért kellett elmennie? Ha most elém jönne, váratlanul, egész szépségével és szerelmével – egy pillanat alatt tisztában volnék…

– Portenstein Carmela – … illik ez így?… -145-