II. (Partos úr festménye)

A bécsi műtárlat déltájt meglehetősen üres volt. A magyar osztály egyik képe előtt már vagy negyedórája sugár termetű, majdnem túlságosan karcsú elegáns úr állott és több ízben csöndesen rázogatta a fejét. Egy másik úr, közepes termetű, kissé testes és daróczos Jaeger-öltözéke daczára előkelő alak, egy darabig szórakozottan kóborolt az osztály négy fala közt, míg a másik látogató különös viselkedése magára vonta figyelmét. A hogy mindig azt az egy festményt nézte, s alig távozva ismét visszatért, hogy újra fejcsóválva vizsgálja, az mégis furcsább volt, sem hogy fel ne költse a kiváncsiságot. A gyapot-ruhájú arszlánt különben is érdekelni látszott, hogy épen ez a festmény volt az, mely annyi figyelmet, vagy tán épen visszatetszést keltett a «magas» látogatónál. E jelző duplán illeti meg az idegen urat. Nemcsak czédrus hajlékonyságú magas alakja volt az, a mi a nagy urat elárulta, hanem egy feketén öltözött, csupasz arczú és kissé himlőhelyes férfiúnak jelenléte is, ki a küszöbön meredezett. Nyilván főkomornyikja vagy futárja volt, mert az idegennek méltóságos tisztelettel -11- utána hordozta felöltőjét, látócsövét és műlajstromát.

– Erneste! – szólítá francziásan gazdája.

– Herczegség? –

– The name of the painter? – s újjal a képre mutatott.

A futár, ki nyilván mindenféle nyelvre és taglejtésre volt dresszirozva, egyet lapozott a lajstromban s pár percz mulva a katalógus nyelvén németül hangosan jelenté:

– 724. szám, Önimádat; Partos tanár. –

– Partosz, – ismétlé az idegen s arcza csalódást is, megnyugvást is mutatott. – C’est donc un Espagnol!

Ezzel tovább indult, de mégis fejét rázva, ismét visszanézett a képre.

A Jäger-mezben díszelgő úr élénken, de udvariasan útját állta.

– Megbocsát, uram, ha egy tévedéstől meg akarom menteni. A magyar osztályban vagyunk s e kép szerzője, ki véletlenül ismerősöm, magyarországi. Partosnak hívják, Partosch Oszkárnak. Szabad talán kérdeznem, hogy a festményt rossznak találja-e? Báró Tessen, – tevé hozzá, könnyedén meghajtva magát.

– Portenstein Erik herczeg, – viszonzá az idegen még mélyebbre hajtva fejét, s bokáit katonásan összecsapva, hogy a báró udvariasságát kamatostul visszaadja. – Igen köszönöm az útbaigazítást. Erneste tehát rosszúl olvasott. Magyar! Mindegy. A kép nagyon érdekes, különösen reám nézve az. -12-

Mindketten visszatértek a festmény elé. A tárgya maga nem volt valami megragadó, de modora olyan, hogy a mű a rikító naturalizmus dívó alkotásai közt méltán feltűnhetett. Félig befüggönyözött festőteremben befejezett szűzanya-kép volt az állványhoz támasztva, teljes világosságban. Bal felől a festő állott, kezében palette és az utolsó vonásoktól még nedvesnek látszó ecset. Tekintete félig leselkedve, félig mosolyogva egy átellenben álló fiatal nőalakon függött. Szegényesen öltözött lány volt és arcza nagyon hasonlított a festett Madonnáéhoz, de mégsem volt vele azonos. Nyilván mintául űlt a képhez, s a festő kivánságára, ki a hatást ő rajta akarta kipróbálni, most nézhette először a kész festményt. A dicsfény aranysugaraival pompázó istenasszonynak benyomása női mására hatalmas volt – és épen ez képezte a festmény eszmei tartalmát. Az alkotás fensége oly teljesen hatotta át az egyszerű leányt, hogy megfeledkezvén magáról, mintegy térdre akart borúlni. Hogy ezt meg is tegye, meggátolta úgy látszott a tudat, hogy ő a képpel azonos; de meg nem állta, hogy balját, mint áhítatos imádság közben, szívére ne szorítsa, jobbjával pedig keresztet ne vessen homlokára. Ha a festő czélja valóban az volt, hogy előadja, miként hat az eszményített szépség a vele szemben álló eredetire, akkor az eredménynyel meg lehetett elégedve.

– Azt tetszett mondani, – jegyzé meg Tessen báró némi szünet után, – hogy e kép herczegségedre nézve különös érdekkel bír. Őszintén megvallom, -13- azon kissé skeptikus mód, melylyel nézte, azt a benyomást tette reám, hogy a kép nem nyerte meg tetszését.

Mindketten visszatértek a festmény elé.

– Dehogy nem, dehogy nem! Ellenkezőleg. De nyugtalanít. Visszaemlékezéseket kelt föl bennem, melyektől szabadulni akartam s melyekkel úgy hittem, hogy már végeztem.

– A tárgy csak nem ismerős herczegséged előtt? Részemről annyira eredetinek tartom, hogy csodálnám, ha reminiscentiát lelne benne. Vagy az arczokat ismerné? Az is meglepne, mert herczegséged nyilván idegen Bécsben.

– Nem a tárgyat értem, báró úr; az egészen eredeti. De hogy a festő ilynemű tárgyat választott, az egy régi ismerősömet hozza eszembe. A kép eszméje az, hogy a valóság és a művészet közt egy köznek kell lennie, elég nagy köznek arra, hogy a reális objectumot, midőn magát a művészet által megnemesítve látja, a maga imádására szorítsa. Ez eszme engem egy fiatal művészre emlékeztet, ki ezen meggyőződéssel egészen el volt telve s a kivel erről sokat vitatkoztunk. Modora is ugyanaz volt. Ő is régiesen festette az új tárgyat; csakhogy túlozva, nem ily biztos mérséklettel. Ilyenné kellett volna fejlődnie, ha megérni láttam volna. A képen szereplő festő bizonyosan maga – Partocz úr?

Tessen báró mosolygott. – Partosnak írja magát, «s»-sel, a mit a magyarok «sch»-nek ejtenek. Nem ő maga. Mindig mondtam neki, tegye bele a képbe saját vonásait s a szűzanya számára válaszsza mintául gyönyörű feleségét. Nem állott rá. -14- Pedig nagy kár. A két arcz maga megbecsülhetetlen vonzó erőt adott volna a képnek, holott a minták, melyeket választott, voltaképen igen közönségesek, hogy ne mondjam ordinairek, s csak a felfogástól nyerik varázsukat. Már ez hozzátartozik az ő tételeihez. A művészet, szokta mondani, ne keressen olcsó hatásokat ott, hol a természet már mindent bevégzett. Igy tehát a Madonnának egy mosóleányt választott, festőnek pedig pláne egy bárót.

Portenstein herczeg hamisan mosolygott a báróra.

– Ezen becsűből kiszámíthatnám, hogy mennyit tart ön egy grófról vagy herczegről. De mit látok? Mille pardons! A képen a festő – ön maga! Persze, szépítve, az eszményig fokozva, I beg your pardon! De persze, a szédelgő Jäger tanár costume-je, az ő birka-romantikájával… Bocsásson meg, kedves báró – de sohasem bírtam megérteni, hogy tudtunk épen mi németek, a kik aesthetikai érzékkel és tudományos alapossággal kérkedünk, ennek az inaesthetikus és tudományellenes kuruzsló és szabószédelgésnek annyira felűlni!

– Szent igaz! – kiáltá Tessen báró s örömében dörzsölte kezeit. – Csakhogy önnek, herczeg, nincs joga így beszélni. Viselt-e már Jägeröltözéket?

– Soha – és nem is fogok.

– Lássa! De én viselem, már három hónapja, és fogom viselni még kilencz hónapig. Egy esztendő göndör gyapjúban, síma, hűsítő fehérnemű s keményített gallér nélkül, minden nélkül, a mi ellenáll; oly ránczosan, pelyhesen, puhán élni – kemény sors. De megfogadtam, meg is tartom. -15-

– És mi okon, ha szabad kérdenem?

– Ugyanazon okon, a miért spiritista lettem, a miért öt évig Wagner zenéjét űztem s a miért egy év óta festek. Rá akarok jönni a szédelgés bibéjére, s a magam tapasztalásából akarom rámondhatni, hogy «Schwindel».

– Hogy-hogy? A festészet is?

– A festészet magában nem, de az a lárma, a mit a művészi természetességgel csinálnak, a realizmussal, naturalizmussal, impressionalizmussal, stb. stb. Nem magyarázhatom meg most kellőképen, mert reggeliznem kell. De annyi szent, hogy meg kell mindent próbálni személyesen, mielőtt rámondjuk, hogy szédelgés. Schopenhauert is tanulmányozom, csakhogy rájöjjek, hogy a pessimizmus hazugság. Hogy a fájdalom távolléte az egyetlen boldogság, melyre képesek vagyunk! Mintha az éhség távolléte pótolhatná azt az élvezetet, melyet két tuczat osztriga és egy szarvasgombával készült Chateaubriand után érezek. De igazán éhes vagyok s igyekeznem kell, hogy ezt a fájdalmat rögtön «távollevővé» tegyem. Herczegséged megbocsát – Bécsben tovább méltóztatik időzni?

– A körülményektől függ, báró úr. Aligha maradok addig, hogy Jäger-tanulmányainak befejezését vagy a Nirwánába való visszavonulását bevárjam, de talán egy hétig, vagy egy hónapig – vagy egy esztendeig… Nem ismerek Bécsben senkit és semmit – sehol be nem mutattam magamat, sehová ajánlatot nem hoztam. Méltóságod első ismeretségem. Jó jelnek tekintsem-e ezt, hogy huzamosban -16- fogok maradni? Hallom, az asszonyok itt szépek, az emberek vidámak és nem szőrszálhasogatók. Az éghajlat borzasztó ugyan, kivált mikor Egyptomból érkezik az ember, de a jó kedv a legjobb kandalló. Nem szentelne nekem egy órácskát, hogy Bécsről beszélgethessünk? Szerettem volna megkérdezni azt is, érdemes-e azt a Partoczky festőt…

– Partos «s»-sel.

– Partost, s-sel személyesen fölkeresni? Nem lehetne szerencsém önnel reggelizni?

– Egy föltétel alatt, herczeg!

– S mi az?

– Hogy mindjárt, de mindjárt reggelizzünk. Oly éhes vagyok, hogy képes volnék gyilkolni.

– Én meg oly szomjas, hogy még a vizet is meginnám. Jerünk.

A gépies Erneste urának egy intésére előre sietett s már a hintó ajtaját nyitogatta, midőn az urak leérkeztek. Öt percz múlva Portenstein herczeg és Tessen báró ott ültek Sacher tejüveg-ablakainak egyike mögött, kis kellemes asztalka mellett mely Erneste szótalan parancsaira telni kezdett mindennel, a mi drága és jóízü. -17-