III. (Az Egyik.)

A Schopenhauer tanának valóban nincs hathatósabb czáfolata, mint egy jó dîner kettecskén, illetőleg déjeûner, tehát voltaképen ebéd. Léterőnk ezen megújítása déltájt oly időre esik, midőn a vágy élénkebb, s az élvezet képességét a nap fáradalmai vagy unalma még el nem csigázták. Az ily csöndes lakoma elménket is, érzékeinket is azon kellemes hullámzásba hozza, melyen a rokon lelkek beszélgetése kedélyesen el szokott ringani, de mely esetleg a jelentősebb gondolatcsere tengerszínére is átcsaphat.

Minden ember más-más úton jut az élet öröméhez; ehhez képest a reggebéd a két új ismerős mindegyikére más-más hatással volt. Tessen báró, ki étlen kissé ugri és mozgékony férfi volt, minden fogás után nyugodtabb, malasztosabb és egyensúlyosb lőn, míg végre boldog megnyugvás csöndes holdfényében sugárzott, és készebb volt hallgatni, mint beszélni. A herczeg ellenben, ki eleinte csak udvarias és várakozóan óvatos, szóval: kissé poroszos embernek mutatkozék, minden pohár után élénkebb és közlékenyebb lett, s lassanként oly csevegésre -18- és ábrándozásra sodortatta magát, mely némileg merev vonásaiba kellemes élénkséget hozott és a sötét szempilla alatt világosan szürkéllő szemeit szép tűzben ragyogtatta. Persze, Tessen bárónak az étvágya, a herczegnek a szomjúsága volt nagyobb.

A mit a báró Bécsről mondhatott, abból hamar kifogyott a nélkül, hogy a herczeg sokat közbeszólott vagy tulságosan érdeklődött volna. A beszélgetés már-már akadozni kezdett, midőn Tessen visszatérvén a Partos festményére, azt kérdezte a herczegtől, hogy tán volna-e kedve megvenni?

– Kész örömmel, – válaszolá amaz, – ha meg birom fizetni. Igaz, hogy nem tudnék vele mit csinálni. Nincs nekem arra való falam…

– Nem nagy kép.

– Ha akkora lenne is, mint a tenyerem, nem tudnék neki más helyet, mint bőröndömben. Én földönfutó herczeg vagyok; nagybirtokos ugyan, mert enyém a nagyvilág, de nem birok egy holdnyit sem a világból. Kivált most, hogy egész évi jövedelmemről szóló checket vettem föl, joggal mondhatom, hogy omnia mea mecum porto.

Tessen báró mosolygott. – Ugyanezt fogom én is nemsokára mondhatni, csakhogy check nélkül.

– Be ne várja, báró. Tartson meg annyit, hogy szükség esetén a föld bármely zugán egy ebédet és egy ágyat megfizethessen. A nagy birtok nem jó dolog; attól az ember vagy korhely lesz vagy zsugori, vagy ha éppen semmi szenvedélyre sem képes, még csunyább valami, t. i. pedáns. Mérsékelt összeg ellenben, csinos évi járadék, mely -19- nem köt semmi röghöz, a világ uraivá tesz bennünket.

– Ezen, tartok tőle, már tul vagyok. Régóta nem kalkuláltam, de hozzávető becslés szerint, és bankárom arczkifejezése után ítélve, azt vélném, hogy még vagy öt évig eléldegélek, ha jövedelmemet a gyep meg nem toldja vagy el nem vág belőle. Eh mit – aztán majd a szerzést kell megpróbálni. Szerzett ön már valamit, herczeg?

– Nem. Én csak tékozoltam. Ifjuságot, vagyont, s ha úgy akarja, hitet, reményt és szeretetet. Szereztem azon egy kis tapasztalást, lemondást, világtudást és – egyszer egy jó barátot. Azt is eljátszottam. Az egyetlen tétel, melyet nem kellett volna koczkáztatnom. De nagy nyereségre játszottam. Azt hittem, hogy egy nőt nyerek vele. C’était gros jeu. A jó barátot elvesztettem s a nőt meg nem nyertem. Ez a mai festmény eszembe hozta barátomat, a kit soha sem fogok többé meglátni és «nőmet», a kit nem láttam soha.

– Igazán kiváncsivá tesz. Partos műve egy barátjára emlékezteti, kit nem fog soha viszontlátni. Ezt értem, noha hozzá kell tennem: Chi lo sa? A világ mai nap igen kicsiny. De az asszony, a kit soha sem látott? Talán valamely ismeretlen szépség, ki a névtelen levél vagy ujsághirdetés többé nem szokatlan utján akarta magát az ön nyakába varrni s kit elvégre a jó barát vett el?

– Dehogy! – mondá a herczeg, hirtelenebbül ürítve a bordeaux-ival telt poharat, mint a hogy tán akarta, – ön összetéveszti a két történetet. Azaz, -20- hogy téveszthetné, mikor egyiket sem ismeri? De elmondom mind a kettőt. Mindenik töredék s mai nap az ilyen jobban érdekli az embert, mint egy egész, a mit úgy se tud már senki sem csinálni.

– Mind a kettő már előre érdekel, herczeg. A fekete kávét és a szivart semmi sem fűszerezi jobban, mint valósággal megesett történetek regényes háttérrel. Természetes, hogy minden nevet elengedek, kivéve az önét, melyet már ismerek. S discretiómra mindenképen számíthat.

A herczeg cigarettere gyujtott s így kezdé:

– Az a nő, kiről ön szólott, a «többé nem szokatlan uton» jelentkező szépség, nem az, a kire az imént czéloztam. De ő is létezik, s vele sem találkoztam soha. Soha se kivántam látni, sohasem érdeklődtem iránta és ma sem tennék tiz lépést, hogy láthassam. Mégis e nő nagyobb szerepet játszik életemben, mint mind az a nő, a kit valaha ismertem, vagy soi disant szerettem. Tán tudja, vagy nem tudja, hogy vagy öt évvel ezelőtt azon a ponton voltam, hogy majd kiballottiroztak – szégyenszemre – a berlini nemesek clubjából? Nem hallotta az esetet?

– Tudom az esetet, mihelyt herczegséged megengedi. Becses neve ismeretes volt előttem. Csak azt hallom először, hogy szégyenről lehetett volna szó. Háromszázezer márka játékadósságot nem birt a határnapig lefizetni. Ennyi volt az egész.

– S ez busásan elég volt. Bátyámnak, a családfőnek, becsületszavamra megigértem volt, hogy -21- nem nyúlok többé kártyához. Becsületszavamat meg nem szegtem, de kijátszottam. Egyik barátom – már mint klubtársam – helyettem játszott. Mikor háromszázezer márkáig uszott, nehéz választás előtt álltam. Vagy meg kellett volna engednem, hogy a szegény ficzkó, mint fizetni-képtelen, a táblára kerüljön s ezzel elveszítse diplomata pályáját, vagy föl kellett a dolgot fedeznem bátyám előtt. Utóbbi esetben becstelenné válok a fenséges családfő szemében, az előbbi a magam szemében tett volna becstelenné. Többet adtam a magam, mint Portenstein-Schlackenhausen fejedelem véleményére és kereken fölkértem, hogy adja ide a szükséges összeget. Bátyám kész volt ezt megtenni, de oly föltétel alatt, melyet uzsorás is sokalt volna. Azt kivánta, hogy évi százezer márka járadék fejében a majoratus örökségéről kötelezőleg lemondjak – öcsénk javára. Bátyám nyavalyás és nőtlen volt. Ajánlata egyszerűen azt jelentette, hogy egy millióért, illetőleg kettőért (mert egyet adósságaim törlesztésére költött) fizessek ötven milliót, biztos ötven milliót, a mint hogy bátyám két évvel utóbb egyenes örökös nélkül el is halálozott.

– Tehát…? – veté közbe Tessen.

– Tehát nekem ma fejedelemnek kéne lennem. Nem vagyok az. A kemény föltételtől visszariadva, azt kérdeztem bátyámtól, hogy ő helyemben ráállna-e az ilyen alkura? Azt felelte hideg gunynyal, hogy nem képes magát helyzetembe beleképzelni, mert az egy szavaszegett ember helyzete. Ebben igaza volt. Azután fölhányta, hogy leküzdhetetlen -22- kártyázó és tékozló hajlamaimnál fogva nem vagyok alkalmas házunk uralkodó ágát tovább folytatni, hogy erős szenvedélyeim és gyönge jellemem nemzetségünket és nevünket okvetlenül tönkre tennék. Vagyonunk, folytatá, csak kisebb részben tartozik a majorátusba, tulnyomó része allodium, melyről úgy is szabadon rendelkezhetik öcsénk javára. De jobb szereti, úgy mond, ha minden együttmarad s nekem a majorátusi jövedelmet megadja évi járadékul, ha irásban adom, hogy a közvetlen öröklésről lemondok és tiz évig nem teszem lábamat Németországba. Nem akarom önnek apróra elbeszélni a gyöngéd családi jelenetet, mely alatt heves kifakadásaimra az uralkodó bátya szivtelen czélozgatásokkal felelt, s nem átallotta meghalt anyánkat sujtani, hogy engem érhessen. Elég az hozzá, a lencsés tálat lábához dobtam és el voltam tökélve, hogy mindent megteszek a világon, csak a bátyám akaratát nem, – s hogy főleg azt teszem meg, a mi leginkább ellenkezhetett az ő akaratával. Mindenekelőtt egy pénzügynökhöz mentem, a kit vampyrnak neveztünk, de a ki bátyámhoz hasonlítva, előttem akkor úgy tünt föl, mint a tiszta emberszeretet nemtője. Schorf bácsi kétségbe volt esve. Ő (természetesen) nem volt direct tőzsér, hanem csak szíves közvetítő; a tőzsérek pedig hüledeztek és féltek bátyámtól. Azután már ki volt használva és merítve minden út és mód, melylyel az uzsorát az adás-vevés alakjába palástolni lehetett. Vettünk mi búzát, szénát, esernyőket, drágakövet, sőt gőzmozdonyokat is a legóriásibb -23- áron, kölcsönbe, hogy potom áron fölválthassuk készpénzre. Schorf bácsi immár csak egy utat látott, mely gyökeres orvoslást igért, de mely az ő hite szerint is kissé paprikás volt. Kitalálja, báró, a mint én is kitaláltam: házasságról volt szó. Állottam több izben ezen út szélén, de sohasem éreztem kisértést, hogy rálépjek. Eléggé korhely voltam arra, hogy lassanként a Portenstein-Schlackenhausen család összes holmiját a tejbe aprítsam, de hogy önmagamat is «becsapjam», ezt annyira lehetetlennek gondoltam, mintha arról lenne szó, hogy levágjam a fejemet és papirba burkolva magam vigyem hónom alatt a zálogházba. Ezuttal azonban az ügynök tanácsa veszélyes hangulatban talált.

A pillanat bajából bátyám nélkül, sőt ellenére kigázolni mondhatatlan gyönyörnek látszék előttem. De nem értem volna be ennyivel. Nem parirozni akartam a vágást, hanem visszavágni. Bosszút akartam állani a megbélyegzés és kitagadás kisérleteért, melyet rajtam elkövettek. Házasság, a milyet Schorf közvetíthetett, tőrdöfés lehetett kaján bátyám szivébe. Hajlottam is Schorf beszédére s a vampyr nemcsak az eszmével, de a gyors megvalósítás eszközeivel is előállott. A dolog oly fényesnek látszott, a hogy a fenforgó viszonyok közt csak képzelni lehetett. Egy német vállalkozó, ki Oroszországban nagy kőolaj-aknákból számos millión kivül bárói czímet is nyert, nemrég Berlinbe érkezett volt, hogy valami súlyos bajából kigyógyíttassa magát, illetőleg élet-halálra szóló műtétnek tegye ki magát. Ez operáczióra nem akarta -24- magát rászánni mindaddig, mig egyetlen lányáról rangjához, azaz fejedelmi vagyonához illő házasság által nem gondoskodott. Gyakorlati módon fogta meg a tervet, oly emberekkel beszélve meg azt, mint Schorf bácsi, kiknek a főrangu világban ismerőseik voltak. Sőt az öreg petroleur báró engem meg is nevezett volt, mert észrevette, hogy Melitta szemei (mily név!) a futtatások alatt rajtam megakadtak. Fényes parthiet akart, és németet, mert leánya (szörnyűség!) az orosz nevelés alatt nihilista hajlamokat szívott magába. Ez ellen nem nyert volna megnyugvást, sőt még fokozta volna a bajt, ha valami orosz herczeghez adja, a milyen tuczatszámra kinálkozott. Szóval, Schorf bácsi szerint én született férje voltam a szép Melittának, s ő a hozzám való feleség. Csak «igen» szavamba kerülne, hogy a pénzt megkapjam és Würtz báró (így nevezem) végre megoperáltathassa magát.

Nem untatom önt lelki állapotom és küzdelmeim leirásával. Elég az hozzá, igent mondtam és Schorftól csak annyit kivántam, hogy hamar végezzen. A vampyr mindenekelőtt össze akart hozni a leánynyal vagy alkalmat adni, hogy legalább lássam. Megtagadtam; még fotografiát sem akartam látni. Szép vagy rút, jó vagy rossz, mindegy volt nekem; el voltam határozva, hogy vakon megcsináljam az üzletet. Azt kivántam, lenne rút; így legalább az az érzésem maradt volna, hogy kisebb a csalás, a melyet rajta elkövetek. A leány engem meglátott volt; híremet ismernie kellett; minek még ismerkedni? -25- Tőlem akármilyen lehetett, az nem változtathatott a helyzeten. Mentől rosszabb, annál jobb. Schorf majdnem megijedt, hogy oly könnyen vettem a dolgot. Fölvetette, hogy a kisasszony csak megkívánhatja, hogy óvjuk meg a decorumot; tegyek legalább úgy, mintha előbb meg akarnám ismerni és szeretni. Hallani sem akartam erről. Üzlet volt az egész és üzletnek akartam; csak ily czimen állanék rá és csak úgy, ha mindkét részről eziránt tisztában lennénk. Nem is birnám másként; rá sem adhatnám magamat az efféléhez szükséges hazugságra. Sarokba szorítottam Schorfot, azt kivánva tőle, hogy a cásust a maga ridegségében terjeszsze a petroleumbáró elé. Ha ő rááll, akkor szerezzék meg a kisasszony elvi beleegyezését. Ha ez is meglesz, hozza el Schorf a pénzt, a melyre szükségem volt s ipam uram neki mehet az operácziónak.

Schorf végre erre is vállalkozott. Elment s engem átengedett zavaros érzéseimnek. Forrón kivántam, hogy a czudar csiny sikerüljön; de mégis reménykedtem, hogy nem fog sikerülni. Fel voltam bőszülve magam ellen s úgy éreztem, hogy így kellett nekem; nem is érdemlek egyebet, mint hogy ez uton kalandor nő férje legyek. Mégis oly föltételeket szabtam, melyek a sikert valószinűtlenné tették. Hisz nem igen volt képzelhető, hogy jóravaló leány – ha csakugyan lánynak nevezhető – ily lealázó alkura ráálljon. Elgondoltam, hogy egyik és másik esetben mivé lehettem. Bátyám föltételeinek megadni magamat, önmegsemmisítés volt; -26- elvenni azt a nőt, ki ily föltételek alatt hozzám jön, az önmegvetés örökös pokla. A két véglet közt mint arany középút egy jól töltött revolver kinálkozott. De primo, nem akart a fejembe menni, sőt igaztalanságnak tetszett, hogy így sikkasztó módjára következzem el a világtól azért, mert ötven millióból, a mely tagadhatatlanul az enyém volt, egyet elkártyáztam; secundo pedig, a mit primonak kellett volna mondanom, halálom meg nem mentené, sőt ellenkezőleg tönkre tenné azt a szegény fiút, a ki értem ment bele a játékadósságba.

Ily gondolatok között töltöttem a délutánt, nem sokkal jobban, mint egy elitélt, a kinek a között kell választani, hogy mint szeretne jobban elpusztulni, kötél vagy kard által? Hosszú három óra mulva – mégis mily hamar! – elhozta az ügynök a választ. «Rendben van», mondá. A dolog nekik is nagyon sürgős, mert Würtz bárót holnap kell megoperálni, állapota nem tűr halasztást. A kisasszony belenyugodott: szemem láttára. Atyja mindent megmondott neki; tisztán, kereken, világosabban, mint a hogy én mondhattam volna. Nyugodtan hallgatta. Nagyon szép. Eleinte nem tudta, kiről van szó. Mikor megneveztem herczegségedet, elpirult és mindjárt rá elsápadt; igazán, pirult és sápadt. De azontúl egész nyugodtan hallgatott apjára, s mikor ez kérdezte, belenyugszik-e? egész higgadtsággal mondta: bele. A dolog most úgy áll, hogy még ma elhozhatom az összeget, mihelyt herczeg úr egy sor írással kötelezi magát Würtz Melitta bárónőt nőül venni. Itt van nálam -27- a bárónak is írott nyilatkozata, hogy e házasságba beleegyezett s hogy halála esetén lányára egész vagyonát hagyja – legalább 30 millió rubelt – ha az operatió sikerűl, a felét. – E szavak után Schorf bácsi, a ki szokatlanul izgatott volt, izzadó homlokát megtörülte, a két iratot elibém rakta és rám nézett. Nyilván maga is hihetetlennek tartotta volt, hogy a dolog ily könnyen menjen s a kerek szép summát, melyet az ügy neki hozhatott, leolvashattam aggodalmas arczáról.

Mindenekelőtt azt kérdeztem tőle, hogy a baronesse-nek multjában nincsen-e valami folt. Életére esküdözött, hogy szó sem lehet erről. Ezt annyival inkább tehette, mert ellenkező esetre kötelező módon igértem neki, hogy megfojtom. Aztán azt kérdeztem, jót állhat-e róla, hogy Würtz báró nem rabolt, gyilkolt, vagy gyujtogatott? Ez iránt is ünnepélyes esküt hallottam. Erre aztán behunytam a szememet, a dolgok fordulatában a fátum ujjmutatását láttam s aláirtam a házassági igéretet…

Két órával később levelet kaptam, két írásmelléklettel. Az egyik visszaküldött házassági igéretem volt, a másik Würtz báró aláirásával ellátott utalvány háromszázezer márkára, fizetendő az előmutatónak. A levél, melyre nagyjában most is emlékszem, körülbelül így szólt:

«Uram! Atyám hirtelen meghalt. E pillanatban sem szabad elfelejtenem, hogy ön bajban van és hogy ügye sürgető. Itt küldöm a két irást, melyet atyám iróasztalán találtam, midőn halva leltem -28- őt székén. Nem engedhetném, hogy a törvény közegei rájuk tegyék kezüket. Hogy az ön írását is visszaküldöm, nem akar nagylelkűség lenni. Az alkunak, hogy önnek vagyonomat fölajánljam s cserébe nevét nyerjem, most is állok. De nem akarnék kényszerhelyzetével visszaélni. Fogadja el, kérem, az összeget, melyre szüksége van, mint szegény atyámtól fölvett kölcsönt. Ha valamikor oly helyzetben lesz, – hisz kell oly helyzetbe jönnie, – hogy a kölcsönt megfizesse, akkor szabadon válasszon, hogy akar-e nejévé tenni vagy sem. Várok; de várakozásom önt ne kötelezze semmire. Mint gavallér mindent meg fog ön tenni, a mit a legszigorúbb tisztesség megkövetelhet, ha az atyámtól fölvett kölcsönt az ő örökösének visszafizeti.»

– Így szólott a levél. Mit mond hozzá?

Tessen báró gondolkozott. – Nem tudok magamnak a hölgyről fogalmat alkotni. A herczegi rangba volt-e belebolondulva vagy herczegségedbe? Mindegyik esetben a levél igen okos, az eljárás pedig nobilis volt. De önt gênirozhatta, hogy ily formán egészen alul kerekedjék.

– Úgy van, – felelé a herczeg, – gênirozott, még pedig olyformán, mintha valaki csöndesen fojtogatott volna. Soha sem fogom elfelejteni azt a különös benyomást. Magam elé képzeltem a hideg és határozott leányt, a ki apja halálos ágya mellett így birt írni és cselekedni és borzadtam a gondolattól, hogy ez az én feleségem lehetett volna. A nagylelkűség is nyomott, melyet ő az ügybe -29- belevitt, s mely az én eljárásomból hiányzott. Hisz el voltam tökélve egy aljasságra, de csak azon föltevésben, hogy a szóban forgó nő annak részese lesz. De hogy az a leány, ki nevemre spekulált, erkölcsileg fölém kerekedjék, azt el nem viselhettem. Világos lett előttem, hogy a menekülést ily áron el nem fogadhatom, s e világosság könnyített szivemen s jótékony meleget árasztott belém. Fogtam az utalványt levelestül s mindkettőt visszaküldtem az inassal, a ki hozta. Irtam hozzá egy pár sort, mely nehezen jött ki tollamból: hogy az ő eljárása után tudom, mily méltatlan volt az enyém, mind ő vele, mind magammal szemben, s hogy hálás vagyok azon gyöngédségért, melylyel erre figyelmeztetett; biztos lehet benne, folytatám, hogy az alku által meg volna csalatva, mert a férfiu, a kivel megkötné, nem éri meg a pénzt, még kevésbbé a leányt. Hozzátettem udvariasan, hogy most már örülök, hogy őt soha sem láttam, különben az út, melyen haladnom kell, valószinűleg el volna előttem zárva; hogy most már férfi akarok lenni s hogy ezt neki köszönöm. De ha egy javulni készülő férfiú adhatna tanácsot egy jó nőnek, akkor arra kérném őt, keressen házastársat, a ki hozzá méltó, ne pedig nevet, a melylyel semmit sem nyerne. Miután pedig e levelet elküldöttem volt, elmentem bátyámhoz és alázatosan elfogadtam minden föltételeit.

Két nappal rá úton voltam Olaszország felé – mint uj, boldog, szabad, fiatal ember. A természet és művészet szépségeitől, melyek lépten-nyomon -30- felém ragyogtak, mámor fogott el: a szabadság, a humanizmus, a tisztaság mámora. A füledt, izgatott club-élet után ezen szépségtől és fenséges emlékektől illatozó levegőben úgy éreztem magamat, mint a ki a sírból támadott föl s áldottam az ismeretlen nőt, a ki a szabadság és világosság e honába vezérelt. Nem hinném, hogy sok asszonynak lett volna annyi befolyása férjére, mint ennek a leánynak reám, kit sohsem láttam s kit alig fogok valaha meglátni…

– Ez az Egyik. A cognac megérdemli a da capot. Így! S most, ha uj szivarra gyujt, szólhatunk a Másikról.

Tessen báró nyilván szivesen vette mind a kettőt, az uj szivart, meg az uj kalandot. Kényelmesebben mélyedt bele székébe s míg a pinczérek a késedelmező vendégek fölött meggyújtották a gázlángokat, a herczeg így folytatta: -31-