Fifine Boszúja

-228-

-229-

A Rue de la Paixbeli Cercle des Courses verandáján…

Ön csodálkozik, bájos olvasónő és kérdi, hogy mi a kő ütött a szerzőbe s hogy magyar ember létemre és mágnás nemlétemre mi az ördögöt keresek Párisban a Sportsmenek klubjában? Nos, beismerem, hogy a mit itt elmesélek, az ép úgy történhetett áldott hazánkban, mint a sokat átkozott franczia Babylonban. Hősömet szintúgy nevezhetném Mindszenty grófnak, mint a hogy valósággal Comte Gaston de Tourain-nek hívják. A Cercle helyébe nagysád bátran képzelheti a hatvani-utczai Nemzeti Kaszinót. De én magam ezt nem tehetem, mert bajban volnék, hogy tán kitalálja történetem személyeit. Ellenben nagysádnak nem baj az, ha az egész históriát Francziaországba helyezem. A francziáknál úgy is divattá lett egy idő óta, hogy regényeikben azt, a mi képtelen, Magyarországon játszatják. Nagylelkű boszút veszek rajtuk. Mert először is az én novellámat nem fogják francziára fordítani, tehát a párisiak nem fognak rajta boszankodni; másodszor pedig ez az én történetem, ámbár eléggé csodálatos dolog, de korántsem oly képtelen, hogy valósággal meg ne történhetett volna. Nem is mondom -230- én, hogy meg nem történt. Lehet, hogy épen azért teszem át szinhelyét idegen földre, mert valósággal megtörtént. Ki tudja? Tőlem nem fogja azt megtudni senki – de senki.

Tehát a Cercle des Courses verandáján egy szép tavaszi estén ott ült Olivier de Cuny és az esti lapokat böngészte. Unatkozott, de nem azért, mert az esti lapokat olvasta. Inkább megfordítva állt a dolog. Azért olvasta az esti lapokat, mivel unatkozott. A club üres volt, mert szépen sütött a nap és pünkösd szép ünnepe a küszöbön állott. Cuny Olivér a pompás étteremben egymagában végezte el ebédjét. Semmi sem gátolta, hogy a Champs Elysées egyik kávéháza előtt jobb levegőben és víg társaságban ne élvezze siestáját: ott a leghiresebb viveurök közt szíhatta volna czigarettejét, ihatta volna cognacos kávéját és nézhette volna a Bois de Boulogneból hazaözönlő fogatokat, melyeknek mindegyikéről egy-egy kis regényt tudott vagy költött az arszlánvilág. De Cuny nem érzett kedvet e társaságot fölkeresni, mert ő ott nem tudott volna kedvére unatkozni. Pedig van óra, van nap, vannak hetek, midőn csupa unalomból nem is akarunk egyebet, mint unalmat: a hogy példáúl egy fájó fogat megpiszkál, megszivogat, megnyomogat és megkopogtat az ember, hogy az elkerűlhetetlen fájást szándékos fájdalommal tetézze. Cuny Olivér tehát akart unatkozni. Elégedetlen volt, nem sorsával, de önmagával. Gazdag volt, tűrhetőn csinos és fiatal (Párisban a férfi 40 éves korában kezd fiatal lenni) és hozzá még tehetséges is. Sokat olvasott, meglehetősen -231- festett s még meglehetősebben irt. A club számára irt bohózatos revueje még irodalmi körökben is feltűnt és literátor hirébe hozta. Ez sarkalta becsvágyát s ő elhatározta, hogy most már magasabbra tör. Darabot akart irni, formális, teljes színművet; égett a vágytól, hogy kipróbálja tehetségét; gondolkozott, tervezgetett, készült: de irni, ahhoz lusta volt. Tárgynak s anyagnak nem volt híjával; száz terv közül választhatott. Csakhogy ezek a tervek, melyek már évek óta vonzották, épen olyanok voltak, mint némely asszony. Első tekintetre megragadók, vonzók, eredetiek; de ha az ember megismerkedik velük, közönségesek, laposak s a mellett kiszámíthatatlanok.

Az esti lapok is unalmasak voltak s Olivér épen a szőnyegre akarta ejteni az utolsót, mikor a szinházi rovatban egy kis közlemény megragadta figyelmét. Elolvasta és mosolyogva rázta fejét. – Ejnye! Ki hitte volna!

A közlemény így szólott:

«A Bouffes de l’Elysée szinházat érzékeny veszteség sújtja. Mademoiselle Adolphine Orsay, kit a közönség inkább Fifine kisasszony néven ismer, kijelentette az igazgatónak, hogy visszavonul a színpadtól. Hogy hova és meddig, senki sem tudja. Fifine az ő kedves kis lakásából – s úgy látszik Párisból – egyszerűen eltűnt, szó nélkül, nyomtalanúl. Hogy boldog vagy boldogtalan szerelem-e az, a mi a szinpadot e bájos művésznőtől megfosztja, egyelőre el nem dönthető kérdés. De hogy szerelem van a dologban, kétségtelen; -232- mert Fifine kisasszonyt évek óta nem látták imádó kiséretében. Már pedig az oly művésznő, a kinek nincsen imádója, okvetetlenül szerelmes. E hitünkben nem fog semmi sem megingatni, még az sem, ha maholnap ki talál sülni, hogy a szép hölgy klastromba vonúlt. Sőt ebben új bizonyságot fogunk látni a mi föltevésünk mellett.»

– Lám, lám! – mondá Olivér, a findzsa szélén lehorzsolva czigaretteje hamvát. – Ki hitte volna! Gaston négy napos házas, Fifine eltűnt. Hát mégis van igazi szerelem? Csak nem lett öngyilkos? Eh! A ki az élettől készül megválni, az nem ir előbb a szinházigazgatónak. De utolsó levele Gastonhoz! Hogy szólt csak?

«Ön tehát házasodik s velem egyszerűen tudatja, hogy vége mindennek. Pedig nincs? Csak házasodjék meg és legyen boldog, ha tud. Nem fogom megakadályozni, bár tehetném; nem akarok nevetséges lenni és hasznát sem tudnám venni az oly szeretőnek, a kit erővel küzdöttem vissza magamnak. De boszút fogok állani, példátlan, hallatlan boszút. Megmondom előre, hogy el legyen rá készülve. S ha majd azt mondhatja, hogy tud példát rá, hogy nő így boszúlta meg magát hűtlen kedvesén, akkor nem bánom, ha azt is mondja, hogy megérdemeltem hűtlenségét.»

Így szólt körűlbelől a Fifine levele. Szegény Gaston félt tőle, én meg betüről betüre kimutattam neki, hogy vak töltés: az igazi boszút nem szokták előre hirdetni. De hogy a lány így eltűnik, az mégis -233- csak szeget üt a fejembe. Hallatlan boszú? Hát valóban újat találna? Kiváncsi volnék, hogy van-e leleményessége, hogy talál-e valami igazán eredetit? Olyant, a mi se nem vitriol, se nem méreg, se nem pisztoly, sem öngyilkosság az esketés alatt, sem elkeseredettségből kötött házasság, sem hirlapi botrány, sem névtelen levél az anyóshoz vagy a menyasszonyhoz… De mi hát? Ha újat találna – akkor igazán kedvem volna, vele megismerkedni és őt munkatársul szerződtetni új darabomhoz… Új darabomhoz! Milyen tökkel ütött csacsi vagyok! Van is nekem darabom! Jut is valami eszembe!… Mi baj, George?

George a klub komornyikja, nagy ezüst tálczával állt ott, melyet mély tisztelettel odanyújtott az önmagával társalgó Olivér orra alá… «Távirat de Cluny úrnak. Az inas utána hozta, mert rajta áll, hogy sürgős.»

Olivér átvette a sürgönyt, nagy szemeket meresztett, mikor elolvasta. – Gastontól. Négy napi házasság után. Hihetetlen.

A távirat így szólott:

«Jer azonnal Tourainba. Iszonyú helyzet. Állomásfőnöknek telegrafirozz, hogy mely vonattal érkezel. Titoktartás szükséges. Incognitó jőjj, kastélyba nem szállhatsz. Tragédia vagy bohózat: tőled várom a megoldást. Gaston.»

Olivér előkérte a vasuti menetrendet; rövid lapozgatás után a touraini állomásfőnöknek ezt sürgönyözte: «Reggeli ötkor érkezem. Cuny.»

Aztán haza hajtott – pakkolni.

*

-234-

Reggeli ötkor a Pomme d’or-hoz czimezett touraini szálló legszebb szobájában együtt ült a két jó barát.

– Fránya színben vagy, Gaston. Csak nincs komoly baj? – kérdé Olivér.

– A legnevetségesebb dolog a világon. De nekem elég komoly arra, hogy öngyilkosságba kergessen, ha nem tudsz kigázolást.

– Na, na! Halljuk csak.

– Azon kezdem, a mit különben úgy is tudsz, hogy Geneviève, az én kis feleségem, most lesz tizennyolcz éves. Mikor először beszéltem neki a szerelmemről, mindjárt e szavakkal szakított félbe: Gaston úr, mielőtt tovább beszélne, feleljen egy dologra – de becsületére: mondta-e már azt, a mit nekem mondani készül, más lánynak is?

– Sapristi. Erős dolog. Azt mondtad persze, hogy soha!

– Természetes. Geneviève elragadó volt. Elszánt komolysága, mosolygó ajka, könybe lábadó szeme oly hatással voltak rám, hogy a szentségre is megesküdtem volna. Bizony a legnagyobb szentségtörés az lett volna, az ő szent hitét megingatni. Tehát becsületemre mondtam, hogy soha. Mondhattam is, mert igazán azt, mit iránta éreztem, még soha más nővel szemben nem éreztem volt. Ha pedig nem éreztem, hát nem is mondhattam. Nem igaz?

– Igaznak tán igaz, de logikának roppant illogikus. Tovább. Ebből a kis sophismából csak nem eredhetett valami komoly baj?

– Nem ám – ha ezzel beérte volna. De ő -235- mind inkább beleszeretett ebbe a gondolatba, tán jobban, mint belém. A leggyöngédebb odaadás a legrajongóbb szerelem perczeiben mindig erre tér vissza. Minden reményét, szerelmét, büszkeségét és bizalmát, szóval egész élete boldogságát erre az egy rögeszmére alapította, melyet meg nem szűnt fejtegetni és részletezni, melyet mind nyakasabban igyekezett fixirozni: az én – az én – hogy is mondjam – az én érintetlen tisztaságom eszméjére. Nem irtóztató ez?

– Hüm… Persze… De ha hisz benne…

– Hisz. Szörnyen hisz. Én csak lassan kezdtem őt egészen érteni. Anyjának az a szerencsétlen gondolata volt, hogy őt az ellenkezőre készítse elő. A derék asszony jót akart és másforma leánynyal szemben ez egészen gyakorlati s okos eljárás is lett volna. De Genevièvere rettenetes hatása volt a dolognak. Magánkívül volt, mikor anyja hosszas kerülgetés után meg akarta vele értetni, hogy a férfiak általában, azaz legtöbben közülök… s a t., hiszen értesz. A lány meg volt rettenve s oly természetességgel, s oly meggyőződötten kérdé: hogy, úgy-e bár, az ilyen férfiak nem szoktak megházasodni?, hogy édes anyjának nem volt bátorsága, a megkezdett leczkéből kivonni az erkölcsi (vagy mondjuk: az erkölcstelen) tanulságot. Meg volt győződve, hogy Geneviève, ha csak legcsekélyebb gyanúja támadhatna, hogy én is ama «legtöbb férfi» osztályba tartozom, legyőzhetetlen undorral fogna tőlem elfordulni. Anyósom tehát meghagyta lányát ama boldog hitében hogy én valami Cherub vagyok, s -236- nekem az a szép s nehéz szerep jutott, hogy menyasszonyomat e hitében megszilárdítsam. Mentségemre hozzátehetem, hogy szentűl megfogadtam magamban, hogy a kegyes hazugságot igazzá teszem és a jövőben valósággal az leszek, a minek a multra nézve látszanom kellett.

– Nagyszerű. Igen szépen volt mondva. Nos – tovább?

– Kérlek, ne tréfálj. El fog múlni a tréfáló kedved. Szándékomat azzal kezdtem foganatba venni, hogy Fifinenek kiadtam az utját.

– Ad vocem Fifine. Tudod-e, hogy eltűnt Párisból?

Gaston nagyot sóhajtott.

– Hát ki tudná, ha én nem? Itt van.

– Itt! Tourainban?

– Itt. Kastélyomban.

– Nálad! Négy nappal esküvőd után?

– Nálam? Nem. A feleségemnél. Nem négy nappal esküvőm után, hanem esküvőm napja óta. Háznépemhez tartozik.

– Az lehetetlen! – kiáltá Olivér. – Tourain Gaston gróf, neje Tourain Geneviève, született Sayès bárónő és Orsai Fifine, a Bouffes de l’Elysée énekesnője együtt töltik a mézesheteket Tourain kastélyban! Ilyent még nem gondolt ki regényköltő.

– Bizony, Olivér, – bajos elképzelni az én helyzetemet. Megérkezünk a menyegző napján – boldogságban úszva, ebbe a magányos révbe. Az állomáson diadalkapu, a park határán rózsakoszorús, -237- fehér lányok, tarczkdurrogás, szónoklatok; – a kastély ajtajában reszketeg örömmel fogad Madeleine, az öreg kulcsárnő és bevezet bennünket őseim lakába. Megcsókolom kis nőmet, a ki reszket a boldogságtól és az izgalomtól s öltöző szobájába kísérem. A mint onnan visszafordulok, hogy magam is szobámba vonúljak, ott látom Madeleinet, a ki bátorítólag nógat egy másik személyt, hogy csak álljon idébb. Amaz nagyon félénk teremtésnek látszik, mert a biztatás daczára az ajtósark félhomályában áll meg. Az öreg Madeleine mentegeti, hogy a gróf úr megbocsát, de szegény lelke úgy látszik megijedt a gróftól. A grófnő új komornája. Hiszen megtelegrafiroztam gróf úrnak, hogy Jeannette, az a szobalány, kit Sayès bárónő előre küldött, hirtelen elment; láza lett és semmi áron sem akarta magát falun gyógyíttatni. Szerencsére volt egy ismerőse Párisban, a kinek épen nem volt állomása, s a kit jó lélekkel ajánlhatott. Telegrafiroztunk s épen ma jött meg, elég jókor. Neve Suzette, Lafleur Suzette, papirosai rendben vannak. Megengedi, gróf úr, hogy bemutassam? No, álljon hát errébb, bolondos leány! A gróf úr nem fogja megharapni… Erre a kis Suzette közelebb jő. Az inas behozza a lámpást. Odanézek. Kit látok, a mint mély bókkal bemutatja magát? Ő az! Fifine, Orsay Fifine, mint feleségem szobalánya!

– Hatalmas!

– Kővé merevedtem. Egy hang sem fért ki torkomon. Még mielőtt magamhoz térhettem volna, Fifine befejezte alázatos bókolását, egész nagyságában -238- fölemelkedett és egy elszánt, megvető s kihivó pillantást vetve rám, szó nélkül benyitott feleségem lakosztályába, hogy az átöltözésnél segítse.

– Borzasztó helyzet! Szegény Gaston! És mit akart? Mit akar még?

– Ezt kérdeztem magamtól, ezt kellett tőle is kérdeznem. Okvetetlenűl szólanom kellett vele, úgy éreztem, még az nap, négy szem között. Ki kellett tudnom, hogy mi szándékkal jött és minden áron kivinni, hogy pusztuljon el innen. De hogy lehessen vele egyedül szólni – feltünés nélkül? Facsartam az agyvelőmet, hogy módot találjak, és el voltam keseredve a sors keserű iróniáján, mely azt hozta magával, hogy esküvőm napján nem volt egyelőre forróbb óhajtásom, mint az, hogy légyottom legyen Orsay Fifine-nel, a komédiás nővel.

– Bizony szép boszú! – mondá Olivér őszinte bámulattal. – Rettenetes leány! Nagyszerű leány!

Gaston folytatá:

– Végre találtam módot. Behívattam Madeleinet és azt mondtam neki, hogy mégis megfontolandó dolognak tartom, oly cselédet venni föl házunkba, a kit egyikünk sem ismer; hogy szükségesnek látom, a szobaleányt és papirosait valamivel jobban megtekinteni; küldje hozzám az új komornát bizonyítványaival együtt, még ebéd előtt. Madeleine kissé furcsán nézett; de tiz percz mulva magunkra voltunk Fifine-nel.

– Roppantul érdekel a dolog. Hát mit mondott?

– Lehető rövidre fogom. Kérdésemre, hogy mért jött ide, kereken kimondta, hogy azért jött, -239- hogy engem megbüntessen s hogy ugyanazért itt is fog maradni. Hogy irásban adtam ki neki az utat, nem adva neki jó szót, nem nyujtva alkalmat utolsó találkozásra, magyarázatra, egy bucsúkönyre, egy könyörületes végölelésre, az gyávaság volt. Hogy leveleire nem feleltem, hogy azokat végül el sem fogadtam, hogy ajtómat elzártam előle, az alávalóság volt. Hiszen tudta, hogy meg fogok házasodni; erre el volt készülve régen, nem is hitte, hogy őt fogom elvenni, nem is próbált rávenni ilyenre. De azt várta s várhatta, hogy szeretni őt fogom, nem pedig feleségemet. Mások is így tesznek – nekem pedig, úgy mond, kötelességem volt így tenni. Mert – – itt jött a boldog vége: mert ő, Fifine, szeret engem – mindig is szeretett. Hogy kétkedem-e ebben? Hogy lehetek-e elég nyomorúlt, ezt kétségbevonni? És most özönlött a szó ajkairól, mint a láva. – Szerettelek, Gaston. Nem tehettem róla. Kénytelen voltam vele, mert te rákényszerítettél. Mért voltál oly jó irántam? Mért bántál velem olyan tisztességesen, nem mint egy maitresse-szel, hanem mint egy szerető leánynyal? Ha úgy akartál velem végezni, mint fizetett kedveseddel, akkor nem volt szabad így kezdeni. Nem volt szabad bennem fölkelteni és táplálni a hitet, hogy a magamformát is lehet becsülni és szeretni. Te fölemeltél és fölmagasztaltál önnön szemeimben; ezért szerettelek, gyöngéden, bensőleg, szenvedélyesen, mint életemet, mert hisz te benned egy új életet éltem. Nem vetted észre? Mire vélted hát, hogy gazdag ajándékot, lovat, fogatot, házat -240- nem fogadtam el tőled, még kiséretedet sem – hogy eltitkoljalak a világ előtt, holott a szép Gaston gróf szerelmével dicsekedhettem volna? Szerettelek – és bizton reméltem, hogy méltóvá teszem magam szerelmedre. És e reménybe, e boldogságba belevágsz egy száraz obsittal, egy brutális szakítással, melyből semmit sem lehet kiolvasni, mint azt a négy betűt, hogy kell! Ez nem tőrdöfés volt, hanem arczúlütés; ez több volt, mint a mit elviselhettem. Megfogadtam, hogy nem fogom elviselni és állok is fogadásomnak. Én nem akartam tágítani egy kis baba elől, a ki nem tett, nem szenvedett érted semmit, a kinek semmi érdeme, nevén és vagyonán kívül… Ha pedig kell tágítanom, nem teszem küzdelem nélkül, hanem megpróbálom vele birkózni – szemtől szembe. Láss bennünket együtt, egymás mellett – én pedig látni akarom, hogy melyikünk tud téged jobban szeretni, ő-e vagy én – s hogy melyikünket tudsz igazabban szeretni, engem-e vagy őt? Nászod éjjelén tudj engem hajlékodban, s aztán legyen bátorságod, nődnek esküdni azt a szerelmet, a mely az én jogos tulajdonom. Akarom, hogy virradóra találkozzál velem és estére ki ne térhess előlem és örökké veled legyek és kisértsek előtted mindaddig, míg… igen, míg tudni fogom, a mit tudni akarok.

– De az égre, – vágtam közbe, – mit akarsz… mit akar tudni? Megmondok mindent azonnal, a mit tudni akar, csak hagyja el aztán ezt a házat! – Hogy mit akarok tudni? – felelé lángoló szemekkel. – Azt akarom tudni, hogy melyikünket szereti? -241- Győzzön meg róla, hogy feleségét szereti; ezt úgy fogja bebizonyítani, ha engem erőszakkal hurczoltat el innen, mert önként nem megyek. Vagy győzz meg arról, hogy engemet szeretsz: akkor önként megyek el innen. De ne gondold, hogy szónak, eskünek higyjek; be kell bizonyítanod, hogy engem szeretsz, hogy jobban szeretsz, mint őt, s a bizonyítékot abban fogom látni, hogy visszatérsz hozzám, még mielőtt az övé lész. Egy órát követelek szerelmedből, aztán – el fogok innen tűnni és várni fogok arra a napra, a mikor egészen visszatérsz hozzám. Most válaszsz!…

– Átkozottul kényes egy választás, – veté közbe Olivér. – Hanem azért ha neked vagyok, a kettő közül valamelyiket okvetetlenül megtettem volna, hogy szabaduljak tőle.

Gaston szomorúan rázta fejét. – Bámulom elhatározottságodat. Én egyikre sem tudtam magamat elhatározni. E nő szenvedélyessége, vagy ha úgy akarod, szemtelensége, egészen elkábított, kővé meresztett. De az iránt tisztában voltam, hogy erővel el nem távolíthatom, mert zajt ütne s a maire előtt kisülne, hogy ki; sőt a más okmányainak használata miatt bűnvádi eljárás alá is kerülne. Másrészt azt is világosan éreztem, hogy e nővel nem szerelmeskedhetem, még színre sem, – két lépésnyire nőmtől, nászom éjjelén. Könyörgésre fogtam tehát a dolgot. Szívéhez, jobb ösztöneihez akartam szólni. Fölhánytam, hogy a miért boszút akar rajtam állani, a miért ily nevetséges és egyszersmind veszedelmes helyzetbe hoz, az nem hibám és vétkem, -242- hanem érdemem. Ha rosszul bántam volna vele, ha úgy tekintettem volna mint a szinpadi félvilág egyik csillagát, akkor a szakítást természetesnek találná és belenyugodnék. Hát igazságos dolog, kérdém, boszút állani rajtam, mert tisztességesen viseltem magamat iránta? Szabad azért tönkretennie nemcsak az én boldogságomat, hanem kis feleségemét is, a ki pedig oly teljesen ártatlan a dologban? – De minden könyörgésem hasztalan volt. – Dobass ki, – mondá – vagy zárj szívedre. Ezzel az eltökéléssel jöttem ide s e mellett állok. Nem birsz kidobatni úgy-e? Nos, hát maradok. Látni akarom, hogy szeretitek-e egymást, ti tisztességes népek, és hogy mikép szeretitek egymást? Látni akarom, hogy jobb-e, szebb-e, igazabb-e ez a törvényes szerelem a mienknél? Hátha tanulok valamit? De egy dolog iránt meg lehetsz nyugodva. Ha azt látom, hogy igazán szeretitek egymást, akkor nem lesz semmi baj – legalább nektek nem. De én látni akarok és e szerint akarok itélni. Boszúm egyik felét, azt, hogy kezemben vagy, már most is élvezem. A többit majd meghozza az idő… Nos, gróf úr, rendben találja papirjaimat? Természetesen, hisz szobalányom bizonyítványai. Rendben? Jó! Hát jó ’szakát kivánok a gróf úrnak. – S ezzel ott hagyott. – Mit mondasz ehhez, Olivér?

– Azt mondom, szegény Gaston, hogy ha ezen négy nap alatt meg nem őszültél, igen sokáig fogod megtartani szép gesztenyeszín fürteidet. Négy napot tölteni ebben a rémes helyzetben, ezzel a Damoklesnővel fejed fölött… Kell valamit találnunk. -243-

– Persze, hogy kell… Különösen, mert…

– Nos, mert…? Miért akadsz meg?

– Mert… még nem mondtam el mindent s mert az, a mit még mondanom kell, egyszerűen kimondhatatlan… Olyan borzasztóan nevetséges, hogy az ember belebolondulhatna, ha jókor főbe nem lövi magát.

– No, no! A megőrülést bajos golyóval megelőzni, mert az tölti meg a pisztolyt. Ha nevetséges a helyzeted, akkor nevetni kell rajta; ha komoly, akkor segíteni kell. Hát csak ki vele, fiam: ez is olyan lesz, mint a foghuzás. A kinek fáj, az tragikusan veszi, a másiknak kómikus, mert tudja, hogy nem tarthat sokáig. Nos hát, miből áll az a kimondhatatlan?

Gaston kínosan köszörülte a torkát, aztán elszántan mondá:

– Fifine magamra hagyván, nőmhöz mentem. Megebédeltünk – ebéd után a daemonszerű szobalány levetkeztette nőmet, úgy látszik, igen nagy körülményességgel, mert másfél óráig tartott ez a műtét. Végre magunkra voltunk Genevièvevel. Gyermekded szerelme, boldog odaadása már már elfelejtetik velem borzasztó helyzetemet, el az egész világot. Karjaim közt tartom nőmet, ölelem, csókolom s a rózsaszínű függőlámpán kívül nincs tanúja boldogságomnak, midőn Geneviève még egyszer kibúvik karjaimból és halkan kérdi, hogy hát igazán ő-e az első, a kit «így» ölelgetek? Egy forró «igen»-nel túl vélek esni a dolgon és újra szívemre akarom őt zárni; ekkor Geneviève egy boldog -244- mosolygással elém tart egy kis keresztet, melyet nyakán szokott viselni és édesen súgja: Hát esküdjél meg! El akarom tőle kapni a keresztet; figyelmeztetem, hogy nemcsak gyermekes dolog, hanem egy kicsit szentségtörő is, ilyent kivánni tőlem. Ő csodálkozva, ámulattal néz rám. Hiszen, úgy mond, ez rendes, elfogadott dolog. Minden tisztességes nő ezt az esküt kivánja urától, mielőtt – egészen urának tekintené. E nélkül nem is illik – urának tekinteni. Csak formalitás, mert hisz meg van győződve, hogy eskü nélkül is igazat mondok, de ennek a formának eleget kell tenni; ez becsület kérdése a nőre nézve. Ezt én talán nem tudom, de ő tudja. Hát esküdjem meg. – Én még mindig azt hiszem, hogy tréfál; kérdezem, hogy kitől hallotta: ő azt mondja: «Olyantól, a ki tudja. Esküdjél!» és megint elibém tartja a keresztet. Én elvesztem a türelmemet és azt mondom, hogy ha szeretne, az ilyen eszébe sem jutna. Ő sírni kezd – és az éj el van rontva. Két óra kellett, míg türelmes rábeszéléssel lecsendesítettem zokogását s mikor végre fáradtan elszendereg, még jól esik szobámba vonulhatni és elgondolkozni helyzetemen. Álom nem jött szememre. Már kora reggel kijövök az ebédlőbe s ott találom Fifinet, azaz Suzettet a legegyszerűbb szobalányi öltözetben, reggelire terítve. A mint pedig elmegyek mellette, oda súgja: «Hát megesküdött?» – Érted, Olivér? Ő –

– Ő!

– Igen is, ő tette fejébe a szegény Genevièvenek ezt a bogarat! Ő hitette el vele, hogy ez az -245- eskü okvetetlenül szükséges, általános szokás és hogy tisztességes nő, a ki megbecsüli magát, nem szokta azt elengedni.

– Sátáni gondolat!… Nos, azóta?

– Azóta… Ne kérdezd. Nap nap után kél és nyugszik, egyformán, csak fokozott kínok közt. Három napot elviseltem. A negyediken elküldtem azt a táviratot, innen az állomásról. Tanácsolj, segélj, tégy valamit. Vidd el azt a nőt a kastélyból, élve vagy halva – csak úgy, hogy feleségemnek fel ne tünjék. Keress, találj – rendelj, intézkedj tetszésed szerint; de hamar segíts, mert különben szerencsétlenség történik.

– Saperlipopette! mondá Olivér tünődve, – persze, hogy el kell tenni őt láb alól – de hogyan?… A kastélyban nem tud senki rólam. Az igen okos elővigyázat volt. Ezt a Fifinet csak lesből lehet megfogni. Hátha valami ürügyet találnál, hogy leküldjék a parkba, úgy alkonytájban?… A faluból két erős suhanczot kerítenék s aztán…

– Az istenért, Olivér, – kiáltá kétségbeesetten Gaston, – ha te is csak ennyit tudsz kifőzni, mi legyen belőlem? Lármát ütne, ellentállana és legjobb esetben későbbre tartogatná boszuját. Hiszen ha haragban megy el innen, akkor ezer módja lesz, hogy feleségemnek mint volt kedvesem mutassa be magát!

– Az ördögbe is! Roppant kényes feleséged van. Hát arra kell dolgozni, hogy önként menjen el Fifine? Az roppant bajos lesz! -246-

– Pedig nemcsak önként kell mennie, – tevé hozzá Gaston, – hanem békülten is.

– Sapristi. Nehéz megoldás. Ennyi erővel egy jó vígjátékot is lehetne kigondolni. Én csak egy utat látok.

– Nos?

– Add meg neki az utolsó légyottot. Hagyd meg neki azt az elégtételt, melyre, úgy látszik, roppant sokat tart: hogy egyszer diadalmaskodjék a feleségeden, akkor aztán békéd lesz. – Mit rázod a fejedet? Olyan nagy áldozat lenne az? Fifine talán nem is olyan szép, a milyennek a szinpadról látszik?

– Dehogy nem! Még sokkal szebb. De én szeretem nőmet és nem akarom megcsalni. A multra nézve hamis esküt nem teszek. De a jövőre nézve letehetem az esküt.

Olivér nagy izgatottan sarkalta képzelő és gondolkozó erejét. Látszott, hogy minden áron meg akarja találni az utat e tömkelegből. Egyszerre fejéhez kapott. – Hátha! Hátha! Ez nagyszerű lenne!

Gaston kezdett reménykedni. – Találtál valamit? – kérdezé nagy feszültséggel.

– Még nem tudom, hogy lehet-e. De ha van lehetőség, csak ezen az úton van. Mondd csak: te, látom, irtózol a hazugságtól; de úgy reménylem, csak nőddel szemben. Hanem Fifinetől tán nem sajnálnál egy kis ártatlan cselt?

– Egy gyilkosságot sem.

– Akkor, édes Gaston, talán van mód a menekülésre. -247- Ne ujjongj. Merész játék, különösen részemről, mert… no, nem akarok dicsekedni, hogy nagy áldozatot hozok, csak előre figyelmeztetlek, hogy meg ne itélj, mert barátságból teszem és könyörületességből. Hanem ni, már hét az óra. Otthon kell lenned, mielőtt házadnépe ébren lesz, hogy senki ne gyanakodjék. Egy darabig elkisérlek, – az alatt megbeszélhetjük a többit.

*

Gaston szerencsésen bejutott a kastélyba, a nélkül, hogy valaki észrevette volna. Gyorsan belebújt reggeli pongyolájába és papucsban oda lopózott neje szobája elé. Ott várta, nem a feleségét, hanem Fifinet, ki ilyenkor szokta megkezdeni szolgálatját a grófné mellett.

Csakhamar el is jött. Fürkésző pillantást vetett Gastonra, midőn a grófné ajtajában találta őt. Lehetett valami a gróf arczában, a mi önkéntelenül elárulta, hogy valami változás állott be, mert az álkomorna gúnyosan kérdezé: – Hát mégis – megesküdött a gróf?

– Nem, Fifine, – felelé Gaston. – Nem tettem és nem is fogok. Elérted, a mit akartál.

– Ugyan mit?

– Bebizonyítottad, hogy nőm nem tud szeretni. Hideg és szívtelen.

– Az nem igaz! Hazudsz! A nőd angyal, s te nem vagy érdemes szerelmére.

– Az is meglehet, – felelé Gaston keserűséggel. – Annyi bizonyos, hogy én nagyon szerettem -248- őt, mikor elvettem. Nem is a vagyonáért vettem el, sem azért, mert rád úntam, hanem egyszerűen azért, mivel beleszerettem. Jobban mondva, azért, mert meghatott az ő szerelme. De most belátom, hogy az a mód, a hogy ő szeretni tud, nem nekem való. Nem vagyok Jákob, a ki ezer angyallal tudott megbirkózni. Én már ez egy angyallal sem birok és teljesen belefáradtam – a birkózásba. Más csókok voltak azok, Fifine, melyeket mi cseréltünk.

– Hallgass, te hálátlan!

– Hallgatok, mert e helyt nem tanácsos sokat beszélgetnünk. Minden perczben nyakunkra jöhet valaki. Hanem ma éjjel – a parkra nyíló pavillonban többet mondhatnék. A te szobádtól csak egy folyosó választja el. Én a park felől jöhetnék, mert van hozzá kulcsom. Lásd, jól esnék, ha kipanaszkodhatnám magamat. Mondd, hogy ott léssz – éjfélkor! Csönget a feleségem. Mondd hamar: ott léssz-e?

Fifine félig gúnyosan, félig sajnálkozva nézett rá.

– Szegény fiú! – mondá. – És szegény grófnő. De megfogadtam és nem hátrálok.

– Hát eljössz? – suttogá Gaston sürgető hangon. – Kérlek, Fifine – térden állva, ha akarod, – eljössz-e?

– El! – mondá Fifine elszántan és benyitott a grófnéhoz.

Gaston könnyebbülten lélekzett. Csak ma segíts, pokol! Holnap megtérek a mennyországhoz.

*

-249-

A kastély nagy órája elütötte a tizenkettőt. A kerti épületszárny földszinti termében ott várakozott Fifine, kaczérul elterülve a nagy virágos cretonne-divánra. Lába felől egy kis zsámolyféle szék állott, egészen arra való, hogy egy bűnbánónak térdeplőül szolgáljon. A szinésznő nem állhatott ellen jelenetező ösztönének; külsőleg is úgy rendezte a hely színét, a hogy képzeletének legjobban megfelelt. A szomszéd növényházból minden mozdítható plántát és bokrocskát a pamlag köré állított; maga egy csábító, Suzette komornához nem igen illő pongyolába volt öltözve, mely azonban igen szépen illett Fifinehez. Kedvencz parfumjével sem fukarkodott s hogy szépségével maga is elteljen, a salonbeli girandolet is elhozta volt, melynek nyolcz rózsaszín gyertyája kéjesen és bizalmasan világította meg az erkélyt.

Már több percz mult el az utolsó óraütés után s Fifine már is gyanakodott, hogy tőrbe csalták, mikor a kert felőli ajtó megnyilt és Gaston lábújjhegyen beosont. – Az égre, – suttogá, – el kell oltani a gyertyákat! Éjféltájban a falu őre a parkban teszi meg körútját. Ha világosságot lát a pavillonban, kitelik tőle, hogy a kastély népét fölveri. Remélem, hogy elkésett – de biztonság okáért még kinézek, hogy még nincs-e itt?

Ezzel eloltotta a gyertyákat és kiosont a parkba, a kerti lak ajtaját félig nyitva hagyván.

Fifine egy darabig ott ült a sötétben. Már azt kezdte hinni, hogy Gaston magára hagyja. De nem. Ott jött megint és óvatosan betette maga után az ajtót. -250-

A szoba oly sötét volt, hogy csak tapogatózva találkozhattak. Fifine elhagyta egy perczre a pamlagot és elébe ment, nehogy a férfi a diván felé közeledvén, fölborítsa a virágos edényeket. Megfogta a kezét, és úgy találta, hogy egészen hideg az izgalomtól.

– Nem volt senki a parkban? – kérdé a szinésznő.

– Nem. Minden csöndes; bizton vagyunk.

Fifine odavezette a pamlaghoz és a zsámolyra térdeltette. – Ne szólj! – mondá, nyaka köré fonván karját, – és hallgass meg. Kényszerítettelek erre a találkozásra. Ez bosszúállás volt. De nem akarom, hogy bosszúból csókolj meg. Nemcsak gyűlöletemet akartam megmutatni, hanem szerelmemet is. Valld be, hogy hallatlan szerelem kell ahhoz, a mit én tettem. Lásd, kedves, most itt vagy lábaimnál, karomban tartom fejedet, enyém vagy; de én nem akarok tőled semmit, a míg azt hiszem, hogy nem szeretsz. Mondd, csak egy szóval, hogy szeretsz. Mondd, hogy hiszesz szerelmemben.

E közben egyik kezével szivéhez nyomta a férfi fejét, a másikkal gyengéden simogatta gazdag hajzatát. – Ugy-e bár, hiszed, hogy igazán szeretlek.

– Nem, – suttogá amaz.

– Mit? Kétkedel! Hát úgy szerettelek-e én, mint az a másik? Gyanakodtam én, kértem én esküt, szabtam én föltételt? Nem voltam a tied testestül, lelkestül? Nem vagyok-e most is, noha nem hallok tőled egyebet egy szívtelen «nem»-nél? Nem szólok-e hozzád mint kérő, noha annyit vétettél -251- ellenem? És nem hiszed, hogy szeretlek! Gaston! Érezd csókomat és aztán tagadd, hogy szeretlek!

S a szenvedélyes nő őrült csókokkal halmozta el a két keze közé fogott arczot. Homlokát, szemeit csókolgatta és végül durczásan kitérő ajkait. De ezzel aztán véget ért az ellenállás, melyet a férfi magára erőszakolt; a szájára nyomott csókot visszaadta, nem oly forrón és hevesen, mint a hogy kapta, de hosszan, édesen, majdnem végtelenül, úgy hogy Fifine elkábultan csüggött rajta, s boldogan sóhajtva, suttogá: Szeretsz! Jobban, mint valaha!

E szavakra a másik hirtelen kibontakozott öleléséből, felugrott és öklével nagyot ütve az asztalra, fölkiáltott: – Vigyen el az ördög! Nem bírom! Szegény teremtés!

E hang nem volt Gastoné. Fifine felsikoltott. – Ki az?

Az idegen ember e közben gyujtót dörzsölt az asztalhoz és meggyujtotta a girandole gyertyáit.

Fifine rémülten nézte az ismeretlent, arczára csapta kezeit: – Dupla árulás! Gyalázat! Gyalázat! – kiáltá, aztán a pamlagra vetve magát, keservesen zokogott.

– Hála Istennek, sír, – mondá Olivér magában. – Most már lehet vele beszélni.

Ezzel odaült elébe és csöndesen várta, hogy a csalódott nő kitombolja fájdalmát.

*

Fifine sírt, sírt, mintha soha sem akarna a sírásból kifogyni, – mintha elfelejtette volna, hogy fájdalmának -252- és szégyenének tanuja is van. Végre belefáradt a zokogásba és próbálta letörülni könnyeit. Ekkor Olivér csendesen megfogta kezét, megsimogatta forró homlokát és őszinte megindulással mondá: «Szegény gyermek!» Fifine fel akart szökni helyéről, de nem volt hozzá ereje.

– Ki ön? – kérdé kimerülten.

– Cuny Olivér vagyok; gézengúz, mint Gaston barátom. De még sem akkora, mint ő; mert engem, fájdalom, még sohasem szerettek ennyire.

Fifine fölegyenesedett és ránézett. Ez ember részvétében valami sértő volt a szinésznőre nézve; mégis jól esett neki őszinte, meleg hangja. Fifine félrenézett, megtörülte kisírt szemeit, azután ujra oda tekintett Olivérre, hogy kitalálja igazi gondolatját. Nem lehetett észre nem vennie, hogy szép ember ül vele szemben, nem oly fiatal mint Gaston, nem oly üde, de finomabb vonású, szellemesebb kifejezésű: oly arcz, melyen komoly gondolkozás, változatos élet, gúny és mélaság mély és érdekes nyomokat hagytak. A mi pedig különösen vonzóvá tette, az kék szemeinek őszinte, egyenes nézése volt.

– Hallgasson meg, gyermekem, – mondá Olivér. – Fülemben cseng még egy szó, melyet fájdalmában ejtett és mely nekem is fájt. Árulást emlegetett. Jogos a vád, de inkább engem illet, mint Gastont. Mert ő, szegény, az önvédelem kínos helyzetében volt, én nem; aztán e cselnek gondolata nem tőle eredt, hanem éntőlem; rá kellett erőszakolnom. A dolog most úgy áll, hogy Gaston -253- mindenesetre meg van mentve; mert ha most lárma keletkezik és önt együtt találják én velem, akkor a grófnővel senki sem fogja többé elhitetni, hogy Gaston az ön kedvese. De megvallom, hogy még többre is el voltam határozva, ha valami bolond becsületesség – de erről jobb nem szólani. Elég az hozzá, hogy engem nem kényszerített semmi, legfeljebb az a kis barátság, a melyet Gaston iránt érezek. De mi a barátság a szerelemhez képest? Annyi, mint a szivar a máglyához hasonlítva. Ad vocem, szivar. Megengedi, hogy rágyujtsak? Nem tiszteletlenségből, hanem kénytelenségből mondom; nem tudok szabatosan gondolkozni, ha nem szivarozom.

Fifine némán bólintott és Olivér rágyujtott. Aztán folytatá, nem közömbösen, hanem növekedő melegséggel:

– Tehát, édes nagysád, én vagyok az áruló és a nyomorult, nem pedig Gaston. S hozzá tehetem, szavamra, hogy én sem lettem volna azzá, ha önt ismertem volna. Másnak képzeltem, egészen másnak. Csak a szinpadról ismertem, kedves, ledér szerepeiből, melyekben a könnyelműséget oly pompásan tudja kedvességével bearanyozni. Azt gondoltam tehát, hogy a mi önt ide hozta, nem annyira szerelem, mint «toquade»; s hogy bizonyos felhevülés perczében, e kerti lak homályában… a körtét is ananásznak fogja venni, s hogy utólag – nos utólag úgy fogja találni, hogy ananász híján a körte sem megvetendő.

Fifine elfordult; nem volt egészen világos, hogy -254- haragjában-e, vagy hogy egy mosolyt rejtsen el. Olivér komolyan folytatá:

– Azonban az ön szavai, hangja és érintése nagyon meghatottak. Főkép pedig utolsó csókjának tüze, a mely… no, nem akarom részletezni e csók édességét. Elég az hozzá, hogy épen ez az édesség, a mely más embert arra vitt volna, hogy a nem szándékolt csalást is minden áron végletekig vigye, én rám oly nagy hatással volt, hogy felköltötte becsületérzésemet. Ismerje el, hogy ez tőlem szép volt. Szamár voltam, de tisztességes ember. Oh, ne tiltakozzék! Nem is tudom, hogy melyiket akarja tagadni: a szamarat, vagy a tisztességes embert? Csakugyan a szamarat? Jó! Majd elválik. Ha sikerül, becsületes szóval elérnem azt, a mit illetlen csellel kellett volna elérnem, akkor magam is azt fogom mondani, hogy nem voltam szamár.

– Hát mit akar elérni? – kérdé a nő figyelmesen.

Olivér megfogta kezét és ezúttal meg is tartotta a magáéban.

– Azt, hogy megmentsem Gastont, de önt is. Nyerje vissza ő a nyugalmát, ön pedig a maga becsülését. Lássa, ön okos nő, nem akarom üres bókokkal ámítgatni. Megmondom őszintén, kisasszony, hogy nem tartom hős természetnek, sem az erény, sem a bűn martyrjának. Erénye nincs; de van szíve és jelleme. Nincs igénye asszonyok becsülésére és barátságára – bocsánat, de az igazat akarom megmondani – nincs igénye minden asszony -255- becsülésére és barátságára, de a férfiak joggal szerethetik és becsülhetik önt – a maga módja szerint. Ismételve kérem, bocsásson meg. Tudom, hogy kemény dolgokat mondok. De nem azért mondom, hogy lerántsam önt, hanem hogy fölemeljem. Ön maga ellenkezőleg cselekedett. Leszállott, lealázta magát, midőn magát a jelen helyzetbe tette. Ön, asszonyom, úgy cselekedett, mint egy nő, a kinek nincsen veszteni valója. Ezzel nagyon vétett önmaga ellen. Mert ön nem olyan jó ugyan, mint Geneviève grófné, a kivel versenyre szállott, de sokkal jobb, mint egy Cocotte.

– Uram! Ez sok! Ön insultál engem!

– Nem, asszonyom; ezt nem teszem. Mondja meg őszintén, Orsay kisasszony: az, a mit ön tett, nem több-e könnyelműségnél és erkölcstelenségnél, nem szívtelenség-e és gonoszság? Még pedig annyival nagyobb szívtelenség, mert ellenségének jó szívére volt számítva! Mert ha Gaston nem volna az, a ki, ha kevésbbé jó és tisztességes ember volna, akkor ön nem merte volna azt tenni, a mit tett; akkor ön félt volna attól, hogy kidobatja házából abban a perczben, a mint fölismeri. Ön az ő eljárását gyávának és aljasnak találja; ő nagyobb joggal mondhatná annak az önét. Mert ő az ön jóságában bízott; ön vétkezett az ő jó szíve rovására.

Fifine piruló arczczal hallgatta e beszédet. Haragudni akart, de nem bírt. – Még végre azt is ki fogja sütni, – mondá izgatottan, – hogy nem szeretem őt? -256-

– Nem. Szerette őt, de csak – szerelemből. Úgy értem ezt, hogy ön a szerelemhez ragaszkodott és csak ezért szerette őt. Elfelejti, hogy a szerelem megmarad, ha Gaston eltünik is. Ön fog ujra szeretni, igen is, fog, bármennyire tagadja, – a hogy szeretett volna akkor, ha Gaston meg talált volna halni. Igaz, hogy csak olyant fog szeretni, a ki érdemes szerelmére, a ki nem pénzen veszi meg, mint az áruczikket s nem teszi a kirakatba, hogy dicsekedjék vele. Önt ily módon nem lehet megnyerni, mert ön igazán elragadó, szép és a maga nemében tiszteletre méltó nő – oly nő, kit magam is szerethetnék, végtelenül…

– Ön igen kegyes.

– Nem vagyok kegyes, csak őszinte. Igen is, én tudnám önt szeretni, jobban, mint Gaston, mert én nem arra születtem, hogy feleséget szeressek. De Gaston nem olyan, mint én vagyok; ön pedig – ezt is meg kell mondanom – nem olyan, mint Geneviève. Nagyra vagytok, ti világ szépei, a fényes szereppel, melyet ellenállhatatlan csábos szerelmetek a mi életünkben játszik. Nagy a hatalmatok, s megengedem, joggal dicsekedtek vele, hogy ha ezrekre megy azok száma, kiket szerencsétlenekké tesztek, mégis csak ti vagytok azok, kiknek szerelme igazán boldogítni képes, mert nem lehet ráúnni. Jól van. De nem szabad magatokat összehasonlítani, nem szabad egy rangra helyezkedni azokkal a nőkkel, a kik nekünk kínok között megszülik gyermekeinket, s a kik még nagyobb szenvedéssel, mert örökös lemondással, nevelik -257- a jövőt. A feleségekkel és anyákkal nem szabad szembe szállnotok; azok szentek és kell, hogy azok legyenek. Nekünk, világfiaknak, megvan a mi külön világunk; hagyjuk meg a családnak is a magáét. Le kell tenni arról a mesterkélt lenézésről, arról a daczos irigységről, melylyel ti, Páris uralkodói, az általatok megcsalt hitvesekre tekinteni szoktatok. Persze, ti a természet jogait emlegetitek, a valódi érzést, mely a pap áldásaira nem szorúl. De képzelje csak, jó Fifine, hogy önnek – a természet jogánál fogva – egy kis lánya volna, mondjuk, a Gaston lánya, s hogy önnek kellene ezt a lányt felnevelni. Milyen hitet és gondolkozást akarna e leány lelkébe ültetni? A magáét-e vagy – amazokét? És mily módon kivánná ezt a lányt, mikor idején lesz, a szerető férfiú keblére tenni? Azon a módon-e, a hogy ön egyesült Gastonnal – vagy azon, a hogy Gaston Genevièvet kapta? A holdvilágos Champs des Elysées valamely fogadójában-e, a fülemilék csattogása mellett, vagy a sekrestye komoly alkonyában orgonaszó mellett, a tisztes pap által, a ki kötelességére figyelmezteti? Mit gondol?

– Igaza van, – mondá a színésznő tünődve, – Ön jól –

– Prédikál… úgy-e, azt gondolja? Bizony én is olyan pap vagyok, ki vizet prédikál és bort iszik. Nem is a magam erkölcsét hirdetem, hanem egy oly intézmény morálját, melyen a világ rendje nyugszik. Én nem élek ez intézmény határain belűl. Nincsen családom, nem is lesz; apró örömeimet -258- és gyönyöreimet csak úgy keresgélem össze, mint a veréb az ő táplálékát s e mellett tűrhetően érzem magamat. Önnek sem való, szép gyermekem, az az úgynevezett örök szerelem, mely, négy szem között mondva, nem is annyira szerelem, mint hűség… A házasság igazán nem a szerelem, hanem a hűség intézménye. Adjuk meg mindenkinek a magáét. Miénk a szerelem, legyen övék a hűség… Mit mond ehhez?

Fifine ránézett, és igazi szinész természettel visszatükrözte Olivér szavainak elegyes hatását: szemeiben könyek voltak, ajkain egy pajkos mosolygás. Nem szólt, csak oda nyujtotta neki másik kezét is. Olivér mind a kettőt egymás után megcsókolta; az egyiket udvarias tisztelettel, a másikat – másképen, úgy hogy Fifine ösztönszerűleg visszahúzta – az egyiket. Végre megszólalt, komolyabban, mint sem Olivér várta volna.

– Cuny úr, – mondá, – ön nekem rémítő gorombaságokat mondott és én még sem birtam rá megharagudni. Ez gondolkozóba ejt. Elérte, hogy… hogy szégyelem ittlétemet. Kalandos vállalat volt – én pedig nem vagyok kalandornő. Úgy-e nem? Nem tudom, honnan van, de ön impertinentiáival igazán hízelgett büszkeségemnek. Úgy van, büszkeségem nem enged tovább itt maradnom. Ezt akarta elérni; elérte. Most pedig jó’szakát. Meg van elégedve?

– Az lehetnék, ha igaz, hogy egy jó cselekedet öntudata a megelégedés forrása. De ha arra gondolok, hogy mennyibe került – -259-

– Önnek!? – kérdé Fifine csodálkozva.

– Nekem, persze, hogy nekem. Egy kissé – korán gyujtottam meg a gyertyát. Ha a sötétségnek előnyt adtam volna a világosság fölött, s a hallgatásnak a beszéd fölött…! A hallgatás arany!

– Hallgasson hát! – mondá Fifine pirulva. Csak most érezte, hogy éjjeli pongyolában egyedül van egy szép férfiúval. – Hallgasson és hagyjon el!… Hanem egy óra múlva várjon rám a park rácsa előtt és kísérjen vissza – Párisba.

Olivér szót fogadott. Csöndesen kiosont az ajtón. Fifine gondolkozva hallgatta elhaló lépteit, aztán lábujjhegyen szobájába sietett.

*

A kelő nap verőfényével elöntötte a touraini kastély kupoláit. A grófné csengetett – csengetett – meg újra csengetett szobalányának, hiába. Hova lett Susette? A cselédség is hasztalan kereste. Szobájában egy levelet találtak, a grófnőhöz czímezve. Geneviève fülig pirulva olvasta, a mint következik:

«Bocsássa meg, grófnő, a rossz és illetlen tréfát, melyet egy meggondolatlan nő az ön angyali tiszta lelkén elkövetett. Szerelmes voltam az ön urába: ő volt az egyetlen férfi, a ki szerelmemre nem hajlott. Bosszúból elvállaltam a komorna szerepet méltóságodnál, bosszúból hitettem el önnel, hogy kötelessége a gróf szerelmének oly föltételt szabni, melyre valóban semmi joga sincs. Az ön jósága, szenvedésének -260- látása lefegyverzett. Legyen boldog, föltétlenül. Ön igazi angyal és érdemes oly férjre, a milyen Gaston gróf.

Susette.»

… Igazán furcsa dolog, hogy a grófnő nem tudta megtalálni azt a kis aranykeresztet, mely keresztanyja ajándéka volt és melyet mindig nyakán szokott viselni. Az öreg Madeleine tűvé tette érte a kastélyt – mindhiába. Erősen gyanúsította azt a sehonnai leányt, a megszökött komornát, hogy az lopta el. De a grófnő komolyan kikérte az ily gyanusítást és azt mondta, hogy majd előkerül.

Elő is került, mikor keresztségre vitték első kis lányát; annak akasztotta a nyakába. -261-