Saeckerhets-Taendstickor

-262-

-263-

A fogadó külön kis ebédlőjében egy csapat orvos ült együtt kedélyes vacsora mellett. Tudós urak nem szoktak ily helyen tudós tárgyak felett disputálni. A doktor urak sem a tüdővész bacillusairól vagy a hypnosisról, hanem azon fontos kérdésről vitatkoztak, hogy melyik jobb: a svéd gyufa-e vagy a phosphoros masina? – Tisztelem, – mondá az egyik – a svéd Tændstikornak a Sækerhetjét, mert igazán biztos és jól fog; csak olyan bűze ne volna. – Dehogy van, – mondá a másik, – bűze egy csepp sincs, csak hogy veszedelmesebb, mint a phosphoros, mert melegben mind egyszerre gyúlad. – Az első megint azt vitatta, hogy egy cseppet se veszedelmes. – Mit, – kiáltá közbe egy harmadik, ki véletlenül a legfiatalabb és legcsinosabb kartárs volt, – a svéd gyújtó ne volna veszedelmes? Talán azért, mert csakis a neki való skatulyán fog tüzet? Hisz éppen az teszi veszedelmessé!… – Hogy-hogy? – kérdik a többiek… Mindjárt elmondom, csak hadd gyújtsak előbb rá. A história éppen egy szivarhosszat tart. De félbe ne szakítson senki, legalább addig ne, míg a szivarba tart. – Mind ráálltak. A fiatal doktor rágyujtott a szivarra, meg a történetkére, a mint következik: -264-

– Czifrázgatás kizárva. Nem vagyok regényíró, történetem meg minden cziczoma nélkül is eléggé furcsa és nevezetes. Egyik kartársunk, mondjuk, hogy dr. Izé, – vagy legyen dr. Körényi, hiszen a név nem változtat semmit a dolgon… hát mondjuk dr. Körényi már félév óta folytatta praxisát, a mi azt jelenti, hogy félév óta nem látott beteg embert. Csinos lakást bérelt volt egy újonnan épült ház harmadik emeletén, csinos sárgaréztábla hirdette a nevét, az ajtó melletti csengetyű szára is sárgaréz volt, csakhogy már erősen kezdett rozsdásodni. Szemtül, ugyanazon a folyosón, a német színháznak valami negyedrangú primadonnája lakott, szép, kaczér, de roppant egészséges teremtés. Az egész házban nem volt senki, a ki ne lett volna fiatal, ép és egészséges. Az első emeletet Feledy fiatal képviselő lakta, fiatal feleségével. A doktor hiába reménykedett, hogy itt valamely szép napon vagy estén csak történik valami, a mi egy orvos jelenlétét fogja szükségessé tenni. Hiába használta fel az első alkalmat, hogy magát a képviselőnek bemutassa, hiába vetett figyelmes szemeket a menyecskére, semmi változás sem akart mutatkozni.

Azzal a tompa resignátióval, mely minden alkonyatkor meg szokta őt szállani, hagyta el doktorunk egyik téli estén szép magányos lakását, a hol 3-tól 5-ig megint csak kanári madarainak rendelt. Szomorú nótát fütyörészve ment le a lépcsőn, de eszébe jutván, hogy doktornak nem szabad szomorú nótát fütyörészni, szivart dugott a -265- szájába, elővette elegans tula-gyufatartóját (fiatal doktornál az elegantia fontosabb a tudománynál) és boszankodva látja, hogy a fényes szerszámban egy szál gyujtó sincs. Megállt és azon gondolkozott, hogy érdemes-e két emeletet mászni a gyujtóért, mikor csöndesen megnyilt mellette a Feledy lakás ajtaja. Egy piros-pozsgás, fitos orrú kis szobalány kukucsált ki és pirúlva suttogott oda a doktornak: – Teins úr, szabad kérnem egy szóra? – Körényi azt hiszi, hogy valahára hivatja őt Feledyné és nyájasan közeledik a cziczushoz. A szobalány egy kicsit zavarba jön és rebeg valamit rosszullétről és szívdobogásról; hogy, reményli, a doktor úr nem fogja rosszra magyarázni, de ő már oly régen szenved szívszorulásban, nem tudja, mi lelte. «Patiens!» ujong magában a doktor és menten késznek nyilatkozik, a kis beteget alaposan megvizsgálni. De a szobacziczusnak ellenvetései vannak. Ő, úgymond, mindig egészséges volt, bizonyítványaiban is az áll, hogy egészségesen bocsátották el, és ha az uraság megtudná, hogy ő nyavalyás, még föl találna neki mondani, a mi nagy gyalázat volna. Úgy szeretné, hogy titokban rendeljen neki a doktor, s azért oly időben óhajtana nála jelentkezni, mikor senki sem látja. Az orvos, a ki nem veszi észre, hogy a szép lány inkább az orvost kivánja, mint az orvosságot, ártatlanul kérdezi, hogy mikor akar hát hozzá feljönni? A kis lány nem tudja magát elhatározni, haboz, gondolkozik s végül azt mondja, hogy ha az orvos úr rosszra nem magyarázná – a férfinép -266- olyan csintalan! – hát legjobban szeretne jönni – éjféltájban. Úgy is ilyenkor szokott a doktor hazajönni; a gazdája is ez időtájt már itthon szokott lenni a klubból – ez volna a legjobb óra. Ha az orvos úr hazajövet amúgy halkan megkopogtatná – kétszer egymásután – az ajtót, akkor ő tudni fogná, hogy az orvos úr már itthon van és tíz percz múlva, mikor minden lecsöndesedett, felosonna hozzá. Nagyon szégyenkezve mondja ezeket a szép szobalány, de hát ki venné észre a pirulást, mikor már egészen besötétedett, a légszeszláng pedig nincs még meggyújtva? De a szobalány erre nem gondol, hanem utolsó szava után hirtelen visszavonul és beteszi az ajtót, s a doktor úr úgy találja, hogy ő éjfélre le van foglalva a nélkül, hogy egy szóval is elfogadta volna a légyottot. Qui tacet, consentire videtur. E fölötti merengésében ismét meg akarja gyújtani a szivarját, újra megnyitja tula-dobozát és újra üresnek találja. Újra elgondolkozik, hogy visszamászszék-e a harmadik emeletre (az újdonatúj háznak igen furcsa és nyaktörő lépcsője van), mikor újra megnyilik az első emeleti lakás ajtaja és kijön Feledy, a képviselő. Belülről egy kedves hang szólal meg: – Tizenegy órakor, kedvesem! Megigérted! – Meg, édesem, – így szól vissza a honatya, – hanem te is megigérted, hogy elalszol és nem virrasztasz megint, a míg hazajövök! – E szavakkal Feledy bezárja az ajtót és megfordulva (a házmester most gyujtotta meg a földszinti gázlángot) ott látja ajtaja előtt Körényit, a ki még mindig -267- ingadozik, hogy fölmenjen-e vagy lefelé? A képviselő kissé kurtán fogadja az orvos köszöntését, gyanús tekintetet vetve a fiatal emberre. Körényi viszont, kinek a szobaleánynyal történt megállapodás forog eszébe, kissé zavarba jő és – tüzet kér a képviselőtől. Feledy odaadja égő szivarát, újra gyanúsan néz rá, és egy ártatlan megjegyzést vet oda, hogy ebben a házban veszedelmes gyufa nélkül járni; a lépcső oly furcsa zegzugformában van építve, hogy ha az ember tíz óra után jön haza, mikor a házmester már eloltotta a lángokat, gyujtó nélkül akár a nyakát szegheti. Körényi helybenhagyja e véleményt és kijelenti, hogy szilárd elhatározása, a legközelebbi trafikban gyufát venni. Ezzel a két úr lemegy a lépcsőn, a kapunál bucsút vesznek egymástól, és a téli est sűrű ködében a két égő szivar kétféle irányban szegi a homályt. Feledy a bizottsági ülésbe megy, honnan tizenkét whist-robberre készül a klubba; Körényi a kórház felé tart, hogy egyik collegájával a szokott vacsora-társaságba menjen, folyton azt hánytorgatva magában, hogy patiense akadt-e vagy kedvese? Szívdobogás vagy…? Nem tud tisztába jönni, de el van határozva, hogy éjfél előtt nem megy haza, hogy Feledy úrral ne találkozzék. Ez a képviselő oly gyanakodó tekintetet vetett rá… Tán észrevette, hogy a szobalánynyal diskurált, vagy talán a feleségét félti tőle?…

Mind két úr lehető kellemesen tölti az esti órákat; kevésbbé hamar múlik az idő a képviselő -268- fiatal nejének, a kinek a klub miatt az ő szeretett, egyetlen Ödönével már nem egy barátságos összetüzése volt. A szép asszony forrón szereti Ödönt, de, ha lehet, még forróbban gyűlöli a klubot. Ödön is szereti nejét, de nem tagadja, hogy a klubot is szereti és kijelentette, hogy igen nehezére esnék ezen ártatlan szerelméről lemondani. Ő képviselő ugyan, de nem képmutató. A nejével e részben folytatott vitatkozásokban nem szorítkozott a szokott érvelésre, hogy a politikai klubot nem szabad a közönséges casinókkal összetéveszteni s hogy a képviselőnek a klubból nem szabad hiányozni. Nem, ő kereken kimondta, hogy szenvedélyes whistező és rosszul esnék neki e mulatságról lemondani. Az asszonyka, egyenes támadásaival czélt nem érve, cselt próbált; a míg férje távol volt, soha sem ment aludni, úgy, hogy hazatérő ura reggeli 1 meg 2 óra felé is ébren vagy – a szőnyegen szundikálva találta szerető párját. Erre aztán komolyan megharagudott. Ödönt, a kedves, jólelkű, szelíd embert, haragban látni, sőt kemény szavakat hallani tőle: ezt meg nem birta a szerelmes feleség. Létre jött a béke, a következő alapon: Az asszony megigéri, hogy tíz órakor, legfölebb fél tizenegy felé, ágyba fekszik és elaluszik. Ödön viszont arra kötelezi magát, hogy ezentúl mentül korábban, semmi esetre sem éjfél után, keresi föl a házi boldogság csöndes fészkét. Ezért viszont engedélyt nyert, hogy elvihesse magával a lakás egyik kulcsát, nehogy csöngetésével kénytelen legyen az asszonyt első álmából fölverni. – -269- Ma becsületére igérte, hogy 11 órára otthon lesz. Az asszonyka mégis nyugtalankodott. Az a kártyázó szenvedély természetellenes dolognak tetszett előtte s néha meg nem állta, hogy más valamit ne sejtsen, a minek a kártya csak lepleül szolgál. Nem egy ízben, mikor haza jövet a harmadik emeletbeli német szinésznővel találkoztak, föltünt Feledynének, hogy ama hölgyecske oly különös tekintetet vetett a képviselőre; igaz, hogy Feledy nem viszonozta a pillantást, de a gondos menyecske mégis csak gyanakodott. Ez este is a harmadik emeletre tévedtek gondolatai és felmerült sejtelmes lelkében a törvényes ajtó mellett lábujjhegyen elsuhanó férj látománya, a ki lépteit egy törvénytelen hölgy kiséretében a harmadik emelet felé irányozza… Megváltás volt tehát neki, mikor a Zsuzsi tíz óra felé jelentette, hogy a komédiásné ma feltünő korán jött haza, csak most fogja elütni a tizet. Már tíz óra! A képviselőnének eszébe jutott, hogy ilyenkor le kell feküdnie. Kötelességszerűleg ásított egyet s fölkereste ágyát, azon eltökélt szándékkal, hogy mindjárt elalszik, de egyszersmind azon halk reménynyel, hogy 11 órakor férje egy csókkal fogja felkölteni. Hanem a remény rossz altató; Feledyné oly nyomatékkal várta a kellemes felköltést, hogy el sem tudott aludni.

Pár perczczel múlt el éjfél, midőn a Dunasor két ellenkező irányából két izzó szivarvég tartott egymás felé, míg a kapu alatt találkoztak. Ismét egymásra ismertek, némi bosszankodással, a képviselő és a doktor. A képviselőnek eszébe jutott, -270- hogy ő az orvos füle hallatára szavát adta, hogy 11 órakor otthon lesz. A doktor, ki a fölvetett kérdést, hogy patiensre talált-e vagy szeretőre, a harmadik pohár bor felett akkép döntötte el, hogy lehetne bizony mindkettő egyszerre, igen alkalmatlannak találta a honatya elkésett hazajövetelét. Mialatt azonban a házmester azon gondolkozott, hogy nem a ballábára húzta-e föl a jobbik papucsát, az uraknak tisztességből mégis kellett egy pár szót váltaniok; Feledy tehát, ut aliquid dixisse videatur, odavetette, hogy a doktor úr szivara ég, tehát, úgy látszik, van már gyufája? – Ördögöt van! – felelé a másik, nagyot ütve homlokára, – rittig elfelejtettem venni! – Sebaj, – mondá Feledy kedélyesen, – itt van az enyim, vegyen belőle! Ezzel a hálás doktornak oda nyujtotta dobozát, melyből az sietett a maga skatulyáját megtölteni. Ezalatt végre megnyilt a kapu és a két úr a házmesteri gyertya elhaló fénye mellett fölment az első emeletre. Feledy kihúzta a kulcsát, az elkésett férj gyöngéd óvatosságával csendesen megnyitotta az ajtót és jó’szakát mondott, a sötétben hagyva a doktort. Körényi nem mervén kopogtatni, míg a képviselő le nem feküdt, színből feljebb akart menni és, hogy ezt láthatóvá tegye, mindjárt az ajándékgyufához folyamodott. Tüntetőleg dörzsölte az elsőt a tuladoboz érdes oldalához. Nem fogott. Másikat próbált, az sem fogott. Mi a f…? Talán csak nem svéd gyujtó? Persze hogy az! Nem gyulad meg az a tuladoboztól, ha kivilágos virradtig találja is dörzsölgetni. No, de se baj, úgy is -271- csak színre akart egy grádicscsal feljebb menni. Most hát csak csöndesen vár, míg Feledy a hálószoba szentélyébe ér, aztán majd halkan kopogtat Zsuzsinak, akkor lesz világosság is, meg meleg is… Ott áll tehát a sötétben azzal a szívdobogással, melyet a sötétben való várakozás mindig okoz, ha nem nagy dolgot várunk is.

Feledy eközben mindent rendben talált: t. i. csöndesen és sötéten, a hogy kivánta. Az asszony tehát alszik. E fölötti megelégedésében (no, meg mert két nagy slemmet is csinált a klubban) meg nem állta, hogy halkan ne fütyörészszen, mi alatt kabátját levetve, zsebeit kiüríti és tárczáját, szivartáskáját, kulcsait, aprópénzét az asztalra teszi. Azután gyufadobozába nyúl, hogy világot gyújtson, de csöndesen elkáromkodja magát. Az a szerencsétlen doktor egyetlen gyújtót sem hagyott benne. A képviselő úr tapogatva éri el a szomszéd szoba ajtaját; ott az iró asztalon a nagy gyufatartó áll. A mint oda ér, a gyujtó után nyulva, valami nedves hűvösséget érez ujjain. A fekete pokolra! A tintás edénybe nyult, annak szakasztott az a formája van, mint a gyufatartónak. Visszatapogatózik az ebédlő felé, a melynek ablaka előtt gázláng szokott égni, s fölhúzza a roulettet, hogy egy kis világosság jőjjön a szobába. Az előszobához szolgáló ajtó is nyitva maradt, légáramlatot érez. A mint be akarja tenni ezt az ajtót, a bejáró felől halk kopogtatás üti meg fülét. Csodálkozva siet oda, kinyitja az ajtót és kérdi: – Ki az? Mi az? Körényi majd felfordúl meglepetésében, de hamar -272- föltalálja magát. – Bocsánat képviselő úr, azt hittem, hogy még nem alszik. – Nem is alszom, vagy tán azt hiszi, hogy álmomban járok? – Dehogy hiszem, dehogy! Hanem, pardon, az a gyujtó, a mit adott… – Igenis, a gyujtó, – vág közbe dühösen az ingujjban didergő honatya – mind elvitte, a mi volt. Talán nem elég? – Sok is, kevés is, mert nem ég. Nyilván svéd gyufa, az én skatulyámon nem fog. Talán ha… Körényi ezeket mind hangosabban mondotta, hogy a szobalánynyal megértesse gazdája jelenlétét, nehogy rosszkor találjon megjelenni. De ezt meg a képviselő nem szerette. – Az ég szerelmére, beszéljen halkabban, mert a feleségem föl talál ébredni és észre veszi, hogy ily későn jöttem haza! Hát mit akar voltaképen? – Arra akartam kérni, hogy – adja ide a skatulyát is, a mely ehhez az átkozott gyufához való. – Jó, hát isten neki, oda adom a skatulyát is. Nekem úgy se használ s így legalább magam is csinálhatok világot. – Ezzel Feledy visszasiet a szobába, hamarosan leveti czipőjét és lehető nesztelen léptekkel kihozza a skatulyát. – Itt van ni, dörzsölje, dörzsölje. De siessen, mert az ajtó nyitva van és bolond légvonatot érzek. Ez alatt fél kézzel nyitva tartotta az ajtót, várva, hogy «legyen világosság». Körényi azonban a gyufákat a maguk édes anyai skatulyáján is hiába dörzsölgette, nem akart világosság lenni. – Nem megy, nyögé panaszosan, mintha nedves volna a skatulya. – Nedves? hogy a kénes mennykő üssön belé! Persze, hogy nedves: a tintától! -273- A tintás ujjammal fogtam meg. Adja csak ide! Ezzel átveszi balkezével a dobozt és a tulsó, szintén præparált oldalához dörzsöli a gyufát. Óh gyönyör! A gyufa ezúttal fogott, nyájas láng lobog fel serczegve, de – hah! – egyúttal hatalmas durranás is hallatszik… A folyosóra menő főajtót becsapta a léghuzam, a kilincs bezárult. Most ott áll a két úri ember és szép világosság mellett bámulja az ajtót, akár az új kaput. Feledy néma őrjöngéssel oda rohan az ajtóhoz és rázogatja, bár tudja, hogy hiába: mert az a kilincs csak olyan szerencsétlen ámító szerszám, nem mozdul az, se lakatosnak, se varázsigének; az ajtót csak kulcscsal lehet kinyitni, a kulcs pedig benn fekszik az ebédlő asztalán. – Az a gyufa, – kiáltja Feledy rekedten, – az az ön isten verte gyufája! Mondtam, hogy vegyen! – Erre Körényi is dühbe jött, kivált mert ezalatt a kezében lobbanó masina a körmére égett. – Itt van! – kiáltá, oda dobva a még meglevő pár gyujtót, – itt van a maga drágalátos gyufája! Szép szerszám, mondhatom, hogy enné meg az az Öxenstierna! – Feledy tajtékzott a dühtől. – Még ön veti a szememre az én gyufámat, a mi van; holott én azért didergek itt sötétben, hidegben, hajlékomból kizárva, mert önnek nincs! Erről számolunk… De addig is mit csináljunk? Hová dobta a többi gyufát? Ebben a sötétben még farkasszemet se nézhetünk. – Ezzel a szerencsétlen képviselő és házasember leguggolt és a folyosó kövein keresgélé az eldobott gyufát, a miben a doktor, érezve bűnös voltát, telhetőleg segítette. Találtak -274- is egy-kettőt, meg is gyujtották, hogy megvilágítsák a helyzetet, csakhogy a helyzet nem akart világosodni. – Mit csináljak! Mit csináljak? – dörmögé egyre-másra a tanácstalan törvényhozó. – Hát csöngessen! – mondá az orvos; – igen egyszerű dolog. – Egyszerű ám önnek! De ha nőm felébred, ha kijön, és ingujjban, harisnyában lát engem a folyosón! Teremtő istenem, csak én tőlem kérjen még valaki gyujtót ebben az életben! De hát mondjon már valami okosat, tanácsoljon, rendeljen, maga boldogtalan doktor!

Már most Körényi tudott volna ám rendelni, csak hogy nem akart. Kétszeri halk kopogásra megnyilt volna az ajtó, de ez árulás lett volna, melyet a szívdobogós szobaleány meg nem bocsáthatott. Az jutott tehát eszébe, hogy jőjjön fel a képviselő az ő harmademeleti lakásába, talán az ő különféle kulcsai között találkozik véletlenül olyan, mely az első emeleti zárba illik. Feledy elfogadta az indítványt, s a két úr a szerencsétlen svéd gyufa fénye mellett felkapaszkodott a harmadik emeletre.

Oda lenn, az «országgyűlési szálláson» ez alatt két női szív lázas dobogásnak eredt. A szobacziczus hallott valami párbeszédet a gyufáról, örült a doktor leleményességének s azt hitte, hogy a képviselő bosszúságában belülről csapta be az ajtót. Szívdobogása erősebben jött rá mint bármikor, de elhatározta, hogy még egy darabig vár a kúra megkezdésével, míg gazdája lefeküdt és álomba merült. A szép Feledyné viszont, a ki félébren -275- várta volt ura hazatérését, a zajra behunyta szemét, hogy férje azt higyje, hogy igéretéhez híven elaludt. De percz perczre múlt, s a várt hűtelen még sem akart a Hymen szentélyébe lépni. A honanya nyugtalan lett, fölkelt, gyertyát gyujtott, papucsába bujtatta reszkető kis lábait és kinézett az ebédlőbe. Az ablak nyitva, a képviselő kabátja és czipője, órája, erszénye ott van, ő maga sehol. Szegény asszonyka halálra ijedt; már azt hitte, hogy ura kiugrott az ablakon, mikor kívülről suttogást hall és a folyosón meglátja a gyenge világosságot. Oda siet, ki akar nézni a kulcslyukon, de már akkor a világosság fölfelé távozik s a folyosó elsötétedik. De minél sötétebb a folyosó, annál világosabban látja benne a hölgy az ő boldogtalanságát. «A harmadik emelet! A német szinésznő!» Ez villan meg fájó lelkében, s mint a villámra a mennykő, úgy következett benne az első fájdalomra a bosszúállás eltökélése. «Utána! Rajta kell érnem!» Visszasietett szobáiba, hamarosan valami ruhába bújt, aztán kiosont, halkan betéve maga után az ajtót, nehogy férje észrevegye, hogy nyomában van. De a sietős öltözés is időbe került; mire az asszony a lépcső első fokát elérte, már a felső emelet is elsötétült s csak fenn egy ajtó nyilása és bezárulása hallatszott. – A nyomorult! – sohajtá a féltékeny nő, a lépcsőn tovább tapogatózva. – Várták, várta az a drágalátos színésznő. De én is várni fogom, kedvese ajtaja előtt várom, akár virradtig. – Ez elhatározással ért föl végre a harmadik emeletre és kétségbeesésében -276- egyik ablakfülkében húzta meg magát, mert nem tudta, hogy melyik a színésznő lakása.

Tíz perczig didereghetett így a szegény hölgy, midőn az alsó emeleten halk lépteket vélt hallani. Nemsokára közeledtek a léptek, gyertyavilág derengő visszfénye által megelőzve. Feledyné szégyelletében egészen a fal mellé lapult, és csak oldalt mert a fülkéből kipillantani. Mily meglepetés! Zsuzsi, az ő szobalánya! Bizonyosan őt keresi! Mit mondjon neki? Leleplezze előtte szégyenét?… De ni, Zsuzsi nem igen keresgél, hanem az álomjárók biztosságával egy ajtónak tart, melyen Feledyné a Körényi nevét látja aranyos betűkben ragyogni. Ez ajtón halkan kopogtat a Zsuzsi, az ajtó megnyilik, Körényi egy pár szót suttog a szobalány fülébe, kifujja a gyertyalángot és behúzza a cziczust az előszobába.

Feledyné keserű érzelmeit e látvány csak fokozta. A mily hangulatban volt, a Zsuzsi magaviseletében is hűtlenséget látott s úgy találta, hogy a világ tele van árulással. De aztán a maga bajával eltelve a folyosó másik ajtaja felé fordítá minden figyelmét. Ott kellett laknia a színésznőnek, onnan kellett kijönnie a hűtlen férjnek. Vajjon bevárja-e? Nem jobb-e, csöngetni és egyenesen követelni a férjét?

Mikor éppen ezeken gondolkozott, rémületére újból megnyilt a Körényi ajtaja s kilépett – uram fia! – Feledy képviselő úr, ingujjban, harisnyában, félkezében égő gyertya, a másikban egy csomó kulcs. Szakasztott olyan volt, mint a betörő, csak hogy feltünő jó kedvben: mert hunczfutosan mosolygott, -277- mikor az ajtó mögötte bezárult és oly tekintettel nézett vissza, mintha azt mondaná: «Nagy kópé!» Ez a mosoly onnan eredt, hogy a képviselő, midőn az orvos kikisérte, észrevette volt, hogy a ruhásszekrény mellett valami nő-alak bujdokol. Hanem a mosolyt hamar elűzte a saját helyzete által okozott gond. Fog-e majd egyik a sok kulcs közül? És ha nem fog, mi lesz? Ez volt az ő létkérdése. Így ment le az első emelet felé, észre nem vevé kővé meredt feleségét.

– Ha egyik se fog, mi lesz? – e nehéz gondolattal közeledett a képviselő ajtaja felé, figyelmesen nézve a kezében levő kulcsok repertoriumát. De ki írja le bámulatát, mikor látja, hogy nincs szüksége kulcsra, mert lakása nyitva áll? Mi történhetett? Mindegy. Bemegy és maga után szépen beteszi az ajtót.

Az asszony ez alatt elgondolta volt, hogy először is bizonyos, hogy férje nem volt az énekesnőnél; másodszor, hogy talán a szobalánynyal volt légyottja az orvosnál; harmadszor, hogy ez képtelenség, s hogy ha ezért jött volna fel, akkor nem megy le mindjárt, midőn a komorna érkezik; negyedszer, hogy ha most férje leérkezik és őt nem találja ágyában, hogy mi baj lehet ebből és mily megszégyenülés! Ez argumentatió révén Feledyné visszatér az első emeletre, majdnem egyidőben férjével, azt remélve, hogy míg ura egészen levetkezik, addig ő észrevétlenül visszatalál ágyába, melyet nem kellett volna elhagynia. Igen jó okoskodás, de végeredményében, mint sok még bölcsebb következtetés, -278- nagyon módosult egy véletlenség által, melyet nem lehetett előre tudni: e véletlenség az volt, hogy Feledy betette maga után az ajtót… Ott állt az asszony, kizárva az ő saját hajlékából. Mit csináljon? Csengessen? Azt is megteszi, ha más mód nem lesz; de a míg van reménye, férje tudta nélkül osonni vissza ágyába, addig nem hagyja magát. Eszébe jut, hogy Zsuzsi ott fenn van a doktornál; az bizonyosan vitt magával kulcsot. Visszasiet a harmadik emeletre – azaz sietne, ha nem kellene tapogatózni – el lévén tökélve, hogy csenget a doktornál, azon ürügy alatt, hogy visszaköveteli – szobalányát.

Feledy e közben levetkezett, folyton azon töprenkedve, hogy miért találta nyitva az ajtót, mikor az imént a rázásnak sem akart engedni? Azután óvatosan benyitott a hálószobába, szörnyen félve, hogy ébren találja élete párját és mélyen gondolkozva, hogy mikép igazolja egy órakor történt érkezését? De a gondolkozás hiába történt: a hitvesi ágy üres volt. A képviselő nem hitt szemeinek. Megtapogatva az ágyat, hangosan kiáltotta a felesége nevét – mindhiába. Ekkor eszébe jutott az orvos előszobájában elbujtatott nőalak; eszébe a doktor feltünő ólálkodása az ő folyosóján. Irtóztató gyanú ébredt föl lelkében, ösztönszerű fellobbanással fogta az ágya felett függő revolvert s bal kezében a gyertyát tartva, mint a fáklyát lobogtató fúria rontott fel az orvoshoz.

Fölérve a harmadik emeletre, gyanúja dús táplálékot talált. Ott érte nejét sokat mondó pongyolában, -279- a mint az ajtóban értekezett a doktorral. Körényi ugyanis a csöngetésre megjelenvén, telhető elfogulatlansággal kérdezte volt, hogy beteg-e valaki s mikor a nő azzal a kérdéssel felelt, hogy nem látta-e a doktor úr az ő szobalányát, azzal a lovagiassággal, mely a galanteria honában a szobacziczust is megilleti, határozottan ki kezdte tagadni Zsuzsit a világból. Ekkor merült fel a fegyveres férj bosszúálló alakja. A doktor és az asszony rémülten néztek Feledy vérben forgó szemébe; ő pedig a rémületet vallomásnak nézve, szó nélkül a doktor fejének szegezte a revolvert. Egy sikoltás és a lövés eldördült – a levegőbe, mert az asszony meglökte volt férje karját és így elsüttette vele a fegyvert. A durranásra sikítva rohant elő Zsuzsi is, a házban megnyilt minden ajtó, a házmester cseh szitkok között futott fel a lépcsőkön. «Tűz! Gyilkosság! Fogjátok el!» hangzott mindenfelől és a zavar oly teljes volt, hogy senki sem tudta, hányadán van, legkevésbbé a négy főszereplő… Végre a doktor feltalálja magát és három bűntársát behúzva szállására, bezárkózik velük.

Mindhárman egy kis félóra mulva könnyebbülten, de kölcsönös szégyenkezéssel hagyják ott a doktor lakását. Belátták, hogy nagyobb baj nem történt, és hogy mindenikük bűnös egy bizonyos mértékben, legbűnösebb persze Zsuzsi, a ki menten megkapta a fölmondást – az ő szívdobogása miatt. A szomszédoknak is ez szolgált felvilágosításul, hogy t. i. a szobalánynak alvajáró rohama volt, s hogy Feledyék betörést sejtve, őt üldözték pisztolylyal. De a szomszéd -280- nép igen skeptikus faj és folyton házasságtörést, botrányt, válást emlegetett. Csak nagysokára hallgattak el e kellemetlen pletykák. Mindennek pedig nem volt más oka, mint az istenverte Sæckerhets-Tændstickor, az a semmire kellő svéd gyufa…»

A szivarnak vége volt, a doktor elhallgatott. Mindnyájan nevettek; csak egy «furfangos író»-féle akadt a társaságban, a ki fejét vakarva mondá: – A história igen csinos, de csak nem kivánod, hogy elhigyjük? – De bizony kivánom, – felelé a doktor, – még pedig egy igen döntő okból. – S mi az? – Hogy engem nem hívnak Körényinek, de azért mégis magam vagyok az a doktor, kiről a mese szól, és Zsuzsi volt első patiensem. – Mi a manót? Patiensed-e vagy kedvesed, vagy mindkettő? – Csak egyik a kettő közül. Találjátok ki, hogy melyik? -281-