III. (Egy parfümirozott levél következményei.)

Ismert dolog, hogy az érzékek visszaemlékezése erősebb, mint az elvont észé. Egy parányi kis nóta, egy sajátságos, röpke illat, egy régen izlelt íz világosabban és sokkal több részlettel képes elénk varázsolni a rég letünt napokat, mint az elvont emlékező tehetség leggondosabb buvárkodása.

Mind ez nem annyira igaz, mint régi. Persze, hogy az. De nem is azért áll itt e bevezetés, hogy szellemdús legyen, hanem hogy természetes módon magyarázzon meg egy nagyon különös dolgot, mely nagyon különös dolog pedig abban állott, hogy Emma kisasszony még a következő estén is visszaemlékezett a tegnapi kis jelenetre. Mondom, ez különös volt; sőt mondhatnám, hogy hallatlan volt, mert könnyebben történhetett, hogy lúdtoll hagyjon nyomot a csiszolt üvegen, mint hogy egy földi anyagból készült fiatal ember, akár egy negyedóra hosszat is, magára vonja a kis Emma figyelmét. Ki merné állítani, hogy a 28 éves szakállú és 16 éves szemű fiatal ember a vasnőre valami benyomást gyakorolt? Bizonyára senki, a -169- ki Emmát ismeré. És mégis e napon Emma folyton a rózsaszínű levélre gondolt. Miért? Mert – – oly sajátságos illata volt.

Gyarlóság, a te neved orr! Szemünk, szájunk elzárhatjuk; kellemetlen szavakat hallatlanul hagyhatunk elsuhanni fülünk mellett; de sohasem gátolhatta meg halandó, hogy orra szárnyai egy váratlanul felpárolgó szag előtt föl ne táruljanak. Emma el tudott haladni a legdelibb ifjak gazdag során a nélkül, hogy csak egynek képe is visszasugárzott volna fekete szeme camera obscurájából; a legnyájasabb szavakat hallgathatta a nélkül, hogy hallotta volna; de nem akadályozhatta azt, hogy egy parfümirozott levél édes illata orrába ne csempészsze magát s ott naphosszat ne fészkelődjék.

Két nap mult el így s már is kezdett elpárologni a lenge illat a kis szobából, midőn ismét a levélhordó nyitott a szobába. Ez alkalommal a számlálás ugyan a régi rend szerint kezdődött, de nem ment egészen végbe: itt volt ujra a kis levélke, itt újra az ismert parfum. Emma öntudatlanul kivette a rózsaszinű borítékot társai közül és csak miután ezt félre tette, végzé be a levélhordóval való teendőit.

Különös egy levélke volt biz az! Oly csinos, takaros, oly sima, illatos, oly igazán csókolni való! S hisz az az ember valóban meg is csókolta. Persze ő, t. i. Emma, nem akarta észrevétetni, hogy e csókot látta, mert ő nem avatkozott soha más dolgaiba. – Levelet megcsókolni! Bolondság! Mi kellemes is lehetett egy ilyen papirban? -170-

Emma közelebbről nézte a levelet. Diszítésül inkább, mint zárul látszott reá illesztve a pecsétjegy. Menthetetlen bűnnek tetszett Emma előtt, ily csinos, kedves borítékot a postabélyeggel elidomtalanítni. Pedig épen oly gyönyörű szép s karcsu «K» betű volt ez, mely a bélyeg kerületétől ketté hasítva látszott ki, – a szó, mely oly arányosan és szépen, de mégis bizonyos bizonytalansággal volt írva: «K–e–d–ve–sem!» Kedvesem!! Emma gyorsan a többiekhez dobta a levelet, s ösztönszerűleg visszafordult a vén Zsuzsa felé. Bolondos gondolat volt az öreg Zsuzsára nézni. Ez csak kötögetett, szundikált és nem láthatta, hogy mit gondolt a kis Emma!

E perczben kopogtatás hangzott s hevült arczczal lépett be Andaffy.

Még mielőtt kérhette volna levelét, Emma oda nyujtá azt.

– Köszönöm, kisasszony, – szólt Andaffy melegen, – nem is tudja, mily boldoggá tesz.

Semmi válasz.

Az ifjú összeszedni látszék minden bátorságát; nyilván valami merényt készült elkövetni.

– Kisasszony, egy kérelmet koczkáztatnék, ha nagyon terhére nem esnék.

Emma kérdőleg tekintett fel hozzá.

– E levél, – folytatá az ifjú felbátorodva, – nagyon-nagyon fontos híreket hoz nekem. Engedje meg, hogy itt fussak végig rajta.

Emma hallgatva oda tette az ifjú elé a bal keze mellett álló gyertyát. Andaffy felszakítá a levelet -171- és a gyertyához hajolva, mohón falta a betűket. A leány mindig hevesebben látta hullámozni keblét, mindig ragyogóbban csillogni szemét; ekkor váratlanul átosont Andaffy tekintete a papiron és Emmáéval találkozott. Későn fordult ez ismét az asztalra vissza. Emma azt érzé, a mit eddig soha: hogy elpirult.

– Még egyszer köszönöm! – szólt az ifjú bucsuzván, – az én boldogságomhoz csak az hiányzott, hogy ily áldott galambpostája legyen!

Emmát komolyan kezdék bosszantani a rózsaszín borítékok. Volt bennök valami nyugtalanító gonoszság; illatukban nyilván valami bűvszer rejlett, mi az embereket átvarázsolta, természetükből kiforgatta. Ki látott ilyent? Beszélt-e vele egy deák valaha annyit egy levélről? Nézett-e ő valaha annyi megérkező levél közt csak egyet is nagyobb figyelemmel?

S mi gondja van egyáltalán idegen levelekre, ha még oly édesen illatoznak is? Mi köze ahhoz, vajjon az a jogász örömmel veszi-e levelét, vagy sem? Mit törődik ő ez idegennek családi viszonyaival? Mert nyilván nővére vagy anyja volt, kitől a levelek jöttek. Ki más is szólította volna őt «kedvesem»-nek?

Hogy nővére volt-e vagy anyja, – azt egyébiránt könnyen meg lehetne tudni. Csak az első szót kellene olvasni a «kedves» után, hogy «testvérem» vagy «fiam» áll ott. Olvasni? – Emma már másodszor is elpirult s elhatározá, hogy ily bohóságokra többé nem gondol, és hogy a rózsaszinű -172- boritékot, ha még egyszer mutatkoznék, figyelmére sem méltatja. Emma a vén Brummer lánya volt és ha valamit egyszer elhatározott, az oly szilárdan állott, mint a szikla.

Rendesen két-két napi közökben érkezett meg a kis levél; rendesen minden második estén eljött Andaffy és örömsugárzó arczczal vette a levelet. Már megszokta azonnal megnyitni leveleit és Emma jelenlétében elolvasni. De úgy látszott, hogy vigyázóbbá lett, mert gyakorta félbeszakítá az olvasást, kilesendő, nem nyugszik-e rajta a leány kérdő szeme? – Pedig nyugton lehetett; sohasem találkozott többé Emma tekintetével, mely merev közönynyel függött az íróasztalon.

Idővel sajátságos fordulat állott be a különös levelezésben. Úgy látszott, hogy a levelek mindig hosszabbakká lettek, mert gyakran egy negyed óra is eltelt, míg az ifjú átolvasta.

Egyszersmind a hatás is egészen más kezdett lenni. Emma figyelmét nem kerülhette ki, hogy Andaffy az olvasás után nem mutatta többé azon örömet, mely eleinte annyira feltűnt. Sőt egy alkalommal úgy rémlett a lánynak, mintha valamit elmorzsolna szempilláin. Már meg sem szokta köszönni a leveleket, hanem néma bucsúval távozott. Emma nem akarta feszegetni magában, hogy mind ez mit jelent, hisz elhatározta, hogy nem gondol többé a levelekre.

Ekkor egy este megtörtént a történhető legszörnyűbb: nem volt rózsaszínű boríték a levelek között. A levélhordó nagy csodálkozással látta, -173- hogy számlálgatja Emma a leveleket egyszer, kétszer, háromszor is, a nélkül, hogy az átvételt megerősítette volna.

– Hiányzik tán egy? – kérdé aggódva.

– Igen! persze! – – azaz hogy… Jól van, egészen jól van, – tevé hozzá gyorsan és megerősíté az átvételt.

A levélhordó fejcsóválva hagyta el a szobát.

Emma nagy nyugtalansággal tekingetett az ajtóra.

– Az Istenért, mit fog mondani? – mondá oly hangosan, hogy az öreg Zsuzsi ámultában ujjába szúrta a kötőtűt. Emma is összerezzent, mert épen most hallá az ismert lépteket. Érzé, hogy szíve összeszorul. Mit fog mondani az a szomorú fiatal ember? Bárcsak ne is jönne, mert szörnyű lesz őt látni.

Andaffy belépett; Emma régóta ma tekintett rá nagyobb figyelemmel. Az ifjú nagyon megváltozott. Szakálla hosszabb, arcza halaványabb, szeme oly mélán szomoru, oly felhőborús volt, mintha belőle minden perczben a könyek zápora akarna megeredni.

– Kérem, – mondá szenvedést eláruló hangon, – a levelet.

Emma nem mert reá tekinteni. Mintha nehéz álom nyomta volna, oly lassan, fojtottan fakadt ajkáról a szó, midőn mereven az asztalra szegezve szemeit – mondá:

– Andaffy úr! – először szólitá őt nevén – ma nem jött az ön számára levél.

– Kérem, – mondá szenvedést eláruló hangon, – a levelet.

-174-

Andaffy összerezzent; kalapja kiesett remegő kezéből. Görcsösen megragadta Emma kezét és remegő ajakkal kérdé:

– Nem jött? Ma nem jött?

Emma annyira megijedt, hogy észre sem vette, hogy keze az övében nyugszik, vagy inkább nyugtalankodik és remeg.

– Ma – nem – jött – ismétlé gépiesen.

Andaffy arcza rémítő kifejezést öltött.

– Jól megnézte-e a levelet? – kérdé esdekelve és mintha köny függne szempilláin.

Emma nem igen látott sírni, főkép ily fiatal embert. Brummernek csak akkor voltak könyei, ha a kapadohány fölötte sürűen füstölgött orrába; a vén Zsuzsi csak olykor jött kipirult szemekkel a füstölgő konyhából. Emma maga, sziklakemény szive s mindennapi, csendesen áradó életmódja mellett sohasem érzé azt a bizonyos reszketést fekete szempilláiban. Mindennek daczára vagyis inkább mindezek okáért sajátságos érzelmek kezdték őt ostromolni az idegen könyük láttára: érzé, hogy remegő s félhomályával minden tárgyat megremegtető fátyol ereszkedik szemére, midőn nagy erőlködéssel ismétlé:

– Minden bizonynyal, ma nem jött levél.

Andaffy nem tudott érzelmeinek ura lenni.

– Tehát vége mindennek! Jó éjt! – és kirohant a viharos éjszakába.

Emma látta őt eltünni, kipirult arczczal és vadul lobogó fürtökkel. Ijedve képzelé őt bolyongani a hólepte utczákon, fedetlen fővel a vihar… -175-

– Oh, ég! Hisz kalapja még itt van a padlón!

Egy ugrással az ajtóban termett, és kisietett a kapu elé.

– Andaffy úr! – kiáltá a legmélyebb felindulás hangján. – Andaffy úr, a kalapját! Ön itt feledte a kalapját! Megbetegszik, az istenért! -176-