IV. (Egy nyugtalan éj.)

Az öreg Brummer nem kevéssé ámult, midőn tizenegy órakor hazatérve, még kivilágítva látta ablakát.

– Mennydörgős adta lánya! – dörmögé, a zárba téve kulcsát, – csak nem aludt el az égő gyertya mellett!

Csakugyan! Ott ült az asztalra borulva, fehér karja vánkosára hajtva fejecskéjét és szunnyadt. Brummer úr legalább azt hitte, hogy szunnyad; mert midőn belépett, a lány egészen kikelve fölriadt és szótlanul, mint alvajáró, eltünt kamarájába.

A hajadon ágya olyan, mint egy földre ereszkedett pelyhes felhő, mely angyalt visz el honába. Alig száll belé kedves gazdája, a dagadó pehely lassan fölemelkedni kezd a föld zsibongása fölé. A tárgyak hátrább s hátrább maradnak, bódító, édes semmibe folyva szét és lenn a mélységben zavarodva sürögnek a nyugalom ellenségei, a gondolatok…

Emma álma mindig édes szokott lenni. Alig kötötte fejére a hófehér fejkötőt, feje már fáradtan a lágy vánkos mélyébe, az összekulcsolt kezek pedig -177- csendesen a takaróra sülyedtek. Egy mély lélekzet és Emma aludt, – álmak nélkül.

Ma ez máskép volt. A vánkos nem jól volt elrendezve. Az ágy kemény volt és redős. És minden ránczból apró kis manók lebegtek ki, merész tolakodók, kik az álmot elűzék, csupa rózsapapirt zörögtetve kezeik között. S midőn végre bezárá szemeit és fáradt lelke föl akart emelkedni az álom lenge honába, egy lázas kezet érze a magáén nyugodni és fülében remegő hang susogá: «Nem jött?… Ma nem jött?»

Mért nem érkezett ma levél? Nem tudta a küldő, mi nagy fájdalmat okoz ezzel Andaffynak?

Nem tudta, mi epedő vágygyal sóvárog ez a finom vonások után? Hisz már oly régóta megszokta őket!

De micsoda levelek is lehettek, melyekre oly titokteljes szabályszerűséggel vártak? Micsoda levelek lehettek, hogy ujjongó örömhangokat s kétségbeeső könyeket sajtolhattak ki egy férfi szivéből?

Kitől eredtek? Nem olyanok voltak-e, mint egy felsőbb hatalom, melyről az ifjú jó és balsorsa, öröme és fájdalma függött? Nem hasonlók voltak-e a gondviseléshez, mely majd áldva, majd sujtva vezeti az ember sorsát? Egy hatalmas tündér, istenség volt talán az, a ki írta?… És mi oka lehetett, szegényt annyira sujtani, hogy ma nem írt neki? Nem volt-e többé oly méltó kegyére, mint azelőtt? – Nem, ez ifjú nem lehetett büntetésre érdemes. Szeme még most is oly hű, oly jámbor, -178- mint valaha; – ő jó ember. Annál gonoszabb az a gonosz tündér… Vajjon milyen lehetett? Mindenesetre szép volt és ifjú, mint ő…

Mint ki?… Emma már nem volt egészen ébren s ha nem aludt is, de álmodott, és nem volna szép, álmát kilesnünk.

Másnap este Emma szokott némaságával ült az asztal előtt. Nagyon nyugtalannak látszott és több ízben tekintett az ajtó felé. Végre megérkezett a levélhordó. Emma fölsóhajtott, mert az elmaradt rózsalevélre gondolt. De ime! Nem a rég ismert illat volt-e az, mely a levélhalomból elészivárgott! Ide vele! És egy heves mozdulattal kiragadta a rózsaszinű borítékot a még föl nem bontott csomóból.

A levélhordó elámult. – No lám! – dörmögé – most föltépte a levelet.

Emma kiejté a levelet kezéből. – Az Istenért! Mit tegyek?

– Én nem vagyok oka, én leragasztva hoztam! Miért is ehült rá úgy erre a hiábavalóságra?

– Csak… Semmi… Olyan nagyon jó illata van!

– No nyugodjék meg, hisz csak ragasztójegy van rajta s ennek nincs csorbája. Könnyű lesz ismét beragasztani. Micsoda könnyelműség becsületes levelet ily izével pecsételni be. Az a bolond divat! – És dörmögve távozott.

Emma reszketett az indulattól. Andaffy, kit a levél elmaradása bizonyosan nem hagyott nyugodni, minden perczben megjelenhetett. Mit kelle gondolni -179- felőle, ha fölszakítva találja a levelet? Gyorsan! Ezen segíteni kell. Reszkető kézzel vevé elő a rózsaszínű borítékot, hogy elhamarkodása nyomait egy gyors szorítással eltüntesse. Egyszerre, midőn a pecsétjegyet megáztatandó a boríték felső részét fölemelé, megállott és félbenhagyta munkáját.

Arcza égett, szemei mohó csillogással függtek a félig föltárt vonásokon, melyek nyilakként látszottak keresztül-kasul szelni egymást.

Mi zavarta meg a leányt? Mért nézett oly aggodó szemmel majd az ajtóra, majd a kötögető öreg asszonyra?

Görcsösen nyomá két kezét hullámzó keblére. A kis szoba oly csendes, néma volt, hogy szivének heves, áruló dobogását hallani vélte.

És újra a levél után nyult. Valami delejes erőnek kelle e sima, varázsillatú papirban rejlenie. Mint egy álomban látta le-letünni a rózsaszinű leplet a fehér tartalomról; le-le, lassan, majdnem észrevétlenül – s íme a boríték az asztalra hullott s a levél Emma kezében volt.

Emma összerázkódott: «Ha most találna jönni!»

És szörnyű félelmének engedve gyorsan keblébe rejté a levelet.

Ha Andaffy e perczben találna jönni, Emmára nézve nem maradt más kigázolás, mint – hazudni, s azt mondani, hogy nem érkezett levél. Emma, a sziklaerős, nyugodt lelkű Emma, megszegte a levéltitkot; ő, kinek közönyös kezén bizton és sértetlenül ment át sok ezer levél; ő, ki oly féltékenyen -180- őrzé az érintkezés határait és egy bizalmas szócskát sem viselt el: most tolakodva hatolt be egy idegen viszonyaiba és nem átallá kikémlelni magán élete titkait!

E változás egy éj műve volt: Emma a mult éjjel először nem aludt volt. -181-