VI. (Stadiumok.)

Közel tizenegy óra volt, midőn Emma fölkereste ágyát. Szemei izzó fényben égtek az apadhatlan könyek fátyolán keresztül. A levelet újra és újra átolvasta volt és minden olvasás után úgy érzé, mintha egy-egy ürömcsepp hullana szive fenekére.

«Mi a lány, mielőtt szeretni tud? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény!» Könnyű papirra lehelt röpke szavak voltak ezek és mégis az ő szivét nyomták, sebezték s úgy érzé, mintha izzó betűk vésettek volna keblébe, mélyen, fájóan, eltörülhetetlenül! Igen, ő jelentéktelen, korlátolt teremtmény volt e szép tündöklő grófi leány mellett, ki boldognak érzé magát, leszállhatni rangja polczáról, le a nemes ifjú szivéig! Oh! Mi volt ő hiú, üres elzárkózottságával, merev, érzéktelen, száraz kőszivével, nevetséges negélyével, nagyralátó mindennapiasságával amaz eszményi lényhez képest, ki tudta mi az: szeretni; – ki oly odaadó, oly lángoló, oly szép volt! Oh igen, szépnek kelle lennie, szépnek, mint a rózsa, mely a győztes lovag sisakját diszíti. Oh, bizonnyal, ő igéző szép volt!

És Emma izzó arczát a vánkosba nyomta és keservesen zokogott. -186-

Sokáig sírt így, nem tudván eltelni a soha nem ismert könyekkel! Enyhe vigaszt talált ő a könyek végtelen ömlésében. Lassan-lassan szálltak le az álom szánakozó istenei, lelki szárnyaikkal hűsítvén a forró szép homlokot, édes bódító csókban szíván fel a fájdalom harmatját. Emma pillái lezáródtak.

Irigyelték őt, a bájos jó gyermeket! Tudtán kívül, álmában, e poros világból az édenbe viszik őt mosolygó angyalok: földön szunnyadt el, s ha majd fölébred – szeretni fog.

Rózsaszemű tündérrel álmodott, oly széppel, dicsővel, mint a júliusi nap hajnala.

Remegve lépett a tündérhez, oda terült lábai elé és csókkal illeté ruhája illatos szegélyét.

– Könyörület, dicső lény, könyörület a koldúsnak, ki megelégszik boldogságod hulladékaival! Tied ő, egyedül a tied! Ő tégedet szeret! De engem ne hagyj elsülyedni jelentéktelenül, érzéktelenül: hagyd őt szeretnem!

Ekkor csengő, hangos kaczajra fakadt a rózsaszemű tündér, karjait szétterjeszté és szétfolyt párolgó ködbe. S midőn a köd eloszlott, a tündér helyén nem volt semmi, mint egy rakás rózsaszín levél. S ezek susogni, zörögni, oszlani kezdének s előlépett egy ifjú, ragyogó, de szelid s tavaszi mennyként mosolygó szemekkel s föltárá karjait és – ő volt, és Emma boldogan nyugodott karjai közt.

… Andaffy nagyon csodálkozott, midőn másnap megjelenvén, nem csak levelet, hanem nyájas megszólítást is kapott. -187-

– Látja, Andaffy úr, – mondá Emma nyugodt bensőséggel, bár szemét más felé fordítá, – látja, már tegnap jöhetett volna. A levél már egy napja várja önt.

Andaffy hévvel ragadta meg kis kezét, melyet ő szeliden visszavont.

– Oh, mily jó ön! Ön aggódott egészségemen! Ön tegnap visszahítt! Ön részvevőnek mutatkozott irántam. Hogy érdemlem meg ezt? Én szerencsétlen elhagyatott ember vagyok, ki jóságát semmikép meg nem hálálhatom. De ön épp oly angyali jó, mint angyali szép!

Emma gyorsan elfordult. Vérét lázadva érzé szivébe tolulni.

– Hisz… ön… el sem olvassa a levelet! – remegé elfogultan.

Andaffy felszakasztá a borítékot.

– E levél könyek nyomát viseli – szóla megdöbbenve és pillantása kémlőleg függött a leány arczán.

– Talán… sírt a levél írója, midőn – megírta?

– Úgy van, ő sírt. Oh, e drága könyek! – szóla Andaffy hévvel – s el sem olvasva a levelet megragadta és hevesen megszorította a leány kezét, és ismétlé: «Ő sírt.»

Emma nem mert föltekinteni, gyorsan valami dolgot keresett a levelek körül. Midőn megint fölnézett, Andaffy már nem volt a szobában.

Hetek folytak el és Emma ezalatt titkos részese volt egy boldogságnak, mely nem volt az övé. -188- A levelek mind oly könnyen voltak beragasztva, hogy egyszerű kiváncsiság, nem pedig lángban égő titkos szerelem kell vala ahhoz, hogy fölbontásukra csábítsa a tizenhat éves leányt. Emma tolvaja lőn a rózsaszinű levelek titkának. Aggódó lelkiismeretét azon gondolattal szeretné csitítgatni, hogy ez oly orzás volt, mely csak őt boldogítá, a nélkül, hogy a mások boldogságát megzavarta volna, valamint olykor tán egy elrejtve virágzó ibolya ugyanazon napsugárban fürdik, mely teljes arany áldását a ragyogó tulipán kelyhébe önti.

S ő fürdött a napsugárban, szeme derült sugarában, s csak az volt sajátságos tulajdona e napnak, hogy csak napnyugat után tünt fel a kis Emma láthatárán. Mert szabályszerűleg, mint eddig, minden második estén vendége volt Andaffy a kis szobának. Mintha nem is a levelekért járt volna el, gyakran leült Emma mellé s csak félórai beszélgetés után vitte el az előbb oly epedve várt kincset.

Emma nem is tudta, miért tesz ő kivételt éppen ezen ifjú irányában, míg a többiekkel csak éppen oly idegenszerűen bánt, mint azelőtt. Nem is vetett számot magával: azt érzé csupán szive mélyében, hogy az ő élete csak most kezdődött. Mily üres volt eddig minden vágya és gondolata! Most volt egész nap mire gondolnia. Nyugtalan kis fejéből, mint az erdei forrásból bugyogtak a csillogó, villogó eszmék, melyek egymást űzék, mint hullám a hullámot, előre csak egy czél felé, s a czél Ő volt. S ő oly jó, oly nyájas volt! A homályos kis -189- szoba napfényt nyert mosolyától, s Emma szivében a boldogság s megelégedés űztek vidor gyermekjátékot.

Ez első állomása volt Emma szerelmi történetének; a szerelem boldog gyermek-napjai, midőn ez nem akar mást csak szeretni; midőn távolból szeretünk, igény nélkül, óhaj nélkül, azt sem kivánva, hogy azon istenség, kinek áldozunk, hódolatunkról csak tudjon is. De ez megváltozék. Idővel a kis Emma, valahányszor egy-egy levélből tudomást vett a szeretők leendő találkozásáról, metsző fájdalmat érze szivében. Ily estvéken aztán nem volt képes, sem a szokott nyájassággal az ifjú szemébe nézni, sem közönséges elfogulatlanságával folytatni a beszélgetést. Nem felelt az ifjú szavára még akkor sem, midőn az részvevőleg tudakozódék szomorúságának oka után. És mégis, midőn elment, nagyon fájt neki. Ez volt a féltékenység korszaka.

Még a harmadik, a legnehezebb stadiumon kelle Emmának keresztül mennie; azon phasison, midőn a lánggal égő szerelem szenvedélye hatalmával leküzdi azt, mi erősebb az egész világnál, azaz: önmagát. E végső harczot sem kerülheti ki a kis Murányvár. Nagy vala a kis «Széchi Mária» bűne Amor ellen: ezért meg kell töretnie merev kis szivének, hogy fölvegye magába a szerelem dús vetőmagvát. Kisérjük a kedves gyermeket még e próbára is; ez lesz az utolsó. -190-